stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Március

Obama


H.A.

 


Két francia reakció

 

Claude Karnoouh különösnek találja, hogy világszerte szinte a messianisztikus csodavárás hangulata kísérte az első színes bőrű amerikai elnök megválasztását. Meglepő, hogy ez a hangulat szinte eltörölte még a politikai pártkülönbségeket is. Pedig nem kellene megfeledkezni arról, hogy politikusról van szó, nem pedig rocksztárról.

Ha az új elnök választási stábját és elsőként kinevezett tanácsadóit vesszük szemügyre, eszünkbe juthatnak a Lampedusa-regény (A párduc) Salina hercegének szavai: „Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden ugyanúgy maradjon.” A politikai elitek számára ugyanis, függetlenül attól, hogy melyik párt nyeri meg a választásokat és kerül kormányra, egyedül az számít, hogy miközben látványosan válaszolni próbálnak a társadalmi elvárásokra, megőrizhessék saját hatalmukat és a vele járó pénzügyi, politikai és szimbolikus előnyöket. Az Egyesült Államokról írott könyvében Denis Lecorne szociológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a republikánus–demokrata szembenállás a hatvanas-hetvenes években egyebek mellett oda vezetett, hogy a demokrata párti elit szemében (közéjük sorolható például George Soros vagy Bill Gates) sem a magánerkölcs, sem az arcszín nem lehet politikai ítélet tárgya, mint ahogy a politikai karriernek sem szabhatnak gátat. A kulturális különbségeket felkaroló és szentesítő társadalomban – ugyanúgy, ahogy az árucikkek piacán – minden az egyidejűség és a kollázs jegyében áll. E művelet során a közbeszédből teljes mértékben kihull minden, az osztályviszonyokra vonatkozó közvetlen vagy közvetett utalás. „A multikulturális tolerancia – írta erről Slavoj Zizek – a globális kapitalizmus hegemón ideológiája.”

Ebből a nézőpontból szemlélve Barack Obama megválasztása az egyik legsikeresebb reklámakciónak tekinthető az ország egész eddigi történelmében. Ezt a megállapítást alátámasztja az elnöki funkció elnyerésének alaposabb szemügyre vétele. Elsőként látnunk kell, milyen problémák halmozódtak fel az országban a Bush-adminisztráció évei alatt. Az előző elnök megcélozta a globális uralmat, de nem ismerte fel ennek lehetséges gazdasági következményeit. Katonai akciói során lenézte ellenfelét, és nem számolt azzal, hogy a vártnál nagyobb fegyveres ellenállásba ütközhet. A háborús kiadások fedezése céljából Amerikában olyan pénzügyi intézkedések születtek, amelyek felborították a világ gazdasági életének egyensúlyát. A bankoknak nyújtott állami segélyakciók napirendre tűzték a világ pénzügyi rendszerének újragondolását, és ebben a válsághelyzetben Európa és az Egyesült Államok között is bizonyos ellentétek támadtak.

Az elnökválasztás utolsó hónapjainak kontextusát már ezek a tényezők szabták meg, ezeket figyelembe véve érthető meg igazán, miért nyerte el Barack Obama az elnöki mandátumot. Négy évvel ezelőtt Illinois állam szenátoraként került be a Kongresszusba. Nem volt országosan ismert politikus, egyedüli jelentősebb gesztusa, hogy többekkel együtt az iraki háború ellen szavazott. Két éve váratlanul bejelentette, hogy megpályázza az elnökjelöltséget. Aki ismeri az amerikai választási rendszert, az tudja, hogy már csak azért sem lehet bárki elnökjelölt, mert igen sok múlik azon, mennyire vonzza a jelölt a kampányhoz szükséges adományokat. Róla pedig gyorsan kiderült, hogy sikeres ezen a téren, sőt még pártbeli vetélytársát, Hillary Clintont is felülmúlja. Obama mögött nem állott olyan vagyonos réteg, amely korábbi elnökök (Theodore Roosevelt vagy újabban John F. Kennedy) megválasztását támogatta. Nem képviselt erős politikai csoportosulást, mint a Délről jöttek: Lyndon Johnson vagy Jimmy Carter. Igaz ugyan, hogy a legjobb egyetemeken szerzett diplomát, de nem lett már fiatalon a nemzetközi kapcsolatok szakértője, mint Bill Clinton.

Akkor pedig minek köszönheti a gyors felemelkedést? Elsőként éppen annak, hogy afroamerikai, és kampánypropagandája úgy állította be mint Kennedyhez mérhető színes bőrű politikust. „Változni fogunk, ezt meg tudjuk tenni” – ez volt a jelszava, és ez hatásos jelszó, habár programnak kevés. Eddigi pályája és nézetei alapján Obama a politikai mezőny közepén elhelyezkedő politikusként írható le, akinek fellépésében akkor ismerhető fel, hogy újat hoz, ha a Bush-korszakkal állítjuk szembe.

Megválasztásában ez a viszonyítási pont igen nagy szerepet játszott, beleértve az újabb válsághelyzetet is. Az Egyesült Államoknak szüksége volt arra, hogy imázsát gyökeresen megújítsa. Válaszként a gazdasági krízisre és az értékek válságára az látszott a legkézenfekvőbbnek, ha megtalálják a Gondviselés küldte személyt, aki szinte az ismeretlenségből bukkan elő, vagyis nincs köze az évtizedek óta kormányzó elithez, továbbá saját érdemeinek köszönhetően emelkedett fel mint az „amerikai álom” terméke. Megszemélyesíti azt az új Amerikát, amely készen áll arra, hogy új lapot nyisson történelmében.

Nem tudhatjuk, mit ír a történelem erre az új lapra. Az viszont máris látható, hogy az új elnököt nem valamiféle átfogó társadalmi megmozdulás emelte magasba. A személyét övező lelkesedés egy csalódott és megrendült ország lakosságának természetes reakciója egy jól irányított reklámkampányra. (La Pensée libre, 2008./12.)

 

Danielle Follett amerikai újságírónő szociológiát tanít a Paris 8 Egyetemen. Mit jelent valójában Barack Obama kijelentése, hogy „a felelősség új korszakába lépünk”? – kérdezi. Beiktatása előtt az új elnök kijelentette, nem indít vizsgálatot a Bush-adminisztráció számlájára írható háborús bűnök és kínzások ellen. Ez azt jelenti, hogy a felelősség kérdése az elődök elszámoltatására nem terjed ki, ami eleve korlátozza a felelősség fogalmának értelmezését. A beiktatási beszéd nem szólt a bankok és a vállalatok felelősségéről sem. És jóllehet kívánatosnak mondotta, hogy az Egyesült Államok viselkedését „az alázat és a mérséklet” jellemezze, valamivel korábban azt is megjegyezte, hogy az ország „biztonságának forrása ügyünk igazságos volta”, ez pedig az előző elnök szájából sem hangzott volna másként.

Szavai nem megnyugtatóak a hazai ügyeket illetően sem. Amit a hatékony kormányzásról mond, az megnyugtatóan hangzik: „Az itt a kérdés: segíti-e a családokat, hogy olyan álláshoz jussanak, amely tisztességes fizetést, megfelelő gondoskodást és nyugdíjat biztosít.” De mindjárt utána hozzátette: „Ahol erre a kérdésre igen a válasz, ott folytatjuk, ahol viszont nemmel kell felelni, ott határt szabunk a programoknak.” Előzőleg már szólott arról, hogy szerinte felül kell vizsgálni és le kell szállítani a nyugdíjakat és az idős személyeknek járó betegbiztosítást. Az amerikai elnökök már jó ideje alkalmazzák ezt a módszert. Csökkentik a költségvetésben előirányzott összeget, majd kijelentik, hogy egy társadalombiztosítási program rosszul működik. 

Amikor az elnöki beszéd felelősséget emleget, az főképpen az egyénre vonatkozó felelősség. Mint ahogy máskor, most is arról kívánják meggyőzni a polgárokat, hogy felszínen maradásuk és előrehaladásuk rajtuk múlik: „Bármit tehet egy kormány, bármit kell is tennie, az ország végső soron az amerikaiak hitétől és elszántságától függ.” Bizonyos értelemben ez így is van. Ezt az ideológiát azonban az ország polgárai már kellőképpen elsajátították. Máris épp elég gazdasági felelősség nyomja a vállaikat a jelenlegi válsághelyzetben. Most már a kormányon van a sor. (L’Humanité, 2009. január 22.)

 




+ betűméret | - betűméret