stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Március

Írásszokások, populáris írásbeliség


Mikos Éva

 


Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség

 

Keszeg Vilmos könyve az alfabetizáció több évszázadot felölelő történetét mutatja be, a popularizálódás folyamatára helyezve a hangsúlyt. A feudalizmus utolsó korszakától napjainkig tartó hosszadalmas és bonyolult történelmi folyamatot, az írásbeliség valamennyi társadalmi réteg és csoport általi elsajátítását, általánossá váló használatát, az íráshoz kapcsolódó mindennapi mentalitásokat, attitűdöket, habitusokat vizsgálja. A populáris íráshasználatról és írásszokásokról megjelent vaskos kötet az „egyetemi jegyzet” alcímet viseli, azonban – mint ahogy az a továbbiakban reményeink szerint bizonyítást nyer –, bár teljesíti a fenti elvárást is, annál lényegesen többre vállalkozik. A vállalkozás okai részben kényszerűek, hiszen a témában eddig magyar nyelven terjedelmesebb összefoglalás, kézikönyv vagy tudománytörténeti szintézis, de még bibliográfia sem készült. Amellett tehát, hogy egyetemi hallgatók beavatását tűzi ki célul egy a magyar nyelvterületen viszonylag kevésbé kutatott témába, annak első szintetizáló monográfiájává is elő kell lépjen.

 

Az írás saját struktúrájáról

Ahhoz, hogy áttekinthetővé váljon, miképpen igyekszik a szerző a kettős szempontrendszernek megfelelni, érdemes alaposabban megvizsgálni a kötet belső felépítését, logikai struktúráját. Három fő fejezetbe csoportosítja mondanivalóját a szerző: az első „Az írás kutatása” címet viselő, lényegében tudománytörténeti összefoglalás, amelyben a magyar olvasás- és írástörténeti kutatásokat kívánja nemzetközi összefüggésbe helyezni, részletesen kitérve az összefoglalóan alfabetizáció-történetinek nevezhető kutatások valamennyi szempontjára az írás történetétől az íráselsajátítás történetéig, a könyvnyomtatás és az egyes nyomtatványtípusok megjelenéséig, az orális és az írott kommunikáció működésmódjának különbözőségeiig. Az „Írásszokások” című második főfejezet az írás funkcióit, az írásszokásokat, valamint az írás társadalmi aspektusait veszi sorra, mindhárom alfejezetben olyan általános jellemzőket mutatva be, amelyekre a következő nagy fejezetben példákkal szolgál majd. A harmadik, egyben legterjedelmesebb főfejezet – több mint a kötet felét ez teszi ki – „Írás és kontextus” címmel a populáris vagy köznapi íráshasználat típusait mutatja be a vőfélyszövegektől a gyászjelentő lapokon, az emlékverseken, a levél különböző történeti és társadalmi típusain, a népi verselők költészetén, a napló és memoár műfaján át az élettörténet, a genealógiai emlékezet, a helyi történelem, a kéziratos füzetek és a feliratok témájáig. Az utolsó, elemző fejezet egyes részfejezetei tulajdonképpen esettanulmányok, amelyek jelentős része a szerző saját, továbbá tanítványai, pályatársai kutatásainak összefoglalásai.

Az egyes fejezetek tehát alfejezetekre, az alfejezetek további tematikus egységekre bomlanak, s a szerkezetet a tipográfiai megoldások is jól áttekinthetővé teszik, ezzel erősítve a kötet oktató karakterét. Az egyes alfejezetek előtt apró betűs „Tematika” áll, amely a következőkben érinteni kívánt kisebb szerkezeti egységek felsorolását tartalmazza; alatta sok fejezet élén „Terminológia” címmel a fontosabb fogalmakat felsoroló apró betűs rész is megtalálható, szintén a lehetséges egyetemi olvasóközönség igényeire való tekintettel. A főszöveget – a legjobb tankönyvírói hagyományokat megidézve – szintén apró betűs olvasmányok kísérik. A recenzens által olvasmányok címszó alá utalt szemelvénygyűjtemények azonban tovább tematizálhatók. Van közöttük kifejezett „Olvasmány” is, ez főként szépirodalmi művekből összeválogatott szemelvényeket: naplók, memoárok, önéletírások, riportkönyvek, fikciós és dokumentumregények a főszövegben elmondottakat kiválóan illusztráló részleteit jelenti. „Szövegek és kontextusok” alcím alatt néprajzi leírások, esettanulmányok kivonatai, összefoglalásai olvashatóak. Mindkét típus funkciója, hogy lazítsa kissé a tudományos próza feszességét, ahol az olvasó kicsit hátradőlhet, megpihenhet, és szórakoztasson is némileg, emellett azonban a nagybetűs bekezdések által közvetített szikár ismereteket szinte észrevétlenül mélyítse el. Az olvasmányok némelyike az adott jelenség történelmi alakulását, a társadalmi térben elfoglalt helyének módosulását segítenek nyomon követni. Másutt az apró betűs, illusztrációnak szánt sorok között fontos tanulságok, következtetések is megfogalmazódnak. Az egyes alfejezetek keretes szerkezetűek: „Bevezetés”indítja és „Következtetések” című szövegrész zárja le őket.

 

A kötet bibliográfiájáról

Említést tett már e recenzió arról, hogy milyen fontos munkát végez Keszeg Vilmos a téma nemzetközi távlatainak bemutatásával, de talán még ennél is nagyobb kihívást jelenthetett a magyar nyelvű kutatások összefűzése. A kötet közel hatvan oldalas bibliográfiája egyrészt tehát hatalmas erőfeszítés lenyomata a széttartó magyar szakirodalom összegereblyézésére. Nehéz egymás mellé illeszteni, sőt összecsiszolni, egy rendszer elemeiként kezelni példának okáért a régi magyar irodalom, a könyv- és könyvtártörténeti, ipartörténeti, tipográfia-történeti stb. irodalom megannyi különálló felfedezését, s egybehangolni azokat egy áttekintő fejezet erejéig. Figyelme a régi nyomtatványokat, ősnyomtatványokat a két világháború között kutató, tanulmányait elszórva publikáló Trócsányi Zoltán érdekesebb részfelfedezéseitől a 17–18. századi kéziratos irodalom kutatásán át a jelenben és a közelmúltban publikált paraszti önéletírásokig, naplókig, emlékkönyvekig, receptfüzetekig terjed. A bibliográfia és ezáltal az egész kötet interdiszciplináris, hiszen a magyar néprajztudomány és kulturális antropológia e téren meglehetősen (sőt várakozáson felül) kiterjedt ismeretei mellett az irodalomtörténet, a társadalom- és mentalitástörténet, a történeti antropológia, a művelődésszociológia, a művészettörténet, a nyelvészet eredményeit is fölhasználja. Ez az irodalomjegyzék – az olvasó szinte kényszeresen lapozgat folyamatosan hátra – pillanatnyilag a legteljesebb, ami a témában elérhető. A bibliográfia mellett szintén gazdag képanyag is található a könyv végén.

Fontos tanulság továbbá a magyarországi recenzens számára, hogy a romániai magyar tudományosságban mennyivel jelentősebb hagyományai vannak az írott emlékek, mindennemű írásosság gyűjtésének és feldolgozásának, a templomi hímzett feliratoktól a nagyvárosi falfirkákig, mint az anyaországinak.

 

A tudományos következtetések

A könyv amellett, hogy tanít, ismereteket szintetizál és mélyít el, egy sor kérdésben saját tudományos álláspontot épít fel és hirdet. Az ismeretek összefűzése, egységben láttatása által olyan összefüggéseket világít meg, amelyek a diákkorukon – sajnálatosan – már túljutott olvasók számára is érdekesek és tanulságosak. A kötet egyik legfontosabb elméleti (és tegyük hozzá etikai) hozadéka a következőkben foglalható össze. A klasszikus humaniórákat megteremtő 19. század az irodalom, továbbá a filozófia és az esztétika évszázada volt, amely az írásbeliséggel kapcsolatos mind szinkrón, mind diakrón vizsgálataiban elsősorban esztétikai szempontokat érvényesített. Ami írott s fennmaradt a múltból, vagy fennmaradásra érdemes a jelenből, szépsége és egyedisége okán válik azzá. E szemléletmód napjainkig is erősen érvényesíti hatását, s egészen a francia művelődéstörténeti iskola fellépése s alfabetizáció-történeti kutatásai megindulásáig csak keveseknek jutott eszébe ezt az álláspontot megkérdőjelezni. Azt sokáig kevesek vették figyelembe és tették mérlegre, hogy az írott szövegek 99 százaléka a prédikációktól a mosodacédulákig, az anyakönyvektől az orvosi receptekig nem kifejezetten esztétikai célokat szolgál, s nem szolgált azokat a múltban sem. Az alfabetizáció-történet vizsgálata egyebek mellett azért is nagyon hasznos, mert az írás társadalmi térben való elterjedésének vizsgálata szemléletváltozást idézett elő. Keszeg Vilmos munkásságának jelentős része s ezen belül e kötet is az írás demokratizmusa, az íráshasználat sokoldalúsága s a társadalomtudományok e területen való vizsgálódásának fontossága mellett érvel. Különösen az amatőr vagy népi verselők, a „betolakodó írók” bemutatása során szembesülünk azzal, hogy az írásantropológiai kutatásoknál is mennyire fontos az empátia. A témát hazai terepen korábban tárgyaló irodalomtörténet ugyanis nem volt a jelen kötethez hasonló mértékben tartózkodó a jelzők használatával, úgy közelítette meg a kérdést, mintha az irodalom, egyáltalán az írás valamiféle szentség lenne, amit csak a beavatottak számára szabad kiszolgáltatni, mindenki más, aki megjelenik az irodalom templomában, valóban betolakodónak számít. Ebben a felfogásban minden és mindenki illetéktelennek minősülne, aki a kánoni rangra emelhető művek szintjén nem képes alkotásokat létrehozni. Holott e felfogás korlátossága mellett számos érv hozható, amelynek széles tárházát tartalmazza e könyv.

A könyv továbbá mérföldkövet jelentett és jelent a szájhagyomány és írásbeliség közti dichotómia feloldása terén is. A folklór és az irodalom szigorú tudományos szembeállításának feloldása régóta terítéken van a néprajz különböző területeinek művelői körében. Keszeg Vilmos az átjárások sokszínűségének felfedezésével, számos eddig meg nem figyelt jelenségnek a hagyományos néprajzi megfigyelés és dokumentálás követelményeit is teljesítő leírásával s elméleti szempontból is magas igényű elemzésével rengeteget tett a szemlélet megváltozása érdekében. E kötet ebben a tekintetben is összegez, és továbbgondolásra ösztönöz.

A tudományos érdeklődésű olvasó számára annak a gondolatnak sokoldalú áttekintése, hogy a folklórban és a populáris írásbeliségben – egymáshoz is nagyon hasonló módon – milyen közel áll egymáshoz az előadás, az újraírás, a másolás és az értelmezés vagy interpretáció művelete. Például a másolás aktusa, mondjuk egy dalszöveg vagy imádság kézzel történő leírása mennyi mindenre jó amellett, hogy az adott szöveg fennmaradásának, változatlan formában való átörökítésének letéteményese, hiszen egyszerre biztosítja az eredeti szöveg felidézését, ezáltal emlékezetbe idézését és tartását, miáltal az értelmezés/önértelmezés eszköze, s a kanonizáció folyamatának állomása is egyben.

Végül, de nem utolsósorban a Keszeg Vilmos-életmű egy jelentős fejezetének keresztmetszete is ez a könyv. A szerző az írásbeliség történetéről s a populáris íráshasználatról vallott saját nézeteit összegzi, illetve a hazai és a nemzetközi kutatás horizontjába illeszti azokat, miáltal egy sor résztanulmánya is egészen új megvilágításba kerül.

 

*Egyetemi jegyzet. KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kvár, 2008




+ betűméret | - betűméret