Korunk 2009 Január
megelégeltem, Világkalitka, Alszik, Számvetés
megelégeltem halottaimat
kéretlen jönnek kopogtatás nélkül
mint akik otthon érzik magukat
kozmikus modortalanság
az elme és a psziché honossá aljasított
elíziumi mezőin ahol se határ se határőr
csak jönnek és betelepednek
birtokba veszik a tehetetlenségem
nomád martalócok dehogyis vendégek
a kozmosz kiebrudalt tájain
belelógnak a rendezettekbe
hogy teljes legyen az ősi rendetlenség –
bizony mondom megelégeltem őket
ahogyan éjszaka átgázolnak rajtam
csörtetnek sátrat vernek
tüzet is gyújtanak mire fel én a villanyt
és kába bosszúságban várakozom
hogy odébb álljanak én pedig még sokáig
töprengjek miért is szakadt fel ez az éjjel
Világkalitka
Amikor a kanári megette a szörnyű kalitkát,
az megfeküdte a gyomrát,
mire fel a kanári kínjában énekelni kezdett
emberhangon, mint egy megtáltosodott papagáj,
amelyik hirtelen „Gyulika szép, Gyulika jó” helyett
basszus hangon recsegve dalolja:
„szánd, bánd bűnöd, ember”,
miközben méltósággal lépdel a járókán,
mintha a kőszobor ánizsfüstű kolosszusa lenne –
így és mégsem így énekelt a kanári
gyomrában a kegyetlen ketreccel,
amíg csak rá nem jött, a gyomorégés kegyéből,
jobb a ketrecben, mint a ketrec benne,
hát visszaböfögte és lelkesen beleugrott,
hogy ott írjon hétkötetes eszmefuttatást
a rabság ámulatos változatairól
és milyen varázslatos hely is a világkalitka.
Alszik
„Alszik. Én nem tudok”, gondolja.
„Jó neki. Nem tudja”, ébred rá.
És az alvás még kevésbé sikeredik. Neki.
„Nem megy, nekem nem. Vajon
mit álmodik? Álmodik? Nem tudom. Nem tudja?”
kérdezi, sajnálja. „Irigylem? Dehogyis,
semmi irigység. Könyv kell, egy kevés whiskey is.”
Felkel. Ilyenkor, tudja, a szesz segít.
„Segít, anélkül, hogy tudná”, jut eszébe,
és mosolygás nélkül is mosolyra derül.
Így él. Most így. Lesz máshogy is, szusszan:
„Most így.” És ezt nem vitathatja tőle el
senki és semmi, csupán a felejtés.
„Miért is emlékeznék, egy hét, vagy egy év múlva
erre a semmis éjszakára?” Töpreng:
„Ha feljegyzem, egykor majd úgy olvasom,
mint bármelyik lejegyzett álmot,
mintha más írta volna, egy másik idegen.”
Átnéz az ágy másik oldalára és biccent:
„Jól alszik.” Nézi. „Nem zavarja a fény.
Az ébrenlétem sem. A létem sem ébren.”
Hirtelen elfogja a bizonytalanság.
„Ha álmodik és rólam, akkor se most-rólam.”
Ezen eltöpreng és alvást hívogatva becsukja szemét.
Számvetés
„»Csapataink harcban állnak,
a kormány helyén van« – a sírban.
S lesz ideje a feltámadásnak,
így hisszük s míg hisszük, így van.”
Egy kis időre úgy tűnt,
eljött az idő. De mégsem.
Felosztjuk az oszthatatlant,
nem segít a Föld, az Ég sem.
Nem segít Isten, Ember,
a kormány még mindig a sírban.
Verekszünk és kiabálunk,
mindegyikünkben sír van.