stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 November

Szegényszag


Tamás Gáspár Miklós

 

Az egyre terebélyesedő – és voltaképpen egyáltalán nem váratlan – gazdasági világválság fölidézi a mélyből a szegénység képeit. Nem az örök szegénység képeit, hiszen a legszegényebbek szegénysége alig változott az évezredek alatt. Hanem csak azokéit, akik a polgári, alkalmazotti és értelmiségi középosztályból s a szakképzett munkásságból különféle történelmi kataklizmák miatt lecsúsztak, tönkrementek, kényszerű életmódváltásokon estek keresztül, s így civilizációs megaláztatások áldozataivá váltak.

Az elszegényedett ember kénytelen egészségtelenebbül táplálkozni, mint annak előtte, ezért aránytalanul meghízik vagy lefogy. Nem tud fűteni, nem elég erős, egészséges ahhoz, hogy a hűvös, friss levegőn ne fázzék, ezért „rétegesen öltözködik”, mindent magára húz, a téli utcán groteszk látványt nyújt. A szegény ember első renden tehát csúnya.

Nagyon jól emlékszem ifjúkoromból az igazi szegénység tüneteire. Az embereknek nem állt módjukban forró vízzel megtölteni a kádjukat, s talán ijedeztek is ettől a jéghideg lakásban. Nem volt elég ingük, blúzuk, alsóneműjük, harisnyájuk, zoknijuk ahhoz, hogy mindennap – vagy akár naponta többször – váltsák. Dezodor nem volt kapható. Sampon nem volt kapható. A szegényeknek rossz volt a szaguk. Rosszak voltak a fogaik, rossz volt az emésztésük, a szájukból szörnyű illatok párállottak. A hajuk zsíros volt. Ameddig a régi 5-ös és 21-es busz eljutott a Malom utcától a Donát út végéig, minden morális univerzalizmus/egalitarizmus és humanizmus ellenére, bizony viszolyognom kellett embertársaimtól.

Az emberek rettegtek a meghűléstől, ősztől tavaszig vattát tömtek a fülükbe – Romániában ezt néha még ma is látni. Szennyes vászon zsebkendőket húzkodtak elő a zsebükből, hosszasan trombitáltak belé. Sok férfi arcán volt látható elhanyagolt sebhely: munkahelyi balesetek, részeg verekedések nyomai. Emlékszem a töredezett, poros cipőkre. A dagadt bokákra. A szűk flórharisnyák, „patentharisnyák” alatt megcsavarodó szőrszálakra. Az ételfoltos, gyűrött, a hajtókánál kirojtosodott barna nadrágokra. Az abortusztól – majd az abortusztilalomtól – való rettegésre. Vér, izzadtság, szőr, váladék. Mindez láthatóan, orronthatóan.

A szegénység fölöttébb fárasztó. Ahhoz, hogy tiszta ágyneműnk legyen, kéthetenként nagymosásra volt szükség. Érzem a mosófazékban fövő-dagadó paplanhuzatok, cihák szagát. Lujza néninek kellett bejönni kétszer egy hónapban Szászfenesről, hogy segítsen. Fürdés előtt fél órával be kellett fűteni a feketére festett, balesetveszélyes rézkazánba. Citromhéjat kellett áztatni, aztán hozzáönteni a forró vizet a mosófazékból, hogy fölmossák a konyhai deszkapadlót, amelyet kemény kefével kellett súrolni. Puha kefével kellett viaszolni a parkettát. (S utána átfényezni a kinőtt mackónadrággal.) A mosott ágyneműt fehérneműs kosárban föl kellett hordani a padlásra, s ha télen leszedte az ember a szárítókötélről, csontkemény jéggé fagyott, cibálni kellett, és soha nem lett igazán száraz. (S ha kiterítették a konyhaszékekre, ételszagú lett, elveszett a fő esztétikai előnye, a friss ágynemű – amelyet gondosan, órákig vasaltak – nagyszerű, tiszta illata.) A húst, ha került, föl kellett vinni a második emeletre, csak Hirsch bácsiéknak volt – még békebeli – jégszekrényük. (Nem villamos hűtőszekrényük, persze.) Egyszer egy héten jött a jeges.

A védekezés az éhség, a hideg, a rovarok ellen mindennapos volt, állandó, az asszonyok gerinctörő robottal próbálták távol tartani a természetet. Városi társasházak udvarán tyúkot, nyulat tartottak. Tyúkbelet dobtak a macskáknak. A Törökvágás parasztivá lett házaiban tehenek is álldogáltak hevenyészett istállókban. Vízkereszt után, disznóvágáskor csuporban adták a kisfiúknak a gőzölgő vért.

Hiába volt jegyrendszer, hiába adtak szövetet, rövidárut „pontra”, mindig sorba kellett állni. Mindig hiány volt mindenből. Nem volt zsilettpenge, a férfiak a drága maszek borbélyhoz jártak borotválkozni. Nem a kényes méltóság okából kerülték sokan a Tímár utca és a Széchenyi tér sarkán a lóhússzéket, hanem mert a lóhús szabadáras volt: drága.

Nyugati látogatók nem értik manapság, miért van olyan hihetetlenül sok toalettszappan, habfürdős palack, gyógysampon, bőrnyugtató krém, dezodor, szoba- és vécéillatosító a kelet-európai fürdőszobák polcain. Mi értjük.

A szegénység évtizedeiben mindenki cigarettázott, mindenki italszagú volt. Piski, Székelykocsárd, Tövis, Segesvár – vasúti „csomópontok” – állomásán, a csarnokban ott álldogáltak éjszaka, a keserves hidegben és bűzben az átszállók, a csatlakozásra várók a MÄrÄşeşti cigaretta füstjében, a bundazsebben gyűrött celofánnal bedugaszolt kisüsti szilvapálinka, avasi parasztok aludtak az összeköpködött betonpadlóra kiterített csergén, kisebb csoportosulás állt a loz în plic (a borítékos sorsjegy) holtrészeg árusának kis asztala előtt. A nyilvános árnyékszék félig nyitott ajtajából csordogáló vizelet megfagyott, sárgásszürke mintát rajzolt a kőre.

A szegénység olyan volt, mint valami másodlagos gravitáció, szinte természetes túlsúllyal nehezedett az emberekre, akiket mindenképpen a föld felé görbít a nehézkedési erő. A hőségtől paprikavörös, az éhségtől szürkésfehér, a hidegtől sápadt arcok – náthás, szipogó, köhögő, harákoló, a törött foggyökértől dagadt ábrázatú, kinyúlt szvetteres, lyukas kesztyűs alakok támolyogtak a munkába hajnali fél ötkor, sötét árnyékok a vágányok fölötti röpülőhídon (ma is megvan, azt hiszem) az üzemek felé. Így kellett dolgozni, így kellett gondolkozni, így kellett szeretni.

A háború előtt Nagy István és Szilágyi András a szegénységről úgy írt, mint társadalmi kataklizmáról, amelyet a gazdasági rendszer majdani megváltoztatása elhárít. Belőlük, kommunistákból a szegénység gyűlöletet, az elmélet által megnemesített osztálygyűlöletet váltott ki. Az 1948 és 1989 közötti rendszerben azok a kevesek, akik még realizmussal próbálkoztak (Papp Ferenc, a fiatal Hornyák József), a szegénységet dialektikus csavarral mint az átmenet föltételét fogták föl és mutatták be. Bodor Ádámnál a szűkösség már ontológiai állandó, már az a pátosz sincs benne, mint az „…ez a hazám” ma már zavarba ejtő vallomásában. A szegénység és a szögesdróttal vagy anélkül megtapasztalható rabság nála már szinonima.

Az új szegénységre, a meglévőre és a várhatóra nehéz fölkészülni. A „gazdaság” – az ezredforduló leghazugabb mítosza, hiszen „gazdaság” mint olyan nem létezik – végzetnek, második természetnek tetszik, nem pedig történelemnek. A gazdaságra azért panaszkodnak, mert jéghideg kalkulációnak, „számításnak”, érzés és otthonosság nélküli gépezetnek fogták föl, a folyamatos fejlődés, növekedés, bővülés – mindezek a tőkefölhalmozásra alkalmazott ideológiai eufemizmusok – biztató parancsolatának mintha ez lett volna az ára. Most ismét kiderül, hogy a „gazdasági” rendszer merőben irracionális, véletlenszerűen sújt le és omlik össze. Ennyit sejthet a barátságos szellemektől – die Mütter – magára hagyott nép, ami érzékelhető, az a balsors, akár öt évezrede. Balsors, gázszámla, villanyszámla, házbér, adó. A háziasszonyok elővehetik a ceruzacsonkot, és a vízművektől érkezett számlalevél hátán számolgathatják a fátumot. Ők képviselik ebben a társadalomban az értelmet, a messze tekintő rációt.

Senki más.

 

*Köszöntjük tamás Gáspár Miklóst, a Korunk régi munkatársát 60. Születésnapja alkalmából. (A szerk.)

 

 



+ betűméret | - betűméret