stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 November

Egy kalucsni látásmódja (Átfogó)


Demény Péter

 

Földényi F. László: Az ész álma

 

Ha megkérdeznének, kinek köszönhetÅ‘en kerültem közel a képzÅ‘művészethez, elÅ‘ször Octavian Paler nevét említeném, másodszor a Földényi F. Lászlóét. A román esszéista Un muzeu în labirint. Istorie subiectivă a autoportretului (Múzeum a labirintusban. Az önarckép szubjektív története) című kötete egyetemista éveimben ragadott magával – PalertÅ‘l származik immár öröknek tűnÅ‘ vonzódásom Caravaggio festménye, a Dávid Góliát fejével iránt. Jóval késÅ‘bb, már „érett fejjel” olvastam A lélek szakadékát, Földényi Goya Szaturnuszáról szóló nagyesszéjét, és ismét elámultam: mi minden a festészet!

Mert ez a könyv olyan, amilyen Paler, Kott, Georges Banu és más nagy értelmezÅ‘k művei: elvei, világlátása korlátozottságai révén szabad. Ennek a világlátásnak az a lényege, hogy minden mindennel összefügg, nincs különbség „élet” és „művészet” között, abban a skolasztikus értelemben semmiképpen nincsen, amely külön fiókokként kezeli Å‘ket; az értelmezés során bármi „jól jöhet”, mert semmilyen műalkotás nem létezik addig, amíg valaki meg nem áll elÅ‘tte, fel nem lapozza, meg nem hallgatja; és aki nézi, olvassa, hallgatja, az a saját emlékeivel, tapasztalataival, élményeivel, vágyaival teszi mindezt; Paler a Fogarasban tett sétájára gondol, miközben PetraÅŸcu képeit nézegeti, Banu öreg édesanyjára a Cseresznyéskert elemzése közben, Földényi pedig Goya egész életművére, a mitológiára, a melankólia történetére, a pszichológia elméletére és bármire.

A párhuzam azonban, ha szorosabban értelmezzük, inkább csak Kott és Földényi között létezik. Mindketten csodálatosan nagyvonalúak, de mindketten (Kott fÅ‘leg a Kortársunk Shakespeare szerzÅ‘jeként) elsÅ‘sorban a kultúra területén sétálnak fel-alá. A Goya-kötetben éppen úgy, mint a korábbi Melankóliában vagy a késÅ‘bbi Heinrich von Kleistban, Földényi kizárólag azon a prérin mozog, amelyet kultúrának nevezünk, s amelyen általában nem értjük mindazt, ami látszólag csupán ránk vonatkozik.

Mintha minden a szellem dolga, feladata, igénye és törekvése lenne, a szellemé, amely minduntalan szabályokat és törvényeket állapít meg, folyamatosan általánosít, minden tapasztalatot az általános emberi tapasztalathoz viszonyít, s tiszteletre méltó önmegtartóztatással kizár minden személyeset. A szerzÅ‘ legbensÅ‘bb egyéniségére mindössze közvetett módon láthattunk rá: aki könyvet ír a melankóliáról, az valószínűleg maga is ebbe a lelki alkatba sorolható, s aki Goyát és Kleistot szeretné megérteni, valószínűleg maga is szenved a határoktól.

Ezért örültem hát, amikor a Könyvhéten Budapesten járván a Kalligram standján megpillantottam Az ész álma. 33 esszé 2000–2007 című kötetet. Azt reméltem, ebbÅ‘l végre közelebbi és közvetlen képet kaphatok Földényi Lászlóról, „amilyen Å‘”. Egy ilyen válogatás nyilván az eddigi művek műhelymunkáit is tartalmazza, de valószínűleg mást is, mint csupán ezeket.

És nem tévedtem. Az ész álma már címével is Goyára utal, és Kleistról is olvashatunk szép esszét (Kleist meghal és meghal és meghal), ugyanakkor azonban olvashatunk Nádas Péter figyelmérÅ‘l és a szerzÅ‘ kalucsnijáról is. A Nádas Péter figyelben például arról, milyen nehéz figyelni, milyen nehéz „figyelve lenni”, és milyen nehéz viselkedni ebben a helyzetben. „Nem köny-nyű ebben az erÅ‘térben létezni. Mint ahogyan az embert próbára teszi az intenzív és önzetlen figyelem is. Azt is, akit figyelnek, de azt is, aki figyel. Elvben szépen hangzik; ki ne vágyna rá, hogy ráfigyeljenek, és ki ne szeretne néha odafigyelni a másikra. A gyakorlatban azonban ez inkább megpróbáltatás. A mérlegnek két serpenyÅ‘je van. Minél többet adok a másiknak, annál kisemmizettebb leszek.” (263.)

Az idézet személytelennek vagy „tudós-személyességűnek” tűnik, de az esszébÅ‘l az is kiderül, hol tapasztalta meg Földényi az író rendkívüli figyelmét, miért lepte meg annyira, kivel álldogált még ott, ahol Nádas meglepte empátiájával. Földényi hirtelen magánemberré válik, aminél örvendetesebb dolog el sem képzelhetÅ‘, nem beszélve arról, hogy a műfajt is segíti és mélyíti. Ugyan kit érdekel, a szerzÅ‘ mikor aggódott, és volt-e kalucsnija? „Hiába is tagadnám: amikor pár évvel ezelÅ‘tt egy esÅ‘s napon elÅ‘ször húztam fel a kalucsnimat, úgy éreztem magam, mintha az utca helyett egy színpadra lépnék ki.” (414.) Miért kellene tagadni? Ugyan kinek lesznek álmatlan éjszakái emiatt?!

Ám az esszé varázslata éppen az, hogy elkapja az olvasó grabancát, és nem ereszti többé. Nem tudunk szabadulni ettÅ‘l a kalucsnitól, meg kell tudnunk tehát, milyen volt kalucsni-szempontból a szerzÅ‘ gyerekkora, milyen gyártmányút vásárolt felnÅ‘ttkorában, és ki viselt még ugyancsak amerikait. Természetesen Marcel, Az eltűnt idÅ‘ nyomában című Proust-oeuvre-bÅ‘l.

Az irodalom megéletesedik, az élet megirodalmasul. Gyakran halljuk az olvasó elváráshorizontjáról szóló irodalomelméleti tenort, de kevesen vannak, akik egy lábbeli felvillantásával Proustot is jellemzik, de saját árral szemben úszásukat is. Annyira földhözragadt ez a tárgy, hogy óhatatlanul elmosolyodunk az „árral szemben” szókapcsolatban rejlÅ‘ hÅ‘siességen; idejétmúlt ez is, mint az, ami jelképezi. De attól még nem kevésbé hiteles.

A New York-mítoszt meg egy metróutazás miatt kell újragondolni. „Maximális odafordulás, majd maximális közöny. Gondozott külsÅ‘, ápolatlan fogsor. Ez lenne New York?, kérdezem magamban késÅ‘bb. Nem tudom; de az biztos, hogy ez is New York.” (402.)

Földényi eddigi könyveiben (mondom tovább saját Földényi-élményemet) a művek látszottak és a műveltség. Egy kivételesen művelt ember odafordult a művekhez, és beszélni kezdett róluk, beszélgetni kezdett velük. Ám ebbÅ‘l a feedbackbÅ‘l, ebbÅ‘l a kulturális interakcióból hiányzott az ember; ahogy gyarapodtak a kötetei a polcomon, egyre jobban. Választékos olvasmányossággal, a meggyÅ‘zÅ‘ beszéd stílusában íródtak ezek a könyvek, mint Szilágyi Júlia esszéi – a beszélÅ‘ azonban hiányzott belÅ‘lük.

Most itt van. Annyira itt van, hogy egyik írásának azt a címet adja: Búcsú a műveltségtÅ‘l. „Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy immár a saját tapasztalatomból rájöjjek: a műveltség nem felhalmozott tudás. Nem bemagolandó ismeretanyagot jelent. Nem elegendÅ‘ hozzá végigrágnom magam az európai kultúra kanonizált kincsein. A műveltség mindenekelÅ‘tt életvitel, látásmód.” (35.)

Földényi kötetei soha nem voltak rágósak, unalmasak, sem gÅ‘gösek vagy távolságtartóak. Mindig elegánsan, barátságosan, választékosan beszéltek egy olyan emberhez, akinek látatlanban is megelÅ‘legezték mindezeket a tulajdonságokat. Éppen ezért egyre jobban hiányoztak a vallomások, egyre jobban vágytam a személyességre. Mintha mind közelebb kerültem volna egy emberhez, aki azonban továbbra is idézetekkel válaszolna minden kérdésemre és gesztusomra.

Az ész álma (!) megfogalmazza a vallomásokat, megajándékoz a személyességgel. Nem arról beszélek, hogy már nincsen forma, hiszen forma nélkül semmi sincs: a vallomás nem attól az, hogy brutális vagy közönséges. De megmutatkozik az a terület, ahonnan ez a műveltség származik, s megmutatkoznak az eszközök, amelyek kordában tartják, amit kordában kell tartaniuk. Vagy egyszerűen a tény, hogy szükség van a kordára: ez válik világossá.

Néha nem árt, ha nincsen ellenÅ‘rzés; néha nem árt, ha másképp ellenÅ‘rzünk.

 

*. 33 esszé 2000–2007. Kalligram, pozsony, 2008.

 


+ betűméret | - betűméret