stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 November

Sántaiskola


Julio Cortázar

 

16

– Már jócskán hajnalodott, amikor kiment a szobából, és én már sírni se tudtam.

– Undorító pasas – mondta Babs.

– Ó, bőven rászolgált a Boszorka arra a tiszteletadásra – mondta Étienne. – Csak az a furcsa, hogy, mint mindig, itt is ott az az ördögi különbség a forma és a tartalom közt. Majdnem pontosan ugyanaz megy végbe az egész elbeszélésedben, ami két szerelmes közt szokásos, leszámítva a kisebb ellenállást és, valószínűleg, a kisebb erőszakosságot.

– Nyolcadik fejezet, negyedik szakasz, A paragrafus – mondta Oliveira. – Presses Universitaires Françaises.

– Ta gueule – mondta Étienne.

– Mindent összevetve – vélte Ronald – olyasvalamit is ideje volna hallgatni, mint a Hot and Bothered.

– Az említett körülményekhez illő cím – mondta Oliveira, és teletöltötte a poharát. – Hős volt az a néger, mi?

– Nem olyan vicces – mondta Gregorovius.

– Maga kereste magának, kiskomám.

– Részeg maga, Horacio.

– Naná. Itt a nagy pillanat, a megvilágosodás ideje. Te meg, szivi, valami gerontológiai klinikán kereshetnél munkát magadnak. Nézd csak meg Ossipot, legalább húsz évet fiatalodott a te kellemes emlékeidtől.

– Ő maga kereste magának – mondta duzzogva a Boszorka. – Csak ne kürtölje most világgá, hogy nem tetszett neki. Tölts nekem egy kis vodkát, Horacio. 

De Oliveira már szemmel láthatóan nem akart tovább trafikálni a Boszorkával meg Gregoroviusszal, aki dünnyögve magyarázkodott, de alig hallgattak rá. Sokkal inkább Wong hangja hallatszott; ajánlkozott, hogy majd kávét főz. Jó erőset és forrót, a mentoni kaszinóban leste el a titkát. Egyhangúlag helyeselt, tapsolt neki a Klub. Ronald szeretettel megcsókolta egy lemeznek a címkéjét, elindította, és szertartásosan ráhelyezte a tűt. Az a gép-Ellington egy pillanat alatt letarolta őket a trombita és Baby Cox mesés rögtönzésével, Johnny Hodges finom és mintha-mi-sem belépésével, azzal a crescendóval (de harminc év múltán már merevedni kezdett a vén, de még rugalmas tigris ritmusa), feszült és egyszersmind könnyed riffek közt, egy kis nehéz csoda: Swing, ergo soy. Az eszkimó pokrócnak támaszkodva, vodkás poháron keresztül bámulva a zöld gyertyákat (elmentünk halakat nézni a Quai de la Mégisserie-re) szinte egyszerű arra gondolni, hogy talán megérdemli Duke megvető mondatát az, amit úgy hívnak, hogy valóság, It don’t mean a thing if it ain’t that swing, de mért hagyta abba Gregorovius, mért nem cirógatja már a Boszorka haját, ott az a szegény Ossip, mint egy lenyalt fóka, ott búsong a miatt az ősrégi liliomtiprás miatt, siralmas érezni, hogy olyan merev ebben a légkörben, ahol ellazítja az ellenállást a zene, és egy ütemre lélegzik itt mindenki, egyetlen hatalmas szív békéje lüktet itt mindenkiben, az fog itt egybe mindenkit. És most egy repedtfazék-hang szólal meg egy ócska lemezen, önkéntelenül azt a régi reneszánsz fölhívást ajánlja, azt a régi, anakreóni bánatot, egy 1929-es chicagói Carpe diem-et:

You so beautiful but you gotta die some day,

You so beautiful but you gotta die some day,

All I want’s a little lovin’ before you pass away.

Megesik időnként, hogy egybeesnek a holtak szavai azzal, amit az élők gondolnak (ha élnek az élők és halottak a holtak). You so beautiful. Je ne veux pas mourir sans avoir compris pourquoi j’avais vécu. Egy blues, René Daumal, Horacio Oliveira, but you gotta die some day, you so beautiful but – És ezért akarta olyan konokul megismerni Gregorovius a Boszorka múltját, hogy egy kissé kevésbé haljon meg azzal a visszafelé-halállal, amely csupa-csupa tudatlanság, mit se tudunk az idő sodorta dolgokról, hogy elhelyezzük őket a maguk idejében, you so beautiful but you gotta, hogy ne szeressünk egy kísértetet, aki cirógattatja a haját a zöld fényben, szegény Ossip, és olyan rosszul ér véget ez az éjszaka, minden olyan hihetetlenül olyan, Guy Monod cipője, but you gotta die some day, a néger Ireneo (később, ha megnyeri a bizalmát, majd Ledesmát is elmeséli neki a Boszorka, meg a karneváli éj alakjait, a teljes montevideói sagát). Egyszercsak rázendített Earl Hines, valami szenvtelen tökéllyel, az I ain’t got nobody első változatára, és még Perico is kiemelte a fejét elmélyedt olvasásából, és a zenét hallgatta, a Boszorka meg a Gregorovius combjára hajtotta a fejét, és a parkettát nézte, a török szőnyeg egy darabját, egy piros szálat, mely eltűnt a fal tövében, egy üres poharat egy asztalláb mellett. Rá akart gyújtani, de nem fog cigarettát kérni Gregoroviustól, csak azt nem tudta, hogy miért nem kér tőle, meg Horaciótól se, de tudta, hogy miért nem kér Horaciótól, nem akart a szemébe nézni, nem akarta, hogy bosszút álljon rajta Horacio, hogy kinevesse, mert így ráakaszkodott Gregoroviusra, és egész este felé se nézett Horaciónak. Fennkölt gondolatok jutottak eszébe védtelenségében, versidézetek, amelyeket bemagolt, hogy az articsóka kellős közepén érezhesse magát, egyfelől I ain’t got nobody, and nobody cares for me, ami nem igaz, mert a jelenlévők közül legalább ketten is őmiatta morcosak, és ugyanakkor egy Perse-verssor is, hogy aszongya Tu es là mon amour, et je n’ai lieu qu’en toi, ebbe menekült a Boszorka, odahúzódott a lieu meg a Tu es là mon amour hangzásához, a végzetszerűségnek ahhoz a szelíd elfogadásához, amelytől le kell hunynia a szemét az embernek, és áldozati adománynak kell tekintenie a testét, olyasminek, amit akárki birtokba vehet és bemocskolhat és fölmagasztalhat, mint Ireneo, meg az is, hogy piros és kék foltokkal jár együtt Hines muzsikája, amelyek ott táncolnak az ember szemhéja mögött, és ki tudja, mért, úgy hívják őket, hogy Volaná és Valené, a bal oldalit Volanának (and nobody cares for me), és kergülten pörögnek, fönt ragyog Valené, mint egy pierodellafrancescásan kék csillag, et je n’ai lieu qu’en toi, Volaná és Valené, sose tudna úgy zongorázni Ronald, mint Earl Hines, tulajdonképpen mért is nincs meg őnekik, Horaciónak meg őneki is ez a lemez, ők is hallgathatnák éjszaka a sötétben, ezekre a mondatokra szerethetnék egymást, ezekre a hosszú, ideges simogatásokra I ain’t got nobody egymás hátán, a vállán, az ujjak a tarkón, a körmök beletúrnak a hajzatba, majd lassanként visszahúzódnak, egy végső forgatag, és Valené összeolvad Volanával, tu es là mon amour and nobody cares for me, itt van Horacio, de énvelem senki se törődik, senki se cirógatja a fejemet, eltűnt Valené és Volaná, úgy dörzsölte a szemét, hogy fájt a szemhéja, hallotta, hogy Ronald beszél, és akkor a kávéillat, ó, a kávé csodás illata, Wong, te kedves Wong, Wong, Wong.

Pislogva kiegyenesedett, ránézett a láthatóan valahogy elpilledt és piszkos Gregoroviusra. Valaki odanyújtott neki egy csésze kávét.

 

17

– Nem szeretek csak azért beszélni róla, hogy beszéljek valamit – mondta a Boszorka.

– Jó – mondta Gregorovius. – Csak éppen megkérdeztem.

– Másról is beszélhetek, ha csak hallgatni akarja, hogy beszélek.

– Ne legyen már olyan gonosz.

– Olyan ez az Horacio, mint a gujavaíz – mondta a Boszorka.

– Mi az a gujavaíz?

– Olyan ez az Horacio, mint viharban egy pohár víz.

– Aha – mondta Gregorovius.

– Mért is nem abban a korban született, amelyikről Madame Léonie beszél, ha kicsit fölönt a garatra! Olyan időkben, amikor senki se volt nyugtalan, amikor még ló húzta a villamost, és vidéken folytak a háborúk. Akkor még nem volt szer az álmatlanság ellen, mondja Madame Léonie.

– Szép aranykor – mondta Gregorovius. – Odesszában is hallottam ilyen időkről. Anyám olyan romantikus volt azzal a kibontott hajával… Ananászt termesztettek az erkélyen, éjszaka nem volt szükség bilire, hát az valami rendkívüli volt. Csak valahogy nem látom benne Horaciót ebben a pompás katyvaszban.

– Én se, de nem volna akkor olyan búbánatos. Minden fáj itt neki, még az aszpirin is fáj. Tegnap este csakugyan adtam neki egy aszpirint, mert fájt a foga. Megfogta, nézegette, nagy nehezen rászánta magát, hogy bevegye. Nagyon fura dolgokat mondott, hogy nem egészséges olyan dolgokat beszedni, amiket tulajdonképpen nem is ismer az ember, olyan dolgokat, amiket mások találtak ki, hogy más, szintén ismeretlen dolgokat csillapítsanak velük… Tudja, milyen, amikor rákezdi, és csűri-csavarja a szót.

– Többször is elismételte azt a szót, hogy „dolog” – mondta Gregorovius. – Nem valami választékos, de legalább jól kifejezi, hogy mi megy végbe Horacióban. Nyilvánvaló, hogy a dologiság áldozata.

– Mi az a dologiság? – kérdezte a Boszorka.

– Az a kellemetlen érzés a dologiság, hogy ahol véget ér a hiúságunk, ott kezdődik el a büntetésünk. Sajnálom, hogy ilyen elvont, majdnem képletes nyelvezetet használok, de azt akarom elmondani vele, hogy betegesen érzékeny Oliveira a környező kényszerekre, annak a világnak a kényszereire, amelyben élünk, hogy kedvesen fejezzem ki magam, a neki jutott sorsnak a kényszereire. Egyszóval az idegeire mennek a körülmények. Rövidebben: fáj neki a világ. Megsejtette maga, Lucía, és azt képzeli, valami bájos ártatlansággal, hogy boldogabb lenne Oliveira bármelyik zseb-Árkádiában, amit összeeszkábál a világban az a sok Madame Léonie, nem is beszélve az én anyámról, az odesszairól. Mert, gondolom, nem hitte el azt az ananásztermesztést.

– Meg a bilit se – mondta a Boszorka. – Nem könnyű hinni.  

Guy Monod-nak az az ötlete támadt, hogy fölébred, amikor Ronald és Étienne éppen megállapodott, hogy most majd egy kis Jelly Roll Mortont hallgatnak; kinyitotta az egyik szemét, és úgy döntött, hogy Gregorovius háta az, ami kirajzolódik előtte a zöld gyertyák fényében. Megremegett, rossz hatással volt rá, hogy zöld gyertyákat lát az ágyból, a tetőablakon kopogó esőcseppek is furcsán keveredtek álomképek foszlányaival, valami képtelen, de napfényes hellyel álmodott, ahol a meztelen Gaby kenyérmorzsát szórt kacsa méretű, tök-hülye galamboknak. „Fáj a fejem”, mondta magában Guy. Egy csöppet se érdekelte Jelly Roll Morton, bár mulatságosnak találta, hogy ott kopog az eső a tetőablakon, közben meg azt énekli Jelly Roll Morton, hogy Stood in a corner, with her feet soaked and wet…, Wong már biztosan elméletet kanyarított volna a valóságos meg a költői időről, különben meg nem arról beszélt ez a Wong, hogy kávét csinál? Gaby kenyérmorzsával eteti a galambokat, aztán Wong a meztelen Gaby lába közt egy ádáz virágokkal teli kertben, és a Wong hangja, amint azt mondja: „A mentoni kaszinóban lestem el a titkát.” Könnyen lehet, hogy mégiscsak megjelenik ez a Wong egy teli kanna kávéval.

Ott ült a zongoránál Jelly Roll, és halkan verte, jobb ütőhangszer híján a cipőjével az ütemet, kicsit ringatózva énekelhette Jelly Roll a Mamie’s Blues-t, a csupasz mennyezet egy gipszmintájára szögezve a tekintetét, vagy egy légy jöhetett-mehetett ott, vagy egy homályfolt jöhetett-mehetett a Jelly Roll szemében. Two-nineteen done took my baby away… Hát ez volt az élet, vonatok vitték-hozták az embereket, az ember meg ott maradt az utcasarkon, átázott lábbal, egy gépzongorát meg a kacarászást hallgatva, a terem sárgás kirakatüvegét tapogatva, mert nem mindig volt pénze rá, hogy be is menjen. Two-nineteen done took my baby away… Babs már annyi vonatra szállt föl életében, szeretett vonaton utazni, ha egy barát várt rá az út végén, ha Ronald átfogja a csípőjét, gyöngéden, mint most, és a bőrén rajzolja ki a zenét, Two-seventeen’ll bring her back some day, persze, majd egyszer egy másik vonat hozza vissza, de ki tudja, ott lesz-e majd Jelly Roll azon a peronon, annál a zongoránál, éppen akkor, amikor Mamie Desdume bluesait énekli, amikor esőcseppek kopognak egy párizsi tetőablakon, hajnali egykor, és átázott az ember lába, és azt dünnyögi a kurva, hogy If you can’t give a dollar, gimme a lousy dime, ilyesmiket mondott Babs Cincinnatiban, minden nő ilyesmiket mondott valamikor valahol, még a királyok ágyában is, Babsnak nagyon különös fogalmai voltak a királyok ágyáról, mindenesetre ilyesmit mondhatott egy nő, hogy If you can’t give a million, gimmi a lousy grand, csak arányok kérdése, és mért olyan bús a Jelly Roll zongorája, mért annyira olyan, mint az az eső, amely fölébresztette Guyt, amely megríkatta a Boszorkát, Wong meg hol marad már azzal a kávéval.

– Ez már több a soknál – mondta Étienne, és fölsóhajtott. – Nem is tudom, hogy bírom elviselni ezt a szemetet. Megható, de szemét.

– Hát nem is valami Pisanello-érme – mondta Oliveira.

– Nem is Schönberg valamilyen opusa – mondta Ronald. – Minek kérted? Nemcsak az értelem, hanem az irgalom is hiányzik belőled. Léptél már a cipőddel éjfélkor víztócsába? Mert Jelly Roll belelépett, látszik az énekén, tudja ezt az ember, öregem.

– Száraz lábbal jobban festek – mondta Étienne. – Aztán ne gyere nekem a Salvation Army érveivel. Jobban tennéd, ha valami értelmesebb dolgot tennél föl, mondjuk egy Sonny Rollins-szólót. Legalább Jackson Pollock vagy Tobey jut az ember eszébe azokról a West Coast-i fickókról, látszik, hogy már kinőttek a gépzongora- meg a vízfestékkorszakból.

– Még képes hinni a művészet fejlődésében – mondta Oliveira ásítva. – Ne törődj vele, Ronald, vedd ki a szabad kezeddel azt a kis lemezt, a Stack O’Lee Blues-t, legalább van benne egy szerintem meglehetős jó zongoraszóló.

– Unalomig ismert ostobaság, hogy haladás van a művészetben – mondta Étienne. – De a dzsesszben, mint bármilyen művészetben, mindig ott tolong egy sereg zsaroló. Más dolog a zene, mely érzelembe is átcsaphat, de megint más az érzelem, mely zenének akar föltűnni. Atyai fájdalom fiszben, gúnykacaj sárgában, ibolyaszínben és feketében. Nem, öregem, sosem ez a művészet, csak innen vagy túlnan kezdődik az.

A jelek szerint senkinek sem akaródzott ellentmondani neki, mert serényen előállt Wong a kávéval, Ronald pedig vállat vont, és föltette a Waring’s Pennsylvanianst, és az iszonyú csikorgásból fölhangzott a téma, mely elbűvölte Oliveirát, egy névtelen trombitás, majd utána egy zongora, és mindez egy ócska fonográf és egy pocsék fölvétel, egy silány, valahogy dzsessz-előtti zenekar füstfelhőjében, de, végeredményben, mégis ezekből az ősrégi lemezekből, a show boatokból és a storyville-i éjszakákból született meg az évszázad egyetlen egyetemes zenéje, amely közelebb hozta és jobban összefogta az embereket, mint az eszperanto, az Unesco vagy a légitársaságok, olyan zene, mely elég kezdetleges volt, hogy általános lehessen, és elég jó, hogy meglegyen a maga története, szakításokkal, lemondásokkal és eretnekségekkel, cselsztonjával, black bottomjával, simijével, foxtrottjával, stompjával, bluesaival, hogy osztályozhassák, címkézhessék, hogy ilyen stílus meg olyan stílus, a swing, a bebop, a cool, így romantika, úgy klasszicizmus, hot és cerebrális dzsessz, emberszabású zene, muzsika, amelynek története van, nem úgy, mint annak az ostoba állati zenének, mint a polka, a keringő, a szamba, olyan zene, amelyben magunkra ismerhetünk és becsülhetjük magunkat Koppenhágában éppúgy, mint Mendozában vagy Fokvárosban, amely közel hozhatja egymáshoz a hónuk alatt lemezeket szorongató fiatalokat, amely neveket és dallamokat és rejtjeleket adott nekik, hogy egymásra ismerjenek és egymásba vegyüljenek, és ne érezzék olyan egyedül magukat hivatali főnökeik, családjuk és végtelenül keserű szerelmeik körében, olyan zene, amely mindenféle képzelődést és ízlést megtűr, a már hangtalan 78-as lemezgyűjteményeket Freddie Kepparddal vagy Bunk Johnsonnal, a Dixieland reakciós kizárólagosságát, az akadémikus szakszerűséget Bix Beiderbeckében vagy Thelonius Monk, Horace Silver vagy Thad Jones ugrását a nagy kalandba, Errol Gardner vagy Art Tatum giccsességét, a megbánást és megtagadást, a kis együttesek kedvelését, az álneveken vagy lemezgyárak és pillanatnyi szeszély megszabta neveken készült, titokzatos fölvételeket, azt az egész szombat esti szabadkőművességet a diáktanyán vagy a klub pincehelyiségében, lányokkal, akik szívesebben táncolnak úgy, ha közben olyan zenét hallanak, hogy Star Dust vagy When your man is going to put you down, és lassan, enyhén parfőm-, bőr- és hőségillat lengi körül őket, és csak akkor hagyják, hogy megcsókolják őket, amikor már késő, és valaki föltette a The blues with a feeling-et, és már alig táncolnak, csak álldogálnak és ringatóznak, és minden zavaros és piszkos és alantas, és minden férfi szeretne belemarkolni ezekbe a langyos kis testekbe, míg egy hátat cirógat a kezük, és félig szétnyílt ajakkal adják át magukat a lányok a kéjes félelemnek és az éjszakának, s akkor fölharsan egy trombita, és magáévá teszi őket minden férfi helyett, megejti őket egyetlen forró mondattal, melytől úgy omlanak a párjuk karjába, mint egy levágott palánta, és akkor valami mozdulatlan száguldás következik, ugrás az éjszaka légkörébe, a városon át, míg magukhoz nem téríti azokat a kimerült és megbékélt és a következő szombatig még szűz lányokat egy aprólékos zongora, és mindez valami olyan zenével, amely elrémíti a zsöllyék fafejűit, azokat, akik azt hiszik, hogy semmi se igazi nyomtatott műsorfüzet és ültetőnők nélkül, és így megy a világ sora, és olyan a dzsessz, mint egy költöző madár, amely migrál vagy emigrál vagy immigrál vagy transzmigrál, egy sorompóugró, vámkijátszó madár, valami, ami csak fut-fut és terjed, és ma este Ella Fitzgerald énekel Bécsben, míg Párizsban Kenny Clarke avat föl egy cave-ot, és Perpignanban Oscar Peterson ujjai szökdécselnek, Satchmo meg mindenütt, a mindenhollét Úr adta képességével, Birminghamben, Varsóban, Milánóban, Buenos Airesben, Genfben, az egész világon, nem lehet megkerülni, ő az eső és a kenyér és a só, valami, ami teljes közönnyel tekint a nemzeti szertartásra, a sérthetetlen hagyományra, a nyelvre és a népiségre: határtalan felhő, a levegő és a víz kémlelője, őstipikus alakzat, valami előbbi, valami odalenti, ami összebékít mexikóit norvéggal és orosszal és spanyollal, és betagozza őket valami elfeledett, központi, sötét tűzlángba, sután és gyatrán és gyéren visszaadja őket az elárult eredetnek, jelzi nekik, hogy talán más utak is voltak, és az volt a legjobb, amelyen elindultak, de talán más, könnyen járható utak is voltak, de nem vagy csak félig-meddig indultak el rajtuk, és hogy mindig több az ember, mint egy ember, és mindig kevesebb, mint egy ember, több, mint egy ember, mert magában hordja, amit megsejt, célba vesz, sőt előlegez a dzsessz, és kevesebb, mint egy ember, mert szépészeti vagy erkölcsi játékká tette ezt a szabadságot, sakktáblává, ahol magának tartja fönn a futár vagy a huszár szerepét, a szabadság meghatározását, amelyet az iskolákban tanítanak, épp azokban az iskolákban, ahol sose tanították és sose fogják megtanítani a gyerekeknek egy ragtime első ütemét és egy blues első zenei mondatát satöbbi, satöbbi.

I could sit right here and think a thousand miles away,

I could sit right here and think a thousand miles away,

Since I had the blues this bad, I can’t remember the day…

 

18

Mire se megy vele, ha azon töri a fejét, hogy mit keres ő ott, ilyenkor, ezzel a népséggel, tegnap még és holnap már oly ismeretlen kedves barátaival, ezzel a népséggel, amely puszta, semmi kis véletlen azon a helyen és abban a pillanatban. Babs, Ronald, Ossip, Jelly Roll, Ehnaton: hát nem egyre megy? Ugyanazok az árnyak ugyanazok közt a zöld gyertyák közt. Tökrészegség. Kétes, bivalyerős vodka.

Ha ki tudta volna eszelni, hogy kivetítse valahogy ezt az egészet, hogy megértse a Klubot, megértse a Cold Wagon Blues-t, megértse a Boszorka szerelmét, hogy megértsen a dolgokból kivezető és az ujjaiig érő minden kis zsineget, minden bábut és minden bábost, mint valami vízkereszti jelenést; hogy megértse őket, nem mint valami más, talán elérhetetlen valóság jelképeit, hanem inkább mint lenderőket (micsoda nyelvezet, micsoda szemérmetlenség), pontosabban egy olyan futam rajtvonalait, amelynek ebben a szent pillanatban kellett volna nekiiramodnia, odahagyva azt a bámulatosan langyos és szinte illatos és olyan eszkimó, hogy már ijesztően eszkimó prémet, kirohannia a lépcsőfordulóba, le, le, magában, ki az utcára, kilépnie magában, útnak erednie, mennie magában, a sarokig, a magányos sarokig, Max, a magányos Max kávézójáig, a Rue de Bellechasse utcalámpájáig, ahol… ahol magában. És talán attól a pillanattól fogva.

De minden csak me-ta-fi-zikus síkon. Mert, Horacio, a szavak… Vagyis hogy a szavak, Horaciónak… (Hány álmatlan pillanatban rágódott már ezen a kérdésen.) Kézen fogni a Boszorkát, magával vinni, ki az esőbe, mintha csak a cigarettafüstje volna, valami, ami része az embernek az esőben. Megint szeretkezni vele, de már egy kicsit az ő kedvéért, nem azért, hogy tanulja azt a túlontúl könnyű kibontakozást, azt a lemondást, amely talán csak az erőfeszítés hasztalanságát palástolja, azt a fölfújt hólyagot, aki számelméletet tanít valami vacak egyetemen értelmes gólyáknak vagy ezredesek leánykáinak. Ha mindez, a hajnal tetőablakra ülepedő lisztszürkülete, a Gregoroviust néző Boszorkát néző Gregoroviust néző Boszorka búbánatos képe, a Struttin’ with some barbecue, a megint magában sírdogáló Babs, csak Ronald meg ne lássa, Ronald, aki nem sír, de tele az arca a szentek valóságos glóriás dicsfényét idéző, rátelepedett vodkagőzzel, Perico, a megvetés meg a tucatstilisztika sámlijára fölkapaszkodott hispán kísértet, ha mindez kivetíthető lenne, ha mindez nem létezne, alapjában nem létezne, csak ott volna, hogy valaki (akárki, de most éppen ő, mert ő gondolkodik ott most, mindenesetre ő az, aki biztos lehet benne, hogy gondolkodik, na, mit szólsz hozzá, Cartesius, te vén szarházi?), hogy valaki abból az egészből, ami ott van, és szorong és mardos és főleg szaggat, de egész csontig szaggat ki tudja mit, abból az egészből rápattanna valaki egy békekabócára, egy kis boldogságtücsökre, beléptetne valami kapun valami kertbe, a többieknek csak jelképes kertbe, ahogy a mandalák is csak jelképesek a többieknek, és abban a kertben leszakíthatna egy virágszálat, és a Boszorka vagy Babs vagy Wong lenne az a virágszál, de magyarázat is járna hozzájuk, és úgy, megmagyarázva, visszakapnák igazi lényüket, kilépnének klubtagi énjükből, kinőnének, kivetkőznének álcájuk alól, talán nem is más ez, csak a földi paradicsom sóvár óhaja, valami tisztaságeszmény, csak hát immár az egyszerűsítés elkerülhetetlen terméke lett a tisztaság, fut a futó, futnak a bástyák, ugrik a ló, hullnak a gyalogok, és a sakktábla közepén, hatalmasan, mint kőszénoroszlánok, ott állnak a királyok, köröttük meg a hadsereg java és színe és virága, hajnalban lesz a döntő kopjatörés, eldől a sorsuk, és beköszönt a béke. Tisztaság, mint a kajmánok üzekedésének tisztasága, nem az Ó, Mária, piszkos lábú szűzanyám tisztasága, palatetők tisztasága, ahonnan, persze dühükben tomboló nagyságák fejére szarnak a galambok, retekcsomók tisztasága… Horacio, Horacio, kérlek.

Tisztaság.

(Elég volt. Mozgás. Irány a hotel, fürödj meg, olvasd A párizsi Notre-Dame-ot vagy A machecouli farkasszukák-at, aludd ki a részegséged. Kivetítés a javából.)

Tisztaság. Szörnyű szó. Tiszt, utána meg aság. Gondolj bele egy kicsit. Mit ki nem facsart volna belőle Brisset. Mit sírsz? Ki sír itt, he?

Vízkereszti jelenésnek fogni föl egy tisztet. Damn the language. Fölfogni. Nem megérteni: fölfogni. Az újra föllelhető paradicsom sejtelme: lehetetlen, hogy azért legyünk itt, hogy ne lehessünk. Brisset? A békától származik az ember… Blind as a bat, drunk as a butterfly, foutu, royalement foutu devant les portes que peut-être… (Egy kis jég a tarkóra, aztán be az ágyba. Csak az a kérdés, hogy Johnny Dodds vagy Albert Nicholas. Majdnem biztos, hogy Dodds. Fontos: meg kell kérdezni Ronaldot.) Egy rossz verssor szállong alá a tetőablakról: „Utolsó szívdobbanással aláhull a semmiségbe…” Úristen, micsoda lelkendezés. The doors of perception by Aldley Huxdous. Get yourself a bit of mescalina, brother, the rest is diarrhoea. De beszéljünk komolyan (igen, Johnny Dodds az, itt van rá a közvetett bizonyíték. Csakis Zutty Singleton lehet az ütős, ergo Johnny Dodds a klarinétos, egy kis dzsesszológia, hisz deduktív tudomány az, gyerekjáték hajnali négy után. Nem ajánlatos úri és papi személyeknek). Beszéljünk komolyan, Horacio, mielőtt föltápászkodunk csigalassúsággal, és kifelé indulunk az utcára, fojtsuk vissza a lélegzetünket, és legyen ott a kérdés a tenyerünk hegyén (a tenyerünk hegyén? A nyelvünk tenyerén, mi, vagy valami efféle. Toponómia, deskriptológiai anatológia két il-luszt-rált kötetben), tegyük föl a kérdést, hogy fölülről vagy alulról kell elkezdeni a műveletet (remek, hogy vág az agyam, úgy rögzíti ez a vodka a gondolatokat, mint lepkéket a keménypapírra, A az A, a rose is a rose is a rose, April is the cruellest month, mindent a helyére, helyet minden rózsának, rózsa rózsa bazsarózsa…).

Uf. Beware of the Jabberwocky my son.

Még egy kicsit fészkelődik Horacio, és mindent nagyon tisztán lát, amit látni akar. Nem tudja, hogy fölülről vagy alulról kezdje a műveletet, minden ereje megfeszítésével vagy inkább úgy, ahogy van, lazán és omlatagon, bámulva, ami a szeme előtt van, a tetőablak, a zöld gyertyák, a Boszorka bús barikaképe, a Jelly Beans Blues-t éneklő Ma Rainey. Inkább így, lazán és befogadón, szivacsosan, hiszen minden szivacsos, ha sokáig és istenigazából szemügyre vesszük. Nem olyan részeg ő, hogy ne érezze, darabokra zúzta a házát, hogy őbenne magában sincs a helyén semmi, ám egyszersmind – biztosan, holtbiztosan – csillagok és örökkévalóság-darabok hevernek a padlón vagy a mennyezeten, az ágy alatt, vagy lebegnek egy mosdótálban, költemények, mint napkorongok és óriási női vagy macskaarcok, amelyeken ott lobog nemük dühe, anyanyelvének szeméttel kevert jáspislemezei közt, ahol éjjel-nappal ádáz hangya-százlábú-csatákban tekergőznek, fonódnak össze a szavak, és együtt ott a szitok a dolgok tiszta megnevezésével és a világos szókép a legocsmányabb tolvajnyelvvel. Diadalt ül ott a rendetlenség, lógó hajjal, kócos tincsekkel, üveges szemekkel futkározik a szobákban, össze nem illő kártyalapokkal, megszólítás és aláírás nélküli üzenetekkel, tányér levesek hűlnek ott az asztalokon, tele a padló levetett hosszúnadrágokkal és rothadt almákkal, piszkos hajpántokkal. Egyszer csak megnő mindez egy csapásra, és megszólal valami borzasztó muzsika, több, mint feddhetetlen rokonai otthonának bársonyos csöndje, és a zűrzavar közepette, ahol képtelen volt egy inggombot találni a múlt, és üvegcseréppel borotválkozik a jelen, mert egy virágcserép rejti magában a borotvát, egy olyan idő közepette, amely minden szélnek nyitva áll, mint a szélkakas, teli tüdővel szuszog ott egy ember, és mámorosan érzi át, hogy él, már csak magában abban is, hogy bámulja azt a környező zűrzavart, és azon töri a fejét, hogy van-e ott értelme valaminek is. Minden rendetlenség bocsánatos, ha kifelé tör önmagából, talán az őrültségből lehet egy olyan értelemhez eljutni, amely nem az az értelem, amelynek csődje az őrület. „Rendetlenségből a rendbe”, gondolta Oliveira. „Igen, de miféle rend lehet az, hogy ne tűnjön a leggyalázatosabb, legiszonyúbb, legjavíthatatlanabb rendetlenségnek? Forgószél vagy fehérvérűség az istenek rendjének a neve, és ellenanyag a költő rendjének a neve, szilárd űrtér, remegő ajakvirágok, igazán tajt siker vagyok, Jesszusmária, gyorsan le kell feküdnöm.” A Boszorka meg csak sírdogál, Guy eltűnt, Étienne elment Perico után, Gregorovius, Wong és Ronald meg egy lemezt bámul, amely csak forog, lassan, percenként harminchárom és fél fordulatszámmal, eggyel se többel vagy kevesebbel, és azokban a fordulatokban ott szól az Oscar’s Blues, persze, hogy maga Oscar ül a zongoránál, egy bizonyos Oscar Peterson, egy bizonyos zongorista, akiben van valami a tigrisből és a bársonyból, egy bizonyos bús és kövér zongorista, egy fickó a zongoránál, és az eső a tetőablakon, szóval, irodalom.

 

Benyhe János fordítása

 


+ betűméret | - betűméret