Immár negyven éve, hogy a 20. század második felének Európája egyik legzavarosabb, lázadásokkal, vereségekkel és dicsőséggel is teljes évét megélte. A 2008-as év a megemlékezéseké. A „hatvannyolcasok” ma már olyan bevett szókapcsolat, amely nemcsak a forradalmár-érzést vagy a politikai berendezkedés ellen lázadó, tiltakozó attitűdöt jelenti, hanem életstílust, gondolkodási modellt, a világ „másfajta" szociokulturális, vallási, gazdasági vagy akár szexuális berendezését. Azok közül, akik aktívan részt vettek a „prágai tavasz" vagy a párizsi diáklázadások sodrásában, mégis sokan úgy gondolják, hogy a történtek bonyolult, zűrzavaros belső viszonyai ma sem egészen világosak, éppen ezért (még) szükség van megemlékezésekre.

A Kalligram július-augusztusi lapszáma nagyrészt ennek a negyvenéves évfordulónak szentelt tanulmányokat, megemlékezéseket közöl. Tematikailag mintegy két részre oszlik, az első fele regényrészleteket, verseket, esszéket tartalmaz rendkívül gondos válogatásban – mondhatnánk, ez a tiszta irodalmi szekció; a második rész a ’68-cal kapcsolatos proklamációk, viták, tanulmányok és memoárok sokaságát tárja az olvasóközönség elé.

Rendkívül érdekes és tanulságos az itt közölt eszmei vita, amely Milan Kundera és Václav Havel között zajlott az augusztusi események után (’68–69-ben) a Listy folyóirat hasábjain. Egészen leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, a jobb- és baloldali érzelmű értelmiségiek véleménykülönbségeit tükrözi. Az azóta világhírűvé vált Cseh sors című cikkében Kundera spengleri hangnemben arról értekezik, hogy vannak kis nemzetek és nagy birodalmak, és a kis nemzetek mintegy elrendelt sorssal rendelkeznek, amely elől nem lehet menekülni, és ami egy másfajta dicsőséget és mentalitást determinál, mint a nagyhatalmaké; ez, mondja Kundera, a kis nemzetek sajátja, és éppen abban áll, hogy mindig újra kell gondolni a lehetőségeket, újra meg kell alapozni a világban való jelenlétüket. A prágai tavasz és augusztus Kundera számára tanúbizonyságot tett arról, hogy a csehek még mindig vállalni tudják cseh sorsukat, dönteni tudnak vitalitás vagy tengődés, lét vagy nemlét felől, mi több, olyan kísérlettel is megpróbálkoztak, amilyent még nem látott a világ, mert amint később írja, „hol létezik körülöttünk normális szocializmus, hol és mikor létezett demokratikus szocializmus?” Írását érezhetjük patetikusnak, ám azzal semmiképpen se vádolhatjuk, hogy színleli a lelkesedést és a nemzet iránti csodálatot, hiszen ő maga, miközben belátja, hogy az „emberarcú” szocializmus képtelenség, annak is tudatára ébred, hogy a harc életre vagy halálra megy ki, és aki túl akarja élni, annak nem marad más hátra, mint megpróbálkozni ezzel a szocializmussal.

A radikálisabb ellenzéki író és politikus, Václav Havel a liberalizmus felől közelít Kundera szövegéhez, és azzal vádolja, hogy gyáva önáltatásban él, amikor elhárítja a cselekvés felelősségét és a jelenben élés rizikóit a dicsőséges, de lezárt múltba való menekülés által. Ahelyett, hogy a cseh nemzetet dicsérnék augusztusi magatartása miatt, inkább arra volna szükség az értelmiség részéről, mondja, hogy továbbvigyék a forradalmi eszméket, még akkor is, ha ennek beláthatatlan ára van. Havel nem hisz a cseh sorsban, improduktív és illuzórikus szintagmának találja, melynek helyébe olyan jelszavakat keres, mint szólás- és gyülekezési szabadság, kapitalizmus, piacgazdaság, demokratikus kormányzás, politikai pluralitás. A ’68-as tavaszi eseményekről nincs semmilyen magasztaló, dicsérő véleménye: mint írja, az nem volt más, mint igyekezet szabadulni ama képtelenségektől, melyeket a rendszer maga idézett elő, saját kifejezésével élve: a normalizálódásra való kísérlet.

Havel állásfoglalása után Kundera viszontválasza következik Radikalizmus és exhibicionizmus címmel. Legfontosabb mondanivalója az, hogy az olyan radikális ellenzékiek, mint amilyennek Havel is tekinthető, akik semmiféle kompromisszumot nem kötnek a rendszerrel, csakis abban látják önmegvalósulásukat, egzisztenciális önigazolásukat, hogy abnormitásával szemben saját véleményük erkölcsi fölényét bizonygatják. Kundera helyteleníti Havel magatartását, amely elveti a taktikai cselekvést, és csak a kockázatos tetteket méltányolja, melyek saját erkölcsi fölényét és bátorságát hivatottak igazolni a többiekkel szemben, mert az állandó kockázattal mindig a lét–nemlét kérdéskörébe lépünk, a nemzet létét viszont nem szabad kockáztatni puszta erkölcsi hiú-ságból. Másként fogalmazva a cikk Havel-nek intézett üzenete az, hogy cselekvési stratégiákat nem pusztán elméleti síkon, hanem a reális alternatívák és lehetőségek figyelembevételével kell kidolgozni.

A cseh filozófus, Karel Kosík hozzászólása is olvasható a vita kapcsán. Ez a szöveg nagyobb filológiai szigorral, a szavak értelmét boncolgatva (a cím is jelzi a szerzői intenciót: A szavak súlya) próbálja cáfolni a haveli álláspontot: hamis az a feltételezés, véli, miszerint a múlt lezárt, halott dimenzió, a jelen pedig a nyitott lét. Nem arról van szó, hogy múlt és jelen fogalmai a priori tartalmaznák a lezártság, illetve a nyitottság ideáját. Van élő, nyitott múlt, amely hasznos, aktív tanulságokkal és átgondolandó eszmékkel rendelkezik, és van bezárt jelen, vagy a jelen „csak akkor nyitott, ha az, aki nyitja, azonos a jelennel, és nemcsak önmaga vonatkozásában töri át a zártság korlátait, hanem a múltban és a jövő számára is”. A kijelentés alighanem Kundera mellett akar kiállni, ám Kosík a nemzeti sors vak szükségszerűségét éppoly elvont, üres fogalomnak tekinti, mint a Havel által használt „választás aktusát”.

Olvasható itt azonban olyan vélemény is, amely negyven év távlatából tekint vissza az említett vitára: a szlovák Rudolf Chmel Giccs és oligarchák című visszaemlékezése arról vall, hogy szerzője miért találta akkor szimpatikusabbnak Havel álláspontját, ma pedig miért inkább a Kundera által megfogalmazott vélemény vonzza. Chmel aktuális álláspontját magyarázó érve nem ismeretlen, se szokatlannak nem mondható: a kapitalizmusnak, a liberális piacosodásnak is megvannak a maga negatívumai (a fogyasztói társadalom elértéktelenítő hatása, a giccs fogyasztása stb.), és a ’89 utáni Cseh Köztársaság fejlődési iránya már nem ragyogtatja olyan csábító fényben a rá jellemző értékeket. Másrészt a liberális demokrácia „nem oldotta meg mindenki szabadságának és demokráciájának kérdését, a szlovákokét éppúgy nem, mint a németekét vagy a magyarokét”. Felismerése számunkra, kisebbségi magyarok számára is értelemmel bír: vannak olyan kérdések, amelyek ebben a demokráciában megoldás nélkül maradtak, mert, tegyük hozzá, talán ez mint rendszer nem is alkalmas az effajta viszonyok kielégítő jogi szabályozására és a szabadság egyenlő, kivétel nélküli biztosítására.

A csehszlovák események évfordulója mellett a lapszám egyik szerzője beszél egy számunkra közvetlenül fájóbb dologról is, mely az 1956-os forradalomhoz kötődik: ugyancsak 2008-ban volt fél évszázada annak, hogy a szovjetek meghozták a Nagy Imre elleni ítéletet. Osvald Machatka hosszasan elemzi, hogy Nagy Imre és kormánya miért volt bukásra ítélve, miért nem valósíthatta meg önállósodásukat, a szuverenitás eszméjét. Véleménye szerint még ha Nagy Imre sok mindent jól képzelt is el, hiányzott belőle a külpolitikai diplomácia, a taktikai cselekvés érzéke, és ez a naivitása lehetett a vereség egyik tényezője is, amennyiben nem ismerte fel, hogy a szovjet intervenció sokkal inkább a nemzeti térképen kialakult erőviszonyokért esedékes, mintsem a szocializmus problémáiért. Ugyancsak az ’56-os eseményekhez kapcsolódik András Sándor alapos tanulmánya, mely a magyar forradalom és szabadságharc tükröződését elemzi a külföldi, főképpen a forradalom eszméjével is foglalkozó gondolkodók műveiben. Szó esik itt Arendt és Adorno, Heidegger és Camus, Lefort, Lyotard, Sartre, Deleuze, Derrida vagy Guattari álláspontjáról, míg végül Kantnak a forradalomról alkotott elképzelése kerül elemzésre, amelynél a szerző meg is állapodik. Kiindulópontja, mely az áttekintő, feltérképező tanulmányt elindította, a szabadságharc és a forradalom közti különbségtétel: az elsőről tudjuk, hogy mi az, melyek a konkrét céljai, a második viszont problematikusabb, és meghatározásra-megértésre vár. A szöveg kantiánus befejezésében elhangzik, hogy a forradalom (a magyar ’56 is) mindig azon lelkesedés révén érdekelheti az embereket, amellyel a maguk módján élni akarásukért harcba szállnak, illetve hogy célja talán nem is „a szabadság”, hanem „egy autentikusnak érezhető élet, bármilyen legyen is”.

De ha már ez a szemle a „hatvannyolcasokkal” indult, kiemelendő még ebben a vonatkozásban Szerbhorváth György írása (Az utolsó hatvannyolcas), mivel a vajdasági esszéista mást is tud erről mondani. Arról beszél, hogy mit jelentett a prágai vagy párizsi ’68 a határ menti kis szerbiai falvakban élő parasztok és munkások számára, mit eredményezett az új mentalitás: füvezést, szexuális felszabadulást – ezekért azonban ma is kijár a megfelelő elmarasztalás és megtorlás, teszi hozzá –, plusz pár napi őrködést a magyar határnál az esetleges szovjet látogatás kivédésére, semmi többet. A mai, utolsó hatvannyolcas pedig „kissé cinikusan mosolyog, és mivel abszolúte biztos benne, hogy a világ tönkrement, és már csak kicsit kell várni a világ végéig, nem idegeskedik semmin. Olykor megjavítja egy-egy szomszéd rádióját, ehhez is ért. A világvevőkből tájékozódik, de nem mondanám, hogy naprakészen. ’96-ban még mindig a Szovjetunió összeomlása foglalkoztatta, mert hirtelen ez jutott eszébe. Pedig kommunista sem volt soha. Csak úgy, mert ez jutott eszébe, hát ezen meditált, a birodalom összeroppanásán. Merthogy végül majd minden összeroppan, összedől, tönkremegy, mert megérdemeljük.” (Kalligram, 2008 július–augusztus)