stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Október

A kommunista maradék


Alexandru Polgár

A román establishment valóban figyelemre méltó szolgálatot tesz a forradalmi harcnak. Éppen, amikor leginkább igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy a „kommunizmus kísértete” lakat alatt van a múltban, ahonnan semmiféle kísértet nem tér visz-sza, az új keletű antikommunizmus segítségünkre van abban, hogy a kommunizmusról szóló központi vitát ne hagyjuk kihunyni. Értésünkre adják, hogy nincsen osztályharc, sem kizsákmányolás, a „kísértet” összes előfeltevése téves, és különben sem lehet megvilágító erejű aktuális világunk szempontjából. S anélkül hogy osztanánk ezt az álláspontot, nem tagadhatjuk, hogy nehéz eldöntenünk, milyen lenne vagy lehetne a kommunizmus, mielőtt nagyjából legalább nem tisztázzuk, milyen volt. Ugyanakkor viszont arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bármennyire legitim lenne is ez az elvárásunk, a tisztázás szóban forgó munkája nem történik és nem is történhet semleges terepen. Ma már minden, a „kísértet" tisztázására vonatkozó munkával szemben az az elvárás, hogy startból alárendelődjék a kommunizmus elítélése erkölcsi imperatívuszának. Ez pedig logikai ellentmondás. Az efféle ítélet alapját, amint azt bárki könnyen beláthatja, vagy a kereszténységből („ne ölj!”) vagy a modern demokráciából („az egyén szabadsága”, „szabad választások” stb.) származó morális imperatívuszok alkotják. Amikor a pszeudoanalitikusan „ideológiára” (az osztályharc elmélete) és „valóságra” („valóságos/létező szocializmusok”) osztott kommunizmus felett ítélkeznek, többek között feltétel nélküli gyilkos jellegét róják fel. Azt mondják: a kommunista ideológia mindig és szükségszerűen a valóságos/létező szocializmusok gyilkos valóságát hozza létre. Jogos érvelésnek tűnik. Logikai hibája azonban mindjárt láthatóvá válik, amint ugyanarra a kaptafára próbáljuk húzni a kereszténységek és a demokráciák feletti történeti-politikai ítéletet. Ha olyan jelenségeket, mint a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a gyarmatosítás, a modern társadalmak forradalmi-demokratikus megalapozása vagy a világháborúk – az „ideológiák", a „kereszténység" és a „demokrácia" alkalmazásaiként vennénk figyelembe, vagyis akként, aminek szükségszerűen lenniük kell (emlékeztetnék arra, hogy a harmincas évek Németországában a nemzetiszocialista hatalomátvétel szabad választások útján ment végbe), meglepődnénk azon, hogy a gyilkosságot általánosságban elítélő elvek megkövetelte halálos áldozatok száma egyenlő a kommunizmus áldozatainak számával, ha éppen meg nem haladja azt. És még egyáltalán nem említettük azokat a jelenleg zajló harcokat, melyeket ugyanazon elvek nevében folytatnak. Így pedig, az ítélet koherenciája megőrzésének igényével hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül azt, hogy a kommunizmust tout court* elítélő abszolút moralizmus saját alapjait is felszámolja, hiszen – logikusan – a saját nevében elkövetett gyilkosságokat is el kell ítélnie. És mindez vajon nem változtatja a kommunizmus exkluzív elítélését gyanússá és… „elítélendővé”? Ha pedig egy ilyenfajta felismerés teljes világosságában azt találnánk mondani, hogy sem a kereszténység, sem a demokrácia nem csak gyilkosságot hoztak és hogy ugyanabból az „ideológiából" nem mindig származik ugyanaz a „realitás" (morális ítéletünket relativizálva tehát), nem kellene ugyanerre a következtetésre jutnunk a kommunizmus kapcsán is? Végső soron a kommunizmus nem a polgárok (személyek), hanem a polgárság és a munkásosztály (társadalmi-elnyomó viszony) eltörlését javasolja. A „kommunista ideológiában" mint olyanban semmi gyilkos természetű nincs, mint ahogyan stricto sensu** a kereszténységben és a demokráciában sem. Anélkül tehát, hogy lemondanánk a gyilkosságok általában vett elítéléséről, láthatóvá válik, hogy meddig lehet elítélni valamit a kommunizmusból „megvalósultnak" nevezett („a romániai kommunista diktatúra" például) vonatkozásában úgy, hogy nem kevésbé „megvalósult" formáikban kortárs demokráciáinkat és kereszténységeinket sem mentjük fel a morális (nyilván relatív) ítélkezés alól. Ha másként járunk el, az abszolút moralizmus minden (abszolút és relatív) morális ítélet lehetőségét felszámolja, s így logikai lehetetlenséget, magát az ítélkezés lehetetlenségét idézi elő.

Nincs szükség kivételes éleslátásra ahhoz, hogy felismerjük, a mi esetünkben múlttal szembeni magyarázkodásunk fonalán (amely mindenkor a jelennel szembeni magyarázkodás!) éppen ez a logikai lehetetlenség fogja megírni ’89 decembere utáni történelmünket, az abszolút (a kommunizmus általános morális elítélése) és relatív (a romániai kommunizmus konkrét áldozatköveteléseinek elítélése) moralizmus logikailag tarthatatlan keveredésében. Arra számítottunk volna talán, hogy a román kommunizmusról szóló tudományos beszámoló nem feledkezik meg erről a morális paradoxonról, és éppen ezt az elvet tisztázzák először azok a tudósok, akikre rábízták a kommunizmus kérdéséről való felvilágosításunkat. Végső soron az elvárt tisztázás viszonylag elementáris és mindenki számára belátható logikai művelet eredménye, ha nem feledkezünk meg egész egyszerűen arról, hogy mi volt és mi a kommunizmus, a kereszténység és a demokrácia. A tudományos beszámoló és a hivatalos ítélet viszont az antikommunista diszkurzust egészen más irányba tolta el: a lehetetlenség kánonná avatása irányába. A rögtön 1989 után, a jól ismert stílusban és modalitásban (önéletrajzi emlékek, levéltári anyagok; kötetek, cikkek, programatikus esszék, feljelentések; bizonyos folyóiratok, múzeumok, például Máramarossziget stb. projektjei) felcsapó antikommunizmus mára oda jutott, hogy története során először kanonikus, irányelveiben végleges formát követel a maga számára, mely szerint minden megnyilvánulás, amely nem ítéli el a kommunizmust és annak minden formáját (vegyesen az elméletet, az ideológiát, a realitást vagy több elméletet, ideológiát, realitást, melyeknek egytől egyig ugyanaz a közös tulajdonsága van: az abszolút rossz), szükségszerűen azonosul annak – e tekintetben a fasizmuséval egyenértékű – bűntetteivel.

Elvileg egyezzünk meg abban, hogy nem jelent különösebb logikai gondot az, ha a magukat demokratának tekintő emberek bármiféle diktatúrát elítélnek. Meglepő viszont, hogy az, ami a romániai kommunista diktatúrára (és téves kiterjesztéssel a teljes kommunizmusra) érvényes, az nem vonatkozik a (neo)legionárius jelenségre. Ma az egykori, doktriner módon antikommunista legionáriusokat a nép hőseiként ünneplik, a neolegionarizmus és az annak ma is elsődleges ideológiai-programatikus alapjául szolgáló ortodoxizmus pedig fenntartások nélkül virágzik. Ami azt jelenti, hogy nem az autoritarizmust és a bűntetteket általában ítélik el megtorlandó etikai-politikai tettekként, hanem csak azon formáikat, melyekre a kommunizmus bélyegét ütötték. Ebből pedig az következik, hogy legzajosabb demokratáink csak részben demokraták, s ez komoly gyanút ébreszt azon elvárásukkal szemben, hogy a kommunizmus felőlük érkező hivatalos elítélését demokratikus erkölcsiségként vagy igazságosságként fogadjuk el (bármi is lenne e szavak értelme egy hivatalosan kapitalista Realpolitik keretében).

Minthogy így állnak a dolgok, nagyon meglepő, hogy az „elítélők” táborához a logikában és a filozófiában némiképp jártas demokraták is társulnak. Ez azonban csak még evidensebben bizonyítja, hogy nem a demokratikus logika irányítja a kommunizmus elítélését. Akkor pedig milyen más logika? A hatalomé, természetesen. Az antikommunizmus tehát nem más, mint a jelen pillanatban legerősebb politikai ellenfél, az exkommunista utódpárt, a Szociáldemokrata Párt (PSD) ellen irányított szimbolikus fegyver (amely párt ugyanúgy hazug nevet visel, mint a Demokrata Párt [PD]). Helyes. Nyilván nem ez az első és utolsó eset, amikor nemes és jogos gondolatokat, amilyen a romániai, kommunistának nevezett rendszer történeti-politikai megértése, a nép butításának eszközévé avatják.

Továbbá az is meglepő – ha nem félünk továbbfűzni megdöbbenéseink sorát –, hogy az értelmiségi sajtó (és nem csak az), milyen masszívan felsorakozott a kommunizmus elítélésének programja mögé. Az, ahogyan a Dilema, a 22, az Observator cultural című hetilapok, továbbá egész sor jó nevű román napilap a kommunizmus elítélésének helyeslése és propagálása mellé állt, a kritikai igényű romániai demokratikus gondolkodás állapota szempontjából eléggé siralmas tény. Nemcsak azt jelenti mindez, hogy a közértelmiségi (intelectual public) szervilis, és bármikor készen áll arra, hogy eladja magát a hatalmon levőknek (anélkül hogy értelmiségi tulajdonságaira vesztegetnénk a szót), hanem azt is, hogy materiálisan igen leszűkül vagy éppen teljesen megszűnik azoknak a nyilvános szóláshoz való joga, akik a napi parancsokkal szemben elítélő álláspontot képviselnek. Nem kell „retrográd kommunistának” (ami tökéletes oximoron egyébként) lenned ahhoz, hogy mindezt a demokrácia katasztrófájának nevezd. És hiába mondják foghegyről, hogy létezik „sajtószabadság”, hiszen az önmagában, a maga elvontságában nem állhat ellen az időszaki vagy professzionális antikommunisták hivatalosított hullámának.

A disszidens hangok nyilvános térben való marginálizálásának neve: Kulturkampf (szó szerint: kultúrharc). A kezdetben Bismarck katolikusellenes rendelkezéseire használt kifejezés könnyen alkalmazható egy politikai-kulturális entitás elszigetelésének, szegregálásának, megszelídítésének és végül eltüntetésének megragadására. A mi esetünkben, Romániában ezt az entitást az antikommunizmus kritikájának nevezhetnénk, ha az nem nagyon törékeny formában létezne. Helyesbítenünk kell tehát: az antikommunista kultúrharc a korlátozó felnagyítás által azt a szimbolikus tiltást vezeti be és teszi természetessé, hogy a kommunizmust a mai hivatalos antikommunisták szolgáltatta eszközökkel és koordináták szerint gondoljuk el. Valóságos tabusítás ez tehát, melyről csakis a demokratikus pozíció koherenciája iránt érzéketlenek gondolhatják azt, hogy tisztán igazságosságigény áll mögötte.

Az antikommunizmus kritikája – hogyan? Lehetséges lenne? Hogyan juthat egyáltalán eszünkbe ilyesmi? És mégis! Senki sem fogja felismerni ma a kommunizmus elítélése gesztusának nagymértékű redundanciáját? Mi volt „1989”, ha nem a kommunizmus elítélése? És nem csupán az emelvényről elhangzó szavak által, amint az 2006 decemberében történt, hanem a golyók előtti viszonylag masszív jelenlét által is. Vajon nem éppen „1989” (bármi lett volna is) menti fel ma az összes, önerőből végső morális instanciává kinevezett kulturális és politikai inkvizítort az alól, hogy (nem csak szónoklatok által) bebizonyítsák meggyőződésük erősségét? Mely erősséget – és ezt nem szabad elfelejtenünk – nem sokan bizonyították a régi rendszer vagy közvetlenül annak bukása után. Harcolt-e a jelenlegi államelnök a Nemzeti Megmentési Front soraiban (FSN) kezdődő pályafutása első éveiben a kommunizmus elnöki elítéléséért? Akkor valószínűleg könnyebb volt nem megtennie. Akkor viszont nem a legbotrányosabb dolog, ha a Forradalom után tizenhét évvel létezik egy csoport, mely kizárólag személyes érdekből ki akarja sajátítani a „kommunizmus elítélését”, és így egyszerű nemzeti szappanoperává avatja azt? Jó etikatanárokat adott nekünk a történelem! Nem kellene azonban kellően gerincesnek lennünk, és rákérdezzünk ez utóbbiaknál: hogyan is állunk valójában ezzel a kommunizmusellenességgel? Mi az elnöki bizottság jelentése és az elítélés politikai státusa? És ugyanakkor mi a jogi státusa? Mit szögeznek le ezek az iratok? Figyelmesebb pillantásra rögtön észrevehető, hogy szigorúan besorolhatatlan állami iratokról van szó, melyek lebegnek az államelnök véleménye (aki „büdös cigány!”-t emleget, ha zavarják) és az alapokmány (amolyan „ultraalkotmány") autoritása között. Romániában éppen ezt a demokratikus ellentmondást leplezik és kozmetikázzák ideológiailag az antikommunista ideológia új hullámai. Az elítélés legtermékenyebb politikai hatása az, hogy jogi-politikai no man’s landet*** nyit meg, de jure szabályozhatatlan jogi-politikai jelentés nélkül, azonban de facto elérve azok véletlenszerű kriminalizálását, akik a kommunista rendszerrel együttműködtek, így az éppen hatalmon lévők kénye kedvére bízza, kit kell felelősségre vonni és kit nem. És ez még a kisebbik rossz. Bár már önmagában óriási baj. A nagyobb rossz viszont az, hogy minden baloldali politika, mely a jelen parlamentarizmusnál (melyben nincs különbség demokrácia és kapitalizmus között) fejlettebb társadalmi igazságosságra törekedne, a „totalitarizmus" hivatalos tetoválását viseli magán.

Annak viszont minden becsületes demokratát aggasztania kell, hogy egy ehhez hasonló diagnózis, ha (nagyon ritkán) felbukkan valahol, a kulturális, „elit" sajtóból vagy a nagy példányszámban megjelenő napilapokból egész egyszerűen kiűzetik, ott megsemmisíttetik. Ez a polgári aggodalmaskodás pedig az a minimum, melyet a klasszikus, autentikus, idealista és „naiv" (de csak oly mértékben „naiv", amennyire a mai, hivatalosított demokraták becsületbeli kérdéssé tették a demokratikus elvek kigúnyolását és aláásását) demokratikus álláspont megkövetel. Hiszen ki az a demokrata, aki ne érezné visszatetszőnek a kommunizmus teljesen kiüresedett elítélését, mintha az bármiféle reális veszélyt jelentene, miközben egy szót sem ejtünk a legionáriusok haló poraikból való visszahívásáról, a kíséretükben járó pópacsapattal együtt, hogy megáldják mindennapi kínlódásunkat, más szóval a romániai mély társadalmi válságot, annak a nemzetközi társadalmi válsággal nem kontingens arányaiban? Csak az áldemokraták. És milyen jó paraván nekik a kommunizmus! A jelen társadalmi problémák közül egy sem tulajdonítható annak a politikai-társadalmi tervnek, mely felemésztette 1989 utáni egyéni és kollektív sorsainkat, vagyis a kapitalista képviseleti demokráciának, hanem mindenért a kommunizmus a hibás.

Mit tehetnek ebben a helyzetben azok a becsületes emberek, akik a fennálló politikai, gazdasági, szimbolikus hatalmakkal, melyek az antikommunizmus leplét borítják szemünkre, a mai, a reális Románia társadalmi valósága által megvilágított politikai reflexiót szegeznének szembe? Milyen lehetőségek nyílnak az ő álláspontjaik előtt a kommunizmusellenes kultúrharcban, mely az összes kommunikációs csatornán özönlik felénk? Az internet mocsara és az a néhány folyóirat és napilap, mely legalább részben megértette, hogy nem szabad letennie a valós társadalmi-politikai kritika feladatának fegyverét. Azonban mekkora jelentőségük lehet ezeknek, ha az állampolgárok nagy része naponta részesül a kommunizmusellenes agymosásból? Honnan tűnjön fel ekkor egy másik pólus, egy újabb erő, mely ellenállhat a kommunizmusellenesség képmutatásának? Jelen pillanatban az antikommunizmus kritikája egész egyszerűen a szolidáris kulturális-politikai hősiesség marginális pozíciójával azonosul, azzal a cselekvés- és gondolkodásmóddal, mely legalább nem tagadta meg azt, ami valóban forradalmi volt 1989-ben: az egész egyszerűen jó társadalom reményét.

És ne hallgassuk el most már azt a kérdést sem, amelynek az antikommunista kultúrharc központi frontvonalára kerüléséért és fennmaradásáért harcolni érdemes. Éspedig: miért létezett kommunizmus? Az Elnöki Bizottság jelentése sokat beszél arról, hogy ki és hogyan vezetett be kis idő múltán autoriterré vált rendszert Romániába, azonban gondosan elkerüli a miért kérdését, azt sugallva, hogy a kommunizmus megjelenésének magyarázata mindössze egyének (Lenin, Sztálin, Gheorghiu-Dej, Ceauşescu stb.) zsarnoki ambícióira lenne redukálható. Mégis, amióta Étienne de la Boétie 1548-ban megírta Az önkéntes szolgaságról című értekezését, mindannyian tudjuk, kevésbé a mi „elit” „szakembereink és tudósaink”, hogy nem létezik egészen egyszerű zsarnokság. E könyv alapvető tanítása az, hogy végső soron minden zsarnokság addig létezik, amíg nincs ellenállás (az Avas-vidék lakói tudnának mesélni egyet-mást erről a témáról). Más szóval, ha komolyan akarjuk venni a kommunizmus hivatalos elítélését, akkor azt az egész népre érvényessé kellene tenni, a mai antikommunistákat is beleértve, hiszen végső soron mindez önelítélés. Ez a paradoxon azonban egy másik, ennél súlyosabb paradoxon következménye: a kommunista kérdés nyílt kérdéssé tételének szimbolikus tiltása valójában azt tiltja meg, hogy a jelen rendszert megkérdőjelezzük, vagyis e rendszer alapvető ellentmondására kérdezzünk rá, melyet a sugárzó demokratikus diskurzus és a világkapitalizmus katasztrofális valósága („már Romániában is!" – ahogyan a reklámokban elhangzik) közötti viszony fejez ki.

Ennek az alapvető ellentmondásnak a korai logikai-politikai megértése Karl Marx érdeme. Ő volt az első, aki felismerte, hogy a modern – formális, képviseleti, parlamentáris – liberális demokrácia igen jelentős jelenséget hagy ki a hatalmi társadalmi viszonyok kifejezéséből: a gazdasági termelést. Így tehát, miközben azt ígéri, hogy minden tőlünk függ, távol tart azoktól a jelentős gazdasági döntésektől, melyek mindannyiunk életét befolyásolják, a kapitalista parlamentarizmus olyan hatalmi viszonyok paravánja lesz, melyek strukturálisan csúsznak ki a reprezentatív demokratikus állam által egybegyűjtött állampolgárok kezéből. Lényegében ez az oka annak, hogy létezett kommunizmus. És bár a demokratikus elemzésekben úgy tűnik, hogy a kommunizmus a totalitarizmus jelenségével azonosítható és a gyakorlatba ültethető politikai rendszerek demokratikus szent családjából kiközösíthető, egy kommunista maradék mindig ott kísért a munkások (igen, munkások! hogyan lehetne másként nevezni azokat, akik úgy élnek, hogy fizetésért dolgoznak?…) napi frusztrációinak formájában, tudnak-e bár róla vagy sem.

Végtelenül megdöbbentő, hogy a kommunizmus kérdésének becsületes kutatói, aminek az Elnöki Bizottság tagjai vallják magukat, semmit sem mondanak ezekről a dolgokról. Mit higgyünk így róluk és jelentésükről? Hogy egy olyan hitvallás apostolai, melyet egyetlen, a maga környezetében tájékozódó ember sem fogadhat el fanatizmus, méghozzá vallásos fanatizmus nélkül (amilyen bizonyos vonatkozásokban az újabb keletű ortodoxizmus)? Nincs jelentősége. Végül is, amint elmúlt a hatalomba való beiktatás és az államelnök propagandisztikus legitimálásának pillanata, a Jelentés önként vonult árnyékba, a Bizottság javaslatait éppen az hagyta figyelmen kívül, akinek a pozícióját volt hivatott megerősíteni. Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, ugyanez fog történni a szélesebb közvélemény előtt is. Ami továbbra is fennmarad – némán, hiszen tabusítják –, az a kommunista maradék. Végső soron a jelen politikai konstellációban ez az egyetlen átgondolásra méltó tényező. És nem csak Romániában.

[…]

Mit kell még tennünk ma?

„Ma": ez a baloldal kudarcának a neve – pontosabban a baloldal egy bizonyos reményéé, azé tudniillik, hogy a világ anélkül lenne megváltoztatható, hogy nagyon megváltoztatnánk.

A baloldal feletti győzelem a (ne feledjük, mindenekelőtt kapitalista) politikai színtéren annak tulajdonítható, hogy a baloldal politikai szempontból nem emelkedett fel a kommunista rákérdezés színvonalára, mely a Tőke mondializmusát hozza játékba; ez pedig mást jelent, mint egy termelési forma planetáris elterjesztését, és mást, mint amit egyszerűen „imperializmusnak” neveznek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mondializmus világában minden (és így minden jövő) létjogának egyedüli adminisztrátora a tőkeforma – mindennek hozzá kell alkalmazkodnia, és minden alkalmazkodik hozzá (vagy pedig eltűnik). Ehhez viszonyítva az altermondializmus recens próbálkozásai és a „reális és létező szocializmus” tapasztalata egy és ugyanaz. E jelenségek lehengerlő evidenciával bizonyítják a baloldal azon tendenciáját, hogy lassacskán (egy rosszul felfogott „pragmatizmus” nyomása alatt) engedett a változásra váró világ imperatívuszainak és főként azon illúziónak, hogy a baloldal célja a reprezentatív demokrácia színpadán elért „politikai siker”, nem pedig e színpad teljes felforgatása. Ebből a szempontból a baloldal jelen sorsa és a „valóságos/létező szocializmusok” bukása a kommunista igazságot erősítik meg: nem szabadulhatunk a Tőke mondiális uralmától, ha egy átlagos politikai párt szerepét fogjuk játszani, vagy a forradalmat egyetlen, klasszikus értelemben vett állam határai közé szorítjuk. A baloldal alacsony „szavahihetősége” éppen következetlenségének és politikai radikalizmusa (mely egyáltalán nem jelent erőszakot) hiányának köszönhető: a választók megelégelték az azonos, többé-kevésbé liberális politikát rejtő baloldali diskurzust. És jogosan elégelték meg. A kommunista párt valósága, mely törődne a munkások sorsával és a munkásszolidaritás autonóm intézményeit (nyugdíj- és sztrájkalapok, könyvtárak, szemináriumok, kutatóközpontok) hozná létre, maga is eltűnt a történelem ködében vagy a választási kampányok lidérces karneváli hangulatában. Az önmagukat ma baloldalinak valló erők mégis abban bíznak, hogy valamikor anélkül kerülhetnének újra hatalomra, hogy a kommunista pártot nemzetközi struktúraként állítanák vissza, melynek keretei között meg kellene vitatni a kommunizmus kérdését és a baloldal fentebbi értelemben vett kudarcának történetét.

A kommunista párt – valami újfajta totalitarizmust terveznénk? S bár távol áll attól, hogy a totalitarizmus kizárólagos formája legyen, a nemzetközi kommunista párt az egyetlen szervezeti forma, mely egységesítheti a baloldali erőket, és ezáltal megnövelhetné „politikai befolyásukat”, bár nem e kifejezés bevett értelmében, mely máig az államhatalom megőrzését és a fennálló társadalmi létfeltételek fenntartását jelentette, amint az a „valóságos/létező szocializmusok” esetében is történt: egyszerűen másokat, látszólag „újakat” és mindeddig „ismeretleneket” léptettek életbe, valójában azonban semmiben sem különböztek a kapitalista állam intézményeitől. Egy ilyen „politikai befolyás” éppen a szükséges ellenpólusa annak, hogy a kommunizmust a társadalmi szerveződés egy modelljének vagy sémájának kéznél levő pozitivitásával, illetve (a szó legbanálisabb értelmében) „utópiával” tévesszük össze. Kevesen szeretnek emlékezni ma arra, hogy Marx volt az első, aki az utópikus szocializmust elítélte, és azok, akik a valóságos/létező kommunizmust Marx és Engels programatikus kijelentései (például a Kommunista Kiáltvány) alapján próbálják támadni, egész egyszerűen megfeledkeznek elhangzásuk konkrét történeti pillanatáról és feltételeiről. Ha mindezt figyelembe vesszük, talán az is eszünkbe fog jutni, hogy az osztályellentét mindig történetileg artikulálódik, következésképpen az osztályharcok frontvonalai a történelem menetével egyszerre és a történelem meneteként határozódnak meg. Ami azt jelenti, hogy a kommunizmus nem a társadalmi (újra)szerveződés sémájaként adódik, elsődleges követelményéhez – a társadalmi konfliktusok koherens feltárásához és az elnyomás elleni harchoz – mindig az osztályharc történelmi frontvonalai függvényében kell visszatalálni.

A pártnak tehát olyan struktúrává kell válnia, melynek nincsen kimondott neve vagy modellje; más szóval, horribile dictu, spekulatív párttá. El lehet mondani róla viszont, hogy mondiálisnak, mondializálódottnak (másként szólva, „nemzetközinek” – de ez a fogalom is újragondolandó) kell lennie. Ugyanakkor magára kell vállalnia olyan magas szintű ismeretek létrehozását és közvetítését, melyek elemzik, elkerülik és megtagadják azokat a viszonyokat, vagy pontosabban azt a társadalmi protokollt, mely ma a tőkevilág hivatalnokainak szolgálójává tesz minden tudományt. Kulcsfontosságú tehát, hogy a párt oktatási összetevője megkettőzze a folyamatban levő, magán- vagy állami oktatást. Ezen oktatási összetevő hatékonyságát egyetlen imperatívusz, a világ kiürítése (dezafectarea lumii) értelmében kell kidolgoznunk – nem hirtelen és azonnali felszámolás, hanem inkább a jelen világ újratermelődését biztosító, egyszerre politikai, társadalmi és kulturális központok elnéptelenítése, egyfajta exodus által. Ebben az értelemben a világ kiürítésének alakzata nem a forradalom, ha forradalmon az államhatalom átvételét értjük, hanem az általános, mondiális sztrájk. Anélkül, hogy egyszerű realitásként vetítenénk magunk elé, hanem inkább valós lehetőségében számításba véve, az általános, mondiális sztrájk felfedheti mindazon tényezőket, melyek ma a proletariátussal állnak szemben. Ebből kell erednie minden tevékenységnek és azon tevékenységegység struktúrájának is, melyet a „pártnak” mozgásba kell lendítenie. Elsősorban azonban a „párt” nem hihet már abban, hogy feladata kéznél levő, könnyű és olyan, viszonylag egyszerű eszközökkel lenne megoldható, mint a propaganda, a mozgósítás, a választási kampány, a tüntetés vagy a terrorizmus, vagyis a politikai jelenlét új formáinak felfedezése nélkül. (A kapitalista világon belül létező egységes kommunista enkláve stratégiája talán az első, melyről a valóságos/létező szocializmus kudarca után le kellene mondani.) Mielőtt még bárminek is nekilátnánk, a „pártnak” el kell kerülnie azt, hogy feladatát ahhoz a szegényes értelmi szinthez alkalmazza, melyre a kapitalista nevelés hozta a néptömegeket. Előbb fel kell emelnie a tömegeket arra az értelmi szintre – itt van az első nehézség és az első megvívásra váró küzdelem –, mely szükséges ahhoz, hogy a kapitalizmust megítélhessék. Csakis e közös ítélettől várhatjuk azt – s ebben mutatkozik majd meg az is, hogy mi lesz megőrzésre érdemes a demokrácia elvéből –, hogy megszületnek a világ kiürítésének gyakorlatai/intézményei. Egyébként is nagyobb az esély arra, hogy e gyakorlatok és intézmények innen erednek majd, minthogy váratlanul feltörnek az emancipálódás minden gondolatáról lemondó, új politikai obskurantizmusból. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a felvilágosult proletariátus forradalmi harc nélkül elérheti célját, hogy a nevelés egymagában, máról holnapra megváltoztathatja a világ arculatát. A „pártnak" tehát minden pillanatban készen kell állnia a harcra – a pillanat esetlegessége annak fenyegetettségét is jelenti majd. Ahhoz, hogy a baloldal ismét kifejezetten politikai erővé váljon – más értelemben, mint amivel a reprezentatív demokráciában rendelkezik –, pillanatnyilag arra van szükség, hogy lemondjon a politikai arénáról a mostani formájában, anélkül azonban, hogy a számbeli nagyság erejéről is lemondana. A baloldalnak döntően ellenzéki, sőt parlamenten kívüli, de annál hajthatatlanabb erővé kell válnia, mely startból utasítja el a politikai párt kortárs és politikusi meghatározásában való részvételt, amint az egyszerűen neokonzerva-tív/neoliberális/kapitalista politikák igazgatását is, eltávolodik a látványpolitikától, és egyszerre a társadalmi berendezkedés belsejében és azon kívül létrehoz egy alternatív politikai jelenlétet, mely összehangolt tevékenységsorozatok által meghazudtolja a kommunizmus totalitarizmussal való rágalmazó azonosítását.

Hogyan néznének ki konkrétan azok az intézkedések, melyek a baloldalinak nevezett pártokat a kommunista rákérdezés elveihez vezetnék vissza? A „baloldali" pártoknak csak egyetlen stratégiájuk lehet: hogy merjenek baloldalinak vagy kapitalizmusellenesnek lenni! Ez pedig azt jelenti, hogy: szabaduljanak meg saját jóllakottjaiktól és korruptjaiktól; hozzanak létre munkástanácsokat, klubokat, szemináriumokat, ahol a proletariátus valós ismeretekhez juthat, és nem csak ideológiai agymosáshoz; önsegélyező szervezeteket (nyugdíj-, sztrájk- és „kulturális” alapokat stb.), önkéntes munkavállalási intézeteket teremtsenek, hogy enyhítsék a proletariátus mondiális piactól való függőségét; helyi, nemzeti és nemzetközi újságokat és napilapokat, rádióadókat és televíziót (vagy inkább filmklubokat) alapítsanak, melyek a kereskedelmi tényező uralma alól szabadulva a jelen helyzetünk szempontjából releváns szövegeket, filmeket és riportokat mutatnának be; aktívan működjenek együtt a szakszervezetekkel; és – ami a legnehezebb feladat – hangolják össze az uralmi struktúrák decentralizációjával egybecsengő cselekvés igényét; vagyis erősítsék meg a nemzetközi szövetségeket és úgy viselkedjenek mint a nemzetközi kommunista mozgalom (melynek nagyban kell létrehoznia azt, amit itt kicsiben írtunk le) lányszervezetei, s ezáltal tanulják meg a jelen baloldal süllyesztőjének és az egykori baloldal (igaz, „háborús”) autoritarizmusának és az abból származott diktatúráknak az elkerülését. Ebben összpontosul mindaz, amit újra fel kell fedezni és újra kell alapítani, ha egyetértésre jutunk afölött, hogy a tanácskommunizmus hagyománya nagyrészt megoldotta a problémát, a (tömb- és társasházi, negyedbeli, városi, regionális, állami, kontinentális) munkástanácsok létrehozásának gondolata által, aminek köszönhetően a politika végre valódi szubjektumainak kezébe kerülhet.

De azért egyetlen pillanatig se áltassuk magunkat azzal, hogy harc nélkül mindez elérhető lenne.

 

Keszeg Anna fordítása

 

A tanulmány teljes szövegét ld. Alexandru Polgár: Restul comunist, Idea, 2008/29, 136–144.

* minden további nélkül (fr.)

** szigorú értelemben véve (lat.)

*** senkiföldjét (ang.)


+ betűméret | - betűméret