A negyvenedik általában nem számít kerek évfordulónak, sem a metaszövegek, sem a kulturális gyakorlat vagy az egyéni habitus nem számol ilyeténképpen vele. A harminc, az ötven vagy a hatvan inkább „évfordulósak”, több a hozzájuk kötődő rítus, testesebb a rájuk reflektáló szövegkorpusz. Mégse vezesse félre a klasszikus kultúrszámelméletek híveit az a tény, hogy a 2000 irodalmi és társadalmi havilap a ’68-as „események” negyvenedik évfordulójának szentelte július-augusztusi számát – ezt is értelmezhetjük amolyan ’68-as szellemiségű, hagyománnyal szembemenő gesztusnak. Ma a nem mágikus számokhoz kötődő ünnepeknek, évfordulóknak is kezd kultusza kialakulni. Tudományos szempontból is magyarázhatjuk ezt a „sietséget”: tíz év múlva már nem lehetne ezeket a szövegeket megírni: az ebben a lapban szereplő akkori résztvevők felejthetnek, adott esetben nem szerepelhetnek már…

A ’68-as eseményeket úgy tekintik, mint a klasszikus, lineáris és iteratív világértelmezés megbontóit, az addig érvényben levő metaviszonyulások felforgatóit. A harmincas évforduló még túl korai lett volna ilyen nagyszabású „mementó” számára, mint amilyen az idén bontakozott ki, és amelynek része ez a lapszám is, mert az akkoriban divatos „posztmodern” elméletek sokat segítettek abban, hogy a „komplexitás”, „változás”, „el-különböződés” kritikailag kontrollálhatatlan metaforáival mindenre „magyarázat" szülessék. Az ezredforduló (még egy „jeles" évforduló) után bekövetkezett szemléletváltás annyiban eredményezett józanabb világmagyarázatokat, hogy az újabb beszédmód sokkal visszafogottabban használja a korábbi elméletek által kidolgozott metanyelvet, és inkább analitikus, mint szintetikus. Pontosabban: esetenként elfogadja, hogy az „el-különböződés” terminus alkalmazható egy szituációra, ám magyarázatot szolgáltat arra is, hogy ennek a szintetizáló műszónak a jelentéstartománya mennyire eredeztethető a jelenségből, tehát nem csak azt érteti meg, hogy a terminus jelentésszerkezete analóg az általa bemutatott jelenséggel. Ezt a lapszámot is egyértelműen ebbe a „józanabb” kategóriába sorolhatjuk.

Első ránézésre „neopozitivistának” nevezhetnénk, mert nem a „klasszikus” nyugat-európai diskurzust használja a ’68-as események értelmezésére, hanem mind tematikájában, mind viszonyulásában „orientálisabb”. A korabeli események iránt érdeklődők számára üdítően is hathat ez, hiszen ki ne elégelte volna meg a párizsi diáktüntetések televíziós, klipszerű ki-bejátszását, Lacan, Foucault vagy Sartre liberálisabb vagy konzervatívabb véleményeinek ismer-tetését… Berkes Tamás (A cseh hatvannyolc saját kontextusa) vagy Dénes Iván Zoltán (Diákmozgalom Budapesten 1969-ben) történészi, adatértelmező írásai szerencsésen túljutottak azon a diskurzusküszöbön, amely sokáig gátolta a ’68-as események árnyalt értelmezését, túlzottan a bal-jobb, liberális-konzervatív stb. ellentétes értelmű műszavak köré csoportosítva mondanivalóját. Jacques Rupnik „vendégszövege” (1968 két tavasza) tulajdonképpen szintézise a laptestben előtte helyet foglaló két vezértanulmánynak, és behozza a francia nézőpontot is. Ez a tömör és okos írás sem lesz a „bevált” elméletek ismétlőjévé, nem szajkózza a „poszt”-tal kezdődő szavakat tartalmazó elméleteket, hanem ezeknek az elméleteknek a líraiságából (a tanulmányban fontos szerepet játszó szó) kiindulva úgy ismerteti az eseményeket, hogy az olvasók megérthetik azok indítékait is, és megismerhetik a korhoz kapcsolódó metaszövegek álláspontjait. A tanulmányban ismertetett elméletkollázs érezteti azt, hogy mennyire heterogénként tekintenek ’68-ra a mai napig is a történészek, szociológusok és politológusok, hogy mennyire nem egységesült a róla szóló köz- és tudományos beszéd.

A már említett két „húzószöveg” laptérben első darabja Dénes Iván Zoltán tanulmánya. Ebből viszonylag teljes képet nyerhetünk a főleg az ELTE Bölcsészkara köré csoportosuló, „kezdő” értelmiségiek (diákok) attitűdjéről. Ügyelve, nehogy anekdotázni kezdjen, ismerteti a KISZ vezetőségi tagokkal szembekerülő, tudatosan demokratizálódó diákszövetségek újraszerveződését, a tanárok hozzáállását, az állam reakcióit. Elfogulatlansága, tájékozottsága mellett az is növeli értékét, hogy sok olyan dokumentumot idéz (főleg gyűlések, „konferenciák”, megbeszélések jegyzőkönyveit), melyek nehezen hozzáférhetőek.

Berkes Tamás irodalom- és kultúr-történész, akadémikus tanulmánya lenyűgöz részletességével. Anekdotáktól és „poszt”-októl szintén mentes írásában a „prágai tavaszt” szociálisan, ideológiailag és politikailag eredeztető eseményeket ismerteti, és a cseh mellett az orosz „oldal” állásaiba is betekinthetünk általa. Tudományosságára még az sem vet árnyékot, hogy nyíltan a csehekkel rokonszenvezik. Lenyűgöző jegyzetanyaga olyan fokú dokumentáltságról tanúskodik, amely mellett megengedhető a „latens szovjetellenesség” is, mert ezek mellett kijelentéseinek igazságértékét senki nem vonná kétségbe… Reflexiói nem „ma-gyarcentrikusak”, hanem olyan tágabb kelet-európai hátteret vesznek figyelembe megfogalmazásaikban, amely által minőségükben felülmúlják pl. a párizsi „diák-hatvannyolc” kritikátlan elemzéseit. Stílusbravúrnak sem utolsó ilyen összetett és nehezen összeszerkeszthető ismeretanyagot néhány oldalba sűríteni. Az ’56-os, előzményekként is értelmezhető történések „gyökereinek” feltárásakor a szerző olyan kultúraelméletet tömörít, amely mindamellett hogy részletesen tájékoztat a magyar ’56-nál sokkal csendesebb és vérmentesebb „cseh ’56” okairól és következményiről, teljesnek ható körképet ad mind a szovjet belpolitikáról (ami még ma is félig titok), mind a cseh bel- és külviszonyokról, de nem feledkezik meg a német álláspont beemeléséről sem, és ezzel még közel sem zártam le a felsorolást.

A lapnak erénye az esztétikuma is. A klasszikus szerkezetű, közepes minőségű papírra nyomott füzetet Dezső Tamás Budapestről készített művész-dokumentumfotói tarkítják. Nem írom, hogy díszítik, mert ezek a fotók nem témájuk szépségével váltják ki a katarzist a szemlélőkből. A turistáknak nem mutogatott „sötét oldal”, „árnyoldal” nem leleplezésízű, hanem inkább szomorúan beletörődő hangulatot kölcsönöz a fotókollekciónak, hangulatában ellentétezve a robbantásszerű változással asszociálható ’68-as tematikát. A lap irodalmi írásai is igazodnak a forradalmi, illetve levert forradalmi hangulathoz. Jászberényi Sándor Az ebéd című, nem „móriczos”, de realista novellája, Varga Mátyás poémái (hallásgyakorlatok) vagy Paul Olchváry elbeszélése (Mindenki meztelen) ironikusan, igaz-patetikusan, realistán tartanak görbe tükröt vagy a lírai énnek, vagy az olvasónak, vagy nagyvonalú eleganciával a világnak. A lap teljesnek hat, főleg Aleksander Smolar (A ’68-as évek) és Jacques Rupnik írásai miatt, amelyek lezárják, kerekítik a homogén tematikájú, de heterogén szemléletű szövegeket. (2000. július–augusztus)