Kérdezett Zólya Andrea Csilla

Az idei Ünnepi Könyvhét egyik legjelentősebb könyvújdonsága Európa egyik legnevesebb lapja, a Neue Zürcher Zeitung egykori szerkesztőjének, a Svájcban élő történész-újságírónak, Oplatka Andrásnak a Helikon Kiadónál megjelent Egy döntés története. Magyar határnyitás – 1989. szeptember 11. nulla óra című könyve.

A kötet a nyolcvanas évek végén történt magyar határnyitás magyarországi és nemzetközi előzményeit és körülményeit tárja elénk, amelyben kikerülhetetlenül és élesen ütköztek mind a kelet- és nyugat-német állam, mind a vasfüggöny keleti és nyugati oldalán álló országok érdekei. Oplatka András könyvének ugyan nem célja a kelet-európai kommunista rendszerek 1989 végén bekövetkezett egymást követő bukásának és történetének a megírása, részben mégis bepillantást nyerhetünk az 1988–1989-es magyarországi események leírásán és igen összetett összefüggésrendszerein keresztül a magyar határnyitás európai és ugyanakkor a világtörténelmet befolyásoló következményeibe is.

Az interjúk, korabeli sajtóanyagok, visszaemlékezések, levéltári adatok és titkosszolgálati jelentések feldolgozásából bontakoznak ki az akkori történések tanúiként és résztvevőiként megszólalók személyes valóságai. Számos ponton ezek a személyes valóságok nagyon is párhuzamosak maradnak egymással, vagy éppen ellentmondanak egymásnak. Hiszen a kötet, miközben igen érzékletesen ábrázolja a közelmúlt eseményeit, azokkal egy időben az is terítékre kerül, hogy a személyes érdekek mily nagy mértékben formálták és átformálták az emlékezetet, illetve több esetben hogyan alakították át akár a kollektív emlékezetet is. E vonatkozásban személyes mítoszkritikaként és a személyes mítoszok leleplezőjeként is értelmezhetjük Oplatka András könyvét.

– Kiknek szánja a könyvet? Az úgynevezett beavatottaknak, a politika és a közelmúlt történéseiben jártas szakembereknek készült a könyv, vagy a szélesebb olvasóközönséget is célozza? Esetleg a mostani fiatalok számára is bepillantást kíván nyújtani az 1989 előtti időszak történéseibe, akik nemigen ismerik az akkori eseményeket, és sokszor csak a viccekben találkoznak például Gorbacsov nevével.

– A példaképek elérhetetlenek, de hát azért eszményiek. Ez a személyiség az én esetemben Golo Mann, a nagy történész és író, aki műveivel a szaktörténészeket, de hála magával ragadó stílusának az érdeklődő olvasók nagy tömegét is elérte. És persze a fiatalabb olvasónak ma már bővebben el kell magyarázni, mi is történt 1989-ben és előtte, de ehhez hozzá kell tennem: jelen könyv németül íródott, német nyelvű közönségnek (bár németül csak jövő év elején jelenik meg), ezekkel az előismeretekkel alig-alig rendelkező olvasókkal pedig eleve részletesebben kell megértetni, milyenek is voltak a húsz esztendővel ezelőtti magyarországi állapotok és fejlemények. És általában, úgy gondolom: a mai átlagember olyannyira a nap mint nap rázúduló információs lavina súlya alatt él, hogy még a tudatos kortársak emlékezete sem képes húsz év távlatában részleteket megőrizni. Egyes – annak idején közismert – tényeket ma újra fel kell sorolni, az embereket emlékeztetni. Meg hadd legyen a szerző hiú is, és éljen abban a hitben, hogy a könyvének talán tíz-tizenöt év múlva is akad még egy-két olvasója.

– Hadd kezdjem azzal, hogy a könyv – a téma választása – nem az én ötletem volt. A bécsi Paul Zsolnay kiadó vezetője javasolta. Magam eleinte nem voltam nagyon lelkes, majd mégis elkezdtem foglalkozni a tárggyal, aztán már menthetetlenül belegabalyodtam. Igaz, munka közben nemegyszer elátkoztam a Zsolnay főnökét, hogy ebbe a históriába belehajszolt. De ha az ember már benne van, ha egyik kérdés merül fel a másik után, és minden válasz újabb kérdéseket szül, akkor persze felébred a történészi ambíció: próbáljunk világosságot teremteni a homályban. Azt hiszem, a múlt feltárása, ebben az esetben a közelmúlt ismerete mindig a tisztánlátást szolgálja. De nem okvetlenül abban az értelemben, hogy ez „hasznos”, hogy „tanulunk a történelemből” (bár ez sem tilos, csak ritka). Úgy vélem, minden – természet- vagy humántudományi – kutatásra elegendő ok az, hogy az emberi lény (talán főleg az európai) egyszerűen tudni akarja: milyen, hogy működik ez vagy az, avagy mi hogyan történt?

– A könyv egyik óriási teljesítménye, hogy az írott adatok feldolgozása mellett hetven olyan személlyel készített interjún alapul, akik a határnyitás döntésének meghozásában, előkészítésében, végrehajtásában részt vettek vagy érintettek voltak mind a magyar, mind nemzetközi oldalon. Ez a fajta személyes közelség az eseményekhez milyen előnyökkel, esetleg nehézségekkel járt a kutatás során?

– Előnyökkel: nagyon sok olyan részletről tudtam ezen az úton tudomást szerezni, aminek levéltárban soha nem jutottam volna a nyomára. Hátrányokkal: a szóbeli közlések egymásnak gyakran ellentmondanak. Ez ismert jelenség, az „oral history”, a szóbeli közlés velejárója: az emlékezet a történéseket idővel átformálja, megszépíti, egyes elemeit elfojtja. Az már bonyolult módszertani kérdés, hogy a történész milyen forráskritikával él egyik és másik esetben.

– A visszaemlékezésekből számos, különböző személyes érdekeket érintő kérdés tekintetében ellentmondásra derül fény. Ezeket hogyan értékeli Ön, illetve hogyan ítéli meg, a kutatást befolyásolták-e, és ha igen, mi módon?

– Mindenki, aki a határnyitásban részt vett, a maga szemszögéből, a maga szerepe szerint ismeri a történetet, mindenkinek megvan a maga igazsága, nem csak egy valóság létezik. Ezt el kell ismerni és fogadni. És nemcsak a szóbeli közlések feleseltek egymással, hanem gyakran az interjú-partnerek emlékezete és a dokumentumok is. De a kutatást ezek az ellentmondások elsősorban mint kihívások befolyásolták: miért különböznek a források, hogy lehetne a közöttük feszülő eltéréseket feloldani? Lényegében két megoldást találhat a könyvben. Vagy egyszerűen tudatom az olvasóval, hogy az akkori politikusok ma egyes kérdésekre egymásnak ellentmondó módon emlékeznek, míg az 1989-ből származó dokumentumok ezt és ezt mondják, és rögzítem mind az egyik, mind a másik verziót. Vagy pedig úgy érzem, van okom arra, hogy melyik változatot tartsam valószínűbbnek, s ekkor ezt a magam érveivel igyekszem alátámasztani. Ez viszont azt eredményezte, hogy a kézirat egyik korai olvasója úgy vélte: a lábjegyzetek nemegyszer izgalmasabbak, mint a szöveg maga.

– A kérdés meglehet túlbecsüli a szerző elméleti megfontolásainak súlyát. Igaz viszont, hogy módszertani problémát okozott a következő tény: a vasfüggöny lebontása és a határnyitás csak az 1989-es Magyarország politikai közegében vált lehetővé, az átalakulás elemei közé tartozott, s mint ilyen valóban az egész társadalom teljesítményeként is értelmezhető. Ugyanakkor nem volt olyan szándékom, hogy a rendszerváltás egészéről írjak könyvet (ezt megtették már mások, Romsics Ignác, Ripp Zoltán, Tőkés Rudolf, és meg fogják még továbbiak tenni). Én csak a határ-históriát akartam részletesen tárgyalni, de ezt mégis csak a ’89-es politikai háttér előtt, annak érzékeltetésével tehettem meg. Ez viszont nem lehetett teljes, ami az olvasó számára nyilván okozhat hiányérzetet. De hát valahol el kell dönteni, mi tartozik a témához és mi nem. Kosáry Domokos mondta nekem egyszer (bizonyára nem csak nekem, hiszen mesterségi elvről volt szó), hogy ha az ember komolyan könyvet szándékszik írni és kiadni, akkor elsősorban legyen képes az önkorlátozásra: ezt még beveszem a kéziratba, de ezt és ezt már nem. Mert enélkül kerek mű sohasem fog elkészülni.

– Horn Gyula akkori külügyminiszterről kialakult az egyszemélyes megmentő mítosza. A könyv egyik fő gondolatmenete ennek a mítosznak a felületességére és eltúlzottságára mutat rá, miközben mindvégig az akkori magyar miniszterelnök és kormány együttes teljesítményét méltatja: „Történetünkben Horn nem az a személyiség, aki önmagát későbbi írásaiban és nyilatkozataiban bemutatatta, és akinek a legendáját a hálás német közvélemény lelkesen még tovább szépítette. Nem az az államférfi, aki kinyitotta a vasfüggönyt, és egyes-egyedül bátran döntött arról, hogy kiengedi az NDK-s menekülteket nyugatra” (85). „A főszerepet minden kétséget kizárólag Németh Miklós játszotta. A kormányfő szorgalmazta és sürgette a munkát a megoldás érdekében, és hivatalának megfelelően ő volt az, aki a döntést meghozta, s érte a politikai felelősséget vállalta. Ha a történet rosszul végződik, neki kellett volna a hátát tartania. Horn Gyula külügyminiszter a maga pozíciójában nem volt abban a helyzetben, hogy nagy horderejű döntéseket egyedül hozzon meg, de ő és munkatársai jelentősen hozzájárultak a megoldás diplomáciai előkészítéséhez és operatív megvalósításához…" (263–264)

– Ezekhez az idézetekhez sok hozzáfűzni valóm tulajdonképpen nincsen. A tények – legalábbis számomra – igen meggyőzően mutatják, hogy az egyedül döntő és cselekvő, határnyitó Horn Gyula legendája valóban csak legenda. Horn roppant tehetséges politikusként ezt az egyszemélyes, már 1989 szeptemberében kialakult legendát azonnal készségesen elfogadta, ápolta és saját személyes és politikai érdekében felhasználta. A Cölöpök című könyvének idevágó fejezete ennek iskolapéldája, amit ugyanis Horn ott közöl, az a történész számára mint forrás jórészt teljesen megbízhatatlan, zavaros; különböző, néven nem nevezett személyek és nagyon ritkán megadott dátumok keverednek. Egy-egy esetben kemény munka volt kibogozni, melyik napon, melyik német politikust fogadta Horn külügyminiszterként, és miről is tárgyaltak. A Hornnal folytatott személyes beszélgetések alkalmával pedig azt tapasztaltam, hogy ő időközben teljesen magáévá tette a könyvében közölt változatot, mélyen hisz abban, hogy a dolgok úgy játszódtak le, ahogy az a Cölöpökben áll. Hadd tegyem hozzá: amikor egyes ellentmondásokra és az ő felfogását nem megerősítő tényekre figyelmeztettem, akkor a beszélgetésünk némileg viharossá vált. Ami pedig a közvéleményt illeti, nos, a külvilág mindig hajlott arra, hogy a dolgok ilyen vagy olyan alakulását egyetlenegy ember teljesítményének tulajdonítsa. Hősökre – úgy tűnik – szükség van, meg hát sokkal egyszerűbb is így megmagyarázni egyes, amúgy roppant összetett folyamatokat. Végül azonban még ennyit: emberileg roppant sajnálom, hogy Horn Gyula hosszú hónapok óta súlyos beteg, jobbulást kívánok neki; és szakmailag is igen sajnálatos, hogy most nem tud vitapartnerként véleményt mondani.

– „A szimbólumok politikai kisugárzása nemegyszer erősebb, mint a tetteké” – olvashatjuk az 1989. június 27-i Sopron közelében történt magyar–osztrák határ közös jelzőrendszere átvágási ünnepségének leírásakor, ahol Horn Gyula és Alois Mock, a magyar és az osztrák külügyminiszter volt a főszereplő. Kifejtené ezt pár szóban?

– Horn a hírnevét ebben a történetben elsősorban két televíziós fellépésnek köszönheti. Az egyik a huzalok átvágása volt, a másik a határnyitásról szóló kormánydöntés bejelentése 1989. szeptember 10-én. A televízió szuggesztív hatása és hatalma következtében a nagyközönség számára azóta vizuálisan Horn alakja társul a határnyitáshoz. És nem csak a nagyközönség számára. A Pesten élő angol újságíró és történész Bob Dent a nemrég megjelent, Magyarország belülről című könyvében azt írta: a rendszerváltás pillanata az volt, amikor Horn Gyula drótvágó ollóval megnyitotta a határt. Mármost a vasfüggönyt 1989. május 2-a óta gőzerővel bontották, s amikor Horn és Alois Mock június 27-én az ollókkal működni akartak, akkor számukra már keresni kellett egy néhány száz méter hosszú, még érintetlen szakaszt, ahol fotogén módon felléphettek. Továbbá az Ausztriába vezető út a keletnémetek számára akkor és ezzel még nem nyílt meg, mert június végén a magyar kormány még tartotta magát ahhoz, hogy a határt más eszközökkel továbbra is szigorúan őrzik. Mégis, a szimbolikus cselekedet ment át a köztudatba, feltehetőleg egyszer s mindenkorra. Nagyobb léptékkel: Európát sem 1945 februárjában osztották fel Jaltában, ott semmiféle ilyen egyezkedés vagy angolszász „árulás” nem történt, de ezt a legendát nem fogja már senki a fejekből kiiktatni.

– A kötetben számos helyen bukkannak elő humoros és ironikus jelenetek, mellyel a megidézett korszak groteszk ellentmondásai lepleződnek le. Számomra egyik ilyen jelenet erre a nyugat- és keletnémet követek sűrűn tett látogatásai a magyar külügyminisztériumban, melyet az anekdoták úgy emlegettek: „páros napokon a keletnémet, páratlan napokon a nyugatnémet nagykövet jelenik meg nálunk”, vagy az a diplomáciai baki, amikor az akkori magyar kormány számára tesztként szervezett páneurópai piknikre tévedésből meghívták a keletnémet nagykövetet is, miközben épp a keletnémet menekültek nyugatra szökését igyekeztek lehetővé tenni az ünnepség által. A kutatás során derült-e még fény hasonló humoros helyzetekre, melyek végül esetleg kimaradtak a kötetből?

– Mondjuk úgy, hogy a személyes beszélgetésekben nem egy további különös történetet hallottam, ami nem került be a kötetbe, mert vagy nem kapcsolódott közvetlenül a témához, vagy az elbeszélőn kívül más forrással nem volt bizonyítható. S mivel gyakran még élő személyeket kompromittáló históriákról volt szó, nagyon meg kellett gondolni, hogy mi vállalható és mi nem. Mert egy sajtóper, az lenne az, amire a legkevésbé van szükségem. Ehhez azonban még hozzátartozik egy nem kifejezetten humoros vallomás: harmincöt esztendeig dolgoztam külpolitikai újságíróként, és a vége felé azt hittem, nemigen lehet engem már meglepni a politikai világ alantas háttértörténeteivel. Hát lehetett. Nem egy emberi-politikai részlet, amiről a könyv keletkezése alatt tudomást szereztem, lerombolt néhány maradék illúziót is. Ugyanakkor sokat tanultam is, és – őszintén szólva – ily mértékben erre sem számítottam.

– Magyarország határnyitása sikertörténet, ami jó példa arra, hogy kis országok is jelentősen befolyásolhatják a világpolitika menetét. Ugyanakkor Oplatka András könyve figyelmeztet a háttérben meghúzódó érdekhálózatokra, melyeket részben kijátszottak a határnyitáskor, másrészt pedig az érvényben maradó érdekekkel is számolni kell. Változtat-e a határnyitás megítélésén az, hogy Helmut Kohl pártjának brémai kongresszusa – amint a visszaemlékezésekből kiderül – egybeesett a határnyitás 1989. szeptember 10-i bejelentésével, és így Kohl saját politikai érdemeként könyvelhette el a hírt?

– A határnyitás értékén és megítélésén Helmut Kohl politikai manővere mit sem változtat. Az érdemi rész a döntés maga volt, ami önmagán túlmutatva annyit jelentett, hogy a vezetés Budapesten 1989 késő nyarán helyes politikai ösztönnel és elemzéssel arra a következtetésre jutott: a két Németország konfliktusában, amelybe Magyarország akarata ellenére keveredett bele, a magyarok helye Nyugat-Németország és nem az NDK oldalán van. És ez, mint ahogy az hamarosan kiderült, valóban Magyarország érdekét szolgálta. Az csupán egy mellékszál, hogy Kohl ravaszul kihasználta a határnyitás dátumát a maga bel- és pártpolitikai céljaira. Amit tőle még rossznéven sem lehet venni – egy francia közmondás úgy tartja, az ember csináljon tüzet mindenféle fából.

– Bár a bevezetőben olvasható, a kötet nem szolgálhat receptúraként az elkövetkező időszakokra, hiszen a mostani magyar politika nagyon nagy távolságokra áll az akkoritól, mégis szolgálhat-e valamiféle tanulsággal, vagy adhatna-e valamiféle alapot az akkori események újraértelmezése a mai politikai közbeszéd számára? Vagy hogy kissé naivabban fogalmazzak: a rendszerváltás egyik legfontosabb eseményének demitizálása, az akkori értékek láthatóvá tétele segíthet-e valamit a mai politikai közbeszéd kétosztatú züllöttségén?

– Attól tartok, hogy nem. Ma más érdekek, más szereplők állnak a magyar közélet előterében, politikusok, akiknek alighanem kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy egy effajta munkát tudomásul vegyenek. Bár igaz, a legrosszabb, ami történhet, az a könyv átpolitizálása lenne. Mintegy abban a stílusban, hogy az egyik oldal azt mondaná: íme, a mi baloldali elődeinké, azaz a miénk a határnyitás érdeme, míg a másik oldal az ellenzék szerepét hangsúlyozná és mellékesen a szerzőt azzal vádolná, hogy az akkori reformkommunista vezetőket dicsőíti. Mint ahogy az 1956-os forradalom kisajátításának terén is hasonló meddő csatározás folyik. Hát most talán magam adtam itt recepteket, de ha lehet, könyvemet és engem az efféle értelmezésektől Isten őrizzen meg.