stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Október

1968 – Az új határok


Konok Péter

A „mitikus" és „kultikus" 1960-as évek… amikor úgy látszott, hogy a világ az emberek akarata szerint megváltoztatható. Egy dinamikus, érzékeny, vibráló korszak: hippik és a médiatörténeti eseménnyé tupírozott holdra szállás, a kubai rakétaválság és Woodstock, a magyarországi új gazdasági mechanizmus és a prágai tavasz, a kínai kulturális forradalom és a fogyasztó egyén kultusza. Nagy, millenáris várakozások, ünnepi forgatagok… és persze brutális háborúk, genocídiumok, éhínségek – az emberiség ólmos mindennapjai és karneváli víkendjei. Voltak, akik egy „emberarcú szocializmus” eljövetelében hittek, mások a két világrendszer összeolvadásában. Sokak szerint beköszöntött a Vízöntő korszaka, amikor végre harmónia és egyetértés fogja uralni a világot. Mások ugyanakkor a legpesszimistább forgatókönyveket vázolták fel az emberiség számára. Újra felfedezték Marxot. Átfazonírozták a fasizmust. Rátaláltak a keleti vallásokra. Visszatérést hirdettek a kereszténység feltételezett gyökereihez, összeházasították az anarchizmussal, a rockzenével, a buddhizmussal... Reanimálták az animizmust. Keresték az igazságot a pszichoanalízisben, a kábítószerekben, a sámá-nizmusban, a maoizmusban és a taoizmusban – a nyugati világ számára az ideológiák piaca is egyre inkább egy csillogó-villogó szupermarkethez hasonlított. És ahogyan ebben az új világban nem létezett többé a mosópor, hanem csupán mosásra alkalmas (vagy annak tételezett) porok tömegei sorakoztak az áruházak végeláthatatlan polcain és az érzékszerveket ostromló reklámokban, úgy mindenki az éppen neki tetsző „egyedül üdvözítő igazságot” pakolhatta eszmei bevásárlókocsijába is. A nyugati (és nyomdokvizein persze a keleti és a harmadik) világ vadul tanult együtt élni ezzel az újfajta, totális relativitással. Egy dolog volt csak, amit szinte mindenki evidenciának tekintett: a világ, legalábbis úgy tűnt, visszavonhatatlanul megváltozott. Abban, hogy mi is történik, szokás szerint tulajdonképpen senki sem értett egyet. Ám azt, hogy valami – jó vagy rossz, forradalmi vagy retrográd, az emberi közösséget kiteljesítő vagy éppen az elidegenedést a végletekig fokozó – történik, alig néhányan vitatták. Majdhogynem úgy tűnt, ők is csupán azért, hogy a változások kavalkádjában ilyen hangok is hallhatóak legyenek…

A „hatvanas évek eseményeinek" kezdetét az 1956-os montgomeryi polgárjogi mozgalomtól (az ún. buszbojkottól) számíthatjuk, míg a végpontot 1972–1974 körülre tehetjük, amint Arthur Marwick, az utóbbi évek talán legátfogóbb és leginkább kiérlelt „hatvannyolcológiai” monográfiájának írója is óvatosan „kb. 1958 és kb. 1974 közé” helyezi témája kronológiai határait. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a tiltakozási hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, és hatásukban ma is jelen vannak. A forrongás, az átalakulás évei ezek, amikor a látszólag jól működő „fogyasztói társadalmak” fiatalsága hirtelen rádöbbent a háború utáni új világ újfajta szűkösségére: „Mit ér az a világ, amely az éhhalállal szemben az unalomba fulladást kínálja fel alternatívaként?”– hirdették Párizs falai 1968 májusában.

Hogy miért éppen 1968? Az évtized indulatai ebben az évben világszerte forrpontra jutottak. Szinte nem találunk olyan területet a Földön, amelyet valamilyen mértékben ne érintett volna meg a társadalmi felfordulás vihara. Nyugat-Európában mindenhol zavargások voltak, és habár a párizsiak a legismertebbek, például Olasz-országban radikálisabb volt a diákok fellépése. Az USA-ban a hippik „kivonulásának" a nyugati part óriási gettólázadásai adtak sötét tónust. Argentínában az elégedetlenség végül a cordóbai munkásfelkelésbe és szinte háborús méretű mészárlásba torkollott. Japánban a Cengakuren (az autonomista-kommunista diákszervezet) terroristái vívták utcai harcaikat. Kínában maga a vezetés is kis híján belebukott abba a próbálkozásba, hogy központi irányítású mozgalomba fogja be a lázadás erejét („kulturális forradalom”). Afrika szinte valamennyi országában polgárháború dúlt. A Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába. És ezek csak kiragadott példák. Persze más évekre más példákat is találhatnánk. Az események 1968-as feldúsulása azonban arra utal, hogy mégiscsak egy korszakos évről van szó. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy 1968-ban fogalmazódnak meg – vaskos tudományos kötetekben, újszerű versekben, politikai pamfletekben, falfeliratokban vagy éppen bömbölő hangfalakon keresztül – az évtized legteljesebb, legkiérleltebb önreflexiói. 1968-ban a változás végre igazán felfigyel önmagára, és értelmezni próbálja magát. Beszélhetünk ugyan egy „hosszú 1968-ról”, ami 1967 nyarától (az ellenkultúra nagy napjaitól) 1969 végéig tartott, amikor egyszerre valahogy rengetegen rádöbbentek, hogy reményeik (vagy éppen félelmeik) nem igazolódtak. Ez azonban már csak kronológiai finombeállítás. „1968” olyan kultikus (sőt „multikultikus”) jelentőséget kapott az utókortól, ami mindenképpen az elemzés szimbolikus centrumává teszi.

Márpedig láthattuk, hogy 1968 táján a világ szinte minden részén fontos változásokra került sor. A legfontosabb kérdés az, hogy miként mentek végbe azok a változások, amelyek alaposan átformálták a demokráciáról, a tömegek szerepéről, az önrendelkezésről, az állam és a civil szféra viszonyáról való közgondolkodást, jóllehet az alapvető struktúrákat tulajdonképpen végül változatlanul hagyták. ’68 értelmezése mindmáig heves vitákat kavar mind a tudomány, mind a politika és a kultúra berkeiben. A „hatvanas évek" sorozatos társadalmi robbanásai – habár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt az újabb válságperiódus éppen az események után következett be. Ebben az esetben éppen nem a válság, hanem a „jól működő kapitalizmus” volt az, amely a „tömegek” elkeseredését a lázadásig fokozta. A háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Az éles határvonalak valamiképpen elmosódtak mind a társadalmon, a közösségen belül, mind pedig a szubjektum belső keretei között. Korábban monolitnak tűnő értékek rendültek meg. „Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!" – jelentette ki René Riesel, a párizsi radikálisok egyik emblematikus figurája.

A kialakuló „ellenkultúra” a társadalom minden szövetét alaposan átitatva elképesztő sebességgel alakította ki saját struktúráit, hogy azután éppen ilyen meghökkentő gyorsasággal váljék a kultúra etalonjává, lefokozva és zárójelbe téve a korábbi kulturális nyelvezeteket, egyúttal azonban Robin Hood-i zekéjét levetve feladja (és eladja) saját „kívülálló" jellegét is. A kultúra működéséről, szerepéről, milyenségéről vallott mai elképzeléseink nem kis mértékben e folyamat örökségei.

Ugyanez az átalakulás jellemezte a szűkebben vett „politikai” szférát: a politizálás addigi hagyományait szinte teljesen felforgatta az új típusú „tömegdemokrácia” kialakulása. Ez természetesen éppúgy igaz a bal-, mint a jobboldalra: a társadalom más rétegeitől korábban manifeszt módon elkülönült, sajátos politikai osztály egyre inkább azon igyekezett – szociológusok, pszichológusok és más szakemberek légióinak segítségével –, hogy felszámolja saját különlegességének külső jegyeit, és a látvány szintjén belesimuljon az átlagba. 1968-ban többek között az is világosan látszott, hogy az emberek jó részét már nem érdekli vagy egyenesen taszítja a hagyományos politikai stílus. Ezért aztán egy-két politikustól eltekintve – akiknek PR-szakemberei éppen az átlagtól eltérő, meghökkentő dolgok vonzására építettek – a nyugati politikusok új generációi szolid, felső középosztálybeli, jellegtelen figuráknak tűntek, hiszen annak is akartak látszani.

Érdekes probléma a kontesztációs hullámok földrajzi különbsége: ez Nyugat-Európán belül is érzékelhető, de különösen szembetűnő, amennyiben az USA-t és Európát vetjük egybe. Míg például Franciaországban „1968" társadalmi-kulturális problémái is politikai köntösbe bújtak, addig egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól illusztrálja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli „kommunista" párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak jelen a hagyományos értelemben vett politikai szervezetek sem. Míg az öreg kontinensen még a legradikálisabb, a társadalom teljességével szakítani akaró forradalmárok is ragaszkodtak – leginkább nyilván öntudatlanul – a bevett szervezeti formákhoz, a bizottságok, főtanácsok és tagsági díjak megszokott, biztonságot sugalló kereteihez, addig az újvilágbeli elv- és harcostársaik többnyire fittyet hánytak az efféle organizációkra, és sokkal inkább mozgásokban, mintsem mozgalmakban gondolkodtak. Fontos és sokatmondó e különbségek okainak feltérképezése.

Ha ma 1968-ról beszélünk, akkor leginkább a „gondolkodás átalakulására” koncentrálunk: „1968” példátlan méretű váltást hozott a tágan értelmezett közgondolkodás és viselkedés szinte minden területén a művészetektől a politikán keresztül a társadalom-, sőt a természettudományokig. Hasonló változás jellemezte a mindennapi élet struktúráit: a hagyományos értékrendek kiüresedtek, a viszonyulások átalakultak. Ha az 1968-as lázadási hullám talán legismertebb produktumait, a párizsi utcák falfeliratait, plakátjait vizsgáljuk, sok mindent megérthetünk az akkori, már-már millenáris várakozásokból. Éppenséggel szimbolikus jelentőségűnek is tekinthetjük, hogy az új, össznépi és plebejus költészet ezen „aktusai” a falakon, kerítéseken tűntek fel: a városi tér ezáltal a kontesztáció folyamatában alakult át közösségi térré, a korábban elválasztó és kirekesztő szerepet játszó, a teret lehatároló falak pedig a kreativizmus és a politikai aktivitás, vagyis a szubjektum és a közösség újszerű egységének manifeszt hordozóivá lettek. Jó példa erre a berlini Fal, amelynek nyugati oldala a hatvanas évek legvégére a világ talán legnagyobb, organikusan fejlődő kollektív művészeti alkotásává vált, de gondolhatunk akár egy évtizeddel korábbról a „virágozzék száz virág!” korszakát élő Kína falait elárasztó tacepaókra is. „A barikád elzárja az utcát, de megnyitja az utat!” – hirdették a falak a sajátos, naivan ravasz új dialektikát. Elég tudatosan vagy a tudat módosításával átlépni a határokat, és a mindennapok rutinja mögött ott egy másik, egy emberibb világ – „az aszfalt alatt ott a tengerpart homokja".

Bár ezt az aszfaltot még ma sem bontottuk fel, de 1968-ra is ráillik az a közhely, ami persze minden jelentősebb történelmi eseményre alkalmazható: a világ utána már nem volt, nem lehetett ugyanolyan, mint előtte.


+ betűméret | - betűméret