stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Szeptember

Megalkotott hagyományok és rítusok a magyarországi borrendek ünnepeiben


Mód László – Simon András

 

A közép- és kelet-európai rendszerváltás elmúlt másfél évtizedében jogilag is lehetővé vált olyan civil szervezetek és egyesületek megalakítása, amelyek tudatosan megalkotott rítusaik révén igyekeztek önmagukat meghatározni, tagságukat összetartani vagy saját magukat másokkal megismertetni. E folyamat eredményeként egy-egy tájegység jellegzetes mezőgazdasági kultúrájára, terményeire vagy éppen gasztronómiai produktumaira alapozva közösségi ünnepek egész sora szerveződött és szerveződik Magyarországon csakúgy, mint Európa legtöbb országában. A szőlő az a termesztett növény, amelyhez napjainkban talán a legsokszínűbb ünneplési formák kapcsolódnak a helyi egyesületek szintjétől egészen a nagyvárosok társadalmáig bezárólag. A fesztiválok, rítusok megalkotói, szervezői szabadon bánnak a kulturális elemekkel, amelyeket sok esetben új kontextusba helyeznek, megváltoztatva ezzel funkciójukat. „A hagyományokat mindig a jelenben definiálják, és akik ezt megteszik, azokat nem érdekli, hogy a kutatók eredetinek találnak-e egy adott fesztivált vagy művészeti alkotást vagy sem, hanem csak az érdekli, hogy ezekkel elérik-e azt, amit el akarnak érni”– vélekedik e hagyományalkotás folyamatáról Regina Bendix.1 Szinte lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki megpróbálja áttekinteni, rendszerezni a mai Magyarország falvaiban és városaiban évről évre megrendezésre kerülő borünnepeket és -fesztiválokat. Egy esetleges tipológia elkészítését nagymértékben megnehezíti az a tény, hogy a rendezvények mögött többféle egyesület, szervezet áll. Éppen ezért jelen írásunk sem vállalkozhat arra, hogy teljes képet fessen e sokszínű és igen összetett ünneplési gyakorlatról, amely évről évre újabb és újabb alkalmakkal, eseményekkel bővül. Célunk a magyarországi borrendek által megalkotott rítusrendszer áttekintése és értelmezése, konkrét példákkal alátámasztva. Megítélésünk szerint mindez jól szemlélteti az elmúlt másfél évtized tudatos hagyományteremtési folyamatait. A borrendekhez kapcsolódó szimbólumoknak, ünnepeknek és rituális cselekményeknek s mindezek közösség- és identitásformáló szerepének, hatásának recens vizsgálatát a modern folklorisztikai és kulturális antropológiai kutatások egyik releváns, új eredményeket, összefüggéseket hozó témájának tartjuk.

 

Borrendek

Európa szőlőtermő országainak bor(lovag)rendjei múltjukat, történetüket rendszerint a középkorban szőlő- és borgazdálkodással foglalkozó szerzetesrendekkel hozzák kapcsolatba. A modern borrendek azonban a 20. század első felében alakultak meg, és Franciaországból terjedtek el Európa szőlőtermő vidékein.2 A világ bortermelő államai – belga és francia borlovagrendek kezdeményezésére – 1964-ben a párizsi Bormúzeumban hozták létre nemzetközi szövetségüket (Federation Internationale Confréries Bachiques - FICB), amelynek Magyarország 1978-ban lett a tagja.3

Az első magyarországi borrend – részben éppen belga és francia szakemberek ösztönző szavainak hatására – 1976-ban a Bajai Állami Gazdaság csátaljai pincészetében alakult meg Pax Corporis (’a test békéje’) néven. Az 1989–-es rendszerváltás előtt összesen 12 borrend és egy pezsgőrend alakult és működött Magyarországon. A rendszerváltás a magyar borrendek történetében a Magyarországi Borrendek Országos Szövetségének 1989-es megalakulásával és civil szervezetként, azaz egyesületként történt bejegyzésével vette kezdetét. Az 1990 után újonnan alakult borrendek – számuk 2006-ig egy híján harminc – jórészt már önszerveződés útján jöttek létre: borászok, termelők, kereskedők és a vendéglátásban tevékenykedők alkotják e szervezeteket. A borrendek őrködnek a jó minőségű magyar borok híre és rangja fölött. Legfontosabb céljaik: a hagyományok ápolása és megőrzése mellett a minőségi borok megismertetése, a kulturált borfogyasztás terjesztése, a bor táplálkozásban betöltött szerepének vizsgálata s mindezek által nagyobb fogyasztási kedvet kelteni a minőségi boroknak –mind szakmai alapon, mind játékos-vidám formában. A borrendek lovagjai esküvel pecsételik meg fogadalmukat. A borrend munkáját a nagymester, a rend mesterei valamint a ceremóniamester vezeti, ők mind kiváló ismerői és szakemberei a rend által képviselt borvidéknek. A borrendek szellemi és szakmai szempontból egyaránt egységesek, elismertek, s a hagyomány fenntartásának szándéka külsőségeikben is megnyilvánul.4 2006-ban Magyarországon 43 borrend működött, amelyek közül kettőt pezsgő-, hármat pedig női borrendként tarthatunk számon.5

A Magyarországi Borrendek Országos Szövetségéhez öt más országbeli szervezet ún. társult borrendként csatlakozott: három felvidéki (szlovákiai) és két délvidéki (szerbiai) borrend, amelyek életre hívásában nagy szerepe volt egy-egy vagy több magyarországi borrendnek, s melyeknek zömmel vagy részben határon túli magyar tagjai vannak.

Minden borlovagrend a megalakulást követően olyan arculat megteremtésére törekszik, amely egyedi és eredeti képet közvetít róla a külvilág felé. Mindenütt elsődleges a múlttal való kapcsolatteremtés iránti igény, ami számos esetben egyfajta mítoszalkotással párosul. E szándék a névválasztásban, a borrend legendájában, valamint az általuk használt szimbólumokban is tetten érhető.

Egy borrendről a legelső információ a külvilág felé az elnevezése. A névválasztás borrendenként, borvidékenként más és más indíttatású. Viselheti a rend egyszerűen a borvidék, a szőlőtermő terület vagy település mai, illetve egykori nevét (Somlói Borrend, Keceli Borrend, Alisca Borrend–Szekszárd), valamely jeles, a vidékhez kapcsolódó történelmi személy, uralkodó, avagy a tájon egykor munkálkodó neves borász, szőlőnemesítő nevét (Zsigmond Király Borlovagrend – Tata; Noé-Hegyi Szent István Borrend – Székesfehérvár, Mathiász János Borrend – Kecskemét). Ugyancsak jellemző valamely szőlővédőszent nevének felvétele (pl. Szent Vince, Szent Orbán, Szent Márton). Igen közkedveltnek számít névválasztáskor a latin kifejezések, közmondások használata. Ennek talán legjobb példája a XIV. Lajos francia királynak tulajdonított „Vinum regum, rex vinorum” (’királyok bora, borok királya’) mondás, mellyel a tokaji bort illette, s ami az 1987-ben a tokaji borvidéken alapított borrend elnevezésévé vált. Adódik példa, hogy egyéb, szőlővel és borral kapcsolatos helyi sajátság lesz a névadás kiindulópontja (Gondűző Borlovagrend – Kiskőrös: a város szülöttének tartott Petőfi Sándor első nyomtatásban megjelent bordalának kezdő szava).

A borrendet azonosítja s egyben a többi borrendtől megkülönbözteti az ugyancsak azonnal szembetűnő öltözék, az ehhez szorosan kapcsolódó érem vagy láncon függő ivóedény, a zászló és a címer. E külsődleges szimbólumok megválasztásakor fontos szempont a történelmi múlt felidézése. Néhány esetben megfigyelhető a közösségek jelképválasztásában az, hogy a borvidéken vagy a településen előkerült régészeti leletet (ivókürt, bronzmedál) emelik be a szimbólumok közé. A borrendek zászlóin, plakettjein, érméin – a szőlőműveléshez és borászathoz kapcsolódóan – leggyakrabban a szőlőfürt motívum jelenik meg, de felbukkan a szőlőtőke, a kehely, az agancs, a borlopó, az ivókürt, a borsajtó, a metszőkés és a szőlőkapa is.

A ruházat színe is sok esetben szimbolikus üzenetet közvetíthet. Jó példa erre a Dél-Alföldön működő Csongrád megyei Szent Vince Borrend, amelyben a megye fehér bort termő településein munkálkodó borrendi tagok zöld palástot és sapkát viselnek, míg Csongrád város képviselőinek barna és vörös színű az öltözéke, a város határában termelt vörösbort szimbolizálva. Ugyanezen borrend címerének egyik oldalán a megye körvonalai láthatók, benne szőlőfürt és szőlőlevél, „Szent Vince Borrend” felirattal. A másik oldalon egy női alak korsóból bort és csillagokat önt. Ez utóbbi ábrázolást Hamvas Béla: A bor filozófiája című művének a homoki borra vonatkozó megfogalmazása ihlette: „Ha az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemcsékkel telik meg, s ezek a szemcsék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút.”

Minden borrend rendelkezik zászlós borral, amely általában az adott szőlőtermő táj legnevesebb, legjellegzetesebb, legjobbnak tartott fajtabora vagy borfajtája. Ünnepi alkalmakkor ezzel jelenik meg a borrend, s mint később még utalunk rá, az új tagok avatásakor a próbatételek sorában szinte mindig szerepel a zászlós bor felismerése és elfogyasztása. Meglehetősen változatosnak mondható a borrendek által zászlós jelzővel illetett nedűk összetétele, mivel bizonyos közösségek egyetlenegy szőlőfajtából készített bort, mások pedig cuvée típusú italokat, vagyis több szőlőfajta felhasználásával, illetve házasítással készült bort választottak. Az első csoportba tartozó borok közül az olaszrizling, a cserszegi fűszeres, a cabernet franc, a kékfrankos, az ezerjó és a rajnai rizling számít a legnépszerűbbnek, de rajtuk kívül említést érdemel a kadarka, a cabernet sauvignon, a szürkebarát, a furmint, a rizlingszilváni, a zöld veltelini, a sárgamuskotály, a zenit és a királyleányka. A zászlós borok között ugyanakkor megtalálhatjuk a tokaji aszút és az egri bikavért is, amelyek különleges feldolgozási és érlelési technológiával, illetve több szőlőfajtából készülnek. Érdekes a Délvidéken működő Bácskai Szent György Borrend választási szempontja, ők minden évben más bort neveznek zászlós boruknak aszerint, hogy a Vince-napi temerini borversenyen a vidék mely bora éri el a legjobb minősítést.

 

Megalkotott hagyományok, rítusok

A borrendek szívesen elevenítik fel egy-egy szent kultuszát, átalakítva azt saját céljaiknak megfelelően. A Kárpát-medence szőlőtermő tájain felújítják a szőlőhegyi szobrokat, kápolnákat, amelyek tisztelete a kommunista időszak alatt szinte teljes mértékben feledésbe merült. Megfigyelhető viszont, hogy olyan szentek kultuszát is próbálják meghonosítani, akik korábban ismeretlenek voltak azon a tájon. Ilyen esetben egy-egy szakrális kisemlék többféle jelentéssel telítődhet, vagyis a kultikus megnyilvánulási formák által közvetített vallási tartalom mellett kifejezheti egy-egy közösség tagjainak összetartozását és az önálló arculat megteremtésére való törekvést egyaránt. A különböző folklórhagyományokhoz és folklórjelenségekhez való visszanyulás az adott közösség legitimitásának kifejezésére utal, de a múlt folytonosságának hangsúlyozása is fontos motiváló tényező lehet. Az ünnepi alkalmak verbális attribútumai között gyakran bukkan fel a lokalitásra, a helyi hagyományokra, az ősi múltra és az autenti-citásra való hivatkozás.6 A megalkotott rítusok a szórakoztatáson túl igen fontos szerepet töltenek be az adott közösség mindennapi életében. A közösségi határok a rítusok révén válnak láthatóvá, éppen ezért az identitás kifejezése, megteremtése alapvető eszközeinek tekinthetők. Egy-egy közösség vagy vidék kultúrájának szerves részévé akkor válhat egy bevezetett szokás vagy ünnep, ha a meghonosítás időpontján és a meghonosítók és elfogadók személyén túl a jövő generációi is gyakorolják, s így hagyománnyá avatják. Ez együtt járhat és ma, a formálódás éveiben még inkább együtt jár az állandó, évről évre történő változtatással, új elemek megjelenésével. E folyamatban gyakran az egyes települések „versengése” is közrejátszik. A rítusok szinte mindegyikére jellemző a látványosságra való törekvés, amely elsősorban a kívülállóknak szól, ilyenkor a közösség ünnepi arcát mutatja meg a külvilágnak. Az események, szertartások vizuális és auditív összetevők és rituálisan előírt viselkedéselemek (felvonulás, ünnepi beszéd) szerveződéséből épülnek fel. Mindezek az érzelmi élmény előhívásának eszközei, ugyanakkor önreprezentációs, identifikációs formák is.7

A magyarországi borrendek ünnepi alkalmait számba véve láthatjuk, hogy e sajátos közösségek szívesen nyúlnak vissza a kalendáris szokásokhoz, beépítve azok elemeit tudatosan megalkotott hagyományrendjükbe. Erre a tevékenységre utal többek között működési alapelvük következő kitétele: „A borrend ismerje meg, dolgozza fel és ismertesse földrajzi környezetének történelmét, bortörténelmét, kultúráját, néprajzát, hagyományait, szakmai múltját. […] Évente szervezzen szakmai fejlődést elősegítő eseményeket (borverseny, konferencia) és a helyi hagyományokra, népszokásokra támaszkodva a lakosságot megszólító nyilvános rendezvényeket (civil szüreti napok, felvonulások), célul tűzve ki a minőség védelmét, javítását, a kulturált borfogyasztás terjesztését.”8 A magyar borrendek utóbbi évekbeli rendezvényeit áttekintve, a külső szemlélő számára is azonnal feltűnhet, hogy a szentkultuszhoz valamiképpen kapcsolódó események milyen fontos szerepet játszanak az ünneplésben. Érdemes megjegyezni, hogy a szőlő éves fejlődése során számtalan időjárási és természeti hatásnak van kitéve. A növény számára e kritikus időszakok átvészelését a múltban különböző szentek pártfogása biztosította. A szőlővédőszentek többsége ugyan nincs kapcsolatban a szőlő- és bortermeléssel, de ünnepük egybeesik valamilyen fontosabb munkaalkalommal vagy a növényre káros időjárási tényezővel. Ezek a szentek éppen emiatt válhattak egy-egy kritikus időszakban a szőlő-, illetve bortermés védelmezőivé. A szőlővédőszentek lehetnek időjárási patrónusok (pl. Orbán–utolsó fagyveszély, Donát–vihar, jégverés) és a termés–munka–szüretidő patrónusai (pl. Márton–újbor). Vannak azonban olyan szentek is, akiknek kultusza egy adott helyen valamilyen természeti csapás következtében alakult ki; ezek a fogadott ünnepek (pl. jégverés utáni fogadott szentek: Illés, Mária Magdolna, Jakab, Anna).

A szőlővédőszentek tisztelete már a középkorban elterjedt Magyarországon, a 18. században pedig erőteljes egyházi és főúri támogatással tovább erősödött kultuszuk. A szenttiszteletnek az ökológiai viszonyokkal, adottságokkal való szoros kapcsolatát mutatja az a tény, hogy a 19. század második felében Európa borvidékeit végigpusztító filoxéravész után visszaszorultak a szőlővédőszentek tiszteletére tartott körmenetek, misék, búcsúk, és felújításuk csak a szőlők újratelepítését követően történt meg.9 Tiszteletük ma sem merült feledésbe, sőt számos szőlőtermő vidéken új kultuszformák elterjedésének lehetünk tanúi. A szőlővédőszenteket övező óvó, védelmező funkció ekkor legtöbbször már háttérbe szorul, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek eltűnnek, s az ünnep elemei sokfelé turistalátványossággá válhatnak. A manapság létrejött ünnepi szokások, rítusok, amelyek leggyakrabban tudatos hagyományteremtési folyamat eredményei, elsősorban az adott közösség összetartását, a közösségiség megteremtését célozzák, vagy éppenséggel általuk válnak felismerhetővé a közösség határai. Az ünnepi kalendáriumban kitüntetett hely illeti meg Vince (jan. 22.), Orbán (máj. 25.), Donát (aug. 7.), Márton (nov. 11.) és János-napját (dec. 27.). A magyarországi borrendek legfrissebb, 2008. évi rendezvényeinek kínálatát számba véve azt tapasztaljuk, hogy az említett, a szőlőtermesztéshez és a borkészítéshez kapcsolódó, nagy múltra visszatekintő kalendáris ünnepek jelenléte a mai rítusok között is meghatározó.

Vince napjához időjárási regula kapcsolódik, mely szerint ha e napon enyhe időjárás van, akkor ősszel bőséges termés várható. Szent Orbán ünnepe tájékán fordulnak elő a Kárpát-medencében az utolsó fagyveszélyes napok, melyek a szőlőre nagy veszélyt jelenthetnek. Márton napja az újbor megkóstolásának alkalma, János napján pedig egyházi szertartás keretei között megszentelik a bort.10 Ha egy borrend valamely szent nevét tűzte zászlajára, legfőbb ünnepét e szent névünnepén tartja, általában más borrendeket is meghíva, az új tagok avatási szertartását elvégezve s természetesen borokat kóstolva, minősítve.11

A borrendi események között szép számmal találhatunk olyan alkalmakat, amelyek elsősorban szakmai jellegűek. Ide tartoznak a borversenyek, amikor a termelők borait szakértők minősítik szigorú szempontok szerint. A bírálóbizottság a legkiválóbb nedűket emléklappal jutalmazza, amelyen feltüntetik a termelő nevét, a bor kategóriáját, fajtáját és az elért helyezést. A fesztiválok ezzel szemben már a nagyközönséget próbálják megszólítani. Fontos szerepet töltenek be egy-egy szőlőtermő táj vagy település termékeinek reklámozásában, a helyi specialitások megismertetésében. Nem titkolt szándékkal a szervezők arra törekednek, hogy a bor segítségével turistákat csalogassanak a pincékbe, akik többletjövedelemhez juttathatják a szőlőtermesztőket.

Napjainkban a legtöbb nevezetes borvidéken, szőlőtermő tájon, településen rendeznek ősszel (augusztus végén, szeptember-október hónapokban) helyi, országos, sőt nemzetközi szüreti fesztiválokat, melyek szervezésében a borrendek is részt vesznek. Minden ilyen, elsősorban turisztikai célú rendezvény elmaradhatatlan eleme a felvonulás, a folklórbemutató, gyakori a nép- és iparművészeti kirakodóvásár, a bál, a borverseny, a borkóstoló, amit sok helyütt pincetúrával kötnek össze.

A közösségi szimbólumok, külső jegyek mások számára a borrend ceremónia- és ünneprendje során válnak érzékelhetővé, láthatóvá. Az új borrendi tagok felvétele az egyik legfontosabb esemény, amelyet a közösségek ritualizálnak, vagyis a külvilág felé nyilvános formában jelenítenek meg. Minden rend számára elsődlegesen fontos a saját ünnepe, évi ünnepsora csakúgy, mint a más borrendek rendezvényein való megjelenés és részvétel. A borlovagrendek által szervezett ünnepeket áttekintve azt tapasztaljuk, hogy minden közösség rendelkezik egy kitüntetett alkalommal, ami sok esetben magában foglalhatja az avatási ceremóniát is. Az új tagok felvétele, beiktatása szinte minden alkalommal ünnepélyes keretek között történik, a jelöltnek, azaz a leendő borlovagnak vagy úrhölgynek nyilvánosan kell tudásáról számot adnia. Az avatási próbák sikeres teljesítését követően fogadja be a közösség az avatandó személyt, aki a közösség tagjává válik. Az avatási rituálék során az egyik leggyakrabban előforduló próbatétel a borrend zászlós borának felismerése, kiválasztása, általában bekötött szemmel. A feladatot megkönnyítendő többnyire vörös- és fehérbor között kell különbséget tennie a jelöltnek, de előfordul, hogy az egyik pohárban víz van. A bor felismerése mellett a feladat része a pohár tartalmának fenékig ürítése is. Számos borrend próbatételének része különféle szőlőművelő vagy borászati eszközök felismerése, illetve a bor lopóval történő kiszívása a hordóból. Néhány borrend sajátos, szorosan a névadójához vagy az általa felvállalt múlthoz kapcsolódó feladat elé állítja jelöltjeit. A sikeres próbatételt követi az eskü, majd a lovaggá ütés, valamint a diploma és egy névre szóló palack zászlós bor átadása. Az eskü szövege szinte minden borrendnél azonos elemeket tartalmaz: a lovaggá vagy úrhölggyé vált személy a termőtáj és borai hírnevének öregbítését, a vidék kultúrájának ápolását s a bor kulturált, mértékletes fogyasztását fogadja. A lovaggá ütés mozzanatában megint szerephez jutnak a tárgyi szimbólumok. E rítust a nagymester végzi, többnyire karddal, de több borrend esetében szőlőmetsző késsel.

A borrendek életében fontos az egymás közötti és más, hasonló küldetésű szervezetekkel való kapcsolatrendszer kiépítése, működtetése. Ahogy erre már utaltunk, a borrendek kölcsönösen meghívják egymást rendezvényeikre, tagjaik közé fogadják a másik borrend tagját, tanácsaikkal segítik az új borrendek megalakítását, kapcsolatot tartanak az országos szakmai fórumok mellett több hazai és külföldi borrenddel, szőlészeti-borászati egyesülettel, borbarát társasággal.

A tanulmányban felidézett néhány példa csupán töredékét képezi annak a napjainkra igen sokrétű és sokszínű ünneplési gyakorlatnak, amely Magyarországon a szőlő- és borkultúra köré szerveződik. E sokféleség ugyanakkor jele annak, hogy egyre több közösség tekinti a bort mint szimbólumot saját önkifejezésének eszközeként.

 

JEGYZETEK

1. Bendix, Regina: Tourism and Cultural Displays. Inventing Traditions for Whom? Journal of American Folklore, 102. (1989). 132

2. Az egyik első francia borrend a burgundiai Confrérie des Chavaliers du Tastevin volt, amelyet 1934-ben alapítottak, s amely hamarosan Franciaország más bortermő vidékei számára is példaként szolgált. Bővebben lásd Demossier, Marion: Producing Tradition and Managing Social Changes in the French Vineyards. The Circle of Time in Burgundy. Ethnologia Europaea, 27 (1997). 49.

3. Mercz Árpád: Borlovagrend. In: Mercz Árpád – Kádár Gyula (szerk.): Borászati kislexikon. Bp., 1998. 56.

4. Vö. Csoma Zsigmond – Kovács Sándor: Bergordnung–Weinordnen. Historisch-volkskundliche Ausstellung anlÃässlich des Berggemeinde-Gesetzes und des Welttreffens der Weinorden. In: Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995–1997. Bp., 1998. 515.

5. Vö. Oszlánszky Tamás Tibor – T. Örvendi Éva: Magyar borrendek 1976–2006. Bp., 2006. A magyarországi és társult borrendekről aktuális tájékoztatás a www.borrend.hu honlapon olvasható.

6. Vö. Hobsbawm, Eric: Introduction: Inventing Tradition. In: Hobsbawm, Eric–Ranger, Terence (ed.): The Invention of Tradition. Cambridge, 1983. 1–14;  Gerháth Györgyi: Fesztiválkodás. In: Pusztai Bertalan (szerk.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. A pusztamérgesi eset. Szeged, 2003. 97–101. és Pusztai Bertalan: Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. In: Pusztai Bertalan (szerk.): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. A pusztamérgesi eset. Szeged, 2003. 9–21

7. Vö.: Mód László – Simon András: A hajtástól az újborig. A szőlő és bor ünnepei Lendva-vidéken. Lendva, 2002. 40–45. (további irodalommal)

8. Dr. Kertész Gyula (szerk.): Borrendek Magyarországon. Kiadja a Magyarországi Borrendek Országos Szövetsége, 2004. 23.

9. Csoma Zsimond: Történeti rétegek és kulturantropológiai megfigyelések a Kárpát-medencei szőlővédőszentek tiszteletében. In: S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében. II. Veszprém–Debrecen, 1997. 68–85.

10. Bővebben lásd Mód László – Simon András: A szőlővédőszentek tisztelete. Rubicon, 2003.1–2. 32–36.

11. A Csongrád megyei Szent Vince Borrend Vince-napi ünnepének részletes értelmezését ld.: Mód László – Simon András: Vince-napi vesszővágás Ópusztaszeren. In: Pócs Éva (szerk.): Rítus és ünnep az ezredfordulón. (Studia Ethnologica Hungarica VI. L’Harmattan, Bp. – Marcali Város Helytörténeti Múzeum, 2004. 365–380. és a témához kapcsolódóan még Mód László – Simon András: Bor és nemzeti identitás az ópuszta-szeri nemzeti történeti emlékparkban. In: Colta, Rodica Elena (szerk.): Europa identităţilor. Lucrările Simpozionului Internaţional de Antropologie Culturală din 23-25 mai 2007. Complexul Muzeal Arad, Colecţia minorităţi 9. Arad, 2008. 205–220.

 


+ betűméret | - betűméret