stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Szeptember

Szabó Zoltán stílustörténeti szintéziséről


Máthé Dénes

 

Szabó Zoltán professzor fél évszázados, nemrég lezárult életművének monografikus feldolgozása a magyar stilisztika egyik legújabb feladata. E munka legfontosabb módszertani alapelvei a következők lehetnek: a) Szabó Zoltán stilisztikai és stíluselméleti koncepciója alakulásának, strukturálódásának nyomon követése, értelmezése, az egyes pályaszakaszok összevető bemutatása a magyar és a nemzetközi szakirodalom kontextusában; b) ezzel párhuzamosan Szabó Zoltán munkáinak, felfogásának szembesítése szakmai fogadtatásukkal és hatásának körvonalazása az utóbbi három-négy évtized magyar stilisztikájában. Rövid írásomban e tennivaló egyik mozzanataként szerzőnk stílustörténeti szintézisének néhány sajátosságára szeretném irányítani a figyelmet.

1. Szabó Zoltán Kis magyar stílustörténet című kötete 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. A hetvenes években átdolgozott munka újrakiadását 1982-ben a budapesti Tankönyvkiadó vállalta, Szathmári István lektori véleményezésével. E második, módosított és bővített változatot a kiadó négy év múlva újranyomta. Az 1990-es években Szabó Zoltán az újabb tudományelméleti kontextusban dolgozta át stílustörténeti szintézisét, s ez 1998-ban jelent meg A magyar szépírói stílus történetének fő irányai címmel a Corvina Kiadónál, az MTA Nyelvtudományi Intézete Alkalmazott Nyelvészet sorozatában, Szépe György szerkesztésében.

Röviden azt lehetne mondani, hogy a Kis magyar stílustörténet elméleti premisszái a néhány évvel korábban Budapesten az Akadémiai Kiadónál megjelent hatkötetes irodalomtörténet, valamint Klaniczay Tibor, Szauder József és Szabolcsi Miklós 1962-ben publikált Kis magyar irodalomtörténet című kötetének ismeretében fogalmazódtak meg. De Szabó Zoltán témakezeléséből, forráshivatkozásaiból az is kitűnik, hogy nemcsak az irodalomtörténet, hanem a magyar irodalmi nyelvtörténet-, a magyar nyelvtörténet-írás elméleti és módszertani kérdéseivel, valamint a művészettörténeti problematika tágabb kontextusával is szembesült, és bevonta a vizsgálódásba a román és az orosz nyelvű szakirodalom mellett a német, a francia és az angol nyelvű forrásokat is, s ezeket a tanulságokat az 1960-as évek végén a stilisztika perspektívájából összegezte.

2. Szabó Zoltán 1970-ben a szépírói stílus történetét az irodalmi nyelv történetének részeként határozta meg. Ez a tágabb körű diszciplína – a 20. század közepétől kialakult/meghonosodott felfogásnak megfelelően – a nyelvjárások fölött álló, átfogóan normatív, egységes nyelvváltozatként definiált irodalmi nyelv kialakulását és fejlődését, valamint az irodalmi nyelv stílusainak (tudományos, publicisztikai, társalgási stb. stílus), köztük a szépírói stílusnak a történetét tanulmányozta, szerzőnk tehát a kor paradigmájának szellemében állította fel ezt a hierarchiát. Ez a besorolás, illetve az alapjául szolgáló felfogás azonban az átdolgozás során megváltozott. Eszerint a stílustörténet tágabb értelmezése integrálja az összes stílusnemek tárgyalását, a szűkebb értelemben vett stílustörténet pedig a szépírói stílussal foglalkozik.1

3. 1970-ben szerzőnk a korábbi gyakorlat alapján úgy látta, hogy a stílusok fejlődésének vizsgálata az irodalomtörténet, a nyelvészet és a stilisztika közös kutatási érdekeltsége.2 Azzal, hogy ezt a három diszciplínát mellérendelő viszonyba állította egymással, elvben a stilisztika státusát erősítette meg, ezen túlmenően azonban, a kifejtés rendjén azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az ő felfogásában a stílustörténet a stilisztikának a része. Ezt igazolja maga a stílusszintézis, ennek elméleti megalapozása és problémakezelési módja. Könyvének első fejezetében Szabó Zoltán tömören összegzi és világosan tagolja a stilisztika kutatási programját és területeit. Már maga az említett fejezetcím – Stilisztika és stílustörténet – azt jelzi, hogy ebben a megközelítésben nem az irodalomtudomány vagy a nyelvészet, hanem a stilisztika jelenti a stílusok fejlődésének vizsgálati keretét.

Ez az elhelyezés a következő megállapítások kontextusában kap konkrétabb értelmet: a) „nincs nyelvi forma stílus nélkül. Nincs külön stilisztika, csak nyelvtudomány van”;3 b) „egy évtizeddel ezelőtt [az 1950-es években] többször volt meddő vita tárgya, hogy kik hivatottabbak inkább a stilisztika művelésére: a nyelvészek-e vagy az irodalomtörténet kutatói. Ma már ezen vita nincs, a stilisztikát egyforma buzgalommal műveli a tudósoknak mindkét csoportja, – illetőleg az utóbbi években a magyar stilisztikai kutatásokból egyre nagyobb részt vállalnak az irodalomtörténészek is”.4 Ennek lett az eredménye, hogy „a magyar stilisztika nagyot lépett előre: a nyelvtudomány és az irodalomtudomány határmezsgyéjén kallódó segédtudományból sokaktól eredményesen művelt, európai szintű tudományággá lett”.5 

Fábián Pál értékelése is, akárcsak Szabó Zoltán kérdéskezelése, a stilisztika státusának a rendeződéséről, szakmai tekintélyének megerősödéséről tanúskodik. Mégis: Szabó Zoltán volt az, aki nálunk a stílus történeti vizsgálatát egyértelműen a stilisztika feladatkörébe sorolta. Ez természetesen nem kisajátítást jelentett, hanem a stílussal összefüggő kérdések stilisztikacentrikus kezelését. A stilisztika helyzetét és kompetenciáját taglalva Szabó Zoltán felismerte, hogy a stilisztikában – az irodalomtörténettől és a nyelvtörténettől eltérően – hiányzik a vizsgálati tárgy elméletileg és módszertanilag megalapozott diakronikus leírása. Szintéziskísérletével ennek a hiánynak a felszámolására vállalkozott.

4. Szabó Zoltán stilisztikaelméleti alapelvét szintén az integráló szándék jellemzi: „A leghelyesebb, ha a stilisztikát nem szűken, egyoldalúan, hanem a lehető legtágabban értelmezzük, és tárgykörébe sorolunk minden olyan jelenséget, amelyet a különböző irányzatok és felfogások stilisztikainak tartottak.”6 Így a stilisztika tárgykörébe sorolja mindazokat a lehetséges és reális stílushordozókat, amelyeknek skálája az elemi nyelvi jeltől a szöveg feletti absztrakciókig terjed. Ezeket hármas lebontásban csoportosítja: a) egy-egy nyelvi elem (hang, szó, mondatforma stb.) stilisztikai funkciója, expresszivitása; ennek vizsgálata a stilisztikai minősítés; b) a közlés tényleges formáinak, a beszélt vagy írott közleményeknek (párbeszéd, újságcikk, tudományos értekezés, költemény, regény stb.) a stílusa; a vizsgálatnak ez a típusa (szintje) a stilisztikai elemzés; c) végül a nyelvi közlemények egy-egy típusára jellemző (egyéni, műfaji, irányzati stb.) stílusnak a vizsgálata stílusjellemzés vagy stílusleírás.7 Megjegyzendő, hogy ez utóbbi vizsgálattípust – a stílustörténet tulajdonképpeni tárgyának bemutatását – szerzőnk az 1982-es átdolgozásban „jobb műszó híján” még mindig stílusjellemzésnek nevezte,8 az 1998-as átdolgozásban pedig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Később azonban – találóan – stílustipológiaként emlegette, aminek a felidézése egyebek mellett azért fontos, mert a szöveg feletti kategóriaként tárgyalt egyéni, műfaji, irányzati stílusoknak ez az elnevezése már eleve felhívja a figyelmet a vizsgálati tárgy különlegesen absztrakt jellegére.

5. A Kis magyar stílustörténet első változata láthatóan a konkrét és az absztrakt dialektikájának nehézségeivel szembesül. A szerző egyfelől megállapítja, hogy „A szépírói stílus története magába foglalja: (1) az irodalmi áramlatok, (2) a műfajok és (3) az írók és költők stílusának a vizsgálatát”, másfelől viszont kijelenti: „A stílustörténeti kutatás alapja a szöveg, az irodalmi alkotás nyelve és stílusa. Nemcsak azért, mert ez az, ami fentmarad, és mint történeti emlék forrása a kutatásnak, hanem azért is, mert tényleges léte csak a konkrét, egyedi közleménynek, a szövegnek van.”9 Ennek az ellentmondásnak a forrását a szerző a kétféle stílusfogalom (a szövegstílus, illetve az irodalmi áramlat stílusának kettőssége, az egyedi és az általános viszonya) párhuzamos létezésében és azonos megnevezésében látja. E két szint egyesítését mégis elkerülhetetlennek – szükségesnek tartja. Ennek megoldása tehát szükségszerűen hordozza az empirikus és a fogalmi-spekulatív alapállás szintetizálásának, illetve az ebből eredő feszültségnek a jegyeit. Ebben a kontextusban jelöli ki Szabó Zoltán a stílustörténet két alapkategóriáját: az egyéni stílust és az irodalmi áramlat stílusát.10 

Az 1982-ben megjelent átdolgozás újdonsága éppen ezt a kérdést érinti: „A legfőbb változtatás abban áll, hogy az irányzat és az egyéni stílus tárgykörbeli kettősségét egyetlen egységre, az irányzatra váltottam át, minthogy a kettőt ebben a terjedelemben még csak vázlatosan sem lehet bemutatni. Nagyobb terjedelem jutott tehát a fejlődési irányzatok leírásának. És ez feltehetőleg azért is nyereség, mert így a szakág még megoldásra váró feladatait is jelezni lehetett.”11

6. Az előbbiekhez képest A magyar szépírói stílus történetének fő irányai című szintézisváltozat egyik fő újdonsága az, hogy a szerző a diakronikus szemlélet motiválhatóságát bizonyítja, ami önmagában is arra utal, hogy a történetiség-felfogás recepcióesztétikai fordulata, majd a hermeneutikai és a kognitív nyelvészeti szemlélet térhódítása a kilencvenes években olyan kérdések megválaszolását tette szükségessé, amelyek korábban nem merültek fel. A kötet másik újdonsága abban áll, hogy Szabó Zoltán nemcsak határozottan körvonalazható struktúrának tekinti a stílusirányzatot, a stílustörténet alapkategóriáját, hanem a műalkotásokhoz hasonlóan minden stílusirányzathoz egy-egy szervezőelvet rendel, és így próbálja egyesíteni a strukturalizmus elvét a befogadóközpontú paradigma alapeszméjével.

7. Szabó Zoltán röviden érintett munkája az első – s megjelenése óta is az egyetlen – magyar nyelvű stílustörténeti szintézis. Első változatának bevezetőjében a szerző világosan felmérte vállalkozása korlátozott lehetőségeit: „Stílustörténetet írni nehéz és hálátlan feladat. Nehéz mindenekelőtt azért, mert nincs minta és olyan előzmény, amihez igazodni lehetett volna. Mintha a stílustörténeti munkálatok még nem értek volna fel a tudományos kutatás szintjére. És még inkább igaz ez fordítva: az érdekelt tudományok (irodalomtörténet, nyelvészet, stilisztika) mind ez idáig elhanyagolták a stílusok, köztük a szépírói stílus fejlődésének a vizsgálatát. Nincsenek meg még az előfeltételek, olyanok, mint amelyek az irodalomtörténetben vagy nyelvtörténetben már régóta jó és biztos alapul szolgálnak újabb és újabb szintézisek megírásához.”12 Egy évtizeddel később, átdolgozott munkája előszavában Szabó Zoltán megismétli – mutatis mutandis – ezeket a kijelentéseket, a következő bevezetéssel: „Stílustörténeti szintézist ma még csak tankönyvi szinten lehet írni. Kevés olyan tudományt ismerünk ugyanis, amelynek alapfogalmai annyira tisztázatlanok, amelyben annyi bizonytalanság és jogosult kétely volna, mint itt.”13

Az, hogy ezeket a gondolatokat Szabó Zoltán a következő átdolgozás előszavában is megismételte,14 azt jelzi, hogy a stílustörténet-írásban később sem történt számottevő előrelépés. Ennek okait szerzőnk a 20. század első felének stilisztikaelméleti sajátosságaiban s ezek hatásában határozta meg.15 Ezzel szemben elfogadhatóbbnak tűnik annak feltételezése, hogy a jakobsoni modellt ugyan meghaladó, mégis e paradigma keretei közt maradó stílustörténet stagnálásának valódi előidézője a recepcióesztétikai, hermeneutikai és kognitív szemlélet térhódítása s ezzel együtt a történetiségről alkotott felfogásnak a megváltozása.

 

JEGYZETEK

1. Vö. Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Tankönyvkiadó, Bp., 1982. 5–6; Uő: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina, Bp., 1998. 11–12.

2. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 5.

3. Zolnai Béla: Nyelv és stílus. Gondolat, Bp., 1957. 312.

4. Fábián Pál: A magyar stilisztikai kutatás eredményei 1956 és 1969 között. Magyar Nyelv, 1969. 482.

5. Fábián: i. m. 479.

6. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 7

7. Uo. 7–8.

8. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Tankönyvkiadó, Bp., 1982. 6.

9. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 12.

10. Uo. 12–19.

11. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Tankönyvkiadó, Bp., 1982. 4.

12. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 5.

13. Szabó: Kis magyar stílustörténet. Tankönyvkiadó, Bp., 1982. 3.

14. Szabó: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina, Bp., 1998. 9.

15. Uo. 12–15.


+ betűméret | - betűméret