stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Szeptember

A szőlőket tönkretevő filoxéra és annak hatása a Kárpát-medencében


Majdán János

 

A gyors ütemben zajló gazdasági változás a 19. század második felében felgyorsította Magyarországon is a polgári átalakulást. Az ipari üzemek számának, a városok lakosságának növekedésével egy időben a mezőgazdaságban is megindult az új fajták és módszerek elterjedése. A falvak lakói közül egyre többen és egyre távolabb mozdultak ki otthonaikból.1 A változások érintették az ünnepeket, a közösségi és családi szokásokat, melyek között az italfogyasztás is bővült. Korábban a legtöbb szőlőtermesztő gazda a saját borát itta, illetve ahol és amikor a lehetőségek engedték, akkor kimérte. A szódavíz megjelenésével kialakult fröccs lehetővé tette a gyengébb minőségű borok tömeges fogyasztását.2 Az európai termelés elégtelensége kiváltotta a tengerentúli kereskedelem növekedését, s a század közepétől nagy tételben importáltak bort az Egyesült Államokból.

A bor behozatala mellett a termesztők – elsősorban Franciaországban – új szőlők telepítésével is foglalkoztak. Az újvilági fajták gyakran többet termettek, az ottani zordabb időjárási körülmények miatt ellenállóbbak voltak. A korszakban feltűnő új betegség, a lisztharmat sem veszélyeztette az Amerikából behozott szőlőket. Érthető, hogy egyre nagyobb tételekben kerültek európai forgalomba az újvilági vesszők, melyek esetében azonban volt egy lappangó veszély.

 

A filoxéra

Egy rovartanos tudós (Asa Fitch) New York államban 1854-ben leírt egy csak szőlő gyökerén és levelén élősködő rovart.3 A sárgászöld színű, picinyke (1,5 mm) állatka a szívókájával szerzi táplálékát a szőlő nedveiből. Rátelepszik a növény gyökerére vagy a gyengén fejlett vesszőkre, s abból szívja ki az életéhez szükséges nedveket. A kiásott gyökér esetében a szívás helyét különböző nagyságú dudorok jelzik, míg a sárguló levelek, töppedő bogyók a földfelszín feletti munkálkodását mutatják. A növény gyökere a későbbiekben elhal, s a filoxéra rovar áthurcolkodik a következő szőlőhöz. A fertőzés körkörösen terjed, s a szomszédos tőkéken folytatódó pusztításhoz nagyszámú utód áll rendelkezésre. A szűznemzéssel szaporodó rovar évente több nemzedéknek ad életet. Magyarországon 7–8 nemzedék születik évente, amely az időjárási viszonyoktól függően egy anyától akár 20 millió utódot jelent! A rovar elterjedésének másik előfeltétele a kötött talaj, amely elsősorban az európai és magyarországi történelmi borvidékekre volt jellemző. Minden adottság megvolt a filoxéra európai elterjedéséhez, a szőlők kipusztulásához.

Az újvilági vesszők érkezésével együtt áthurcolt fertőzés 1865-ben Franciaországban ütötte fel a fejét. Különböző mértékben, de néhány éven belül Németországban (1867), Portugáliában (1870), Spanyolországban (1877), Olaszországban (1879) is megjelent a kártevő. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a Duna mentén fekvő Klosterneuburg szőlészeti kísérleti telepén 1872-ben rögzítették a rovar megjelenését. A Kárpát-medencébe nem nyugatról, hanem délről terjedt el: a Pancsován működő szőlőtelep vesszőivel került magyar gazdákhoz a kártevő 1875-ben.

A gyorsan terjedő vész katasztrófát idézett elő szerte Európában és Magyarországon is. Bár a francia termelők már 1868-tól pontosan ismerték és leírták a kártevőt, a védekezés kialakítására éveket kellett várni. Először a szénkéneggel sikerült megállítani a filoxéra terjedését. A záptojásszagú, színtelen és illékony gáz a talajba fecskendezve elpusztítja a rovart. Az ásóhoz hasonló nyélre szerelt tartályból a földbe pumpált mérgező anyagot eltömítették, hogy hatékonyan működjön a filoxéra ellen. Nehezen alakult ki a megfelelő módszer a fertőzött területeken, de a gyakorlatban a tőke köré szúrt 4 nyílással 15 centiméter sugarú körben sikerült gyérítést elérni. Magyarországon is kialakult ez a védekezés, de a termesztők a bonyolult új módszer, a sok felszerelés miatt csak évtizedek múltán vezették be.

A másik védekezési módszert szintén egy francia gazda (Faucon) dolgozta ki 1874-ben, aki saját félig elpusztult ültetvényét vízzel árasztotta el. Az évente 55–70 napig 20–25 centiméteres vízben álló szőlőben a kártevő elpusztult, de ezt a formát csak sík vidéken lehetett használni. Az elöntött terület csak akkor maradt filoxérától mentes, ha a környezetében nem volt fertőzés, mivel egyébként a rovar a vízmentes időszakban átlátogatott a nagy költséggel védett táblába, s elölről kezdődött minden.

Sem a szénkénegezés, sem a vizes elárasztás nem oldotta meg a dombvidékek ültetvényeinek védelmét, s a nemesítők tovább folytatták kísérletezéseiket. Egy megfigyelésre alapozva bizonyos területek hirtelen védelmet kaptak. Egyértelműen kiderült, hogy a Földközi-tenger mellékén fekvő homokos táblákban a rovar nem tesz kárt. A homoktalaj nem tapad a gyökérhez, s így a beomló járatok miatt a kártevő nem tud eljutni egyik tőkétől a másikig, nem tudja kiszívni a nedveket. Amennyiben a talaj 75 százalék tiszta homokot tartalmaz, akkor teljes védelem van a filoxéra ellen. A mediterrán vidék mellett Franciaország nyugati partjainál is gyors ütemben új ültetvényeket telepítettek. A korábban mezőgazdaságilag nem hasznosított területeken létesített szőlőtáblákon nem volt ritka a nagy mennyiség, de az itt készült borok az asztali kategóriába tartoztak.

A homoki szőlők termőre fordulásával sikerült állandósítani a bortermelést, de nem oldódott meg a kötött talajon gazdálkodók problémája. A végleges, minden területre kiterjedő és minden gazdának elérhető módszer a fertőzés kiindulópontjának számító amerikai területről érkezett. Hosszas kísérletezések után kiderült, hogy léteznek olyan amerikai vadszőlők, melyeket nem bánt a rovar. Az európai szőlőknél dúsabb gyökérzet egyúttal tömörebb, s így a kártevő szívókájával nem tud a belső szerkezetig eljutni, a nedvekre rákapcsolódni. Az ellenálló direkt termőket már nem fenyegette a filoxéra, bár e fajtákból gyenge borokat lehetett készíteni. Folytatták a kereséseket, s megtalálták a megoldást: a vadszőlőbe oltott új vesszőket. A talaj maradhatott akár fertőzött is, az oltványok gyökérzete ellenállt, ugyanakkor a felszínen lévő vesszők és a lombozat veszély nélkül fejlődhetett.

Az amerikai eredetű veszélyt így sikerült Európában leküzdeni, a századfordulót követő években nagyjából visszatért a termelés a történelmi borvidékekre, miközben a homoki szőlőtelepek területe és aránya ugrásszerűen nőtt.

 

A Kárpát-medence szőlő- és bortermelő körzetei a filoxéra megjelenése előtt

Közismert a Kárpát-medencében folytatott szőlőtermesztés, és bizonyítható a rómaiak hatása (a Dunántúlon),4 a termelés folytonossága (a Szerémségben).5 A magyar állam megszervezése, a kereszténység felvétele szorosan összefügg a szőlőtermő vidékek kialakulásával. Nem véletlen, hogy az apátsági és püspöki székhelyek környéke évszázadokon át jó hírű borvidékeket is jelentett6 (Pannonhalma, Esztergom, Eger, Pécs, Szekszárd stb.). Évszázadokig a Duna segítségével a szerémségi borvidékről jutott el legtávolabb bor Magyarországon és Európába is.7 A török hódoltság kezdete után Szekszárd környékére tevődött át a borexport központja.8 Az önállóvá vált Erdélyben a Kis-Küküllő mentén kialakult borvidék a fejedelmi udvar igényeit ugyanúgy ellátta, mint az egyházi központokét.9 A korszakban alakult ki Tokaj-Hegyalján az új termelési módszer, melynek eredményeként készülhetett az aszúbor, amely a 17. század végétől egyik legismertebb magyar termékké vált.10 A balkáni lakosság Kárpát-medencébe történt beáramlása egy új fajtát eredményezett, s a kadarka immár vörösborként színesítette a palettát, egyúttal a korábbiaktól eltérő művelési-kezelési szokások megjelenését is magával hozta.11

A törökök kiűzése utáni lakosság- és munkaerőhiány kiváltott egy beköltözési hullámot, melynek részeként kerültek a Kárpát-medencébe szőlőműveléshez (is) értő németek. A telepesek megújították a korábbi szőlőtermesztést (Baranyában, Tolnában), illetve új borvidékeket alakítottak ki (Mór, Villány, Hajós).12 A Dunántúlra költöző családok mellett a Fertő-tó nyugati partján, illetve a határ mentén fekvő gazdaságokban – Ruszt, Sopron, Kőszeg központtal – indult meg a piacra történő termelés-értékesítés.13 A fokozatosan Európa vezető családjává váló Habsburgok bizonyos esetekben szívesen fogyasztották a Somló oldalában termett nedűt.14 A Magyar Királyság koronázóvárosa, Pozsony környékén az országgyűlésre és egyéb jeles rendezvényekre összesereglettek folyamatos fogyasztókként jelentek meg, s a Kis-Kárpátok lejtőin új borvidék erősödött meg.15 Pozsony mellett Bécs fogyasztói is szívesen ittak a vízen könnyen és zökkenőmentesen szállított Esztergom környéki borokból, melyeket Csokonai Vitéz Mihály is emlegetett versében. Különösen a Dunántúlról nagy tételekben szállítottak borokat Bécsbe, illetve kezdetben a Birodalmon kívüli német területekre, s az üzletek jelentős részét már zsidó kereskedők bonyolították le.16 Mária Terézia rendeletében szigorúan szabályozta, hogy az exportra szállított magyarországi borok mellé ugyanannyi kevéssé vásárolt örökös tartományokbeli bort is el kellett fuvarozni a kereskedőknek.17 A 18. század végén fokozatosan országos központtá váló Pest-Buda környékén ismét komoly bortermelés folyt.18

A napóleoni háborúkban Magyarországon állomásozó francia hadsereg miatt a soproni gazdák megváltoztatták a borok nevét, s a katonák hírét vitték a kiváló vörös nedűnek.19 A reformkori politikai és kulturális elit felfedezte a Balatont, s a füredi nyári központ kialakulása nagyban hozzájárult az északi parti (és zalai) szőlővidék felvirágzásához.20 A vasút nyújtotta gyors és zökkenőmentes szállítási lehetőségeket jól használták ki Arad környékén, s a Ménes központtal kialakuló borvidék a 19. század második felében nemzetközileg is jegyzett termelői hellyé vált. Külhoni ismertségét a világon egyedül itt előállított vörös aszúnak köszönhette, melyet egyes évjáratokban készítettek – az Adriai-tenger idáig tartó hatása eredményeként.21 Az érmelléki gazdák Nagyvárad, Debrecen és a Partium pezsgő gazdasági életére alapozva növelték termelésüket.22

A polgárosodás új borkészítési és borivási szokásokat (is) kialakított. A társaságban megjelenő hölgyek, a bálok népszerűsége segítette az édes italok elterjedését.23 Az ürmösöket Erdélyben is nagy sikerrel forgalmazták a termelők.24 A polgári gazdaság szervezeti keretei közé került termelők egyre nagyobb területen és egyre több bort állítottak elő és értékesítettek. A magyarországi szőlőtermesztés szépen ívelő fejlődését törte meg a filoxéra 1875. évi megjelenése.

 

A filoxéravész megjelenése Magyarországon és a sikeres védekezés

Az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal rendszeres adatfelvételei során – az utókor óriási szerencséjére – 1873-ban a korabeli szőlészeti helyzet rögzítésére is sor került. A filoxéravész megjelenése előtti pillanat bemutatását elvégző Keleti Károly pontos adatokat tett közzé.25

A korabeli adatfelvételi logika alapján külön-külön nyilvántartott magyarországi, erdélyi, fiumei, horvát-szlavóniai és horvát-szlavón határőrvidék adatait az első kataszteri összegzéshez igazítva vizsgálta. A polgári adózást bevezető bécsi kormány az 1860-as évtizedben a földadó kivetése céljából elrendelt összegzéséhez viszonyítva húszéves összehasonlításra adódott lehetőség (1. táblázat). Látható Magyarország döntő szerepe, mivel az összes szőlőterület 80 százaléka itt feküdt. Az is egyértelműen látszik, hogy Erdélyben, Fiumében és a horvát-szlavón határőrvidéken csökkent, míg Magyarországon és Horvát-Szlavonországban növekedett a szőlők területe. Ez egyértelműen a polgárosodás hatékonyságát mutatja, mivel a magánbirtokok rögzülése és megerősödése – többek között – a szőlővel való foglalkozást növelte. A volt jobbágyok – leggyakrabban töredék telkeiken – megpróbáltak olyan termékekkel foglalkozni, melyek biztosították a család megélhetését. Az intenzív mezőgazdasági művelésben új növények – cukorrépa, napraforgó, zöldségfélék stb. – a kiegyezés körüli években még a nagyüzemekben is csak elvétve jelentek meg. Maradt a régi, hagyományos módszer a kis terület termékenységének intenzívvé tételére, a szőlők telepítése. Mindezt a domborzati és időjárási viszonyok mellett a piac közelsége, a bor immár földesurak által nem korlátozott eladhatósága tette vonzóvá. Ezért fogalmazható meg, hogy az 1873 előtti területnövekedés egyértelmű jele a vidék polgárosodásának.

Magyarország területén 47 megyében rögzítettek szőlőtermesztést, közülük 11-ben csökkent, a többiben nőtt a szőlők területe. Ez egyértelműen mutatja azt is, hogy egy külső veszély megjelenése előtt a polgárosodáshoz igazodva belső differenciáltság is kialakult.

 

Magyarországon a növekvő szőlőket támadta meg a filoxéra. A kártevő megjelenése után folyamatosan rögzítették a pusztulását, de az ültetvények eltérő módon és időben mentek tönkre, s emiatt nem lehetett évi bontásban közölni az adatokat. Az időnként 2–3 évvel később rögzített kipusztulás miatt eleve nehéz pontos számot adni a vész hatásáról. Ráadásul sok gazda a kivágás után rögtön újratelepítette a szőlőjét, s ez további bonyodalmakat okoz. Így célszerű egy végső összegzést figyelembe venni a pusztulás megállapításánál. A Keleti Károly által rögzített 1873. évi adatokhoz képest a mélypontnak számító 1896-ban radikálisan csökkent a szőlő (2. táblázat).

 

A termőterület csökkenése 40 százalékos pusztulást jelez, legnagyobb mértékűvé az 1890-es évtized elején vált, évi húszezer hektárnál is nagyobb kivágással. A filoxéra Magyarországon 1896-ra kipusztította a kötött talajra települt szőlők 90 százalékát!

A hazai védekezés során hasznosítani tudták a külföldi tapasztalatokat. A vízzel való elárasztásra – néhány kísérlettől eltekintve – a domborzati viszonyok miatt nem került sor Magyarországon. Annál sikeresebb volt a homokra telepítés, melynek volt előzménye. Az 1873-as adatrögzítéskor a magyarországi és erdélyi szőlők 27 százaléka homokos talajban élt, de még ezekből is történt kipusztulás a kis immunitás miatt. Az újratelepítést tudatosan végző gazdák munkássága eredményre vezetett, gyorsan nőtt a homoki szőlők aránya. A századfordulóra a Dunántúlon a vesszők 20 százaléka, Erdélyben 10 százaléka, a Tiszántúlon 50 százaléka, a Duna-Tisza közén pedig 80 százaléka már filoxérának ellenálló talajban élt.

A földrajzi átrendeződés mellett a vadszőlőbe oltott fajták kerültek előtérbe, melynek következtében sok régi szőlő eltűnt vagy háttérbe szorult. Az új vesszők és módszerek elterjedését az állam különféle akciókkal, pénzügyi támogatásokkal serkentette. Az országgyűlés a bortörvény és a hegyközségi törvény elfogadásával megteremtette az egységes jogi szabályozást. Pénzügyi támogatást is életbe léptetett a szőlőrekonstrukciós törvény, melynek eredményeként állami oltványtelepeket, vincellériskolákat hoztak létre, széles körben terjesztett szakirodalommal látták el a gazdákat, pinceszövetkezetek szerveződését támogatták.26

A probléma feltárását sikerrel oldották meg, az ültetvények áttelepítése, illetve az oltványok elterjesztése gátat vetett a pusztulásnak, majd növelte a szőlőterületet. Magyarországon 400 000 hektár fölé nőtt a szőlőültetvények nagysága az első világháború előtt.

A sikeres megújulás eredményeként a hagyományos bortermelő vidékek mellett, illetve helyett új területeken, növekvő ültetvényeken folytatódott a magyar nedű hódítása.

 

JEGYZETEK

1. Majdán János: A vasút polgárosító hatása. In: Struktúra és városkép – A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Szerk. Tóth G. Péter. Veszprém, 2002. 303–324; Majdán János: Borkultúra a polgári Magyarországon. In: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Szerk. Benyák Zoltán – Benyák Ferenc. Második, javított, bővített kiadás. Bp., 2002. 241–250.

2. Draveczky Balázs: Fröccstörténelem. In: Rubicon, 2003.1–2. 82–83; Majdán János: A borivási szokások kialakulása. In: Magyar borhagyományok, borivási szokások. Szerk. Lelkes Lajos. Bp., 2004. 30–40.

3. Beck Tibor: A filoxéra pusztítása. In: Rubicon, 2003. 1–2. 65–69.

4. Tóth István: A rómaiak Magyarországon. Bp., 1975.

5. Kiváló tanulmánykötetek láttak napvilágot a témakörben: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Szerk. Benyák Zoltán – Benyák Ferenc. Második, javított, bővített kiadás. Bp., 2002; Hajdú Edit: Magyar szőlőfajták. Bp., 2003; Ambrus Lajos – Csoma Zsigmond – Somlósi Lajos: A magyar bor útja. Szombathely, 2003.

6. Csoma Zsigmond: Szent István szőlei és borai. In: Millenniumi szőlős-boroskönyv – A szőlő és a bor Magyarországon. Bp., 2000. 23–42.

7. Draskóczy István: Borkereskedelem a 15–16. században. In: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Szerk. Benyák Zoltán – Benyák Ferenc. Bp., 1999. 99–114.

8. Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora.Uo. 115–132.

9. Majdán János: Elfeledett borvidékek a Kárpát-medencében. Rubicon, 2003. 1–2. 75–77.

10. Balassa Iván: Az aszú és a szamorodni története. In: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Szerk. Benyák Zoltán – Benyák Ferenc. Bp., 1999. 171–176; Orosz István: A borok királya. Uo. 177– 182; V. Molnár László: „Non est vinum, nisi tokainum”. Uo. 183–190.

11. Andrásfalvy Bertalan: a Kadarka-kultúra Magyarországon. Uo. 145–153; Máté Andrea: A bikavér legendája. Rubicon, 2003. 1–2. 40–41; Módos Ernő: Szekszárdi tradíciók. Rubicon, 2003. 1–2. 42.

12. Ivanicsné Szing Mária: A móri németek kalendáriuma – Kalender der Moorer Deutschen. Mór, 2000; Lajber Imre: A villányi borvidék kialakulása. Pécs, 2000; T. Molnár Gizella: „A kő marad…” – Be- és kitelepítések Hajóson / „Der Grundstein bleibt…” – Siedlungen in Hajos. A hajósi Német Kisebbségi Önkormányzat kiadása. Kalocsa, 1997.

13. Németh Ildikó: Soproni szőlő–bor egyesületek (XVIII–XIX. sz.). In: Millenniumi szőlős-boroskönyv. A szőlő és a bor Magyarországon. Bp., 2000. 105–114.

14. Csoma Zsigmond: Nászéjszakák bora: a somlai. Bp., 1986.

15. Majdán János: Elfeledett borvidékek a Kárpát-medencében. Rubicon, 2003. 1–2. 75–77.

16. Mohos Mária: A Lessnerek Tapolcán. In: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe. Szerk. Benyák Zoltán – Benyák Ferenc. Bp., 2002. Második, javított, bővített kiadás. 251–260.

17. Ifj. Barta János: Mária Terézia. Bp., 1988.

18. Németek Budapesten. Bp., 1998.

19. Krisch András: A soproni bor. A kékfrankos legendája. Rubicon, 2003. 1–2. 37–39.

20. Lichneckert András: A balatonfüred-csopaki borvidék története. Veszprém, 1990.

21. Majdán János: Elfeledett borvidékek a Kárpát-medencében. Rubicon, 2003. 1–2. 75–77.

22. Uo.

23. Csoma Zsigmond: A borok fűszere: az üröm. In: Magyar borhagyományok, borivási szokások. Válogatott írások a magyar borkultúráról. Szerk. Lelkes Lajos. Bp., 2004. 61–62.

24. Csoma Zsigmond: Erdélyi ürmösök és aszúk. Rubicon, 2003. 1–2. 48–49.

25. Keleti Károly: Nemzetközi statisztika – Szőlőszet. Első rész – Magyarország szőlészeti statisztikája 1860–1873. Bp., 1873.

26. 1893. XXIII. tc. – Magyar törvénytár. Bp., 1896; 1894. XII. tc. – Magyar törvénytár. Bp., 1896; 1896. XIII. tc. – Magyar törvénytár. Bp., 1896.

 


+ betűméret | - betűméret