stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Szeptember

Az erdélyi szőlő- és borgazdaság az idő tükrében


Csávossy György

 

Az erdélyi szőlőművelés igen hosszú múltra tekint vissza. A vadon termő ligeti szőlő nálunk található tenyészőhelyei E. Pop akadémikus kutatásaiból már jól ismertek. Hogy az őslakosság ebből alakította ki a kerti szőlőt, mint a közel-keleti népek, vagy másoktól vette át a szőlőművelés gyakorlatát, erre kizárólagos választ nem adhatunk. Ezzel szemben a történészek többsége megegyezik abban, hogy Erdély őslakossága négy-ötezer éve szőlőművelő.

Hérodotosz megemlíti, hogy Erdélyben a szőlőművelésnek a viszonylag fejlettebb foka egy szkíta törzs, az agathürszök nevéhez fűződik. E szorgalmas nép a Kr. e. 4. században telepedett le a Maros felső folyása és a Küküllők mentén, és virágzó szőlőskerteket létesített. A géták a szőlőt ugyancsak ősidők óta művelték, a bor nemzeti italuknak számított.

A római uralom alatt Erdély szőlőtermesztése újból felvirágzik A római adminisztráció új szőlőművelési és fejlettebb borkészítési eljárásokat honosított meg. számottevő borvidékek léteznek ebben az időben Erdélyben Gyulafehérvár, Torda, Kolozsvár és Zilah környékén, a legforgalmasabb út, a „via magna” vagy „via lapidea” mentén, továbbá a Maros és a Küküllők vidékén.

A Gyulafehérváron (Apulum) állomásozó XIII. Gemina légiótól ránk maradt sírköveken a szőlő rendszeresen előforduló művészi ékítmény. Korabeli felirat arról tanúskodik, hogy P. Aurelianus Marcianus napocai decurio Liber Paternak, a szőlők istenének áldoz.

Verespatakon (Alburbus maior) egy római étlapra bukkantak, melyen kétféle bor szerepel: merum és vinum.

Az enyedi történelmi múzeumban őrzött vagy a csombordi régi présház bejáratánál, valamint Borosbenedeken megtalálható, szépen kifaragott négyszögletes római szőlősajtók kőlapja (sajtókőnek is nevezett lapok) az akkori borkészítés figyelemre méltó tárgyi bizonyítékai.

A népvándorlás viharos időszaka nem akasztotta meg a gazdasági tevékenységeket. Utolsó hullámaival érkezett a magyarság a Kárpát-medencébe. A magyarok szőlőtermesztő múltja valószínűleg a honfoglalással kezdődik, bár a bort századokkal előbb ismerték.

A letelepedett magyarok létalapját a pásztorkodás mellett a földművelés biztosítja. Az Árpád-házi királyok alatt megjelenik a földbirtok királyi, világi és egyházi formája. Az erdélyi szőlőművelésre a Rómából érkező misszionáriusok, a püspöki és káptalani birtokokhoz tartozó kiterjedt szőlőültetvények is serkentőleg hatnak. Az Arad környéki szőlők termését, melynek kitűnő voltáról 1173-ból és 1196-ból eredő oklevél tanúskodik, V. István alatt már az egri és csanádi püspökök tizedelik.

Az erdélyi szőlőművelés fejlődési tényezői közé tartozik a szászok betelepítése a 12. század során. A Mosel és Rajna mellékéről származó németeket az Árpád-házi királyok Gyulafehérvár (Magyarigen és Boroskrakkó), Nagyenyed, Szászváros, Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Szeben, Brassó és Beszterce városába és vidékére telepítik le, és számos privilégiummal – így többek között a szőlők adó- és vámmentességével – kedveznek nekik. A Küküllők és a Maros közötti terület a következő századokban készülő térképeken a sokatmondó Weinland (borvidék) névvel szerepel.

A Küküllő menti borvidék hagyományos arculata, a Bethlen Miklós önéletírásában említett szász bor jellege (melyet háztűzlátóként savanyúvíznek nézvén azzal hígította a gyógyi bort, míg „az embereknek az orra is kettőnek”látszott) ekkortól alakult ki.

Az első középkori adatok között (1202) szerepelnek a Pankota körüli Galsán lévő szőlők, melyek az aradi egyház birtokához tartoznak, valamint Magyarigen és Romosz (1206) szőlői.

A központi államszervezettel fejlődésnek induló gazdasági élet első megrázkódtatását a tatárjárás során szenvedi el (1241).

IV. Bélának az újjáépítést szorgalmazó intézkedései között a várak építése és a városok kőfallal való körülkerítése különösen fontosak. A kiváltságos székely és szász területeken királyi várak nem épülhetnek, itt a legerősebb középületet, a templomot alakítják át erődítménnyé. Az építkezésekkel erdőirtások járnak, az irtáson a várak és városok körül újabb szőlőskertek létesülnek.

A 13. századtól a szőlőművelést a városi polgárság is mindenütt felkarolja, és kertjeiben, a várost környező oldalakon vagy falvakban mind több szőlőst telepít. Gyulafehérvár, Nagyenyed, Torda, Kolozsvár, Balázsfalva, Medgyes, Segesvár, Szeben, Zilah, Szilágysomlyó, Dés, Beszterce, Nagykároly, Nagyvárad stb. polgárai között sok a szőlőtulajdonos.

A szőlőművelés színvonala kezdetleges, akár a bor készítése és kezelése, és ez századokon át nem változik.

Az újításnak minden gondolata is meglehetősen idegen a hagyományos világban. Újfalvi Sándor egyik nemesemberről írja: „Gazdászathoz nem fogott, csak folytatá azt azon az úton, mint elei századok óta vitték legkisebb változtatás nélkül.”

A szőlőművelés hagyományos eszközei a kapa, az ásó (kezdetben fából, az élen vasszegéllyel) és a metszésnél használt baltás kacor. A szüretelést kisebb, sarló alakú kacorral végezték.

Az évi munkák kora tavaszi nyitásból, majd karózásból, kötözésből, illetve „hajtásból”, azaz karikázásból, mélykapálásból, gyomlálásból (értsd „levelezésből”, azaz hajtásválogatásból és hajtáskötözésből), daraszolásból, szüretelésből, metszésből (ezt Erdélyben ősszel végezték igen sokáig) és végül takarásból, azaz fedésből állottak. A szőlő feldolgozása többnyire csak csomoszolásnak mondott zúzásból és a taposásból állt. Az erjesztés fahordókban a pincében, sok helyen csupán nyitott színben történt.

Mátyás király alatt a szőlőművelés ismét fellendült, hogy azt követően, a Dózsa-felkelés leverése után, majd a török terjeszkedés folyamán, főleg a Királyhágón túli részeken újra hanyatlásnak induljon. Mátyás király lakodalmán a hagyomány szerint erdélyi hegyaljai (celnai vagy sárdi) bort ittak, és a hagyomány állítja azt is, hogy ekkor került a kövér szőlőfajta Erdélyből Cotnari-ba.

A 16. és 17. század időszaka, a török hatalomtól elszenvedett másfél százados sanyargatás kevéssé kedvezett a szőlőművelésnek, noha bizonyos időre, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége alatt, a gazdasági fellendülés korszaka állt be. A szőlők mindenképpen megsínylették a harcokat. Az ismétlődő üldözéseknek, felveréseknek, „tekergések-facsargatásoknak” szőlészeti szempontból csupán a délvidékről észak felé menekülő szerbek esetében van némi pozitív hozadéka: általuk terjed el jobbára a kadarka és feltehetően a vörösbor kácikban, héjon való erjesztése is.

A török hadak kíséretében levő Evlia Cselebi török utazó (1660) a szokásos cikornyás túlzásokkal jegyezheti fel az aranykor szőlőskertjeinek virágzó állapotát, mely Köprüli viharában indul romlásnak.

Apafi Mihály alatt megkezdődhet a romokból való építkezés kora. A borkereskedelem északnyugattól délig terjed, az erdélyi fejedelemségnek Moldvával, Havasalfölddel és a Felvidékkel különösen szoros kapcsolata volt a 17. században: az erdélyi–kassai út volt a fő forgalmi útvonal.

Van a bornak becsülete bőven. Isszák is úton-útfélen, olykor kényszerű szükségből, mint azt a század elején Borsos Tamás írja: „Egészében a nyomor oly nagy, hogy a szegény ember a füvet forrázza le borral és azt eszi kása-étel helyett.”

Apafinak már „egy új főzésről való könyv” szerint készítik a többfogásos fejedelmi lakomát, melynek ételeit gyakorta főzték borban vagy készítették borral, mindamellett, hogy a jámbor fejedelem étkezése során „egy vedernyi bort is megivutt”.

Apor Péter néhány évtized múlva (1736) tanúként vallja: az óbort a kocsisokkal itatták meg. Kocsisborrá vált a korán szedett szőlő kezeletlen leve, esztendő múltán szinte kivétel nélkül ecetes vagy „pokrócos” volt. Valóban, „hasznos drága és ritka tracta” lehetett ekképp a borról való bánásról szóló. Nem meglepő tehát, hogy az Apafiné Bornemissza Anna fejedelemasszony szakácskönyve függelékeként az alighanem legelső kéziratos magyar borászati munkára bukkanunk.

Keszei János – Apafiné szakácsmestere – káté formájában tárgyalja a borral kapcsolatos legtitkosabb és legégetőbb kérdéseket, amint azt a cím is ígéri: Kulcsármesterség, azaz egy világos és értelmes tanítás, hogy s miképpen minden borokat reá következhetendő károktól megoltalmazhasson, füves és másféle borokat, ecetet, sert és egyéb italokat készíthessen, hogy ártalom nélkül valók legyenek (1680).

Apafi udvarában a fejedelemasszony naplója szerint különben kuti, szempci, martontelki, holdvilági, ekemezei, körösi, szentgyörgyi, lugosi, muzsnai, berethalmi, kisselyki és medgyesi borokat ittak. A 18. század elején a kuruc–labanc háborúval újabb súlyos megpróbáltatások szakadtak Erdélyre. A török után most Rabutin generális katonái dúlják fel a falvakat és a városokat. Tegyük hozzá, hogy a kuruc szabadcsapatok sem nézőként látogattak el ólba, csűrbe, kasba és pincébe.

A bor még továbbra is ott habzok Erdély országos torán. Annyi testi és lelki nyavalyának ez idő tájt nincs becsesebb orvossága. Erre Pápai Páriz Ferenc Pax corporisa (1690), valamint szótára is bizonyság. Pápai szótárában egyetlen növény sem képez annyi címszót – 109-et –, mint a szőlő és a termesztésével kapcsolatos fogalmak. A bor, a borászat és ennek eszközei még ennél is többet, 153 címszót alkotnak.

Különösen érdekes adatokat szolgáltat a szótár a 17. században ismert erdélyi szőlőfajtákról. A következőket említi: „nagy-szemű”, „kövér”, „ketske-tsetsű”, „muskotály”, „romonya” (a mai Afuz Ali), „Rosa-szemű”, illetve „Bakator szőlő”, „Gergely-szőlő”, „Leány-szőlő”, „aprószőlő” vagy „korinthusi szőlő”.

A leszedett szőlőt „bornyomó zsák”-ban a „bornyomók” (taposók, calcatores) a „bornyomó kád”-ban taposták ki. A must a „must alá való kád”-ba csurgott. A kitaposott szőlőt a „törköly-nyomó” présben sajtolták ki. A „forrott must”-ot, a bort „levették seprőjéről”, a bor átfejtéséhez, melyet egyébként „ánslogra venni” kifejezéssel is jelöltek, „tsap alatt, bor-vevő edényt” használtak. A bort a hordóba „liu”-n, vagyis töltikén keresztül töltötték. A fejtetlen bornak „színbor”, az átfejtettnek „ánslogos bor” a megjelölése. Mindenképpen a „kultsár” mesterség akkori fokán az „ez idei” bor jobb volt, mint a „tavalyi bor”, netán a „harmad-idei bor” vagy mint általában az „óbor”.

Kedvelhették a régiek a „mézes bor”-t, és igen népszerű orvosságok voltak a „fűszerszámos bor”-ok. Ezekből a Pax corporisban számos példát találunk, e receptek képezték a későbbi aperitifek és vermutok alapját.

A „pintzében” a hordókat „ászok-fára” állították, a kisebb hordót „átalagnak” nevezték. Űrtartalmát „akózás”-sal, vederrel mérték meg. A „palaszk”-okat a „pintzetok”-ban tartották és utaztatták.

Pápai Páriz szótára mindenképpen egy már fejlettebb borkultúrára utal, ami az erdélyi borok későbbi nemzetközi hírnevét kellőképpen magyarázza.

A 18. századtól kezdve az ismeretek írás általi terjesztése termékenyíti meg kultúránk parlagon maradt részeit. Erre vall Mátyus István, Küküllő megye és Marosszék főorvosának munkája is, az Ó és új diaetetica (Pozsony, 1787–1793), mely nemcsak a Küküllő és Maros menti borok gyógyhatásával foglalkozik, de a borok helyes kezelésére is kitér. Az V. kötetben (1792) található 232 oldal terjedelemben az első magyar nyelven, tudományos igénnyel megírt borászat az egész magyar nyelvterületen.

II. József törekvései nemigen változtattak az erdélyi viszonyokon. Ő végeztette el az első hivatalos földmérést és összeírást. Az erdélyi szőlőterület ekkor 101 663 hold, azaz 58 503 ha. A legjelentősebb borvidékek a Mátyus által említettek: Szilágyság, Déva és Algyógy vidéke, a Maros mente, a Küküllő völgye, Torda és Marosvásárhely vidéke.

A városi polgárság szőlőire a hegyközség határozatai és a borbírók utasításai érvényesek. A szőlők telepítése forgatás nélkül, egyszerű dugványozással, a késejfa elültetésével történik, anélkül hogy a tőketávolságok egyformaságára valaki is tekintettel lenne.

A bor fogyasztása általános a régi megyei világban. A tiszteletadás jeleként a házigazda minden vendégét külön köszöntötte fel, mikor is a megtisztelt kivételével kiürítették poharukat. Megtörtént, hogy a szeszélyes főtisztviselő patvaristáját állította fel az asztaltól, hogy vigye meg valamelyik barátjának a hírt, miszerint iszik annak egészségére (Újfalvi). „Felette igen gyönyörködtek az emberek a felettébb való boritalban úgy, hogy némelyek addig ittak, hogy meg is holtak bele, egyessel egymást erőltették, két-három hétig elittak, torbézoltak egymás végtében” – írja Rettegi György 1777-ben.

A 19. század első időszaka a modern törekvések első jeleinek lehet a tanúja.

Az első erdélyi szőlészeti és borászati szakírók közül Naláczi József és Milotai Ferenc érdemel kiemelést. Naláczi J. A. Chaptal munkáját dolgozza át erdélyi (pl. celnai, tancsi) példákkal (1814). Milotai, korának egyik legjelentősebb szakembere, önálló munkákat jelentet meg (A szőlőművelés és borokkal való bánás, N.-Enyed, 1830. Gazdasági Katechezis, K-vár, 1832. Az erdélyi gazda, N.-Enyed, 1839).

E kor gyakorló gazdái közül említésre méltó Déési H. István, aki sorostélyi gazdaságában nemesítéssel foglalkozik (Kőváry) és Hilibi Gál János, aki ugyanabban az időszakban – 1830 körül – Nyugat-Európából hozat be új fajtákat, és azokat külön, rigolírozott (forgatott) talajba ülteti el.

A vezető szerepet szőlőművelésben és bortermelésben a szőlődézsmaváltság (1868) életbe léptetése után is a nagybirtok játssza. Az értékesítést az 1865-ben alakult Erdélyi Pinceegylet nagymértékben előmozdítja, miután a felvásárolt borokat szakszerű kezelésben részesíti, és így azok a külföldi piacokra és kiállításokra is eljutnak.

A mezőgazdasági szakmai kultúra intézményes kereteit a még korábban létesült gazdasági egyletek biztosítják: 1840-ben alakul meg a bihari, 1844-ben az erdélyi és szatmári, 1845-ben az aradi. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület vándorgyűléseit borkiállításokkal köti egybe, az egyesület szakmai kérdéseket tárgyaló évlapokat jelentet meg. a szakírók, az élenjáró szakemberek és termelők között meg kell említenünk többek között Bethlen Farkas, Vajda Dániel, Fosztó Ferenc, Paget János, Kemény István, Apor Károly, Fekete Pál és Szentkereszty György nevét.

Nekik és a többi nemes becsvággyal telt gazdaembernek köszönhetően alakul át az erdélyi szőlőművelés és borkezelés lassan, de folyamatosan olyannyira, hogy az erdélyi borok a nemzetközi élvonalban is megállják a helyüket. Ezt az 1867-es párizsi világkiállításon elért siker, elsősorban a csombordi rajnai rizling által nyert nagy aranyérem fényesen bizonyítja.

A termelés korszerűsödik: forgatás, trágyázás, viszonylagos területrendezés és erózió elleni védekezés mellett, kitűzött területen, néhol (pl. Lugoson, Csombordon, Szőkefalván) már iskolában meggyökerezett vesszővel történik a telepítés. Az ötvenes évektől kezdődően az élenjáró gazdaságokban metszőollót használnak. A borászatban meghonosodik a mustfokolók használata, a zsákszűrés (főleg szénporos tömítéssel), valamint a derítés, melyhez vizahólyagot, zselatint, tojásfehérjét és vérsavót használtak. Egy-két helyen kísérletileg pezsgőt is készítenek (pl. Margittán).

A termelési és kezelési eljárások tökéletesedéséhez a gazdasági egyleteken és szőlészeti vándortanítókon (állami felügyelőkön) kívül főleg a vincellérképezdék járultak hozzá leginkább, melyek a század utolsó évtizedeiben kezdik el működésüket Érdiószegen (1870), valamint Nagyenyeden és Ménesen (1881). A fenti iskolák különösen fontos szerepet játszanak majd a filoxéravész utáni felújításban.

A filoxéra (amerikai gyökértetű) 1875 után lép fel Erdélyben. 1879-ben a szilágysági Péren, azt követően Szatmárnémeti és Nagykároly határában jelzik az első gócokat. Arad, Bihar, a Szilágyság és Szatmár szőlői pusztulnak ki a leghamarabb, míg a Küküllők mentén és Kolozs megyében csak 1889-ben jelentkeznek a nagymérvű pusztulás jelei.

Egy negyedszázad alatt a régi szőlőkultúra környezetkímélő vonásaival, alacsonyabb költségráfordításával végleg a múlté lesz. Az európai szőlőművelés fejlődéstörténete két külön korszakra oszlik: a filoxéra előtti és utáni időszakra.

A filoxéra előtt Belső-Erdélyben kb. 22 000 ha szőlő volt, ehhez Szatmár vidékén kb. 4300, a Szilágyságban 6900, Biharban 11 000, Arad vidékén 6500, Temes és Krassó-Szörény területén még 33 800 ha számítható, tehát a központi, északnyugati, nyugati és délnyugati borvidéken összesen kb 64 500 ha-on termesztettek szőlőt.

1870-ben jelenik meg a Borászati Füzetekben az Új világ borászatunk térképén című cikk, valószínűleg Entz Ferenc tollából. „Fekvés és talaj a szőlőművelésnek per eminentiam kedveznek. A szőlőterületeket emelkedettségüknél fogva a kaján derek el nem érhetik. Tudjuk, hogy Erdély borairól nyugaton már most is bírnak némi fogalommal, tanúskodnak erről a kitüntetések, melyekben ezek a borok részesülnek, de jósló tehetség nélkül mindezekben csekély árnyékát látjuk mi azon fényes jövőnek, mely Erdély boraira vár.” (A cikk az 1867-es párizsi világkiállításra, illetve az 1869-es boroszlói kiállításra utal, ahol például Paget János tramini bora kiválóan szerepelt, Kemény István csombordi rajnai rizlingje pedig Párizsban elnyerte III. Napóleon aranyérmét.)

A cikk megemlíti, hogy az Erdélybe átplántált római kultúra maradványai között a szőlőtelepek is megtalálhatók. Erdély ma is követi a hosszú olaszos művelést, helyi okokból karikásra módosítva azt. A továbbiakban Erdély őshonos fajtájának minősíti a leánykát, kövért (huppajagost) s mint legjelesebbet, a furmintot, melyet itt som néven ismernek. Római eredetűnek véli a járdoványt, lamport (király) és a hóvizet. Erdély főleg zamatban gazdag borokat terem, amiben Európa nem bővelkedik.

A borház ritka, ezért a „malátát” nagyobb helyiségekbe szállítják, ahol a tized megadásával az utcánként található közös sajtókban préselik ki. Ként általában nem használnak és későn fejtenek.

Az elmaradottság fő oka a hiányos közlekedés, mely a borok hihetetlenül alacsony árának is oka. Az Erdélyi Gazdában például Paget János és Zeyk József (Nagy Ferenc pedig a Borászati Levelek című rovatban) cikkezik. Kolozsváron az Erdélyi Pinceegylet korszerű borászattal mutat példát egész Erdélynek. Hasonló munkával tűnik ki a tordai Szőlő- és Bortermesztő Társaság is.

A tudomány vívmányai Erdélyben is hamarosan ismertté válnak. A szeszes erjedést, a szeszfokozást még olyan szerény ismeretterjesztő füzetecske is tárgyalja, mint a Beyse I. E. 1840 körül. Metszőollót Erdélyben már a 19. század közepén készítenek. Rajka Péter kolozsvári gépész 1861-ben szőlősajtót gyárt. A „sűrűmérő”-nek nevezett mustfokoló az ötvenes évektől kezdődően minden nagyobb gazdaságban megtalálható. Vajda Dániel, az egyik legkorszerűbb borászati szakkönyv szerzője (1858) borászati működését úgy alapozta meg, hogy a Greiner-féle optikus cégnél 1829-ben mustmérleget vásárolt. Ezzel az egykori vegyészhallgató már a század első felében a tudományos adatokra épülő borászat egyik hazai úttörője lett a csombordi gazdaságban.

Szőlészetünk új törekvései a filoxéravész nyomán válnak meddővé.

Erdélyben, ahol a művelési költségek a legmagasabbak, a képtelenül alacsony borárak különösen mélyítik a válságot. Ennek ellenére Erdély és a Részek a filoxéra leküzdésében vezető szerepet vállalnak. Az első amerikai szőlőtelepek az alábbiak szerint kezdik el működésüket: Péren (3 holdon) 1884-ben, Nagykárolyban (10 holdon), Nagyváradon (12 holdon) és Barackán (előzőleg az Aradi Gazdasági Egylet kezelte) (110 holdon) 1886-ban, Tordán és Nagyenyeden 1892-ben, végül Zsidvén és Ádámoson 1895-ben. A fentieken kívül 1897-ben még Jankafalván, Margittán, Szilágycsehin, Szilágysomlyón és Temesrékáson termesztenek amerikai szőlővesszőt. Az oltványkészítés olyan fejlődésnek indul, hogy a csálai és barackai oltványtelepek, melyeken évi 5 millió oltványt készítenek, a 19. század végén a világ legnagyobb telepei közé számítanak.

Sajnos történelmi borvidékeinket, elsősorban az Érmelléket elárasztják a direkt termők. Eltűnnek a híres, hagyományos fajtaösszetételek, a bor minősége nagymértékben romlik. A baj nem jár egyedül – tanítja a tapasztalat –, sajnos ebben a filoxéravész sem kivétel. Az amerikai vesszőkkel behurcolják Európába a szőlő mindmáig legközönségesebb és legmakacsabb betegségét. 1878-ban Franciaországban, 1880-ban már Erdélyben – először Medgyesen – fellép a peronoszpóra. A szőlőragya okozta károk alapjában rendítik meg az élethalál-küzdelmet vívó szőlőgazdaságokat. (1891-ben 26 százalékos, 1892-ben 37 százalékos, 1893-ban 60 százalékos, 1894-ben Belső-Erdélyben 34 százalékos a kár.)

Ezzel megkezdődik a vegyszeres művelés korszaka, mely főleg a 20. század derekától a növényvédelmi szerek, a vegyszeres trágyázás és a gyomirtás révén hatalmas terméseredmények elérését teszi lehetővé, de a minőségre gyakorolt hatása még mindig pártok és ellenpártok vitatott kérdése.

A második világháború utáni időszakot a nagyüzemi gazdálkodás jellemzi. A nevesebb gazdaságok között megemlítjük a zsidvei, szőkefalvi, zágori, gyulafehérvári, enyedi, lekencei, tekei, besztercei, nagyapoldi, szinérváraljai, érmihályfalvi, rékási, gyarmatai, buziási, nagyőszi és barackai mezőgazdasági vállalatot, melyek kiterjedt, korszerű telepítésekkel rendelkeztek.

Még látványosabban fejlődött a borgazdaság a modern borkombinátok megjelenésével. Kimagaslanak a balázsfalvi, csombordi, zsidvei és lekencei borok, melyek borexportunk legkeresettebb termékei közé tartoznak. Az üde, gyümölcsízű, illatos borok új iskolát teremtenek.

A pezsgőgyártás is új szakaszba lép. Új pezsgőüzemek kezdik el működésüket Küküllőváron, Gyulafehérváron, Nagyapoldon, Szilágysomlyón és Balázsfalván.

Létrejön a középfokú szakoktatás, majd később – Kolozsváron – megindul az egyetemi képzés is. Megerősödik a kutatóállomások hálózata. A balázsfalvi, ménesi és kolozsvári kutatóállomás számos fontos tevékenysége mellett kiváló termelési tulajdonságokkal rendelkező fajtákat állít elő.

A fejlődés egyik fontos állomását a szőlőművelés rajonálása (körzetesítése) képezte, mely minden borvidékre a környezeti feltételeknek legmegfelelőbb fajtákat írta elő.

Borászati szempontból ez időben a nagy mennyiségű, egyöntetű, könnyű, kellemes ízű tömegborok és az export által igényelt biztos eredetű és állandó minőségű borok előállítása volt az elsődleges. Borexportunk 1969-ben elérte az évi 6258 vagont.

Szőlő- és borgazdálkodásunk további fejlődésének érdekében életbe lépett 1971-ben a 21. számú új szőlő- és bortörvény. Ez többek között előírta a borvidékek pontos körülhatárolását, ezek termelési irányzatának és a borvidékenként telepíthető fajták meghatározásának a kötelezettségét, és betiltotta a direkt termők hivatalos szaporítását.

E törvény a minőségi célkitűzéseket támogatja, ennek érdekében hazai vonatkozásban új borminőségi osztályokat vezet be, és meghatározza azokat a borvidékeket, melyeknek borai származási megnevezéssel forgalmazhatók. A fentieknek megfelelően a borokat asztali (vinuri de consum direct, azaz folyó fogyasztásra való) és minőségi (vinuri superioare) csoportra osztja. Az első csoportban asztali és minőségi asztali, a másodikban minőségi (V.S.), származási megnevezéssel bíró minőségi (V.S.O.) és származási megnevezéssel, valamint minőségi fokozattal bíró minőségi osztályt (V.S.O.C.) különböztet meg. Mindegyik osztálynál előírja a szüretelési maximális cukorfokot és a bor alkotórészeinek (alkohol-, cukor-, sav-, extrakt-, illósavtartalom stb.) legmagasabb vagy legalacsonyabb szintjét.

Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltás a 18-as sz. földtörvénnyel visszajuttatja a szőlőket jogos tulajdonosaiknak, illetve az állami gazdaságok esetében részvényesekként biztosítja birtokjogukat. A volt mtsz-ek szőlői az eszköztelen magángazdák kezén, az állami gazdaságoké tőkehiány következtében sok helyen parlagon maradnak. 1999-ben sok száz hektárral mérhetők a kipusztult szőlők. Az erdélyi szőlőművelés egyik legnagyobb válságát éli át.

1997-ben megjelenik a 67. számú újabb szőlő- és bortörvény, mely a román törvénykezést az Európai Unió jogszabályaival hangolja össze. Elvi keret volna tehát, csak bor is legyen hozzá! Fehér megye az AREV (Európai Szőlészeti Régiók Szövetsége) tagja. Megalakult a megyében a „Borút”, melynek tagjai borturizmussal foglalkoznak. A borturizmus keretében valutáért a bort a helybeli pincékben lehet értékesíteni. Ez, valamint az értékesítő pinceegyletek megalakítása lehet a szőlész kistermelők felemelkedésének legkézenfekvőbb lehetősége.

A természeti feltételek, mint századok óta, adottak.

Reménykedjünk.


+ betűméret | - betűméret