stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

Lírai magánmitológiák és „az utca versei”


Szonda Szabolcs

 

A III. Forrás-nemzedék és a román irodalom „nyolcvanas” nemzedéke

 

Bevezetés

Az 1989 előtti romániai irodalomban két olyan nemzedéki-eszmei csoportosulás jelentkezett, megközelítőleg ugyanabban a periódusban, amely az addig megszokott stílusváltástól, nemzedéki stafétaátadástól elütően vállalt fel új hangot a költészetben, és a (paradigma)váltás nemcsak a szövegek világában tükröződik, hanem a két alkotói csoportosulás tagjainak nagyrészt védekező jellegű alkotói magatartásában is. Az 1976 és 1983 között első kötettel jelentkező romániai magyar szerzőkről (az ún. III. Forrás-nemzedékről), valamint az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején induló román szerzőkről, az ún. „nyolcvanasokról” van szó.

Bár eddig nem született ebben a komparatisztikai témában kimerítő értekezés, az összehasonlítás szinte adódik: az előbb jelzett két irodalmi produkció létrehozói-megjelenítői nemcsak egymással éltek egyazon földrajzi-szellemi térségben, hanem ugyanazzal a megszorításos politikai-társadalmi körülményrendszerrel, beszűkülő egzisztenciális és kulturális feltételekkel, nagyjából ugyanazon hatáskörnyezetben és irodalmi-kulturális koordináták közt alkottak. Ebből eredően a III. Forrás-nemzedék és a román „nyolcvanasok” generációjának összevetése szemléletes párhuzamokat hoz felszínre – de kitapintható különbségeket is.1

 

Külsődleges hasonlóságok

Ami az említett alkotói közösségek szellemi hátterét, megnyilvánulásuk közegét illeti: a III. Forrás-nemzedék esetében ezt Bretter György filozófus magán- és szakemberi vonzásköre jelenti (innen eredhet a csoport hangsúlyosabb elméleti beállítottsága is), valamint a főként kolozsvári egyetemi hallgatók által látogatott, Gaál Gábor nevét viselő irodalmi kör (amely korábbi Forrás-nemzedékek számára is kulcsfontosságú szellemi műhelyt jelentett az 1960-as évektől kezdve). A generáció tekintetében, besorolása nyomán egyféleképpen külső és belső nézőpontot egyaránt képviselő Balla Zsófia frappánsan világítja meg ezt egy interjúban a „Mit képviselt a Bretter-iskola?” kérdésre válaszolva: „A hagyomány újraértelmezését, méghozzá meglehetősen kritikus módon [kiemelés tőlem, Sz. Sz.]. Erősen kapcsolódik a hagyomány bizonyos értékeihez, Kolozsvárhoz.”2 A csoport szerzői körének alkotásai ezért fokozottan „hagyományválasztó szövegek”,3 amit vendégszövegek sűrű szerepeltetése is jelez.

A „nyolcvanasoknál” hasonló fontossággal jelentkezett a fejlett kritikai érzékhez kapcsolódó elméleti felkészültség és a (főként a hatvanas és hetvenes évek irodalmával szembeni, azt nem megtagadó, hanem továbbgondoló, -értelmező) másság, az újítás igénye.4 A generáció költőinek zöme – az élen Mircea Cărtărescuval – szintén egy visszhangos irodalmi kör, a bukaresti bölcsészkaron működő, 1977 márciusában indult Cenaclul Luni berkeiben tervezte meg irodalmi dobbantását, amelyet egy irodalomtörténész – Nicolae Manolescu – kezdeményezett és vezetett.5 Több, ide sorolható alkotó már akkor vagy – főként – 1990 óta nemcsak szerzője, hanem hivatásos teoretikusa a csoportosulásnak és az általa képezett jelenségnek (Andrei Bodiu, Romulus Bucur, Mircea Cărtărescu, Gheorghe Crăciun, Ion Bogdan Lefter, Alexandru Muşina, Simona Popescu és mások).

A teoretizáló hajlam mindkét esetben a szerepek, státusok vállalt vagy szükségszerű megsokszorozódását jelzi. A „nyolcvanasok” vonatkozásában ez a tendencia kiegészül azzal, hogy ennek a csoportosulásnak a tagjai, szépirodalmi vagy kváziszépirodalmi műveik révén, az abban az időben hiányzó társadalomtudomány-ágazatok működését is felvállalták, pótolni-helyettesíteni próbálták. A szociológia iránti affinitásuk pedig valószínűleg egybevág az újszerű, felmérő igényű valóságértelmezéssel,6 amiről bővebben is szólunk a dolgozat egyik alfejezetében.

Mindkét nemzedéki csoportosulás esetében főként az antológia révén történő közös fellépés jelentette a hatékony megmutatkozás lehetőségét. A III. Forrás-nemzedék szerzői olyan gyűjtemények lapjain jelentkeztek először, mint a Varázslataink (1974) és a Kimaradt Szó (1979), később pedig (más generációk alkotóinak társaságában) az Ötödik évszak (1980) és a Bábel tornyán (1983) – miközben a kolozsvári egyetemi kulturális folyóirat, az Echinox katalizátorként hatott alkotói tevékenységükre, akárcsak jó néhány erdélyi „nyolcvanas” pályatársukéra –, míg a „nyolcvanasok” derékhada az Aer cu diamante7 és a Cinci című versválogatásban (mindkettő 1982-ben jelent meg), valamint a Desant ’83 című prózaantológiában (1983).

Létezik mindkét csoportosulás esetében egy vissza-visszatérő pozicionálási dilemma. A román szerzők tekintetében az utólagos (lényegében kanonizációs vagy rekanonizációs) értelmezések arra összpontosítanak, hogy a „nyolcvanasok” alkotói tevékenységének nyomvonalán jelentkezik a posztmodern a román irodalomban,8 ám felvetik az alapkérdést is: egymásra helyezhető-e, és ha igen, milyen mértékben, a nyolcvanasok szemléletmódja, stílusa stb. és a posztmodern? Egy lehetséges válasz: bár volt elméleti érdeklődés a posztmodern iránt már a nyolcvanas években a csoport részéről,9 utólag úgy értelmezik, a „nyolcvanasság” sajátos vonásai egybeesnek ugyan a posztmodern jellemzőkkel, ahogyan azok a román irodalomban jelentkeztek, de előbbi a gyűjtőfogalom rájuk nézve. Egyes mérvadó értelmezések10 szerint nem történt látványos paradigmaváltás ’89 után, a rendszerváltást követően jelentkezett szerzők lényegében a hetvenes években kialakult poétikai modellt írják tovább és át. (Az 1989 utáni román irodalomra is nagymértékben érvényes az, amit Balázs Imre József állapít meg ugyanazon időszak magyar irodalmáról: a kilencvenes években különböző szerzői vonulatok egymásra tolódása következik be a – főként kritikai – recepció terén, a ’89 előtt indexre tett irodalom megjelentetése terén történő kirobbanás révén.11)

Egyik csoportosulás jelentkezését sem fogadta egybehangzó lelkesedéssel a kor hivatalos irodalomkritikája. A III. Forrás-nemzedék esetében ez részben a nemzedéki konfliktus formáját öltötte: a tőlük eltérő poétikai és magatartásbeli opciókkal rendelkező, idősebb szerzők kanonizációs pozíciókat foglaltak el kiadványoknál, intézményeknél, a csoportosulás fiatal szerzői, debütjük idején, jelentős ellenállásba ütköztek előbbiek részéről, akik bírálataikban legfőképpen az I. és II. Forrás-generáció szerzőinek értelmezésében kikristályosodó történelmi tudat, illetve a közéleti szerepvállalás hiányát kifogásolták Szőcs Géza és társai esetében. A III. Forrás-nemzedék formaművészete is hasonló idegenkedést szült az említett körökben, és lehetséges, hogy az alkotói opcióik részben válaszok épp ezekre a kritikákra. A „nyolcvanasokat” – akik „elutasították a rendszerbe való »beépülést«, viszont az is elutasította őket”12 – eközben főként az Eugen Barbu folyóirata, a Săptămîna vonzásköréhez tartozó „ítészek” igyekeztek megbélyegezni, óhatatlanul az első csoportértelmezéseket, „címkéket” is szolgáltatva ezzel („farmernadrágos [értsd: kapitalista – Sz. Sz.] nemzedék”, „kommandó” [amelyik valamilyen értékekre tör – Sz. Sz.], „nonkonformista mocsár lakói” stb.). A megbélyegző jelzők közül különösen a „kozmopolita” és a „textualista” bírt nagyobb negatív súllyal az ezeket hangoztatók részéről, ugyanakkor viszont, különös, de végső soron logikus módon, a sűrűn támadott alkotók épp az ellenük indított szakmai offenzívának tulajdoníthatóan váltak nagyon ismertté, egyfajta sztárokká a közönség előtt – még ha nevük nem is dicsérő kontextusban szerepelt.13 A fiatal szerzők mindkét táborban a kritikai önreflexivitáshoz folyamodtak válaszként, egymás alkotásairól írva a lehetőségekhez mérten.

Ami viszont már bizonyos mértékben alkotásaik tükrében is közelíti egymáshoz a két szerzői csoportosulást, az egyrészt írásaik egyéniségelvűsége (olyan értelemben, hogy mindkét költészeti vonulat képviselői, a maguk szövegképző eszközeivel, elutasítják a hivatalos kultúrpolitika által szorgalmazott „egy párt – egy állam – egy nemzet” közösségi témakört, ehelyett nagyrészt a személyiségre és a személyességre összpontosítanak), másrészt az a befogadásszociológiai és ismét csak a kultúrpolitikához való viszonnyal kapcsolatos tény, miszerint mindkét költészeti vonulat szövegprodukciója a korabeli körülmények folytán és nem a szerzői intenciók és koncepciók mentén vált az akkori olvasatban kvázipolitikai jellegűvé – épp a tiltások, megbélyegzések stb. avatták azzá.

 

Szövegvilágok: találkozások és külön utak

Játékos magánmitológiák

A III. Forrás-nemzedék költői indulásukkor egy első olvasásra közvetlen, „közérthető” beszédmódot vállaltak fel, amely elérhetőnek tűnik a sok esetben mitologizált vagy legalábbis történetbe emelt, de „emberközeli” tematika révén is, mely iránt vonzódnak az alkotók. Ez a – nem felhőtlenül, mert cenzúrát cselezően – játékos, nagymértékben kolozsvári gyökerű és szellemű (ön)mitológia azért is tűnhet régtől fogva ismerősnek az olvasó számára, mert gyakran archetipikus képzetekre, olykor panteisztikus motívumokra, az álom világára is alapoz, és mindezt a hétköznapi szférára vonatkoztatja. Az idevágó líranyelv nemcsak a témára, hanem önmagára is folyamatosan reagál. (Cs. Gyímesi Éva meghatározásával: „extenzív többértelműség”-ről van szó itt.14)

A csoportosulás költőinek neoavantgárd módszereket, eljárásokat, eszközöket alkalmazó poétikája nemcsak formai játékokat és – helyenként – bravúrokat eredményez (erősen vizuális jellegű, olykor „képzőművészeti” jegyeket hordozó szövegformálás révén, akárcsak a századelő avantgárdjában), hanem a műfaji (olykor szinte műnemi) határok egymásba való átjátszását is (előbbire a „gyerekversek” a példa, utóbbira a szabad versek és – még inkább – a prózaversek). A versekben klasszikus szöveghagyomány és neoavantgárd forma-, illetve eszközkészlet ötvöződik, időben változó tendenciák mentén. Helyenként – az életmű időbeli beérése nyomán – egyfajta klasszicizálódás is tapasztalható (Szőcs Gézánál hangsúlyosan), míg másoknál (például Bréda Ferencnél) a kísérletező költészet, az emlékezés és a megismerés nyomvonalán mágikus szerepű és szándékú líra a jelenkori műveket is uralja (utóbbi Szőcsnél is jelen van kezdetben, és jól megfér például a ritkábban, de azért fel-felbukkanó antik ritmussal, a hexameterrel).

A III. Forrás-generáció költőinek esetében nemcsak a szövegstruktúrákban tapasztalható nagyfokú tudatosság és következetesség (ami a beszédmód könnyedségét, helyenkénti lazaságát nem zavarja meg), hanem a kötetek vagy akár az életművek alakításában is. Szőcs Gézánál egyfajta, kötetei közti és fölötti párbeszéd tapintható ki, de a generációs csoportosulás tagjainak alkotásai közt is létezik dialógus, miközben a magyar és a világirodalom motívumaira is reflektálnak, asszociálnak. Ehhez társul az intertextualitás és a referenciák révén létrejövő ráfigyelés az európai és annál tágabb kultúrkörre (többek közt Szőcs Géza, Cselényi Béla, Bréda Ferenc alkotásaiban).

Az ide sorolható költők verseit gyakran uraló ritmusjáték a nyelv(ezet) határainak próbálgatása is egyben, így rokonítható a nyelvi játékok, a szójátékok fokozott alkalmazásával a szövegekben. (Szőcs Géza művei talán a legnagyobb bőségben nyújtják az egyedi szóleleményeket, olyan kifejezéseket vagy asszociációkat, amelyeket akár a hapax legomenon kategóriájába tartozóknak is tekinthetnénk.) Ugyanakkor – a nyelv határainak „kísértése” során – olykor a játék a rontott nyelv alkalmazásában nyilvánul meg.

Ugyanez a komplex szövegjáték a lírai énre is erőteljesen ráirányul: ez közvetlenül (szerepként) vagy – leggyakrabban – közvetetten (álarcként, maszkként) nyilvánul meg a szövegekben (nem meglepő, hogy a nemzedék szerzői közül sokan utólag a színház és a drámairodalom vagy a dramaturgia közelébe kerültek). A játék szoros kapcsolatban van az alkotói és emberi szabadságigénnyel, a magánmitológiák kiépítése pedig hangsúlyosan metaforikus jelleggel, metaforizáló célzattal bír.

A verseket erős és hatásos képiség uralja, a jelzett játék része pedig a meghökkentés is (szoros kapcsolatban a hatékony vizualizálással), illetve a lírára kivetített bölcsészi pontosság (a szöveg céljaira „alkalmazott” lábjegyzetek, magyarázatok használata révén). A generációs csoportosulás költészetére jellemző az elliptikus fogalmazásmód is, ami megköveteli az olvasó aktív részvételét az értelmezésben. A kötött formák közül a szonett, a ballada, illetve a haiku előfordulása gyakoribb a csoportosulás lírájában.

Az is nagymértékben jellemzi a III. Forrás-generációt, amit Bécsy Ágnes a hetvenes évek közepén kibontakozó magyarországi költészetre vonatkozóan így határoz meg: „a közéleti költészet eltolódása az életérzés-líra felé”, majd hozzáteszi: „nem az a fontos itt, amit a költő mond, hanem ahogy mondja; nem a költőstátus válságáról ír, hanem játszani kezd vele.”15

 

Posztmodern és/vagy neoavantgárd?

A III. Forrás-nemzedék szépirodalmi produkciójával kapcsolatosan létezik irodalomtörténeti szempontból egy pozicionálási „dilemma”: a neoavantgárd avagy a korai posztmodern jegyeit viseli-e magán ez a szépirodalmi termés? A kérdésre nem adható mértani pontosságú válasz, ám az előbbiekben felvázoltak arra indítanak, hogy a csoportra vonatkozóan a neoavantgárd változatot fogadjam el, amit a Kimaradt szó című antológia anyaga is nagymértékben alátámaszt, főként hogy a generációt képező szerzők zömének esetében határozott vonzódás mutatható ki a magatartásként is értelmezhető (mert tudatosan lázadásként, ellenvéleményként és szabadságvágyként felfogott) formabontás, a képversek, a szöveg- és nyelvi játék, a nonkonformista vagy legalábbis szokatlan szövegképző tényezők (kottarészletektől matematikai szabályosságok kifejezéséig, figuratív szimbólumoktól és egyezményes jelektől saját készítésű rajzleleményekig stb.) iránt. Rögtön hozzáteszem, hogy ez az alkotásmódozat nem mentes az ún. „új érzékenység” jegyében posztmodernnek minősíthető alkotói opcióktól. Ily módon lényegében a generáció közvetítői szereppel bír a posztmodern irányzatokba való későbbi betagolódás értelmében, illetve útján.

Az említett antológiában szereplő szövegek – Martos Gábor szerint – azt jelzik, hogy a nemzedék tagjai a bretteri „itt és mást” kor-axióma elemei közül indulásból a „mást”-ra helyezték a hangsúlyt. Az alapvető avantgárd típusok közül a „jel”, illetve a „kiáltás, üvöltés” modellek (neo)avantgárd jellemzőit hordozó versek egyaránt jelentkeznek már a Kimaradt szó lapjain is.16

 

Közelkép a „nyolcvanasokról”

A román „nyolcvanas” generáció költőinek esetében több rokon vonás észlelhető a III. Forrás-nemzedék poétikájával. Az ide sorolható román lírikusok zömmel az őket generációs vonalon megelőző szerzői vonulat koncepciójával szembefordulva nem ezek közül, hanem a két világháború közti időszakból választanak maguknak előképet, modellt (Tudor Arghezit, George Bacoviát, kisebb mértékben Ion Barbut – Lucian Blaga poétikáját viszont nagyrészt elutasítják), a későbbi szerzők közül Nichita Stănescu líráját gondolják tovább (helyenként polemikusan is), és Ion Luca Caragiale számukra a kimondott szellemi rokon.17 (A vonulat egyik markáns tagja, Florin Iaru több kötetében folytat termékeny „párbeszédet” a jeles román színpadi szerzővel és prózaíróval.18) Ugyanakkor azonban a közvetlen elődnemzedék tagjai közül az eléggé nehezen besorolható Mircea Dinescu alkotásmódját is vállalhatónak tartják, az hat rájuk, akárcsak Geo Dumitrescu, Petre Stoica vagy Mircea Ivănescu stílusa.19 Mircea Cărtărescu kiegészíti a névsort a következő nevekkel: Constant Tonegaru (akit, vállalva az enyhe paradoxont, „pre-posztmodern”-nek nevez, akárcsak Geo Dumitrescut), Leonid Dimov, Emil Brumaru, Şerban Foarţă.20

Érdekes az, ahogyan – bizonyos tendenciák és stílusok folyamatosságának kapcsán – Ion Bogdan Lefter irodalomkritikus vélekedik, aki úgy látja, Gellu Naum szövegtermése, mely főként a képi világ terén hangsúlyosan a szürrealizmus jegyeit viseli magán, a két világháború közti román avantgárd egyetlen továbbvivője, olyan lírikusi életmű, amely töretlenül bővült, árnyalódott, és követőket szerzett az 1990-es évek végén is.21 Szürrealista alkotásmódozatok nyomokban a III. Forrás-generáció költőinél is kimutathatóak, míg a román lírikusoknál a szürrealista eszköztár inkább a nyelvezetbe, a képiségbe vonul át (mintha az Urmuz-vonal folytatásaként is), szintén a meghökkentés, figyelemfelhívás és egyfajta metakommunikáció szándékával, amihez például a reáltudományokra történő utalásokat vesznek igénybe.

A román szerzők lírája is a mindennapok valóságát tematizálja, esetükben ez programszerűen történik (ilyen értelemben sokatmondó jelszavuk: „a vers kilép az utcára”, miután korábban hosszú ideig, politikai-társadalmi kényszer folytán is, a líra hermetikus közegben létezett, onnan hallatta hangját, mely legtöbbször csupán a szerző vagy a szerzői csoportosulás tagjainak füléhez jutott el22), bizonyos mértékben azonban szintén történetmondó, -képző költészet medrében. (Igencsak frappánsan, az irodalomtörténeti pillanat hozta újszerűség öntudatával foglalja össze a jelzett attitűd lényegét egy 1979-es Echinox-ankét keretében az egyik „nyolcvanas” költő, Dumitru Chioaru: „Az igazi költő arról a valóságról ír, amelyben él. A valóssal való ütközésen kívül minden más költői tapasztalat korszerűtlen vagy hasztalan.” 23) Csupán megemlítünk itt egy kapcsolódó kulcstényezőt, a „nyolcvanasság” jeles teoretikusa, Alexandru Muşina által egy 1982-ben megjelent esszében bevezetett „új antropocentrizmus” fogalmát – kitalálója a „nyolcvanasok”posztmodern jellemzőket hordozó költészetére alkalmazza ezt, lényeges, a görög–latin klasszicizmusig visszavezethető vonásaiként a következőket határozva meg: a konkrét, fizikai-szenzoriális mivoltában szemlélt emberre, a mindennapi létre összpontosuló figyelem, amelyhez egyfajta „éleslátás” társul.24

Akárcsak a III. Forrás-nemzedék esetében, a román szövegeknek is jellemzője egyfajta háttérhumor, ami inkább a felvállalt, újszerű szemléletmód működését biztosítja, nem öncélú és nem ars poetica jellegű – az egyik legmarkánsabb „nyolcvanas”, Mircea Nedelciu szavaival élve, „a valósággal szembeni valós magatartás”25 kialakításáról van szó: a mindennapok realitásának fokozottabb felvállalása, illetve annak (át)értelmezése kulturális szűrők segítségével, azaz a közember kisvilágának tematizálása közérthetőbb költői beszédmód által, ami azonban nem eredményezi a művészi-esztétikai érték elhanyagolását vagy háttérbe szorulását. Ugyanakkor számos elemzés és kritika hangsúlyozza ennek a költészetnek a filmszerűségét (értsd: a vers mint a külső valóságot rögzítő kamera), illetve a dramatizáló, „színre vivő” törekvését (ilyen értelemben szintén Florin Iaru lírája az egyik szemléletes példa).

A román szerzőknél is nagyfokú a „nyelvben-levés”, az ilyen jellegű reflexivitás, a valóságnak kizárólag a nyelv révén történő tematizálása, ugyanakkor kevesebb a nyelvi játék, lelemény, több a rejtett, de nyomokban kitapintható pátosz, ami ez esetben viszont már nem – esetleg éppen uralkodó – poétikai elv (mint korábbi szerzői vonulatoknál), hanem a stílus sokszínűsége tekintetében alkalmazott eszköz. Említésre méltó még az irónia, önirónia, a groteszk és/vagy abszurd felhangok jelenléte a versekben, illetve a paródia mint (ön)értelmező eljárás alkalmazása. A szövegek azt jelzik, hogy szerzőik tudják: a megcélzott valóság bővelkedik közhelyekben is, ezért olyan alkotási módszert kell kialakítaniuk, amely a potenciális téma irányából érkező ingerek, azok felfogása és a rájuk adott válasz közti átjárhatóságot megteremti, úgy, hogy a hatvanas-hetvenes évek költészetében uralkodó hermetikus, elzár(kóz)ó nyelvezetet dialogikus, a konkrét egzisztencia jegyében épülő diskurzussá alakítja, létrehozva a mindkét irányban működő párbeszédet a külvilág és a benső, illetve a mindennapi valóság és a szakmai univerzum között.

A parabola és a jelképesség mentén alakuló referencialitás a „nyolcvanas” csoportosulás költőinél is létezik, a közvetlen beszédmód irányába fejlődő eszközök révén: nagyrészt kódolt, ám jól kitapintható etikai állásfoglalás alakul ki ily módon az uralkodó állami ideológiával szemben.26 A protestálás eszközei viszont különböznek az elődökétől, illetve az eszköztár ki is egészül új módszerekkel (akárcsak a III. Forrás-nemzedék esetében), egyfajta „gerillaküzdelem” mentén (az egyik, az előbbiekben említett antológiájuk militáns címeleme – Desant / Deszant – talán nem véletlen). A korabeli román irodalomba (máig hatóan) frissességet hozó, „nyolcvanas” szövegképző tényezők közé sorolható a műfajok ötvözése, az intertextualitás, az irodalom és a metairodalom közti határ eltörlése, az olvasó bevonása partnerként az alkotási folyamatba, a groteszk, abszurd jegyek az irónia, önirónia vonalán, a kollázs használata, a kísérletezés a szöveg prozódiai síkján, a nyelvi játék, a parodisztikus elemek és konkrét, életrajzi adalékok beépítése a szövegbe, a kváziriporteri sajtónyelvezet és a beszélt nyelv, az oralitás eszközeinek, technikáinak alkalmazása. Utóbbi törekvés szorosan kapcsolódik a „nyolcvanasok” alkotói programjához („a vers kilép az utcára”), az általuk képviselt történetmondó, határozottan kommunikációs szándékú lírához (melynek ily módon is egyik leghatározottabb jellemzője a szóbeliség),27 valamint a konkrét vers minél erőteljesebb megközelítéséhez, és ezt – egyes értelmezések szerint28 – bizonyos mértékű demetaforizálással kívánták elérni a szerzők.

Egy 1989-es tanulmányában29 – amely, kiegészített formában, a szerző 1993-ban megjelent kötete, az Istoria tragică şi grotescă a întunecatului deceniu nouă részévé válik aztán – Radu G. Ţeposu a „nyolcvanas” lírikusokat az általuk képviselt stilisztikai-tematikai regiszterek alapján hat kategóriába sorolja be, a következő sokatmondó „címkékkel” látva el az általa megállapított költőcsoportokat: „prózai, bohócos köznapiság”, „gnomikus, ezoterikus, manierista”, „elvont, hermetikus fantáziálás”, „a tudatosítás válsága, szarkasztikus és ironikus pátosz”, „teátrális, hisztrionikus kriticizmus, az irodalom komédiája”, „kifinomult szentimentálisok”.

 

Sajátos csoportopciók

A III. Forrás-nemzedék és a román „nyolcvanasok” lírikusai közt a legfeltűnőbb különbség lényegében a formaművészet terén nyilvánul meg: az avantgárd vagy neoavantgárd eljárások, módszerek, a vizualitásra alapozó, formabontó írásmód jóval kisebb mértékben jelentkezik a román szerzők műveiben. Ha nyomokban fel is tűnik hasonló tendencia, az inkább a nyelvezet és a mondatfűzés, nem annyira a forma vonatkozásában artikulálódik. Ilyen értelemben megtalálni a „nyolcvanas” költőknél például a szabad és a prózaverset, a hagyományos központozástól való eltérést (mint a szöveg szemantikájára, az idevágó értelmezésre is kiható eszközt), illetve a hagyományos verssortördelés újszerű variációit.

Földrajzi pozicionálással kapcsolatos, de a szellemi, alkotói tevékenységre és folyamatokra is kiható eltérés az, hogy a „nyolcvanasok” megnyilvánulási köre, mozgásterülete polarizáltabb a nyolcvanas években (például Bukarest, Brassó, Iaşi és Kolozsvár, bár árnyalatilag más-más mértékben, egyaránt műhelyjelentőségű helyszínei a nemzedék kibontakozásának), a generáció tagjai közti kapcsolattartás pedig inkább belterjes, a jelzett központok közt zajlik, nem annyira a határon túli, azonos nyelvű irodalmi produkciókra való aktívabb odafigyelés mentén, mint a III. Forrás-generáció esetében (melynek számára viszont Kolozsvár igazi szellemi „fellegvárrá” válik).

A két költői vonulat jelentkezésének és kiteljesedésének időszakában a Romániában is megnyilvánuló amerikai kulturális hatásegyüttes, a beatkorszak különböző mértékben és módon befolyásolja a III. Forrás-nemzedék és a „nyolcvanasok” szövegprodukcióját. Míg előbbieknél talán kisebb súllyal, illetve – mondhatni – nem szerves hatástényezőként és nagyrészt inkább a neoavantgárd formabontás nyomvonalán épül be az alkotásokba (nagyrészt a beatzenei világhoz társítható motívumok, strukturális kölcsönzések mutathatók ki többek közt Egyed Péter és Szőcs Géza alkotásaiban, amihez valószínűsíthetően hozzájárult például a nagyváradi Metropol pop-rock együttes korabeli visszhangos működése is30), a román szerzők – különösképpen a Cenaclul Luni keretében csoportosuló lírikusok – esetében a jelzett hatás, a valóság iránti hangsúlyos vonzalom révén is sokkal erőteljesebben és szerves szövegképző tényezőként vonult be alkotásaikba.31 (Valószínűsíthető: a beatkorszakra jellemző sajátos életérzést és kulturális produkciót inkább a romániai magyar irodalom első és második Forrás-nemzedéke vállalta fel, érezte magáénak határozottabban, amint ez alkotásaik tükrében is látszik.) Az értelmezések ebben a tekintetben és a „nyolcvanasok” vonatkozásában szintén a (rock)zenét emelik ki mint egyik közvetítő csatornát, illetve természetesen az ehhez is kapcsolódó kulturális produkciót, melynek felvállalása által a román irodalom szerzőinek figyelme átterelődik a francia modellekről az angolszász, főként amerikai modellekre.32 Az amerikai beat csoportosulás szerzői közül főként Allen Ginsberg, Gregory Corso, Gary Snyder, Philip Whalen, Michael McClure és – talán a legnagyobb mértékben – Lawrence Ferlinghetti hozható kapcsolatba az említett hatásmechanizmussal.33

Ugyancsak eltérő annak a kölcsönös kapcsolatnak, illetve egymásra hatásnak a mértéke, amely egyfelől a III. Forrás-nemzedék, valamint a „nyolcvanasok”, másfelől pedig a tárgyalt időszak romániai német költői közt létesült.

Több korabeli és utólagos értelmezés szerint a „nyolcvanasok” és romániai német pályatársaik (így Rolf Bossert, Franz Hodjak, Johann Lippet, William Totok, Richard Wagner és mások) közti, román részről közösségvállaláson is alapuló (tehát a kor közéleti kontextusában politikai-társadalmi gesztus értékével is bíró, emellett bizonyos mértékben a német szerzőket a romániai kultúra összképébe integráló jellegű) viszony – mely a Kriterionnál 1982-ben kiadott, tíz fiatal romániai német lírikus verseit tartalmazó (ily módon a politikai üldöztetése miatt is a hetvenes évek első felében elhíresült Aktionsgruppe Banat néhány tagját is ismertető), Vînt potrivit pînă la tare című román nyelvű antológia megjelenésével erősödött fel – saját egyéni poétikai opciókat felülíró befolyással bírt néhány román szerzőre nézve.34 A német szerzők által képviselt, Brecht-követő, depoetizált (vagy legalábbis minimál-líraiságú), lecsupaszított, radikális, szabadságelvű és lázadó-tiltakozó jellegű valóságábrázoló költészet – szerencsés szinkronpillanatnak köszönhetően – hozzájárult több román szerző valóságszemléletének kikristályosodásához, elmélyüléséhez, a köznapok realitása iránti még intenzívebb nyitáshoz. (Példaértékű ilyen tekintetben Mariana Marin, aki Fără ei című versében maga is explicit módon jelzi az említett szellemi közösséget.)35 Más vélekedések szerint a „nyolcvanas” költők alkotásai rokon vonásokat hordoznak a 20. századi németországi líra olyan képviselőinek műveivel, mint Hans Carossa, Manfred Hausmann és Rolf Dieter Brinkman, a romániai német költőkkel való közösségük jele pedig elsősorban az „elkötelezett szubjektivitás”.36

Eddigi vizsgálódásaim alapján arra következtetek, hogy a III. Forrás-generáció tagjai és a romániai német költők közt nem létezett, vagy ha igen, nem nyilvánult meg „mérhetően” az előbbiekben vázolt típusú kapcsolat – ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem ismerték volna egymás munkásságát. Mi több, az Echinox által generált többnyelvű kultúrközegben a magyar költők eléggé gyakran fordították német pályatársaik írásait, ám úgy tűnik, ez nem eredményezte a poétikai opcióknak a „nyolcvanasokkal” kapcsolatban felvázolt egymásra hatását.

A két csoportosulásnak (III. Forrás-nemzedék, „nyolcvanasok”) a rendszerváltást követő utóélete már nagyobb eltéréseket mutat (ennek kifejtése külön értekezés tárgya lenne), az viszont közös vonás, hogy meghatározó mértékben befolyásolták a kilencvenes évektől kezdve jelentkező új szerzői vonulatokat.

*A dolgozathoz szükséges anyaggyűjtés és dokumentálódás idején a szerző a Domus Hungarica Scientiarum et Artium junior ösztöndíjában részesült.

 

JEGYZETEK

1. A generáció máig vissza-visszatérő tárgya mind a magyar, mind – és főként – a román irodalmat illető szakmai vitáknak, a rá alapozott besorolás nem túlságosan „rokonszenves” fogalom az irodalomtörténészek, kritikusok számára, s bár legtöbben nem tartják a legmegfelelőbb operációs eszköznek, elismerik: jobb híján használható.

2. Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: De azért otthon is maradni. 15 beszélgetés határon túli alkotókkal verseikről, novelláikról. Tárogató Kiadó, Bp., 1994. 151–152. Kiemelés tőlem, Sz. Sz.

3. A kifejezést Láng Gusztáv használja a – nem véletlenül – Szőcs Géza-tanítványnak, tehát a III. Forrás-nemzedék eszköztárát továbbgondoló szerzőnek is tartott Orbán János Dénes alkotásaival kapcsolatban. Vö. Láng Gusztáv: Hümér és Oszián avagy mi ötlik az olvasó eszébe Orbán János Dénes verseiről. Korunk 2001. 11. 52.

4. A nemzedék egyik tagja, az azóta szintén teoretikusként is működő Andrei Bodiu mondja: a „nyolcvanasok” nemcsak remek költők, írók, kritikusok, hanem kitűnő elméleti szakemberek is, akik „pontosan meg tudják határozni, mit írnak”, hiszen egy értékes írásmű nem sokat jelent elméleti tükröződése nélkül. Vö. Andrei Bodiu: O competiţie fără sfîrşit. Observator Cultural, 2000. 1. (február 29. – március 6.) 12.

5. Az 1970-es évek közepén-végén egyébként is nagy számban működtek irodalmi körök nemcsak Bukarestben (a Cenaclul Luni mellett vagy azt megelőzve például szintén a bölcsészkaron az Ovid S. Crohmălniceanu jelentős irodalomtörténész, kritikus irányította Junimea – ahol a „nyolcvanas” prózaírók zöme kapott szárnyra –, a filozófia karon a Charmides, ezenkívül az Amfiteatru), hanem – főként a zárójelben szereplő egyetemista lapok köré szerveződve – Kolozsváron (Echinox), Temesváron (Forum studenţesc), Iaşi-ban (Dialog, Opinia studenţească) is, ami a „nyolcvanasok” nemzedéki megnyilvánulásának hátterét is megteremtette. Vö. Andrei Bodiu: Direcţia optzeci în poezia română. I. Paralela 45, Piteşti, 2000. 12–14. Magyar vonatkozásban ilyen párhuzamban említhető a kolozsvári Gaál Gábor Kör és a nagyváradi Ady Endre Kör. (Vö. Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kvár, 1994. 141.)

6. Ebben a tekintetben lásd többek között a kolozsvári Phantasma Képzeletkutató Központ egyik kerekasztal-megbeszélésének (Generaţii fără memorie) anyagát, a http://phantasma.ro/dezbateri/masa/masa11.html címen.

7. A válogatást egyik szereplője, Mircea Cărtărescu a román posztmodernről szóló átfogó értekezésében (Postmodernismul românesc. Humanitas, Buc., 1999) meghatározó jellegűnek tartja a „nyolcvanasok” poétikájának kialakulására és az idevágó költészet későbbi, akár máig tartó megítélésére nézve. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 22.

8. 1986-ban a Viaţa Românească kulturális folyóirat Caiete Critice című melléklete visszhangos különszámot szentel a román irodalmi posztmodernnek, oldalain az abban az időben nem mindennapi kulturális sajtótett egyik kigondolója, Ion Bogdan Lefter is szerepel a témáról írt átfogó tanulmánnyal.

9. Lásd a 7. jegyzetet.

10. Például Andrei Bodiu, Caius Dobrescu, Alexandru Muşina nézőpontja szerint. Bodiu így fogalmazza meg ezt egy interjúban, arról is szólva, hogy a „nyolcvanas” tipológia szerinte felülírja az időrendi szempontokat: „Nem hiszem, hogy létezik »kilencvenesség«. A hetvenes évek végétől ugyanabban a poétikai modellben vagyunk. [...] A kilencvenes években jelentkeztek ugyan fontos szerzők, de ők is, alkotásuk legjavával, azt folytatják és mélyítik el, amit a nyolcvanasok elkezdtek.” In: Cârstean, Svetlana: „Sîntem în continuare sub »zodia« optzecismului”. Interviu cu Andrei Bodiu. Observator Cultural 2001/70. (június 26. – július 2.) 19. Máshol – vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 12. – úgy fogalmaz: a „nyolcvanasság” az utolsó román poétikai modell, melynek hatása napjainkban is érvényesül.

11. Vö. Balázs Imre József: Egy fordulat két oldala. A fiatal irodalom olvasatai. Bárka 2001/3. 53–60.

12. Bodiu: Direcţia optzeci... 16.

13. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 18–19. Minderről tartalmas, főként Mircea Nedelciu szövegvilágára épülő összegzést nyújt magyarul Gál Andrea írása (Menő a vagányok között) a Korunk 2006. júliusi számában http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2006&honap=7&cikk=1777.

14. Vö. Cs. Gyímesi Éva: Találkozás az egyszerivel. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978. 43.

15. Bécsy Ágnes: A magyar líra 1976-ban. In: Agárdi Péter (szerk.): A hetvenes évek magyar irodalmáról. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1979. 99.

16. Vö. Martos Gábor: Éjegyenlőség. Írások az erdélyi magyar irodalomról. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kvár, 2000. 69.

17. Ezzel kapcsolatban lásd például Ion Simuţ alapos elemzését (O nouă şcoală a lui Caragiale). In: Gheorghe Crăciun (red.): Competiţia continuă. Generaţia ’80 în texte teoretice. Paralela 45, Piteşti, 1999. 39–45

18. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 95.

19. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 29.

20. Vö. Cărtărescu: i. m. 153–154.

21. Vö. Lefter, Ion Bogdan: Postmodernism. Ed. Paralela 45, Piteşti, 2002. 98.

22. Vö. Cernat, Florin: Poezia tînără trebuie să poarte un nume. Observator Cultural 2005/288. (szeptember 29. – október 5.). A szerző a „ki a verssel az utcára” törekvést egyébként a 20. század eleji avantgárd szerzők megnyilvánulási módjával rokonítja.

23. In: Crăciun: i. m. 101.

24. Vö. Alexandru Muşina: Poezia – o şansă... In: Crăciun: i. m. 168–172. – a hivatkozott megállapítás ugyanitt, 171.

25. Idézi: Muşat, Carmen: Ieşirea din modernism. Observator Cultural 2000. 22. (július 25–31.)

26. Vö. Muşat: i. m. 13. A szerző így fogalmaz: „Azt mondanám, hogy a kendőzetlen, trükközésmentes valóság újrafelfedezése és az ezzel kapcsolatos reflexió mint a nyolcvanas jelenség lényeges irányvonalai nyilvánvalóan egy elsősorban etikai és csak másodsorban esztétikai állásfoglalást jeleznek.”

27. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 20.

28. Vö. Bodiu: i. m. 32

29. Biblioteca melancolică. In: Crăciun: i. m. 85–91.

30. Vö. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. III. „könnyűzene” címszó (202.): „A ~ keretén belül a kommersznek is nevezett hagyományos irányzat mellett föltűnik a beat (legnépszerűbb együtteseink ekkor a szatmári Mikron, a marosvásárhelyi Dentes és a nagyváradi Metropol, amely utóbb Virányi Attila vezetésével az ország első hard rock együttesei közé küzdi föl magát, négy hanglemezét forgalmazzák), valamint a folk.”

31. Vö. Balázs Imre József idevágó megállapításával: „A költők – az emberiség szíve.” Korunk 2000. 11. 88.

32. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 27.

33. Vö. Bodiu: Direcţia optzeci... 47. A szerző hivatkozik ebben a tekintetben Mircea Cărtărescu idevágó megállapításaira is.

34. Vö. Bodiu: i. m. 30–31.

35. Vö. Bodiu: i. m. 129–130.

36. Vö. Radu G. Ţeposu megállapításaival. In: Crăciun: i. m. 86–87.

 

 

 


+ betűméret | - betűméret