stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

Régi és új barátok között (Balázs Imre József fordítása)


Norman Manea

Nagy öröm és nagy megtiszteltetés számomra a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem nekem felajánlott díszdoktori címe. Régi és új barátok között érzem itt magam, és úgy hiszem, korántsem véletlen, hogy éppen itt részesülök először Romániában hasonló elismerésben. Kolozsvárhoz meghatározó emlékek fűznek, abból az időből is, amikor Romániában éltem, és abból az időszakból is, amikor már csak látogatóként térhettem haza. A kolozsvári kulturális közeg elismerően és szolidárisan viszonyult hozzám a „sokoldalúan leromlott szocializmus” nyomasztó évtizedeiben, és azokban a nehéz helyzetekben is, amelyekben nem-egyszer találtam magam a feszültségteli romániai átmenet éveiben. Mindig kitűnően sikerült együttműködnünk a kolozsvári irodalmi lapokkal és kiadókkal.

A hely, ahol most állok, egy kiváló egyetemhez tartozik: egy olyan intézményhez, amelynek szakmai teljesítményeit nagy elismeréssel figyelem, akárcsak intellektuális nyitottságát a modernitás, valamint az etnikai, nyelvi és kulturális sokszínűség, a korszakok, hagyományok, országok párbeszéde irányában, egyszóval az egyetemesség iránt. Egy olyan modellben gondolkodik tehát ez az egyetem, amely a jelenlegi feszültségekkel terhelt időszakban rendkívül fontos Románia (és nem csak Románia) számára.

Végül, de nem utolsósorban, azokra a finom megfelelésekre hívnám fel a figyelmet, amelyek bukovinai szülőföldem és Erdély között léteznek, és amelyeket én mindig a bennfentesek megértésével figyeltem, hiszen e hasonlóságok miatt senkinek sem lehet szégyenkeznivalója. Természetesen a megértési folyamatokat ösztönző különbségeket is figyelhettem mindeközben, amelyek a Habsburg Birodalom egykori provinciái között léteznek és léteztek, az Osztrák–Magyar Monarchia befolyási övezetében.

Talán megfelelő a pillanat és a hely, hogy említést tegyek a román irodalomhoz való tartozásom közép-európai vonatkozásáról. Az emigráció éveiben ez nyilvánvalóbbá vált, nem egyszerűen a környezetemben élő művészekre olyannyira jellemző gyökértelenség-érzet miatt, hanem amiatt is, hogy a kritika zavarba ejtően pozitívan fogadta műveimet, és mindannyiszor elhelyezte őket a közép-európai szellemiség előkelő leszármazási vonalában. Ez bátorító kompenzációt jelentett számomra a drasztikus helyváltoztatással, tulajdonvesztéssel és elbizonytalanodással járó emigrációban, amely csak elmélyítette az első száműzetésem beforratlan sebét. Akkor, ötévesen, nem csupán az etnikai hovatartozásom, hanem Mittel-Europában lévő lakóhelyem is meghatározónak bizonyult – ennek a térségnek volt része Erdély és Bukovina is.

Kétségtelenül örültem annak, hogy a közép-európai kultúra nagy neveihez kötik munkásságomat, de mégis szkeptikusan figyeltem és figyelem az irodalomkritikának azt a reflexét, hogy (számukra bármennyire megtisztelő rangot biztosító) csoportokba, hadosztályokba és szektákba helyezzen el írókat – hiszen az írót végső soron mindig művészi törekvéseinek egyedisége és eredetisége határozza meg.

Marthe Robert szerint a K betű nem csupán Kafkát jelöli ebben a kontextusban, hanem Közép-Európa összes íróját. Ez az izgalmas és legalábbis részben jogos felvetés egyformán alátámaszthatja hiúságunkat és szerénységünket. Éppen amiatt, mert ez a cseppfolyós és kimozdítható identitások kultúrája, a – Johannes Urdzil prágai író által – „hinternacionális”-nak nevezett térben fellépő kozmopolita feszültségeké, vagyis egy olyan Közép-Európa, amely az őt alkotó nemzetek hátországában helyezkedik el, melankolikusan és szarkasztikusan, ellentmondásosan és konfliktusokkal terhelten, egy sajátosan kesernyés humorral megáldva, de a sorsszerűségekre és töredezettség-érzésre különösen fogékonyan, a maró gúny és különösen az irónia által érintetten, ami mindig is egyediséget és kiválóságot biztosított számára.

Számos etnikum és világszemlélet között ez a multinacionális hibrid a román összetevőjében is (amely a transzszilvanizmus nevet kapta) hordozta az implicit, de gyakran meg is nyilatkozó vágyat, hogy eme barokk egyediséghez tartozzék, ahhoz a sajátos világgá egyesült etnikai sokféleséghez, amely Buchenlandot, az én bukovinai bükkfáim földjét is jellemezte.

A határok és kormányzatok sűrű változása azt eredményezte, hogy a közép-európai kollektív képzetegyüttes maga is állandó mozgásban volt. A kulturális-politikai meghatározottság a 20. század első felében inkább a német kultúrához kötötte („Dichter und Denker”), utóbb inkább a szovjet tömb hatása érvényesült („Richter und Henker”).

1945 után ez a terület politikai szempontból Keleten helyezkedett el, kulturális szempontból Nyugaton. A posztkommunista időszakban számos vita övezte a fogalmat, a megkérdőjelezés centrifugális erejű gesztusainak lehettünk tanúi, amelyek földrajzi, nemzeti és politikai szempontból egyaránt vitatták a fogalom hatókörét. El szeretném kerülni ezúttal az effajta vitatott pontokat, és a régiónak egy olyan kulturális térképét vázolnám fel inkább, amelyen nem a lokalitás vagy etnicitás, az országhatárok és nyelvek a meghatározó elemek, hanem az olyan írók nevei, akik hozzájárultak Mittel-Europa kulturális körülírhatóságához. Hosszú és bizonyára mégsem teljes az itt következő lista: Franz Kafka, Bruno Schulz, Joseph Roth, Ady Endre, Miroslav Krleza, Italo Svevo, Isaac Bashevis Singer, Jaroslav Ha¹ek, Lucian Blaga, Sigmund Freud, Ivo Andriæ, Robert Musil, Elias Canetti, Paul Celan, Arthur Koestler, Hermann Broch, Pavel Dan, Gregor von Rezzori, Stanislaw Witkiewicz, Czeslaw Milosz, Emil Cioran, Thomas Bernhardt, Danilo Ki¹, Zbigniew Herbert, Itzik Manger, Milan Kundera, Kertész Imre, Witold Gombrowicz, Konrád György, Esterházy Péter, Alekszandr Tisma, Nádas Péter, Szabó Magda, Wyslava Szymborska, Bohumil Hrabal és sokan mások tartoznának ide – természetesen ide sorolhatnánk a romániai magyar és német írókat, valamint számos román írót, aki kapcsolódik ehhez a kulturális vonulathoz.

A magányosok e nagy családjában kitüntetett hely illeti meg véleményem szerint Adalbert von Chamissót és az ő Peter Schlemihljét, a par excellence kitaszítottat és száműzöttet, aki elvesztette vagy inkább eladta árnyékát, hogy alkalmazkodjék az ismeretlenhez, amelybe alámerült. Identitását, lelkét és reményeit nem találhatta meg csak egy barlang magányában, távol az emberektől és távol az érzelmek oly köznapi adásvételétől.

A közép-európai író második világháború utáni, szovjet megszállástól és egy kulturálisan idegen elnyomó rendszertől sújtott létállapotáról szólva Danilo Ki¹ megállapította: „Ugyanúgy, ahogy a zsidó, aki saját beilleszkedését próbálja bizonygatni, ez az író is felfedezi, hogy a félreértések egyfajta fenntartásból fakadnak: abból a szinte tudattalan vágyból, amely egy tágasabb és demokratikusabb európai horizontra irányul. Voltaképpen épp ezzel vádolják. A felismerés következménye pedig az emigráció vagy a börtön.”

Halogattam a döntést, hogy távozzam a rendőrállami, lerombolt Romániából, mert abban az illúzióban ringattam magam, hogy élhetek egy nyelvben egy ország helyett. Végül ez az ábránd összeomlott a cinikus és korrupcióra csábító hatalom meg-megújuló támadásai nyomán. Ekkor választottam az emigrációt, amelyről tudtam, hogy írói öngyilkosság, miközben azt is tudtam, hogy a zárt társadalom fegyenctelepén, a scorniceşti-i géniusz bizánci jellegű nemzeti-szocialista diktatúrájában, elnémított, nyomorgó és elrongyolt idegzetű emberek között a megsemmisítés veszélye egyre valóságosabb, egyre inkább része a hétköznapoknak.

1987-es berlini tartózkodásom alatt sokat gondokoldtam az emigráción, az emigráns mindenkori helyzetén, és mivel éppen ott tartózkodtam, ahonnan valamikor elindult az a gyűlölködéshadjárat, amely a megsemmisítésemre és a hozzám hasonlóan stigmatizáltak megsemmisítésére tört, újra és újra arra kellett rákérdeznem, ki is vagyok valójában. Az emigráció akut módon veti fel az efféle dilemmákat, és naponta újrakezdhető a töprengés. Mikor az Egyesült Államokba érkeztem, fellengzősen mondtam egy amerikai íróbarátomnak: „számomra most kezdődik az igazi izzás, amely a legmélyebbre hatol, a nyelvig, a kreativitás középpontjáig.”

Az emigráció szerencsére kiváló, bár kemény pedagógiai szituáció is: a változás és a regenerálódás, az újraértékelés és a megerősödés iskolája.

Íróként, ahogy többen meg is jegyezték a munkáimmal kapcsolatban, magamra találtam a Kafka-féle mániákus kérdezésben, az önmagamra irányuló, Svevo által is művelt kutatómunkában, az áruba bocsátható tulajdonságok nélküli ember musili magányában, Bruno Schulz mitologikus hétköznapiságában, de leginkább az emigráns lét és az idegenség egyszerre bizonytalanságot és élménygazdagságot jelentő identitásában, amely Közép-Európa mindenkori emblémája, de az Amerikáé is és ma már egyre inkább az egész világé.

Több évvel ezelőtt egy ismert amerikai írónő azt mondta nekem, hogy nem képes már közép-európai írókat olvasni. „Nem bírom elviselni túl hosszasan ezt a klausztrofób világot. Valamikor egy mazochista gyönyörével merültem el benne, de ennek már vége.”

Láthatjuk: nem a művészi értéket, hanem magát a kiindulópontot vitatja ez az álláspont. Nyilván nem is az életerőtől duzzadó, optimista, magabiztos és pragmatikus Amerika a legalkalmasabb befogadó közeg a mi világunk könyvei számára.

Tudatában voltam ennek a problémának, és a Bard College keretén belül tartott előadásaimban mégis mindig makacsul ragaszkodtam Európa irodalmának ehhez a rétegéhez. Az előadássorozataim címe változott, volt már Kelet-európai írók, Emigráció és elidegenedés a modern prózában, Kafka szomszédai, A szélsőséges léthelyzetek irodalma, Holokauszt és irodalom, Holokauszt és gulág az irodalomban; ezek az előadások mindig párbeszédbe lépnek a történelemmel, a földrajzzal, a lélektannal és persze a közép- és kelet-európai országok sajátos irodalmi irányzataival.

Emlékszem, eredetileg a Kafka szomszédai című sorozat a lényeget talán jobban megragadó Irodalmi utazás a Dunán címet viselte, Claudio Magris híres könyve nyomán – és egy ahhoz hasonló felfedezőutat javasolt, amelynek megállói a modernség jelentős művei voltak, a Duna által átszelt országok irodalmaiból. Nem volt túl nagy az érdeklődés. Érdekelhet-e bárkit is Amerikában, hogy hol van és mit jelent a Duna? Amikor megváltoztattam a címet, egy kollégám, a középkori angol irodalom tanára szarkasztikusan mondta: „Ha sok érdeklődőre számítasz, figyelj arra, hogy a fiatalok nagyon fogékonyak a média által kínált kényelmes áldozati szerepre: most épp a szülők, az iskola, a társadalom áldozatainak érzik magukat. Adhatnád mondjuk azt a címet az előadásaidnak, hogy Kafka megölte az apját.” Egy másik kolléga, aki mellettünk ült a tanári étkezőben, még egy lapáttal rátett: „Nem, ez nem lesz jó. Legyen az a cím, hogy Kafka is megölte az apját.”

Nem volt szükség efféle sokkhatásokra. A Kafka szomszédai című kurzus sikeres volt, a Közép-Európa iránt érdeklődő hallgatók száma évről évre nőtt. Párbeszédkészségük bennem is ébren tartotta az érdeklődést, nem is egyszerűen az előadások témája iránt, hanem a visszhang keresése iránt is, amelyet egy ilyen téma a Bard College olyannyira sokszínű és kozmopolita közegében kelthet, ahol több mint harminc ország diákjai tanulnak, a világ minden sarkából.

Sajnos nem tudtam vagy inkább nem mertem beiktatni az előadások anyagába Paul Celan műveit. Talán azért nem, mert túl közel érzem magamat (és persze sosem eléggé közel) az életmű traumáihoz és egyediségéhez, egy olyan írói világhoz, amely szinte kizárólag a holokauszt sebében és sebe által létezik.

„Az a táj, ahonnan jöttem, legtöbbjük számára alighanem ismeretlen”, mondta Celan Bréma város irodalmi díjának átvételekor. Minden bevezető előadásomat kezdhetném én is ugyanezekkel a szavakkal. És folytathatnám is ugyanúgy, ahogy Celan: „egy olyan térség volt, amelyben emberek és könyvek éltek.”

A Transznisztria néven ismert pusztítás után, amelyben elvesztette imádott édesanyját, és a háború utáni első évek kedélyes bukaresti átmenetét követően (amelyeket a szójátékok időszakának nevezett), Celan nem csupán a kommunista Romániát hagyta el, amely egyre kevésbé volt felismerhető és belakható, hanem a világból, sőt a számára kortárs európai irodalomból is eltávozott, lett légyen az akár nyugati vagy keleti. Hovatartozásának egy túlélő számára olyannyira intim, fájdalmas és bűntudattal teli problémáját, a lélek és a tudat feszültségét, a világban való létezés büntetését Celan egy rá nagyon is jellemző megfogalmazásban ragadta meg: „Számomra, legalábbis a verseimben – mondta –, a zsidóság nem tematikus, hanem lelki, »pneumatikus« meghatározottság... Nem mintha tematikusan nem szóltam volna a zsidóságról, de ebben az áttételes értelemben ez a kérdés mindegyik könyvemben jelen van.” Felfedezhetőek ezekben a mondatokban az énnel és a környezettel vívott keserű küzdelemnek a nyomai, amellyel én magam is szolidárisnak érzem magam, és persze felfedezhető azoknak a tömegfogyasztási és mulandó értékcikkeknek az elutasítása is, amelyek a mai világ globális méretű karneváljára jellemzőek.

Paul Celan orfikus, „éjszakai” költő: az őt kísértő árnyakat exorcizálta és eltávolította, egy áldozati, pontosan kodifikált retorika szabályai szerint. Az állandó zavarodottság nyitott sebében élt és alkotott, szaggatott és a magányról szóló jeleket bocsátott ki, azoknak a világából hordva a híreket, akik eltűntek: az elnémulás hangja volt ez. A lefojtottság és szenvedés, a kimondhatatlanság és a trauma töredezett és homályos nyelve. A racionalizálás és a diszkurzív vagy lírai koherencia elutasítása, a kataklizma beszéde. Bármennyire másként is tűnhet, Paul Celan nem csupán a holokauszt néven ismert kataklizma költője, hanem az emberi szenvedésé általában: az emberi árnyékok között élő ember szenvedése, illetve a kifejezhetetlenre való rákérdezésből fakadó szenvedés hatja át. Következésképpen, úgy hiszem, a közép- és kelet-európai történelem és érzékenység egyik legkiemelkedőbb megszólaltatója.

Engedjék meg, hogy újra köszönetet mondjak a munkámról szóló méltató szavakért, és köszönetet mondjak azért is, hogy felidézhettem itt egy nagy hiányzót, aki mégis élő és figyelmes jelenlét számunkra, és akinek én magam szívesen elfogadnám oltalmazó és biztató gondoskodását.

*Elhangzott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Aula Magnájában, 2008. április 21-én, Norman Manea díszdoktori avatóbeszédeként. A szöveg román nyelvű változata megjelent az Apostrof című folyóiratban.

 

Balázs Imre József fordítása


+ betűméret | - betűméret