stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

A lélegzés művészete


Laczkfi János

Vahé Godel versei elé

 

Mit kell, mit lehet tudni Vahé Godelről? 1931-ben született Genfben svájci apától és örmény anyától. Narekáci Gergely és az örmény költészet fordítója. Számos verseskötete jelent meg, köztük az 1966–1986 között íródott verseit egybefogó Quelque chose quelqu’un (Valaki valami. Différence, 1987), a La chute des feuilles. Suivi de L’art de respirer (Levélhullás és A lélegzés művészete. Baconnière, 1989) vagy a De plus belle (Javában. La Différence, Paris, 1993). Válogatott versei Le sang du voyageur (A vándor vére, L’Age d’Homme, Lausanne, 2005) címmel láttak napvilágot.

Az adatok után persze nézzük a verseket. Nem mellékes egybeesés, hogy az örmény származású költő gyakran ír „száműzetésről”. Hol is találjuk versei valódi terét, terepét? Sokszor a gyerekkori vagy éppen mai Svájcról ír, melybe valahol folyamként ömlik bele Örményország sejtelme. Ez a Svájc azonban nem holmi egy az egybeni realizmus terepe, bár akad itt köpködő nagyapa, Velencéről álmodozó vagy meztelenül flangáló nagymama és favillával fésülködő nagynéni is. Nem beszélve a szomszéd nejéről, aki selyemlétrát gombolyít. Mégis, ez a fantázia- vagy álomszerű, valós elemekből valószerűtlenül (egy magasabb valóság elve szerint?) építkező térszerkezet mitikus dimenziókat is nyer. Érzékelhetően egy konkrét ember konkrét gyerekkoráról, konkrét lakókörnyezetéről van szó, a színterek mégis rendre átlényegülnek, átértelmeződnek, így egyszersmind az összes ember mindenkori életéről olvashatunk, bennszülöttekről és indiánokról, finnekről és rabszolganépekről.

Vahé Godel verseinek egyik szervezőereje a többszintűség, a fokozatosság. „Vakon surran küszöbtől küszöbig” az anya mitikus, oltalmazó figurája az éjszakai lakásban, szobáról szobára kúszik a gyerekkor indiánja, másutt „gyermekem a vár lépcsőfokait számlálja”, megint másutt egy régi fénykép szereplőin svenkelünk végig, egészen a központi figuráig, a kisgyermek versbeli énig: fokról fokra haladunk befelé a versbe, egészen annak labirintus-közepéig. Afféle költészeti beavatás ez, melyet mindennél jobban modellez az Átkelés: a költemény címe nyugodtan lehetne Áttűnések is, mert egy öreg pincefal valóságába behatolva egy fehérlő szigeten, majd egy zongoraszobában találjuk magunkat, mintha az élet mintázata alatt párhuzamos világok rétegei rejlenének.

És persze a játékos elemek, meghökkentő metaforák és valamiféle váratlan, de rendületlen pompa ellenére („a szomszéd neje / magára öltötte forró homokágyát / juharfa és mahagóni templomait sarkig tárja”) komor alapszínek derengnek a háttérben. Ében pikkelyek és legelőn komorra cserzett homlokok, szürke és fekete női ruhák, asztal alatti sötét: csupa mélyülő tónus. A mozgalmas családi életet élő figurák is rendre elmagányosodnak, mint „lecsupált akasztó / ottfeledett / esernyő”. Akár magányos felfedezőútra indulnak, akár szüleiket vagy jó barátjukat veszítik el, akár csak egyszerűen a versből hiányzik fontos valakijük: mert hiszen a szomszédról itt egy szó sem esik, éppen csak a nejéről, akit mindössze férje révén azonosíthatunk be.

Van itt azonban valami többlet, valami, ami átlyuggatja a környező sötétet, a lélek sötét éjszakáját, ahogy Keresztes Szent János fogalmazott. Hol az anya figurája dereng fel, hol egy sirály mutat túl önmagán, hol a barátság ültet „cserjét a szél magasába”, hol a szomszéd neje cipel karján „átlátszó gyerekjátékokat”. A világ látható részén túl lapulnak a láthatatlan dolgok, talán misztikus, talán csak imaginárius jelenségek, jelenések. Vahé Godel verseiből nem igazán derül ki, mit akarnak tőlünk ezek a metalétezők. Talán csak örömtüzek, mint a vakációra induló gyerekek kezében az égő szalmacsutak. Valami (valaki) elhamvad, és mássá lesz, valami (a szeretet) foszforeszkálni kezd. Természetfeletti? Jó szívvel nem tagadhatjuk. Godel mégis szemérmesen, cseppet sem tolakodva közli velünk észleleteit. Nem kényszeríti ránk bárminemű meggyőződését, de közli velünk a világ feletti döbbenetét.

Fordítani mindig kaland, sőt kalandozás. A szőnyegpúpok Kordillerái közt, egy másik nyelv lövészárkaiban, saját nyelvünk kazamatáiban. Vahé Godelt fordítani nem nagyon bonyolult, mondhatni egyszerű dolog, csak nem szabad az eredeti szerkezetre tapadni, meg kell kísérelni a legtöbb mellékjelentést összenyalábolva gördülö magyar versszöveget alkotni. Szóval egyszerűnek állítanám, ha nem fordítottam volna le figyelmetlenségből kétszer is ennek az anyagnak egyik versét. Nem két egyforma szöveg jött létre, saját sormegoldásaimat versenyeztetni kellett, az első és a második változat körülbelül ötven-ötven százalékban lett befutó. A két munkaperiódust mindössze pár hónap választotta el egymástól, de nem ezért nem ismertem fel a verset, mikor másodjára is nekiláttam. Hanem azért, mert Godel világa „déjà-vu“-világ, az embernek benne közlekedve minduntalan ősi ismerősségérzete támad. Vagyis az újrafordítás ráismerése és a költő univerzumában való otthonosságom egybemosódott. Kívánok az olvasónak is efféle, kétrétegű ismerősséget: ha megkedvelte ezt a világot, talán újra és újra útnak indul az olvasatok csónakján is.

 

 


+ betűméret | - betűméret