stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

Egy városökologiai kézikönyv erényeiről és kisebb szépséghibáiról


Géczi Róbert

 

Nagy Imre: Városökológia

 

A magyarországi városökológia-kutatások eredményeit igen kevés, könyv formájában megjelent publikáció tartalmazza. 1985 és 2007 között mindössze két ilyen kötet látott napvilágot. Kovács Margit A nagyvárosok környezete és a Városökológia című, Mezősi Gábor szerkesztésében megjelent tanumánykötet kiadása között több mint két évtized telt el. Mindenekelőtt ezért örvendetes a békéscsabai kutató opusának megjelenése. A szerző a könyvet „a szakgeográfus és humánökológiai képzésben részt vevőknek, valamint a geográfia és a kör-nyezetvédelem minden szakágazatának” ajánlja. Tehát nem saját kutatásainak eredményeit kívánja összefoglalni, hanem kézikönyvet tervezett meg és bocsátott a tisztelt publikum rendelkezésére.

A kiadvány szerkezetéről a Beve-zetőben olvashatunk: „A könyv 19 fejezete logikailag 5 részre bontható. Az első részben a városökológiának mint tudományos diszciplínának a meghatározása található, történelmi kialakulásának folyamatán, a tájökológiából való differenciálódásán keresztül a tudományok rendszerében elfoglalt helyének definiálásával. Ezt követően a következő rész a városok környezeti alapproblémáit vázolja… A klasszikus, a városi hatások által módosult természeti elemeket elemző (domborzat, éghajlat, zöldfelületek, talaj, állatvilág), valamint a városban jelentkező hatások fejezeteit tömörítő részen kívül (zaj, vibrációk, hulladék) a könyv ötleteket ad az egységes (komplex) városi környezet-elemzéshez, körvonalazza a városok ökológiai megalapozottságú fejlesztését, valamint kitér még a kérdéskör humán-ökológiai szempontjaira, a városfejlesztés környezetvédelmi vonatkozásaira, a fenn-tartható városfejlesztés elméletére és egyes gyakorlati példáira is.” Ugyancsak a bevezetőből értesülünk arról is, hogy a kötet két alfejezetének szerzője Hajnal Klára, de hogy a könyv többi részében előforduló átvett szövegek pontosan honnan származnak, azokra már nem történik az előzőhöz hasonló korrekt és egyértelmű utalás.

Lássuk tehát a részleteket!

Az első fejezet azonkívül, hogy megemlíti a kínai ökológiai iskola létét, valamint vázol egy Kaerkes-féle város-ökológia-megközelítést, zömmel triviális megfogalmazásokat (például: mi a település, hogyan osztályozzák a telepü-léseket, melyek a funkcionális szerepkörök stb.) és egy nem létező idézetet tartalmaz. (A torz ökorendszerről szóló Kerényi-idézet nem található meg az Általános környezetvédelem című, 1995-ben megjelent kötetben. Az azonban igaz, hogy a Kerényi által írt kötet 94. oldalán szó van torzulásról, de lélektaniról!)

Egy recenzió írójának ritkán adatik meg, hogy saját szövegét is felfedezze a műben, igaz, hivatkozás nélkül, más szerzőkkel együtt a folklorizálódás útjára lépve. E bosszantó körülményt tetézi, hogy Nagy Imre nagyvonalúan kezeli az átvett gondolatokat, arra sem vigyázva, hogy az idegen nevű szerzők neve helyesen kerüljön leírásra. Így például Schouw neve tévesen jelenik meg.

A 34. oldalon a városökológia egyik meghatározását kifejtő mondatfűzés „véletlen” azonosságot mutat a Mezősi, Mucsi és M. Tóthné Farsang szerzőhármas (1999) által szignált, forrásként nem hivatkozott, a bibliográfiában azonban szereplő tanulmány gondolatmenetével.

A városi környezet történelmi fejlődése címet viselő második fejezet igen szellősre sikeredett. Nem tartalmazza az emberi települések kialakulásában szerepet játszó szellemi és gazdasági erőtényezők ábrázolását, ami nélkül pedig nehéz lenne megérteni a cselekvések indítékát. A történészek szerint mindig a kor emberének agyával kell gondolkozni ahhoz, hogy a folyamatok érthetővé váljanak számunkra. Talán szerencsés lett volna, ha a szerző beleolvas Lewis Mumford, Mircea Eliade, Leonardo Benevolo, Norman Pounds említett témában megjelent munkáiba.

A harmadik fejezet az urbanizációról és népességfejlődésről szól. Gyakorlatilag a Föld lakosságának növekedését és a városi népesség alakulását taglalja, továbbá vázolja a termelés és fogyasztás spiráljának felgyorsulását.

A negyedik fejezet a városok térszerkezetével foglalkozik. Hiányolom az első, úttörőnek számító Chicagói Városökológiai Iskola képviselőinek megemlítését, hiszen a városi szerkezetek létének felismerését Park és társai neve fémjelzi.

A következő fejezetek gyakorlatilag semmi újat nem hoznak: szó van bennük városi domborzatról, klímáról (e téren Unger János művei képezik a főbb forrást) és szennyezésről. A 98. oldalon szereplő Az éghajlati elemek városok által előidézett változásának átlagértékei című táblázat forrásaként feltüntetett The Human Impact on the Natural Environment, 1987 a bibliográfiában nem található meg. A táblázat sokkal inkább hasonlít a Horbert, Blume, Elvers és Sukopp Ecological contributions to urban planning című cikkében (1982) szereplőhöz, de hasonló táblázat megtalálható a Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék honlapján és Unger János publikációiban is.

A kilencedik fejezet a városi vízháztartást és a vízi ökorendszereket mutatja be, többek között sorra veszi a felszíni és felszín alatti víztípusokat, kitér a magyarországi ivóvízbázisok minőségi szempontú elemzésére, valamint a szennyező-források felsorolására.

A tizedik fejezet a városi talajokkal foglalkozik. Hiányosnak tűnik, hiszen a műben sokat említett Breuste által kidolgozott városi talajosztályozási szempontokat sem említi meg, nem szerepelnek a városi talajok fontosabb ismérvei, továbbá alig-alig olvashatunk a nehézfémekkel történő szennyezésről, az ún. Chemical Time Bombs jelenségről, valamint a mért adatokról (kivétel Szeged, ahol a Mezősi és társai által közölt eredmények szerepelnek).

A városok növényvilágáról igen keveset tudunk meg. Szó van ugyan néhány asszociációt uraló növényről, de a flóra elterjedésének történetéről, osztályozásokról, alkalmazkodási folyamatokról semmit sem találunk az opusban. A zuzmótérképezés alfejezet több sebből vérzik, semmit sem olvashatunk a zuzmókról, a környezeti feltételek változásai iránti érzékenység okairól, élőhelyi stresszre történő reakciókról, mellesleg úgy tűnik, mintha Nagy Imre találta volna fel és szabadalmaztatta volna a már másfél évszázada ismert módszert (a hivatkozások itt is hiányoznak).

Jobban sikerültek az ezután következő fejezetek, jó elképzelésnek tűnik A zöld-területek kialakításának ökológiai elvei című alfejezet beiktatása, amelynek egyetlen hibája, hogy nem eléggé részletes. A magyarországi városok zöldterületi sajátosságainak felsorolásánál a szerző által közölt adatok már idejemúltak, negyed évszázadosak vagy annál is régebbiek (kivétel a Tózsa 1998 forrás, amely azonban nem található meg a bibliográfiában). Szerencsésebb lett volna frissebb irodalmi forrásokra vagy saját kutatási eredményekre alapozni.

A városok közhigiéniáját tárgyaló fejezetben a hulladékkezeléssel és -hasznosítással kapcsolatos kérdések is részletezésre kerülnek. Érdekes és tanulságos a zöld beszerzéses táblázat, mely néhány mamutvállalat által alkalmazott környezetkímélő anyagbeszerzési praktikát és eljárást mutat be. Sajnálatos módon e táblázat forrása szintén kétséges (a táblázat alatt szereplő Lisa 2004 a bib-liográfiában nem található meg).

Hasznosnak és indokoltnak tűnik mind a városi zajok és vibrációk kérdésének, mind pedig a településfejlesztés humánökológiai elveinek a kötetbe történő beiktatása. Előbbi témában igen kevés magyar nyelvű tanulmány jelent meg, az utóbbi pedig koncentráltan tartalmazza a fenntartható település leírását, azon újabb nemzetközi dokumentumok felsorolását, melyek a fenntarthatóság fogalmát alapelvnek deklarálják; egyben áttekintést ad az élhető városok létrehozásának nemzetközi kezdeményezéseiről is.

Az utolsó fejezetekben a szerző az európai uniós és a magyarországi városfej-lesztési, -építési és -rehabilitációs kérdések jogi hátterét, valamint az ökológiai alapelveket figyelembe vevő városszer-kezetek kialakítását mutatja be.

A kötet végén található bibliográfia igen szedett-vedett szerkesztésűvé sikeredett, a címek csak látszólag kerültek ábécé szerinti sorrendbe. A szövegben nagyon sok a nem létező forrás megjelölése, a már említettek mellett még: Park 1926 (35. o.), Howard 1992 (46. o.), Vandermotten 1994 (55. o.), Parikh 1991 (62. o.), Keresztesi-Rétvári 1985 (72. o.), Rétvári 1990 (73. o.).

A bemutatott ábrák többnyire untig ismertek. Sokatmondó adat, hogy a kötet 88 ábrájából összesen kettő és fél saját készítésű, a többi különböző „forrásból” származik. 

Mindent egybevetve örülnünk kell a könyv megjelenésének, üdvözlendő a teljes diszciplínát felölelő, egységes tan-könyv jellegre való törekvés, és mivel hiánypótló mivolta miatt ebből a kötetből vélhetőleg sokan fognak tanulni, a szerző felelőssége, hogy e mű részleteiben is pontos, forrásmegjelöléseiben félreérthetetlen, a tájékozódni kívánók számára is biztonsággal használható legyen. Nyilvánvaló, hogy a kutatók többsége valamely diszciplína egy kisebb szeletével foglalkozik mélyrehatóan, így van nagyobb esélye új eredményeket felmutatni. Éppen ezért, ha összefoglaló munka írására adja a fejét, szerencsésebb legalább a lektorálás szint-jén bevonni azokat, akik az egyes rész-területek szakértőinek számítanak. A hibátlan bibliográfia, a források pontos jelölése pedig minimális feltétele minden tudományos igényességre számot tartó munkának.

 

               *Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 2007.

 

 

 

 


+ betűméret | - betűméret