stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

A román irodalom magyar recepciója


Farkas Jenõ

 

Vázlat

 

1. Bevezető

Már jó ideje foglalkoztat egyfajta fordítástörténet megírásának a gondolata, a román irodalom magyar recepciójának a feltérképezése. Felvetődik a kérdés, egyáltalán megírható-e ez a fordítástörténet, és ha igen, mit nevezünk fordításnak. Továbbá mit kell tartalmaznia: kizárólag szépirodalmi műveket, a különféle korokban keletkezett fordítások elemzését, fordítói életművek bemutatását? Vagy a szépirodalmi művek mellett román nyelvkönyveket, szótárakat, tankönyveket, politikai-gazdasági jellegű köteteket, kapcsolattörténeti könyveket és egyéb fordításokat is meg kell említeni? Ezenkívül tisztázni kellene azt is, hogy a befogadó magyar irodalom milyen normák szerint válogat, fordít, épít be saját testébe más irodalmakat? Ki szabja meg az értékrendet, és milyen normák szerint válogatnak és fordítanak a különböző korokban? Nem közömbös az sem, hogy eredeti vagy közvetítő nyelvből fordították-e a művet. Vagy van-e olyan román író, akinek életműve meghatározó lenne a magyar irodalomban, mint például Goethe, Novalis, Byron, Baudelaire, Joyce vagy Márquez?

Talán sajátos „erdélyi kérdésnek” kell tekintenünk a román irodalom fordítását? A lokális azonosságtudat, a transzszilvanizmus mennyire hatott abban, hogy erdélyi magyar írók, kiadók, irodalomszervezők román műveket fordítsanak? Milyen érvek szerint tették ezt: érték, baráti szálak, politikum, kényszer alapján vagy csak egyszerűen  az anyagi támogatás miatt? Feltevődik a kérdés: mennyire hatottak egymásra a költő-fordítók, például Kányádi Sándor – A. E. Baconsky vagy Szilágyi Domokos – Nichita Stănescu? Viszont az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a transzszilvanizmuson túl létezik egyfajta sajátos erdélyiség is, amit például Wéber Antal így fogalmaz meg Kolozsvári Grandpierre Emilről szóló monográfiájában (Kolozsvári Grandpierre Emil, Budapest, 1986.): „Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy erdélyi eredete – tehát élményvilágának sajátos jellege, a kulturális és történelmi tradíciók ott érvényes változata – különös »rálátást« biztosít a magyar viszonyokra.” A sajátosságon kívül a magyar írók részéről érezhető volt bizonyos nyitás a román irodalom felé, például Kassák Lajost említeném az 1920-as évekből. Később Németh László Kelet népei között című cikkében már 1940-ben (Németh László: Sorskérdések, Budapest, 1989) figyelmeztet arra, hogy a magyar írók az 1930-as évek elején kezdtek el panaszkodni, hogy a körülöttünk élő népekről, lengyelekről, szlovákokról, csehekről, románokról, horvátokról és szerbekről jóformán semmit sem tudnak. Az utolsó kétszáz évben csupán a németekre, franciákra, angolokra és olaszokra figyeltünk, és büszkén nyugatiságunkra – írja Németh László – „lám a magyar nép nem ereszkedhetett le a Balkán csőcselékibe. …Mi a szomszédainkat hanyagoltuk el. A nyers, rejtélyes, de nagy jövőjű kelet-európai tájakon szerzett tapasztalatokból nem vettünk át semmit.” Ezen el lehet és el is kellene gondolkodni! Viszont erre nekünk sosem volt elég időnk. Inkább a Németh Lászlói-i mély/híg magyar üggyel buzgólkodunk. Soha nem felejtem el, hogy a párizsi Magyar Műhely kiváló alapító-szerkesztőjének, Nagy Pálnak sikerült meghívnia Jacques Derridát a budapesti Francia Intézetbe. Derrida csodálatos előadást tartott a nemzet és nemzettudat fejlődéselméleteiről német és francia szemszögből, mire egy erdélyi származású filozófus felállt, és esernyőjére támaszkodva hosszasan, Derrida számára szinte érthetetlen módon elmagyarázta Németh László mélymagyar elméletét. De ezt már Babits is minősítette, tisztelt filozófus urak, már ezelőtt szinte 70 évvel! Itt lenne az ideje, hogy tekintsünk át a szomszéd kertjébe is – írja Takács Ferenc a Mozgó Világ 2008/5. számában, Gabriela Adameşteanu és Filip Florian regényei kapcsán, hiszen van mit tanulnunk.  

 

Dávid Gyula, író, szerkesztő, fordító külön szócikkben foglalkozik a műfordítással a Romániai magyar irodalmi lexikon hasábjain (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994, III. 666–676). Ebből kiderül, hogy a két világháború között 1938 szépirodalmi mű közül a műfordítás aránya csupán 10,57 százalék (azaz 215 mű), közülük (az eredetit tekintve) német 106; angol 29; román 22; francia 22; zsidó 12; spanyol 8; orosz 5; olasz 4; latin 3; japán 2; görög 1; indiai 1. Meglepő statisztika, melynek számos politikai és irodalmi háttérmagyarázata lehetséges. Ugyanez a lexikon alaposan elemzi Lőrinczi László fordítói tevékenységét: Ioan Slavici, Mihail Sadoveanu, Francisc Munteanu, George Călinescu (Egy furcsa lány), Tudor Arghezi prózája (A boldogasszony mosolya) és versei (1-3 kötet, 1994), az olaszoktól Ungaretti, Pavese, Quasimodo, Dante-fordításkísérlete, míg Kós Károly kiváló Meschendörfer-fordításáról nem szól. Ezt csupán azért említem, hogy íme mennyire reménytelen vállalkozás ismertetni egy ilyen hatalmas fordításirodalom akár rövid történetét is, hiszen több ezer fordítást, ezernyi kötetet és még több fordító munkáját kellene értékelnünk. Olyan általános képet szeretnénk felvázolni, amely legalább nagy vonalakban érzékelteti az utóbbi közel két évszázad fordítói tevekénységét és a befogadás alakulását. A témával kapcsolatos kézikönyveket (Veress Endre: Bibliografia română-ungară, 1–3. 1931; Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése, 1922; Pálffy Endre: A román irodalom története, 1961; Kemény G. Gábor: A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, 1962; Domokos Sámuel: A román irodalom magyar bibliográfiája, 1–2. 1966, 1978; Pallas és Révai lexikonok, Világirodalmi Lexikon, 1–19.) haszonnal forgathatják irodalmárok és történészek, diákok és tanárok egyaránt.

A román irodalom magyar recepciója elválaszthatatlan a két nép politikai és történelmi vitáitól, hiszen százötven éve a „magyar–román kérdés” megkerülhetetlen politikai tényező mindkét ország kulturális és politikai életében. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy az utóbbi fél évszázadban nem jelent meg magyar szerzőtől átfogó és tartalmas Románia története, holott nincs lassan olyan afrikai vagy indián törzs, amelyről ne lenne tudományos igényű könyvünk. És ez áll a románokra is! A román irodalom befogadását területileg sem lehet elválasztani. Az erdélyi románirodalom-recepció szorosan kötődik a magyarországihoz, hiszen a fordításköteteket mindkét ország könyvesboltjaiban terjesztették.

 

1.1. Buda és Pest a román kultúra központja (19. század)

A 19. században Buda és Pest (később Budapest) a román kultúra legfontosabb központjai közé tartozott. A budapesti könyvtárakban hatalmas román kéziratos és korai nyomtatott anyag található. Ha valaki a román nyelvtörténet vagy könyvnyomtatás kezdeteit tanulmányozza, annak az Országos Széchényi Könyvtárban vagy a budapesti Egyetemi Könyvtárban kell hosszú éveket eltöltenie – mondta Gheorghe Chivu, bukaresti nyelvészprofesszor, aki közel három évtizeden keresztül kutatott nálunk, és fontos művekkel gazdagította a román nyelvtörténetet.

Budán működött az Egyetemi Nyomda, amely 1780–1840 között mintegy kétszáz román könyvet adott ki, köztük fontos görög katolikus egyházi könyveket, prédikációkat, görögkeleti zsolozsmákat, latin és román nyelvészeti munkákat, tankönyveket, nyelvkönyveket, fordításokat, tudomány-népszerűsítő műveket. Itt jelent meg a kevésbé ismert Maller Péter magyar nyelvtana románul és Bota Mózes román nyelvtana magyarok számára. Az Erdélyi Iskola képviselői itt adták ki legfontosabb műveiket, a román felvilágosodás meghatározó elméleti munkáit. A legjelentősebb román költő, Mihai Eminescu a pesti Familia című lapban közölte első versét 1866-ban, nevét is Iosif Vulcan változtatta Eminovici-ról Eminescura. Az ifjú román poéta első színibírálatát az erdélyi románok Albina (1870) című újságjában publikálta, majd első politikai cikkeit Alexandru Roman lapjában (Federaţiunea, 1870). Sajtóper is indult ellene írásai magyarellenessége miatt, de az ifjú költőnek sikerült Bécsbe távoznia, ahol tanulmányait folytatta. Pesten és Budán számos román lap jelent meg (Biblioteca românească, 1821–1834; Albina, 1869–1876; Aurora română, 1863–1865; Concordia, 1861–1870; Familia, 1865–1880; Federaţiunea, 1868–1876; Gura satului, 1867–1871, Muza română, 1872; Priculiciul, 1872; Speranţa, 1863; Umoristul, 1863–1866); majd az egyesült Budapesten adtak ki az Adevărul, 1903–1917; Cucu, 1910, 1918; Foaia ilustrată, 1907–1919; Luceafărul, 1902–1906; Lupta 1906–1910 Poporul român, 1901–1914; Şezătoarea, 1875–1880; Viitorul, 1883–1885) című lapokat. Ezek nagy része eljutott Moldvába és Havasalföldre is. A világon a harmadik egyetemi szintű Román Tanszék 1862-ben alakult Pesten, Alexandru Roman vezetésével. Octavian Goga a Budapesten kiadott Luceafărul (1902–1906) című folyóirat hasábjain vált költővé, és itt adták ki első verseskötetét is (Poezii, 1905).

Ezenkívül közös folyóiratok próbálták elősegíteni a magyar–román közeledést. Ilyen volt, hogy csak egyet említsek, Moldován Gergelynek Kolozsváron kiadott Ungaria (1892) vagy Román–Magyar Szemle (1895) című folyóirata. Ezért viszont nem kapott osztatlan elismerést, mert „hazafias törekvéseiért a túlzó románok elfordultak tőle, de annál nagyobb tekintélyre tett szert a magyarság előtt” hiszen később tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, és megkapta az udvari tanácsos címet – írja róla Alexics György a Révai Lexikonban (13. k.). De maga Alexics is megkapta a kritikát román barátaitól, főleg Ioan Slavici-tól.

 

1.2. A magyar-román szellemi kapcsolatok kezdetei

Erdélyben a német és a magyar protestantizmus hatására a román vallási élet és az iskolai oktatás felélénkült, megerősödött a népnyelv iránti érdeklődés, és ezzel együtt megindult a könyvkiadás is. Az első román iskola Brassóban létesült, ahol 1559-től románul tanítottak a szláv helyett. Az első román nyomtatott (tan)könyv (Catehismul luteran – Luther Márton katekizmusának román fordítása1 Nagyszebenben jelent meg 1544-ben, de ebből egyetlen példány sem maradt fenn. Ezt követően több, a kálvinista tanítást tartalmazó művet adott ki Coresi, görög származású román papnyomdász, aki Brassóban telepedett le Johannes Benkner vállalkozó szellemű szász bíró meghívására, aki jelentős papírmalmok birtokosa is volt. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az 1564-ben Coresi által nyomtatott Tîlcul evangheliilor (Az Evangéliumok magyarázata) című könyvet Forró Miklós magyar főúr költségén adták ki, az 1582-es Palia de la Orăştie (Ószövetség) költségeit Geszthy Ferenc dévai zászlósúr állta. A 17. század elején Bethlen Gábort foglalkoztatta a Biblia teljes szövegének román nyelvű kiadása. Gáldi László szerint az 1648-as román Újszövetség könnyen lehet Bethlen Gábor terveinek kissé módosult megvalósulása. A 18. században a kolozsvári jezsuita, majd a piarista (itt tanultak az Erdélyi Iskola képviselői is) és erdélyi görög katolikus iskolákban és magyarországi egyetemeken, majd a római és bécsi teológián tanuló román diákok vetették meg a modern román kultúra és civilizáció alapjait. Magyar részről ezt szokás olykor a „hagyományos nemzetpolitika” vagy a „nemzetiségi politika” részének, netán a „kultúrfölény” kifejeződésének tekinteni, míg a románok közül sokan „üdvözítő hatásnak” nevezik, egy „kulturáltabb nép segítségének”, közöttük azonban messze azok vannak nagyobb számban, akik szerint ez a magyar „elnemzetielenítő politika” része, „ortodoxiaellenes harc” „erőszakos magyarosítás” volt. Jeles történészek/irodalomtörténészek – Nicolae Iorga, Iosif Pervain és mások – elismerték a magyar hatás fontosságát, sokan mások csökkenteni próbálták ennek értékét. Viszont tény, hogy a román nemzettudat és a román népnyelv egységének gondolata magyar könyvtárakban, egyetemeken és nyomdákban született meg.

 

2. A román kultúra magyar recepciója és általános jellemzése

A recepció két főbb szakaszra osztható. Az első az 1820–1919 közötti időszakra tehető, a második a Trianon utáni időszakot öleli fel.

 

2.1. Az 1820-1919 közötti időszak

A 18–19. század fordulóján a román kultúra legképzettebb képviselői cenzorként, korrektorként és szerkesztőként dolgoztak együtt jeles magyar tudósokkal a Budai Egyetemi Nyomdában, amely a felvilágosodás eszméit terjesztette a románok lakta területeken. A román nemzeti eszme tudományos alapjait ebben a műhelyben rakták le olyan személyiségek, mint Samuil Micu, Petru Maior és Gheorghe Şincai, ők az ún. Erdélyi Iskola képviselői. 1777 és 1848 között ebben a nyomdában készült az a több mint kétszáz román könyv, amelyet azután Magyarországon, Erdélyben, Moldvában és Havasalföldön terjesztettek. Nicolae Iorga szerint is a legszebb nyomdai kivitelezésű román könyvek itt jelentek meg. Például egyedül Petru Maior 12 eredeti mű és fordítás mellett mintegy száz román nyelvű munkát szerkesztett és adott ki (ebből 44 tankönyv, 22 egyházi könyv, 10 történelemkönyv, 12 gazdasági, 16 egyéb kiadvány). Ezenkívül öt latin és néhány két- vagy többnyelvű könyv jelent meg Budán, román szerkesztők gondozásában. Ugyancsak románok írták az első magyaroknak szánt román nyelvtanokat, ők próbálkoztak a román irodalom magyarosításával és fordítva.

A román tudományosság bölcsője tehát a Budai Egyetemi Nyomda. Az első latin nyelvű, rendszeres román nyelvtant (Elementa linguae Daco-Romanae sive Valachicae, 1780) még Bécsben adták ki, második kiadása (1805) már Budán jelent meg, szerzői Samuil Micu és Gheorghe Şincai. Ezzel kezdetét vette a balázsfalvi latinos nemzeti szellemi irányzat. Şincai maga is 1781-től a balázsfalvi román görög katolikus gimnázium retorikatanára, majd 1804-től a Budai Egyetemi Nyomda korrektora. Az itt kiadott jelentős, latin és román nyelvű nyelvészeti és történeti munkákban alapozták meg a román nép és nyelv latin eredetének tanait és a román önállósulás gondolatát.2 Fontos román irodalmi műveket is kiadtak, mint például Dinicu Golescu úti naplóját (1826), Nicolae Beldiman Voltaire- és Gessner-fordításait, Petru Maior Fénélon-fordítását. Itt jelent meg 1825-ben az első román–latin–magyar–német lexikon. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az ortodox egyház, amely minden eszközzel harcolt az „unitusok” (görög katolikusok) ellen, Budán jelentette meg 1804 és 1807 között a 12 kötetes Mineiul című zsolozsmagyűjteményt (egyházi szertartások szövegeit lebontva hónapokra és napokra).

A magyarországi latin kultúra rendkívüli hatást gyakorolt a 18. és 19. századi erdélyi román szellemi vezetőkre, akik az 1840-es évektől a jászvásári és bukaresti egyetemeken tanítanak. Egy kevésbé ismert példát említenék: 1832-ben jelent meg a budai nyomdában Szalay Péter magyar nyelvtanának román fordítása. A fordító, Maller Péter,3 az akkor még pesti egyetemi hallgató, kiváló munkát végzett, és ennek köszönhető, hogy 1837-ben meghívták a jászvásári (iaşi-i) Academia Mihăileană (Mihály Akadémia) filozófia tanszékére. Itt a moldvai román szellemi élet egyik vezetője lett, Petre Maller Câmpeanu névvel. 1871-től a Román Akadémiai Társaság tiszteletbeli tagja. Legfontosabb műve az akkor igen korszerű Román nyelvtan (Gramatica românească, 1848), amely tükrözi a korabeli német és magyar nyelvtanok szellemét. Szintén az Egyetemi Nyomdában jelent meg 1836-ban az első, magyaroknak szánt román nyelvtan cirill betűkkel. Szerzője a gyulai születésű Bota Mózes (Moise Bota)4 lippai „nemzeti oláh tanító” – ahogyan nevezi magát. Bota 1829-es verseskötetében Csokonai Lilla-dalainak az átköltését is megkísérelte.5 Második kötete 1847-ben látott napvilágot.6 Ez az ortodox tanító a román tankönyvtörténet egyik úttörője, ugyanis 1820-ban Lippán jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet (Abecedarul), amiért a szerb egyházi vezetés elbocsátotta állásából, és Nagyszebenben kellett meghúzódnia. Feltehetően ez volt az utolsó, Petru Maior által szerkesztett könyv.

Említésre méltó a görög származású román Zaharia Carcalechi (később bukaresti) könyvkereskedő munkássága, aki ugyancsak a budai nyomdában 1821 és 1830 között adta ki az első román nyelvű irodalmi és történeti folyóiratot, a Biblioteca româneascăt (Román könyvtár), melynek beszédes alcíme (1829-től) a következő: „Számtalan hasznos dolgok gyűjteménye, 12 részben, első ízben összeállítva igen tanult férfiak által, és megjelentetvén a román nép számára.” Az ügyes kereskedő a románok lakta területen terjesztette lapját, amely nagyban hozzájárult a román nemzettudat fejlődéséhez. Moldvában és Havasalföldön jóval később jelent meg ilyen folyóirat: Jászvásáron Mihail Kogălniceanu adta ki az Arhiva românească (1840–1845),  Bukarestben A. Treboniu Laurian és Nicolae Bălcescu a Magazin istoric pentru Dacia (1845–1848) című lapot. 

Fontos állomás a román irodalom magyar recepciójában a herderi eszmeiség jegyében kiadott első román népköltészeti antológia: Virágok az oláh népköltészet mezejéről (fordította Ács Károly, 1858, Pest). Az első Eminescu-vers magyarul 1885-ben a Kolozsvári Közlöny karácsonyi számában jelent meg. A román elbeszélők első gyűjteményes kötete magyarul 1903-ban jelent meg, az első versfordítás-kötet 1907-ben (Delelő, Révai Károly tolmácsolásában), ezt 1909-ben egy nagyobb méretű költészeti antológia követte Nagybányán, Révay Károly, Brán Lőrinc és Simon Aurél fordításában. (E két utóbbi román volt.) Ács Károly vállalkozását folytatta a Román népdalok és balladák (1872) Moldován Gergely fordításában, a Román népdalok Ember György, Grozescu Iulian, Vulcanu József tolmácsolásában (1877), majd két újabb Moldován-fordításkötet (Román közmondások, 1882; Koszorú a román népköltészet virágaiból, 1884), valamint Alexics György Román népmesék (1912) című fordításkötete. Miron Cristea7 1895-ben Budapesten, magyar nyelven védte meg az Eminescuról szóló első szakdolgozatot. Cristeát 1925-ben Románia legmagasabb egyházi vezetőjévé választották. A román irodalom recepciójában fontos állomás a Pallas Lexikon (1893–1897) és a Révai Lexikon (1911–1935). Ezenkívül meg kell említenünk néhány fontos történelmi munkát, mint például Hunfalvy Pál,8 Moldován Gergely,9 Jancsó Benedek10 könyveit, amelyek szorosan kötődnek a román kultúra és civilizáció magyar recepciójához. Említésre méltó néhány kiváló román nyelvtankönyv is (Fekete Negruţiu János, 1852; Moldován Gergely, 1872; Alexics György, 1892.) Ebben az időszakban két jeles román író (Ioan Slavici: A szerencsemalom, fordította Kovács János, 1898; George Coşbuc: Költemények, fordította Révai Károly, 1905) műve jelent meg magyar fordításban.

 

2.1.1. Alexandru Roman és a budapesti Román Tanszék

A kiegyezést megelőzően alakult meg 1862-ben a budapesti Román Tanszék, amely a padovai és harkovi után a harmadik az egyetemi szintű román nyelv- és irodalomoktatás történetében. Tíz évvel később, 1872-ben a kolozsvári egyetemen is megalakult a román nyelv és irodalom rendes tanszéke, melynek vezetője Szilasy Gergely, majd Moldován Gergely volt.

A budapesti tanszék alapító tanára a neves Alexandru Roman országgyűlési képviselő, a Román Akadémia alapító tagja, több jelentős lap szerkesztője és a politikai csatározások nagymestere volt. Az országon belül egyre feszültebbé vált nemzetiségi viszonyokat, főleg a magyar–román kapcsolatokat jól tükrözi publicisztikai tevékenysége. A Budapesten megjelenő Concordia című újságot 1868-tól irányítja, majd a Federaţiunea (1868–1876) hasábjain a román politikai érdekek mellett szállt síkra, ezért több alkalommal sajtóperben börtönbüntetésre ítélték. Roman országgyűlési képviselőként is tevékenyen részt vett a magyar–román vitában. Messzemenően támogatta a balázsfalvi gyűlés huszadik évfordulója alkalmából kiadott ún. balázsfalvi állásfoglalást (Pronunciamentul de la Blaj, 1868), sőt elsőként közölte is lapjában. Az állásfoglalás lényege Erdély és a románság autonómiája, külön országgyűlés mellett. Emiatt egyéves börtönbüntetésre ítélték, amelyet 1870–71-ben töltött le a váci börtönben. Alexandru Romant nemzeti hősként mutatja be a román történetírás, teljes joggal.11 De ahogy a kor, maga Roman tevékenysége is ellentmondásos volt. A francia külügyminisztérium levéltárában folytatott kutatásaim során kiderült, hogy Roman, a váci börtön foglya, Andrássy Gyula megbízásából – Ioan Puşcariuval,12 az ASTRA, az erdélyi románok kulturális egyletének szellemi atyjával együtt – Erdélybe utazott azzal a céllal, hogy meggyőzze Andrei Şaguna püspököt: működjék együtt a magyarokkal. Ezt a közeledést Şaguna visszautasította. „Ceux-ci – írja az eseményről Emile Picot temesvári francia alkonzul – sont revenus tout confus à Pest et ne cherchent plus à faire de la propagande pour le ministère.”13 Talán így jobban érthető, hogy Roman (a Familia tudósítása szerint) börtönbüntetése idején, 1870 októberében, reumatikus fájdalmait Marienbadban kezeltethette.

Ezzel együtt 1870-ben a Federaţiuneában jelent meg a húszéves Mihai Eminescu magyarellenes cikksorozata. Íme, ilyen ellentmondások közepette alakult a magyar és a román politikai élet, irodalom és kultúra közötti kapcsolatrendszer.

Ha a legnagyobb román költő, Eminescu életművének magyar vonatkozásait és fogadtatását nézzük, jobban megértjük a magyar–román irodalmi kapcsolatok némely vonatkozását. Eminescu életműve több szállal kötődik a magyar fővároshoz. Politikai cikksorozata a magyar országgyűlés 1870. februári „belügyi költségvetési” vitájához kapcsolódik. A vita rövid története a következő: egy román képviselő „subventiot” kért erdélyi román színház felállítására. 1870. február 11-én hangzott el Tisza Kálmán képviselőházi válasza, melyben a magyarság „vezérszerepét” emelte ki. Megilleti ez a szerep  históriai múltjánál, relatív többségénél fogva – szólt a válasz – „és viszi […] anyagi és szellemi fölénye által”. Következett a sokat vitatott állítás: „meg vagyok győződve, akár van ilyen törvény, akár nincs, mindaddig, míg anyagi és szellemi supremátiánkat megtartjuk, ezen vezérszerepet is megtartjuk.” Vincenţiu Babeş román képviselő válaszában a „primátust”, a „vezérszerepet” elismeri, ha az „természetszerű és nem törvény által biztosított”, és nem fajul el „kizárólagos kiváltsággá”, de addig, amíg „törvény által és következőleg szuronyok által tartatik fönn, nem primatus, hanem suprematia”. Tisza Kálmán egy másik, 1870 márciusában elhangzott beszédében megkérdőjelezte a román nemzetiség létét, ami komoly ellenérzést váltott ki a románok körében.

Ezt a vitát a Bécsben tanuló Eminescu is figyelemmel kísérte, és néhány hét alatt elkészült három részből álló cikksorozata: Rendezzünk egy kongresszust, Egységben az erő, Egyensúly, amely a Federaţiuneában látott napvilágot Varro álnév alatt. A sorozat első írását (1870. április 5.) Eminescu azzal a kérdéssel indítja: milyen szerepet vinnének a románok Ausztria megreformálásában, abban az esetben, ha bekövetkezne a dualizmus bukása. Ebben a kialakulóban lévő helyzetben a románoknak aktív szerepet kell vállalniuk. A román nemzetiségnek ki kell nyilvánítania, hogy közösséget vállal Ausztria összes nemzetével, amely a románokkal azonos érdekeket tart szem előtt. A római ősökkel büszkélkedő „ősi nemzet” számára teljességgel „abszurd, hogy jogokat koldul a magyaroktól”. Elítéli a „szolgalelkű, simulékony románokat”, akik saját érdekből politizálnak, és „állásokat koldulnak maguknak”. Eminescu retorikájának egyik lényeges eleme: a rabszolgasorba jutott ősi román nemzet „Európa legzüllöttebb népétől koldul jogokat”. Az ifjú filozófushallgató mérhetetlen energiával vágott bele a hatalmas feladatba, hogy kimutassa a magyarság erkölcsi, szellemi, politikai, gazdasági, tudományos, néplélektani alacsonyrendűségét a románnal és más nemzetiséggel szemben. Ebből aztán levonható a tanulság, hogy a magyar nem uralkodhat más népek fölött, és a dualizmus nem egyéb, mint „diplomáciai fikció”. Tételszerű, örök érvényűnek szánt megállapításai részei annak a szenvedélyes retorikának, melyben a hangsúly a pátoszra esik. Második cikkében (1870. április 10.) azt kívánja bebizonyítani, hogy a magyar azért nem illetékes, hogy jogokat adjon a románnak, mert „számban majdnem velünk egyenlők”, és „történelmileg később érkeztek, mint mi”. A románok jogaikat csak a tróntól várhatják, és csatlakozniuk kell az elégedetlen nemzetekhez – véli a román költő. A harmadik cikkben (1870. április 22.) Eminescu a nemzetek közötti teljes jogegyenlőségről értekezik. „Kijelentjük: megértjük, de nem fogadjuk el, hogy valaki kiszolgáltatottja legyen egy erős nemzetnek, mely nyers erővel leigázta őt, avagy alávetettje egy másik nemzetnek, mely tündöklő civilizációval kápráztatja el. De mi kinek… legyünk a szolgái? Európa legzüllöttebb népességének, amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc. Mert mivel rendelkeznek ezek az emberek, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? Van-e tudományuk? Van-e kereskedelmük? Egyáltalán mi az övék?...” A pamflet befejező részében a szerző kijelenti: „Magyarország ma – nem létfeltétele Ausztriának”, és „ne feledjük, hogy Ausztria népeinek értelmisége kifejezetten nacionalista”. Ezeket az intelmeket és támadásokat bizonyára a kor magyar politikusai is érzékelték, viszont naivan és rosszul kezelték. Kétségtelenül túlzóak Eminescu állításai, viszont a kor publicisztikájában ez elég gyakori jelenség. Ebben az időszakban a magyar lapok is rendkívül élesen támadták a románokat, a kontinuitáselméletet, a görögkeleti egyház propagandáját. Ahhoz, hogy jobban megértsük Eminescu politikai nézeteit, hosszasan kellene elemeznünk a medgyesi szász pap, Stephan Ludwig Roth 1842-ben kiadott Der Sprachkampf in Siebenbürgen (Nyelvháború Erdélyben) című írását, a cseh-német Franz Schuselka politikai cikkeit, az 1848–49-es magyar–román ellentéteket, a magyar és a román emigráció vitáit, az erdélyi román nacionalizmus alakulását (lásd még a 7. jegyzetet). Vitán felül áll, hogy Eminescu, a politikai újságíró, rendkívül tájékozott volt ezekben a kérdésekben. 

*

A 19. század végén a román irodalom magyar recepcióját a Pallas Lexikon (1893–1897) tudományos igényességgel hajtotta végre. Aránylag széles olvasóréteg juthatott bő információkhoz a románok történelméről, földrajzáról, irodalmáról, nyelvéről. A lexikon főmunkatársa Alexics György (Gheorghe Alexici), a budapesti Román Tanszék tanára volt,14 aki  a legfrissebb román irodalomkritika alapján elemezte a román írók életrajzát és műveit, állást foglalt erdélyi „latinoskodókkal” kapcsolatban is (I. k. 193.), akiket Titu Maiorescu vagy Mihai Eminescu is bírált túlzásaik miatt. Hasdeuról szóló cikkében kiemeli, hogy a román nyelvész magyarokra vonatkozó elméleteit Hunfalvy Pál gyakran cáfolta és bizonyította az ellenkezőjét. Alexics románságképe nem mindig pozitív, emiatt például Ioan Slavici élesen támadta nagyszebeni lapjában (Tribuna, 1884), megkérdőjelezve Alexics felkészültségét, sőt románságát is. Később Costa János (Ioan Costa) vette át a román szócikkek írását. Általában a szócikkekben gyakori utalásokat találunk magyar fordításokra. Így a 14. kötet Erzsébet román királyné (Carmen Sylva) mintegy tucatnyi regényét és elbeszéléskötetét említi, amely magyar nyelven is napvilágot látott. Viszont azt már kevesebben tudják, hogy Párizsban Justh Zsigmond igen közeli barátságba került Carmen Sylvával. A román királyné Erzsébet császárné (Sziszi) közeli társaságához tartozott. Tehát nem véletlen, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem doktori címet adományozott Carmen Sylvának. Sőt még az is feltételezhető, hogy az Akácos út Carmen Sylva versére íródott. Ellenben Ady gúnyosan ír a királyné regényírói tehetségéről (Ducura Dumbrava, Budapesti Napló, 1907.), annál nagyobb elismeréssel illeti viszont a Párizsban élő, szintén román származású írónőt, Anna de Noailles-t: „Ez az asszony az új, francia irodalom egyik legbiztosabb, legerősebb tehetsége és valakije.” (Egy poéta-grófné, Budapesti Napló, 1908.)

A Révai Lexikon (1911–1935) román szócikkeit is Alexics György írta. Ezekben még jobban nyomon követhető a román irodalom fejlődéstörténete, hiszen a szerző alaposan ismerte a témát. Külön ki kell emelnünk, hogy a román szócikkek megbízható, pontos adatokat tartalmaznak a fordításokról, a szerzők magyar vonatkozású tevékenységéről.

 

2.2. A Trianon utáni három időszak

Az új történelmi helyzetben a román irodalom magyar recepciója gyökeresen megváltozott. Budapest elveszítette vezető szerepét, a hangsúly áttevődött Erdélyre (leginkább Kolozsvárra és Marosvásárhelyre). Ez az időszak három részre osztható: az első 1920-tól 1948-ig, a második 1948-tól 1990-ig terjed, míg a harmadik 1990-től napjainkig tart.

 

2.2.1. Az 1920 és 1948 közötti időszak

Ebben az időben látványos gyorsasággal jelentek meg a különféle román nyelvtanok, tankönyvek, ezenkívül nyolc gyűjteményes verseskötet, köztük sok kiváló fordítás. Bukarestben ekkor még nem adtak ki magyar nyelvű fordításköteteket. Az előző kötetekhez viszonyítva ebben az időszakban a fordítók a magyar irodalom jeles alakjai voltak, mint például Áprily Lajos, Dsida Jenő, József Attila, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc. Így az esztétikai érték szerint válogattak a román költők (Vasile Alecsandri, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Tudor Arghezi, Lucian Blaga, Octavian Goga, Ion Minulescu) munkái közül. Fontosabb kötetek: Új román költők antológiája, ford. Keresztury Sándor, 1922; Szerelmes kert. Modern román költők, ford. Fekete Tivadar, 1924; Átültetett virágok, ford. Kiss Piroska, 1925; Műfordítások román költőkből, szerkesztette Bitay Árpád, 1928; Gáldi (Göbl) László: Műfordítások, 1928; Klasszikus kert. Régi román költők antológiája, ford. Fekete Tivadar, 1930; Szegények küszöbén, ford. Salamon Ernő, 1938; Mai román költők, ford. Szemlér Ferenc, 1940; Mai román líra, ford. Áprily Lajos, Dsida Jenő, Gáldi László, Jánosházy György, József Attila, Kiss Jenő, Réz Ádám, Szemlér Ferenc.

A Műfordítások román költőkből (1928) című antológiában például Áprily Lajos kiváló fordításában olvasható Lucian Blaga négy fontos verse. Íme egy rövid idézet A tölgy című versből: „Ó terebélyes erdőszéli tölgy, / Puha szárnyával, mondd, miért borúl / Alattad annyi béke rám, / Ha árnyékodban fekszem hangtalan / S a lomb dédelgetően játszik velem?...” Ugyanebben a kötetben látott napvilágot Az esticsillag címmel R. Berde Mária kitűnő tolmácsolásában Eminescu Luceafărulja.

A román népköltészetet ötkötetnyi román ballada-, népmese-, népdalfordítás képviseli ebben az időszakban. A fordítók között van Szabédi László, Komjáthy István és mások. Több fordítás a Debreceni Magyar–Román Társaság kiadásában látott napvilágot. Ekkor jelennek meg az írói életművek első magyar gyűjteményes kiadásai: három Mihai Eminescu-kötet (1934, ford. Kibédi Sándor; 1939, ford. Finta Gerő; 1947, szerk. Jékely Zoltán). A két világirodalmi lexikon (Benedek–Wiegler, 1922; Dézsi László, 1932) román anyaga általános tájékoztatást nyújt a román irodalom fejlődéséről és a fordításirodalomról. A Román drámaírók könyvtára című sorozatban (Budapest, 1934) a magyar olvasó Ion Luca Caragiale, Octavian Goga, Victor Eftimiu, Ion Minulescu, Ion Marin Sadoveanu műveit ismerhette meg.

Érdekes jelenség ugyanakkor a francia–román irodalom magyar recepciója, ugyanis 1924-ben lát napvilágot Panait Istrati Kyra Kyralina c. regényének magyar fordítása. A Korunk (1926) recenzense írta róla: „ez az ember a lélek szokatlan mélységeiből szól hozzám akkor is, amikor a legmindennapibb dolgokat mondja.” Füst Milán is elragadtatással jellemzi a regényt: „A szemembe néz, és el meri hitetni velem, hogy e sok szörnyűség nemcsak természetes, sokszor még szép is. A szörnyűben, tudjuk, lehet vad szépség – s az ő könyvében ezt nemegyszer állapítottuk meg újra. S ami túlontúl szörnyű, az néha már nevetésre indít: s benne nagy képességek vannak, hogy ezt a nevetést is kiváltsa belőlünk.” (Nyugat, 1925) A regény további számtalan kiadást ért meg (1926, 1957, 1958, 1963, 1976), legutóbb, 2007-ben a budapesti Noran Kiadó jelentette meg.

Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje című regénye 1938-ban jelent meg, 1945-ben követte a Lázadás, Gáldi László fordításában.

 

2.2.2. Az 1948–1990 közötti időszak

E negyven év jellemző vonása, hogy a fordításirodalomban összemosódott az esztétikum és a politikum. Újabb antológiák jelennek meg, ezúttal a kölcsönösség jegyében, a két ország közötti kulturális egyezmények alapján. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne születtek volna kitűnő fordítások, viszont az írók és művek kiválasztásban már döntő szerephez jutott az ideológiai szempont. Debrecenben (1948) és Budapesten (1957) jelentek meg népköltészeti antológiák (balladák, népmesék)  Komjáthy István, Bözödy György, Ignácz Rózsa és Jékely Zoltán kiváló tolmácsolásban. Őket követték Kiss Jenő remek balladafordításai. Hét jelentősebb költészeti antológia készült Budapesten, Bukarestben és Marosvásárhelyen, a fordításokat továbbra is neves magyar költők jegyzik. Például az 1951-es Román költők antológiájának fordítói között szerepel Áprily Lajos, Hajnal Anna, Hajnal Gábor, Hegedűs Géza, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kormos István, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Vas István, Zelk Zoltán. Az erdélyiek közül Szemlér Ferenc (1959) és Franyó Zoltán (1960) adott ki terjedelmes fordításkötetet. Több román költészeti antológiának Köpeczi Béla volt a szerkesztője. Bukarestben jelent meg 1961 és 1964 között a Román Irodalom Kis Tükre című négykötetes gyűjtemény, amely átfogó képet nyújt a román irodalom fejlődéséről. Fontos válogatás továbbá a Mai román elbeszélők (Budapest, 1953), és a közös kiadású Romániai elbeszélők (Budapest, 1965).

Ebben az időszakban például csak Bukarestben hét Eminescu-kötetet adtak ki 1961 és 1966 között. A máig legteljesebb az 1967-es Válogatott művei című budapesti kiadás, Köpeczi Béla szerkesztésében, Gáldi László jegyzeteivel. Az Eminescu-életmű magyar recepcióját nagyban elősegítették Kakassy Endre A fiatal Eminescu (1959) és Eminescu élete és költészete (1962) című monográfiái, Gáldi László kiváló tanulmányai, román nyelven megjelent monográfiája (Stilul poetic al lui Eminescu, 1964). Ebbe a sorba illeszkedett később Domokos Sámuel Goga-monográfiája és tanulmányai. Pálffy Endre A román irodalom története (Budapest, 1961) című könyve mérdföldkő a román irodalom recepciójában. Jól érzékelhető a szerző francia és magyar irodalmi jártassága is, hiszen gyakran hasonlít össze műveket, irányzatokat. Hogy „korfüggő”, az szinte magától értetődik. (Azóta sem jelent meg román irodalomtörténet!)

Mihail Sadoveanu több mint 40 címmel szerepel a bibliográfiákban, A balta című regény hat kiadást ért meg. Külön ki kell emelnünk Lőrinczi László fordítói tevékenységét, aki Sadoveanu- és Mateiu I. Caragiale-művek tolmácsolása mellett versfordításai révén vált ismertté.

A bukaresti Kriterion Könyvkiadó megjelenésével a fordításirodalom megélénkült, hiszen ez állami „elvárás” is volt. A fordítások száma meghaladja a nyolcvanat. Évenként megszabott számú román írót kellett megjelentetni magyar nyelven. A bukaresti kiadó úgy tett eleget ennek a feladatnak, hogy kiváló román költők és prózaírók (Nichita Stănescu, Marin Sorescu, Alexandru Ivasiuc, Augustin Buzura, Ana Blandiana, Eugen Uricaru, A. E. Baconsky, Mircea Horia Simionescu, Marius Robescu, Mircea Ciobanu) műveit jelentette meg. Az 1970-es évektől bontakozott ki több jelentős erdélyi fordítói életmű (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lőrinczi László, Bajor Andor, Kiss Jenő, András János, Csiki László, Lászlóffy Aladár, Németi Rudolf, Balogh József, Farkas Árpád, Király László, Kántor Lajos, Kántor Erzsébet, Horváth Andor). A szóban forgó időszakban kiadott fordításkötetek alapján elmondhatjuk, hogy Slavici, Eminescu, Rebreanu, Sadoveanu, Ion Luca Caragiale, Creangă, Cezar Petrescu, Zaharia Stancu legtöbb műve olvasható magyarul. Jelentős teljesítmény az Eminescu a magyar irodalomban című közös kiadású (Kriterion–Európa, 1989) tanulmánykötet, amely igényes, szakszerű összegzése a költő magyar recepciójának.

E kor legnagyobb vállalkozása a Budapesten kiadott, 18 kötetes Világirodalmi lexikon (1970–1996), amelynek román anyaga ötszáz íróra, számos folyóiratra, irányzatra terjed ki. A kilencvenes évek közepén ez a magyar lexikon volt a legteljesebb román irodalmi enciklopédia! A lexikon 1500 munkatársa között szép számmal szerepeltek román szerzők is.

 

2.2.3. 1990-től napjainkig

A román irodalom magyar recepciója 1990-től újabb szakaszába lépett, ugyanis a fordításirodalmat már nem államközi kulturális egyezmények irányítják, hanem a vállalkozók, a könyvkiadók és nem utolsósorban a hazai és külföldi szponzorok. Az ideológia helyét átvette a pénz. Hogy melyik tett/tesz nagyobb károkat, azt nem könnyű eldönteni! Egyetlen példát említenék: 1951-ben Jegyzőkönyv címmel válogatás jelent meg Caragiale karcolataiból kiváló fordítók (Grandpierre Emil és Réz Ádám) tolmácsolásában. A kötet előszavában többek között ez olvasható G. E. tollából: „Az olvasó tökéletesen megismerheti belőle azt a társadalmat, amely ellen Caragiale a szatíra fegyverével harcolt, s amelyet csak a felszabadító Vörös Hadsereg semmisített meg. Ezért tettük válogatásunk élére ezt az írást.” (Az 1907 – Tavasztól őszig című írásról van szó.) Akkor ilyen árat kellett fizetni az egyébként pompás szövegek megjelentetéséért. De hol maradnak napjainkban az újabb Caragiale-kötetek? Szerencsére színműveit kolozsvári, marosvásárhelyi, budapesti színházak is játsszák. Nem szeretném „fényezni” a diktatúrát, de a pénz, főleg pedig azok, akik mögötte állnak, talán még kegyetlenebbül diktálnak, mint az ideológia cerberusai!

A magánkiadók választását inkább a pályázati lehetőségek és az eladhatóság befolyásolják. Az 1989-es romániai események és a költő ismertsége magyarázza például, hogy már 1990-ben piacra került Mircea Dinescu A halál újságot olvas. Versek (Ford. Csordás Gábor és Csiki László, Jelenkor, Pécs) című kötete. Követte Szlafkay Attila Dinescu-válogatása, továbbá a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában két publicisztikakötet Váli Éva fordításában. Ugyancsak a Jelenkor Kiadó figyelt fel Mircea Cărtărescu prózájára, akinek rendre három kötete jelent meg magyarul (Sóvárgás, ford. Csiki L., 1997; Vakvilág, ford. Csiki L. 2000; Miért szeretjük a nőketford. Koszta Gabriella, 2007), a negyedik a Gondolat Kiadó gondozosában látott napvilágot (Lulu, ford. Lövétei Lázár László, 2004).

A Párizsban élő Matei Vişniec három kötete olvasható magyarul (Lavinában harsonával, 1992, Fordulatra várva, 1997 şi Vendégfogadó, 2004), mindhármat Szlafkay Attila fordította, és Vácott adták ki. Kortárs szerzőknél maradva: az Európa Könyvkiadó jelentette meg Norman Manea Bohócokról. A diktátor és a művész (ford. Jávorszky Mária, 2003), a budapesti Pont Kiadó Mircea Nedelciu Jenny, avagy a szépséges irodistalány balladája (1996), Ana Blandiana A költészet konvertibilitása, Simona Popescu Xilofon (1998) című művét. A szintén budapesti Palamart Kiadó gondozásában több román regény került a könyvesboltokba: Eugen Uricaru A barbárokra várva (ford. Vida Gábor, 2002), Dumitru Ţepeneag Európa Szálló (ford. Németi Rudolf, 2002), Gabriela Adameşteanu A találkozás (ford. Csiki László, 2007), Dumitru Ţepeneag A hiábavalóság futamai (ford. Németi Rudolf, 2007), valamint román szerzők esszéi: E. Lovinescu A modern román civilizáció története (ford. András János és mások, 2002), Émile M. Cioran: Kalandozások (ford. Farkas Jenő, 2004) és egy interjúkötetet (Farkas Jenő: XIII + I párbeszéd a magyar–román kapcsolatokról, 2003). Szonetteket tartalmaz az a kétnyelvű Eminescu-kötet, amely a bukaresti Magyar Kulturális Központ gondozásában jelent meg 2000-ben.

A kortárs román drámairodalom fiatalabb nemzedékének (Paul Cornel Chitic, Matei Vişniec és Radu Macrinici) műveit Németi Rudolf fordításában adták elő magyar nyelven. Nemrég mutatták be Filip Florian fiatal román író Kisujjak (Magvető) című regényét. Andrei Pleşu három könyvvel szerepel a piacon (A madarak nyelve, Jelenkor, Pécs, 2000, Tescani napló, Koinónia, Kolozsvár, 2000, ford. Horváth Andor, Angyalok, ford. Székely Melinda, Koinónia, 2006). A kolozsvári Koinónia Kiadó az utóbbi másfél évtizedben a román bölcseleti irodalom fordításában jeleskedett (Teodor Baconsky, Nicolae Steinhardt és mások). Aki román esszét vagy emlékirodalmat szeretne olvasni, az több antológiában talál  ihletett fordításokat (Szegényeknek palota. XX. századi román esszék. Vál. Kántor Lajos, 1998, Balassi Kiadó; Román eszmetörténet 1866–1945. Vál. Pászka Imre, Aetas Századvég, 1994; Tanúskodni jöttem. ford. Horváth Andor, Kriterion, 2003).

A folyóiratok rendszeresen foglalkoznak román irodalommal. Az utóbbi tizenöt évben a Korunk, A Hét, a Látó, a Tiszatáj, a Limes, a Parnasszus, az Alföld, a Nagyvilág, a Napút, a Polísz, az Életünk, a Székelyföld, a Magyar Napló adott ki külön román számot vagy irodalmi összeállítást.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy szorosan a román irodalomhoz tartozik a három neves francia-román író Eugène Ionesco, Mircea Eliade és Émile Cioran magyar fogadtatása. Mindhármuk életművének jó része olvasható magyarul: a fordítások nagy többségükben 1990 után láttak napvilágot különböző kiadóknál. A könyvesboltokban jelenleg hat-hét Eliade-, négy-öt Cioran- és két-három Ionesco-kötet található.15

 

Jegyezetek

1. Gáldi László: Magyar-román szellemi kapcsolatok, Bp., 1942. 18.

2. Gheorghe Şincai: Cronica Romanilor şi a mai multor neamuri. 1809; Petru Maior: Istoria pentru începutul românilor în Dachia, 1812, 1834 vagy az Istoria bisericei românilor, 1813. Lásd Veress Endre: A Budai Egyetemi Nyomda román kiadványainak dokumentumai 1780-1848, Akadémiai Kiadó, Bp., 1982.

3. Petru Maller: Gramatica ungurească, 1832, 1837. Gramatica Hungaro-Valachica. Grammatica ungurească de Salai Emericul în Universitatea Cră[ească] ungurească pestană, a teologhiei pastorale şi a retoricei bisericeşti rînduielnic profesor, în limba ungurească ţesută, iară din acea pe cea românească întoarsă prin Petru Maller în Buda cu tipariul Universităţei crăieşti ungur[eşti] pestane. 1832, – [Magyar–oláh grammatika. Magyar nyelvtan Szalay Imrének, a Pesti Magyar Királyi egyetem lelkipásztorság és egyházi szónoklat rendes tanárának magyar nyelven írott munkáját román nyelvre átültette Maller Péter, nyomatott Budán, a Pesti Magyar Királyi Egyetem Nyomdájában, 1832] A II. kötet címe magyarul: Magyar Nyelvtan, második része, magyar–oláh gyakorlások, egy kis magyar–oláh szótárral az oláh ifjúság részére. 1833.

4. Moisi Bota:  Graiul român în linba domnito’re, sau Modu’l mai uşor d’a învăţa Românu’ linba Ungurească de Moisi Bota Românescul învăţătoriu din Girok lucrat. Oláh szó, az Uralkodó Honni Nyelvben. 1836.

5. Lásd Gáldi László: Magyar–román szellemi kapcsolatok. 1942. 53.

6. Bota, Mózes: Română-ungurească sau Convorbiri a acestora dou linbi prin îndeletniciri mai uşoră învăţare de Moisi Bota naţionalul învăţătoriu lucrată – Oláh-magyar Nyelv Együttbeszélgetések E két nyelvnek gyakorlatilag legkönnyebben megtanulására, szerkesztette Bota Móses, nemzeti oláh tanító, Pesten, 1847.

7. Cristea I.: Eminescu élete és művei. Tanulmány az újabb román irodalom köréből. Szamosújvártt, 1895; Eminescu magyar recepciójáról lásd még Farkas Jenő: Consideraţii asupra receptării operei lui Eminescu. Timpuri, 1989; Eminescu în limba maghiară, Dialog (München), 1990. május; Peremsors avagy a küldetéstudat kényszere. Százötven éve született Mihai Eminescu. Nagyvilág, 2000/11.; Debuturile lui Eminescu în Ungaria. Convieţuirea (Szeged) 2000/1.; A magyar–román vitáról lásd még: Farkas Jenő: Kelet-Közép-Európa francia szemmel. Nagyvilág, 1996/7–8.; A magyar–román kérdésről francia szemmel. (Catherine Durandin). Élet és Irodalom, 1996. aug. 8–9.; Közös dolgaink. Másfélszáz esztendős viták. (A magyar–román kapcsolatok történetéhez.) Ezredvég, 1996/3.; Szabadságaink és korlátaink. Hitel, 1997/9.

8. Hunfalvy Pál: Az oláhok története. 1894.

9. Moldován Gergely: A románság. 1895.

10. Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. 1899.

11. Lásd Istoria României. Transilvania II. k. Editura „George Bariţiu”, Cluj-Napoca, 1997.

12. Ioan Puşcariu (1824–1911) az 1867-es pesti országgyűlés tagja, miniszteri tanácsos a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, 1869-től a budapesti Kúrián bíróként dolgozott, a román ortodox egyház kongresszusi képviselője, a Román Akadémiának 1877-től levelező, 1900-tól rendes tagja volt.

13. „Az említettek teljesen megzavarodva tértek vissza Pestre, és már nem próbálnak propagandát kifejteni a kormány érdekében.” L. Archives du Ministère des Affaires Etrangères, Correspondances politiques des consuls. 1871, ms. 10 bis.

14. Lásd Heinrich Gusztáv: Egyetemes irodalomtörténet. 1905, vagy Gheorghe Alexici: Geschichte der rumÃänischen Litteratur. Leipzig, 1906

15. Mircea Eliade: A szent és a profán (ford. Pásztor Péter, Európa, 1987); Az örök visszatérés mítosza (ford. Pásztor Péter, Európa, 1993); A jóga (ford. Horváth Z. Zoltán, Európa, 1995); Vallási hiedelmek és eszmék története, 1–3. (ford. Saly Noémi, Osiris, 1994, 1995); Beszélgetések Emil M. Ciorannal (ford. Jósvai Lídia, Sebők Zoltán. Teve Könyvek, 1998); Misztikus születések (ford. Vargyas Gábor, Európa, 1999); A sámánizmus (ford. Saly Noémi, Osiris, 2002); Émile Cioran: A bomlás kézikönyve (ford. Réz Pál, Európa, 1990); Egy kifulladt civilizációról (ford. Fázsy Anikó, Ferch Magda, Nagyvilág, 1998); A bomlás kézikönyve (ford. Cziszter Kálmán, Atlantisz, 1999); Történelem és utópia (ford. Fázsy Anikó, Nagyvilág, 2005), Kalandozások (ford. Farkas Jenő, Palamart, 2004); Eugène Ionesco: A fehér és a fekete (ford. Juhász Katalin, Orpheusz Kiadó, 2004); A magányos (regény; ford. Romhányi Török Gábor, 2007).

 

 

 


+ betűméret | - betűméret