stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Augusztus

A munkahely arca (Horváth Andor fordítása)


Fatu Diome

 

Az alább következő írás értelmezésében legyen kalauzunk Solène Brunet, egyetemünk francia lektora, aki dolgozatot közölt róla egy nemrég megjelent gyűjteményes kötetben (Yvonne Goga [szerk.]: Identité nationale et relations de famille. Casa Cărţii de Ştiinţă, Cluj-Napoca, 2007). Elmondja  az írónőről, hogy szenegáli származású, évek óta él Franciaországban, ahol bölcsészeti tanulmányokat folytatott, első könyve pedig (La Préférence Nationale, Présence Africain. 2001) – ebben jelent meg az itt olvasható elbeszélés is – éppen az új társadalmi környezetbe való beilleszkedés, a „hozott” és a „tanult” identitás közötti ellentmondásokat, súrlódásokat jeleníti meg élményszerűen, jó adag kritikával és iróniával. Fatou Diome – véli Solène Brunet – különösen érzékeny a franciák „hétköznapi rasszizmusára”, amelyet nyilvánvalóan saját „bőrén” tapasztalt meg több ízben is, amikor ilyen vagy olyan alkalmi munkát keresett. Saját afrikai, de immár a francia kultúrán csiszolódott identitása ütközik meg ezekben az írásokban a francia kispolgár előítéleteivel és faji sztereotípiáival, s ebben a viszonyban ő egyrészt kiszolgáltatott, akinek  tűrnie kell a hátrányos megkülönböztetést és a  megaláztatást, de másrészt képzettsége, öntudata, méltóságérzete arra is képessé teszi, hogy semlegesítse az ellene irányuló előítéletet, sőt – ha úgy tetszik – ő maga is bizonyos fokú előítéletességgel válaszoljon a személyét és kilétét érintő kihívásra.    

Függetlenül attól, hogy mekkora sikerrel lépi át a személyes élmény és a művészi jelentésesség határát, Fatou Diome írásai kétségtelenül hiteles tudósítások egy összetett jelenségről: a nyugati demokrácia alakulásáról a posztkoloniális sokszínűség állapotában.

H. A.

 

Sokféle arc, sokféle nyelv, hanghordozás, öltözet, sok kisebb-nagyobb bőrönd. Rengeteg szív, mindegyik az álmai ritmusára ver. A hangosbeszélő váltogatja a nagy világnyelveket – a birodalmak nyelvét. Hangja beszivárog az agyakba, ha értik, de elkerüli azokat, amelyek nem fogják fel. Lábbelik zaját hallani – viselőjük nyomora vagy jóléte ér velük földet a váróterem padlózatán. A Roissy Charles de Gaulle repülőtér télikabátban ébred, de máris széttárja karját, mint egy céda, aki gazdag vendéget fogad. Mosolya ezernyi sorsot rejt. Ám egy bejárat külleme mit sem árul el a lakás minőségéről.

Most beléptem abba a Franciaországba, amely Párizsban nem tárul fel. Ez itt Strasbourg – férfias város, katedrálisa merev hímtagként tör az égre.  Amott csak hibernáltam januártól májusig, ha nem volt muszáj, ki sem mentem a házból. Odakint mindent egyformának találtam.

Soha az egyenlőség nem szolgált rá jobban a nevére, a csomagolás nem kímélt senkit: nagykabát, kesztyű, sál és csizma – ameddig tart a tél, a bebugyoláltak egyetlen mesterséges fajjá válnak. Sok ember – egyetlen köteg gyapjú ipari színekben. A fajok maszkot viselnek. Amikor egy nap az egyetem felé tartottam, idős hölgy lépkedett előttem – annyira emlékeztetett nagymamámra, hogy szándékosan nem előztem meg, mert ha megpillantom az arcát, a varázsnak vége szakad. 

Lassan, kecsesen tipegett előttem, én meg a nyomában. Elmosolyodtam a gondolatra: elmesélem majd a nagyinak, hogy láttam egy európait, aki szakasztott mása, vagy ennek az elzászi hölgynek mondom el, hogy éppolyan, mint az én ébenfekete nagyanyám.

 

Hónapokig csak vágytunk rá, de végül megjött a nyár. Szemérmetlenül közszemlére tette formáit. Kihívóan szólott a szép testek formáiban, színlelt zavarral mutogatta az otrombábbat. Mindenki kézhez kapta természet adta személyi igazolványát. Odalett nagykabát, sál, kesztyű és csizma – most már mindenki saját eredetét viselte, a maga saját bőrszínét. Volt, aki úgy, mint trófeát, volt aki úgy, mint keresztet.

Engem is a sajátom díszített, amikor a városon áthaladva azon járt az eszem, milyen érvekkel vehetem le a lábáról azt a személyt, akivel rövidesen találkozom. Tizenegy órára járt, én pedig gyermekgondozást készültem vállalni. Sietősen lépkedtem, de olyan érzésem volt, mintha az emberek a szokásosnál jobban megnéznének. Szerettem volna láthatatlanná válni. Azon tépelődtem, miért bámulnak, miért ezek a lökdöső, kérdő tekintetek.

De hát hova bújhatnék? – gondoltam magamban, és megszaporáztam a lépteimet.   

 

A tél közös, diszkrét takaróját elolvasztotta a nap lendületes tekintete. Most már minden – emberek, házak, tárgyak – saját arcát mutatta. Az arc olyan, mint egy röptér, mint egy bejárat: külseje nem igazán árulja el, milyen labirintus rejlik mögötte. Mert az arc, amely otthont ad a géneknek és a kultúrának, amolyan faji és etnikai számtábla. Ezért fordult felém annyi tekintet: magamban hordtam a teljes Afrikát minden igaz vagy képzelt tulajdonságával egyetemben, ez nem is az én arcom volt, hanem egy Európára nyíló hajóablak. Amikor odaértem és bemutatkoztam, csupán a keresztnevemet közöltem – teljesen fölösleges lett volna hozzátennem, hogy afrikai vagyok. Jövendő munkaadómnak amúgy is megvolt már erről a véleménye. 

 

A kislány nyitott ajtót. Édesanyja ülve maradt, figyelt, amint belépek.

– Könnyen idetaláltál?

– Jó napot kívánok, asszonyom – szóltam, amikor kezet fogtunk.

Meg sem várta, hogy kérdésére válaszoljak – nem is volt, mit – máris folytatta:

– Szóval jól sejtettem, mindjárt éreztem a hangsúlyból, amikor telefonon beszéltünk, hogy afrikai vagy, de ez igazán aranyos.

Feltámadt bennem a gyanú. Ha egy ilyen hölgy orrhangon azt mondja, hogy aranyos, akkor az úgy értendő, hogy borzalmas.

Mivel hallgattam, ártatlan képpel, fejét mozgatva végigmért:

– Te érteni az én szavaim?

– Igen, asszonyom – válaszoltam, és még csak el sem mosolyodtam.

Mint aki meg akar bizonyosodni, hogy igazat mondok, azt kérdezte, mióta élek Franciaországban, s közben úgy gesztikulált, hogy az nem fejezett ki semmit.

Nem tudtam magamban eldönteni, hogy viselkedése inkább egy rossz bohócra vagy ügyetlen táncosnőre emlékeztet. Ekkor rámutatott egy bőröndre, széttárta tíz ujját, szeme fényével mintegy világosságot kívánt gyújtani agyamban, úgy tudakolta:

– Te nálunk mennyi idő?

A rólam alkotott idióta elképzelést megerősítendő beértem a hónap megjelölésével:

– Január, asszonyom.

Leánya felé fordult, hogy úgy tegyen, mint aki nem is rólam beszél, és enyhe lenézéssel a hangjában így szólt:

– Ezzel aztán sokra megyünk, kislányom.

Kinyílt a bejárati ajtó. Egy nyakigláb férfi diplomatatáskával.

– Szervusztok, megjöttem.

A hölgy és a kislány odaléptek, hogy megcsókolják a mozgó csontvázat. Ezek szerint a családfő tért haza az irodából. Körbe hordozott tekintetének sugara engem is elért. A hölgy szóra fakadt:

– Dupont úr, a férjem.

– Jó napot kívánok – mondtam, és felálltam, de kézfogásra nem került sor, mert máris indult az emeletre. Hallottam, amint hitvese, aki követte, közölte vele:

– Ez a lány, drágám, a gyerekekre vigyázna.

Fölöttem csikorgott a parketta a hölgy léptei alatt, aki, gondolom, sohasem hallott sem a Slim fastról, sem a Weight Watcherről. Odahaza, villant át az agyamon, ahol a férfiak a telt idomokat kedvelik, nagy keletje lenne. A férfi léptei csendesebb hangszerként kísérték az asszonyéit. Kappanhangján így válaszolt:

– És akkor mi legyen?

– Nincs egészen tisztában azzal, mióta él itt, de azért úgy nézem, nagyjából érti, amit mondanak neki – válaszolta Dupont-né.

Dupont úr hangja kissé erélyesebben csengett:

– Szerinted mit lehet egy ilyennel kezdeni?

Körülnéztem az amerikai stílusú konyhában. A mosogatóban felhalmozott tányérok egyikén két légy illetlenül hancúrozott. Jóllehet elmúlt már dél, a Dupont házaspár nem látszott ebédhez készülődni. Bizonyára készételeket fogyasztanak. A naccsága mindjárt kinyitja a jégszekrényt, feltépi egy doboz fedelét, elővesz belőle egy sztaniolpapírba csomagolt készítményt, jöhet a rövidhullámú sütő, s a család máris túl van a táplálkozáson. De ez nem az én dolgom, ezért visszagondoltam arra, amit az úr kérdezett:

– Szerinted mit lehet egy ilyennel kezdeni?

Tehát erről van szó. Ezért bámultak úgy rám. Nem én vagyok, nem az a keresztnév, nem kisasszony vagy asszonyom, hanem egy ilyen. Még csak nem is ez a személy, hanem egy ilyen. Amikor ilyennek titulált, az úr talán olyasmit érzett irányomban, mint én az edények közt párzó legyek iránt.

Rövid szünet után a nej újabb ostromra indult:

– Vagyis?

– Vegyél fel másvalakit.

– Ki az a másvalaki – kiáltotta a hölgy –, amikor, mint tudod, két hete adtam fel az apróhirdetést, s azóta is én bajlódom a gyerekekkel?!

Dupont-éknak ugyanis két csemetéjük volt. Az ifjabbik még csak egy évet töltött. Aznap a naccsága bölcsődébe vitte.

– Vetted volna fel azt, aki a múlt héten járt itt.

A feleség felcsattant:

– Beszélsz nekem összevissza. Te nem láttad a képét? Mintha egyenesen a haláltáborból jött volna. Egyszer el nem mosolyodott, olyan arcot vágott, mint aki haragszik az egész földkerekségre. Nem fogom a gyermekeimet egy madárijesztőre bízni!

Nevetnem kellett. Ugyanis értettem, miért rakott magára az a lány halotti maszkot, és óvakodott attól, hogy mosolyogjon. Jó tudni, hogy akik baby-sittert keresnek, olykor úgy viselkednek, mintha a NASA állományába készülnének felvenni valakit. Ahhoz, hogy valaki megtörölje bájos szöszi csemetéik popsiját, rendelkeznie kell minden elképzelhető jó tulajdonsággal meg egy sor diplomával, s emellett az is kívánatos, hogy legyen kellőképpen szegény, és beérje az alacsony bérrel.

Néhány perc múlva Dupont úr újra megszólalt:

– Akkor pedig azt, aki két napja járt itt.

– Azt már nem – vágott vissza a nej –, hiszen gyereke van, és ráadásul most is állapotos. Nem jutna elég ideje az enyémek számára. Egyébként azt sem értem, hogyan boldogul két gyerekkel egy szűk tömbházlakásban. De ez már nem az én gondom. Gondolta volna meg, mielőtt felelőtlenül lepottyantja őket, ahelyett hogy elsírná nekem a nyomorát. Nem veszem fel, mert könnyen lehet, hogy hazahordaná innen a cuccokat a saját gyermekeinek.

Az úr hallgatott, s ebből megértettem, hogy kifogyott az érvekből. Visszatért tehát az egyszer már feltett kérdéshez:

– Csak nem azt akarod mondani, Géraldine... Mégis, mit lehet egy ilyennel kezdeni?

– Nézd, Jean-Charles, te holnap újra eltűnsz, s egy hétig csak a munkáddal törődsz, velem meg mi lesz? Én is dolgozom. Amellett ezek dolgos népek, engedelmesek is, nem olyanok, mint az itteni csajok. Emlékezz vissza, hogy megjártuk a tavaly: becsületbíróság elé citáltatott, hogy legomboljon rólunk némi lóvét. Ezzel legalább nem kell ilyesmitől tartanunk. Felveszem. A barátnőm, Anita is felvett egy ilyet, mindent elvégez a házban, olyan, mint egy kezes bárány.

 

Tehát így állunk: Dupont-né számára afrikai annyi mint tudatlanság és engedelmesség. Ebből Dupont úr is megértheti, mihez lehet kezdeni egy ilyennel: ő lesz a mindenes cseléd. Ezért van az, fűzöm tovább a gondolatot, hogy ebben az országban még a mesterségnek is arca van. Főleg annak, amely kemény fizikai munkával jár, és rosszul fizetik. Ha az ember légkalapácsot hall, nem is kell odanéznie, biztosra veheti, hogy aki kezeli, az fekete, török vagy arab, mindenképpen külföldi. Ha porszívó hangját hallja, azt szinte mindig afrikai, portugál vagy ázsiai nőszemély működteti. Jövendő munkáltatóm úgy találta, hogy a fizimiskám illik az álláshoz. Ha engem alkalmaz, kétszeresen jól jár: mivel az afróra rímel a bunkó, az alkalmazott nemigen lesz tisztában a jogaival, vagyis könnyű lesz őt manipulálni és kizsákmányolni. Számíthatott emellett férje rejtett rasszizmusára is, s ezzel elejét vehette annak, hogy a csajból netán vetélytárs legyen.

Amikor Dupont-né lejött az emeletről, hogy folytassuk a beszélgetést a szalonban, ahol röpködtek a legyek körülöttem, már szinte egyet mutatott az óra. Gépies mosoly kíséretében így szólt hozzám:

– Te kezdeni holnap reggel. Heti harminc óra, betegbiztosítás, munkakönyv. Fél órával korábban jönni, én megmutatni aznapi munka.

– Értettem, asszonyom – válaszoltam, amikor búcsúzóul kezet fogtunk.

Másnap reggel fél nyolckor ott voltam. Röviden üdvözöltük egymást, majd Dupont-né megadta a szükséges utasításokat. Ami az iskolát illeti, a lánya majd megmutatja, merre kell menni. Mielőtt munkába indult volna, színes jeleket rajzolt a falióra számlapjára és a cuclisüvegre, hogy az afrikai csaj betartsa a kijelölt órát és az elfogyasztandó mennyiséget.

Teltek-múltak a napok. Reggel korán, valamint késő este összefutottam a ház asszonyával. Reggelenként csak annyi ideje volt, hogy hozzátegyen ezt-azt a gyermekekre vonatkozó utasításokhoz:

– Kivasalni ezeket nekem.

Máskor:

– Te porszívózni.

Vagy pedig:

– Feltörölni csempepadlót.

Amire én ugyanazt válaszoltam:

– Értettem, asszonyom.

Esténként viszont:

– Jó estét kívánok, viszontlátásra, asszonyom.

Egy este így szólt hozzám:

– A lányom nincs megelégedve, neked játszani vele.

Való igaz, minden mosolygás és diplomáciai manőver ellenére a kislány kissé tartózkodóan viselkedett velem szemben. Délben a szobájába zárkózott, oda kellett vinnem az ebédjét. Nincs elviselhetetlenebb dolog a világon, mint egy polgárcsemete, pláne ha bebeszélték neki, hogy a földgolyó többi népe egytől egyig primitív. Én viszont ragaszkodtam az álláshoz, tekintettel arra, hogy a fizimiskám többnyire a munkáltatók elutasításával találkozott. Kedvében jártam hát a kislánynak, és azt tettem, amit vártak tőlem – majompofát vágtam, hogy elnyerjem Dupont kisasszony kegyeit. Egy hét múlva már osztálytársai is úgy emlegettek, hogy az afrikai csaj. Ebéd közben egy nap megkérdezte:

– Miért vagy fekete?

– Mert sok csokoládét eszem.

Rám nézett, széles mosollyal az arcán. Láttam, hogy nem hiszi, amit mondok. De nem folytattam. Arra gondoltam, ha majd elmondja édesanyjának, az még ostobábbnak vél, mint első alkalommal.

 

A nyár, mint hűtlen szerető, elillant, majd visszatért, majd pedig, látni kívánván, hogy a dolgok rendben haladnak, ismét visszajött. Én pedig tovább ügyködtem a Dupont család otthonában, pelenkát cseréltem, púdert szórtam a rózsaszín popsira, naponta kétszer megtettem oda-vissza az utat az iskolába, sétáltattam a gyerekkocsiban egy szőke gyereket, akiről lerítt, hogy nem az enyém, fölmostam az egész házban a padlót, és átkoztam a Dupont házaspár ürülékét, amely odaragadt a vécékagylóhoz, és nem volt olyan illatos, mint a rózsa. Mindezt baby-sitteri fizetés fejében.

A ház asszonya elégedett volt velem. Egy nap nekem adta egyik kihízott ruháját. Nem tetszett, ronda volt, a hetvenes évekből származhatott. Tudni kell, hogy a hölgy úgy öltözködött, mint az angol királynő: ha már a haját saláta formára fésülte, öltözködésében a karfiolhoz hasonlított. Láttára arra gondoltam: ha ez a nő izgalomba tudta hozni a férjét, az annak jele, hogy egyesek Teréz anyát is szexinek találják. Udvariasságból elfogadtam az ajándékba kapott ruhát, de a ruhagyűjtési akció alkalmával megszabadultam tőle. Cselédet lehet kapni pénzért, de már jó ízlést szerezni nem. Kösz, asszonyom.

Dupont-né megjátszotta velem az értelmiségi nőt, és elhatározta, hogy civilizálni fog. Egy nap, amikor gazdiék a szokásosnál korábban tértek haza, a kislány arra kért, tegyek fel egy videókazettát. Azt az ördöngös Hamupipőkét kívánta megnézni, amely több nemzedék nőiben elültette a kisméretű láb komplexusát. Eszemben sem volt teljesíteni a kívánságát. Amikor egyszer takarítás közben eltörtem egy vázát, a kárba ment cserép fejében a naccsága levont a fizetésemből ötszáz frankot. Hiába kérlelt a kislány, nem voltam hajlandó a vetítőhöz nyúlni. Ekkor Dupont-né így szólt:

– Te tudni, hogyan bekapcsolni vetítő?

– Nem, asszonyom.

Rám nézett, félig anyaian, félig megvetően:

– Neked van fej gondolkodni?

Majd diadalmasan férje felé fordult, és mielőtt tovább szapult volna, leszögezte:

– Cogitum sum, én vagyok a gondolat, ahogyan Descartes mondaná.

Magától értetődött, hogy ily módon Dupont-né cinkos összetartozást teremtett férjével, engem pedig kizárt a további beszélgetésből. Csakhogy ez már több volt a soknál, a sértés súlya is bántott, de az is, hogy veszélyben forgott Descartes öröksége. Annak nem állhattam útját, hogy az én rovásomra adja a tudós nőt, de azt megkövetelhettem, hogy helyesen tegye. Ezért visszavágtam:

– Nem, asszonyom, Descartes azt mondja, hogy cogito, ergo sum, ami annyit tesz, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”, lásd az Értekezés a módszerről megfelelő helyét.

Dupont-né elejtette a kazettát, a férj karja pedig – éppen kekszet emelt a szájához – félúton megállt. Először fordult elő, hogy egy kerek mondat kijött a számon jelenlétükben. Amikor kissé összeszedte magát, Dupont úr így szólt:

– Mégis kinek képzeled magad, hogy kiigazítod Géraldine-t?  Mi tanult emberek vagyunk, a feleségem érettségizett, mielőtt munkába állt volna, ami pedig engem illet, én diplomás ember vagyok, miután két évet jártam az érettségi után.

Nem szóltam erre egy szót sem, de néma mosolyom úgy hatott Dupont úrra, mint a sebészkés. Neje némi alázattal a hangjában azt kérdezte:

– Most végzed a középiskolát?

– Nem, asszonyom – válaszoltam –, két hónapja szereztem diplomát a bölcsészkaron. Tudja, a jó afrikaiak gyermekei manapság diplomát szereznek.

Magamban pedig hozzátettem: „Amitől maguknak tátva marad a szája.”

Dupont úr felment az emeletre, mint amikor először jártam náluk. Fogadni mernék, hogy egészen más okból, de ugyanazt gondolta:

Mégis, mit lehet egy ilyennel kezdeni?

Felesége rövidesen a nyomába eredt. A kislány csak várta, mikor indítja már el valaki Hamupipőke meséjét. Eljön majd a nap, amikor anyjához hasonlóan megérti, hogy királyfi márpedig nincs, Hamupipőke piciny lábacskája pedig nem győz minden útjába kerülő akadályon. Elköszöntem a morcos kislánytól, hangosan jó estét kívántam a házaspárnak, s azzal távoztam.

Csendes hétvége után hétfő reggel nyolckor munkahelyemen voltam. Elhatároztam, hogy azt a fél órát lefaragom, miután két éve nem fizettek érte semmit.

– Jó reggelt kívánok, asszonyom.

– Jó reggelt kívánok – köszönt vissza. – Már vártam, a kicsinek indulnia kell az iskolába, ha én viszem, késve érek a munkahelyemre. Lenne szíves korábban jönni egy fél órával? Megfizetem.

– Helyes – válaszoltam. 

Nem volt képzelődés, a nagyasszony megmutatta, hogy udvarias is tud lenni. Találkozásunk első percétől kezdve tegezett, most pedig eszébe jutott, mit kíván az illem. Hűvös hét következett. Ám múltak a napok, s lassan nyoma veszett a zavarodottságnak és a neheztelésnek is. Néhány hónap elteltével időnként ingyenesen francia nyelvleckét adtam Dupont-nénak, aki épp vizsgára készült. Többé nem törte a kedvemért a nyelvet, kölcsönösen tegeztük és keresztnevünkön szólítottuk egymást. Jean-Charles sem átallotta, hogy így tegyen. Olykor együtt étkeztünk. A jelek szerint ízlik nekik a szenegáli konyha, s amikor négerekről beszélnek, már nem azt mondják, hogy „az a népség”, hanem azt, hogy „az afrikaiak”.

De van azért egy gond is: amióta Jean-Charles tudja rólam, hogy olvastam Descartes-ot, az is megfordul a fejében, hogy a feszes, barna női hátsóval lehetne esetleg valamit kezdeni.

 

Horváth Andor fordítása

 

 


+ betűméret | - betűméret