Különös köztéri képződményekkel találhatja szembe magát a manapság Székelyföldre látogató. Udvariasan köztéri alkotásoknak nevezzük őket, előfordulási helyük ennek megfelelően valamilyen reprezentációs céllal kialakított tér a település központjában, a templom vagy a művelődési otthon előtti zöldövezet, de nem ritka, hogy kreativitásukkal már a falu bejáratánál kérkednek az ott lakók vagy egy őket képviselő testület, így az átutazó is kénytelen-kelletlen szembesül a helyi polgármesteri hivatal esztétikai horrormegoldásaival. Stiláris szempontból a giccset súrolóan eklektikusak, és bár készíttetőik bizonyos helyi hagyományokra hivatkoznak, vajmi kevés közük van ezekhez. Inkább a grandománia, a települések közötti versengés kifejezői.

Néhány példával szeretném felvázolni a rendszerváltás utáni székelyföldi szoborállítási tendenciákat. 1990 után a köztéri szobrászatban is új lehetőségek nyíltak, minden magára valamit is adó település polgármestere nagy lendülettel vetette bele magát a szoborállításba. Az etnikai identitás alakításának erre a formájára az előző korszakban nem volt lehetőség, így a kilencvenes évektől megszaporodtak a társadalmi tereket elfoglaló-megjelölő gesztusok, amelyek gyakran az ünnepek látványos, ritualizálódó formáit öltötték magukra. Ezek az alkalmak a „szimbolikus politizálás” eszközeivé váltak. A székelyföldi térségben az ünnepi események rendszerváltás utáni sorozata még nem ért véget, a társadalom nyilvános tereinek átrendezése ma is zajlik.1

A székelyföldi köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről nincs leltárunk, az 1989 utáni évek szoborállítási igyekezete azt mutatja viszont, hogy a romániai magyar elit számára a szimbolikus térbirtoklási formák közül az emlékműállítás az egyik legfontosabb, ennek kapcsán említhetőek ugyanakkor az egyre szaporodó emléktábla-avatások, intézményi névadások, kereszt- és kopjafaállítások, illetve alapkőletételek is.2 Ugyanezek a szimbolikus térbirtoklási formák jellemzik a régióban élő román elitet is, azzal a különbséggel, hogy a térfoglalási igyekezet más időintervallumokban futotta ki magát.3 Az elit 1989 utáni szimbolikus térfoglalási igénye részben azzal is magyarázható, hogy a korábbi társadalmi konstelláció korlátok közé szorította szoborállítási igényüket. Ebben a régióban a rendszerváltás előtti évtizedekben az elit igényeihez mérten kevés szimbolikus térfoglalás történt szobrok és emlékművek állítása révén. Díszítő szobor eleve nagyon kevés van, emlékmű viszont a kilencvenes évektől kezdődően egyre több: általában jellemző a régióra, hogy az emlékmegőrző alkotások száma sokkal nagyobb, mint a politikai emlékműveké. Kimondottan politikai emlékműveket ebben a régióban csak az államhatalom állított az emlékmegőrző alkotásokra helyezve a hangsúlyt, amelyek leginkább háborús emlékművek, a kulturális élet neves személyiségeinek emlékművei stb. Ezekre azonos formai jegyek jellemzőek, a szocreál jegyében fogant, sokszor egy időintervallumon belül létrejött alkotásokról van szó. A hatalom igyekezett ezekhez az emlékművekhez magas fokon ritualizált, periodikusan ismétlődő társadalmi használatot rendelni. Ezek a ceremóniák hivatalos jellegűek voltak, a lakosságnak csak a statiszta szerepe jutott, hamar kiestek a kollektív emlékezetből.4

A lokális társadalmi csoportok sokszor viszont a rendszerváltás utáni helyi elit által felkínált önreprezentációs formákkal sem azonosultak. Jó példa erre a hargitai Hármaskereszt néven ismert millecentenáriumi emlékmű, mely köré semmilyen társadalmi gyakorlat nem szerveződött. Az összetett szemantikájú keresztkompozíció5 felállítása a csíkszeredai római katolikus főesperes kezdeményezésére történt, viszont az eltelt több mint tíz év alatt a helyhez semmilyen számottevő társadalmi használat nem kapcsolódott, a létrehozott szimbolikus helynek nincs meghatározó, közösséget megmozgató jelentése.6

Köztéri szobrok az önkormányzatok és egyéb illetékes hivatalok elképzelései nyomán jönnek létre (vagy maradnak meg), így a szobrok is reprodukálják azokat az erőket, amik létrehozták őket. Ezek soha nem egyéni megrendelések, egy közösség nevében általában egy tanácsosi testület szerepel megrendelőként, mintha a kollektív felelősségvállalás legitimálná a döntést. A zárt ajtók mögött hozott határozatokat általában nem szakemberekből álló testület hozza. A közpénzeket újraosztó ún. „alapítványi elit”7 mindmáig az emlékmű 19. századi fogalmából indul ki. A székelyföldi régióra általában jellemző, hogy klasszicizáló-figurális köztéri szobrászat és ennek különböző expresszív variánsai a mindmáig hivatalosan elfogadottak, sőt díjazottak. Részben ezzel magyarázható, hogy rendszerváltás után létrejött művek nem alkalmasak a köztéri művészet (tartalmi, formai) újragondolására, és nem alakulhatott ki egy olyan befogadói közeg sem, amely a formai megújulást előkészítette, legitimálta volna. A mindenkori megrendelők figyelmen kívül hagyják tehát nemcsak a modern, de a társadalmi kérdésekre is érzékeny kortárs művészet eredményeit, valamint azt a tényt, hogy a közterek használata Erdélyben is változott az elmúlt másfél évtizedben.

Ez a fajta formai anakronizmus a posztkommunista társadalmakban részben azzal is magyarázható, hogy „a politikai elitcsoportok 1990 után az alapítványok kuratóriumaiba ismert, nagy presztízsű humán értelmiségieket neveznek ki, akik a reformkommunizmus kulturális polgárságából és az állampárt puhavonalasaiból kerülnek ki, akik kuratóriumi tagként a különböző (kulturális, oktatási stb.) tevékenységekre elkülönített pénzalapokat osztják újra, meghatározva ezzel az oktatás-kulturális mező működésének feltételeit, kijelölik a mezők szereplőit... [Ők alkotják az ún.] »alapítványi elitet«, amely tulajdonképpen újraosztja a (jobbára Magyarországról érkező) közpénzeket... Úgy tűnik tehát, Közép-Európától eltérően, ahol a humán értelmiséget a politokrácia jelöli ki az alapítványok kuratóriumi helyeire –, hogy a romániai magyar társadalomban az alapítványi elitet maga a politokrácia alkotja... Ha a fentiekkel összhangban elfogadjuk, hogy a birtokolt tőkevolumen az egyéni pozíciók mutatója, akkor azt mondhatjuk, hogy a kulturális polgárság utóbbi frakciója kulturális tőkéjét politikai tőkévé konvertálta.”8

Így sokszor előfordul, hogy amatőr fafaragók, sír- és műkövesek, túlbuzgó polgármesterek hoznak létre esztétikailag értékelhetetlen köztéri, monumentális objektumokat. A külföldi szoborállítási gyakorlatban sem ritka, hogy a különböző érdekcsoportok által uralt zsűrik eljárásai nyomán közepes tehetségű helyi művészek kapnak megbízásokat.9 Ebben a régióban még mindig a köztéri szobrászat több mint százéves problémáját kell boncolgatnunk, mert kortárs köztéri művészetünk mind ez idáig nemhogy a nagy nyilvánosság előtti áttörésre nem volt képes, de még a public art fogalma sem kerülhetett be a közbeszédbe. A nyugat-európai országokban a köztér mibenléte, a nyilvánosság a nyolcvanas évek óta szinte mindennapi szinten foglalkoztatja a művészeket és építészeket, a kontextusművészet, a köztéri művészet, a public art pedig nem számít egzotikus és érthetetlen fogalomnak.10

A köztereken olyan szobrokat találunk, amelyek legtöbb esetben valamely politikai reprezentációs cél betöltésére hivatottak, annak ellenére, hogy sokszor nem állami intézményrendszer utalta ki a szobor elkészítéséhez szükséges forrást. Semmilyen szempontból nem tekinthető innovatívnak ez a köztéri művészet, a megrendelők ragaszkodnak a konzervatív alkotásokhoz, ami által állandóan újratermelődik ez a fajta statikus és passzív művészet. Ebből úgy lehetne kitörni, ha nem az emlékmegőrző alkotásokra helyeződne továbbra is a hangsúly, illetve ha párbeszéd alakulna ki a megrendelők és a művészek között. Ennek eredményeképpen talán árnyalódna a köztér definíciója, és a köztéri szobrászat konzervatív jellege is más irányba fejlődhetne. „A [...] köztéri szobrászat minden tekintetben zárt rendszer: struktúrájába, tartalmába aktívan beavatkozni – konstruktív céllal – nem lehetséges. A hazai köztéri művészet reprezentatív funkciójánál fogva arrogáns helyzetben van: általában magas talapzatokról, monumentális méret- és súlyfölénnyel vesz részt mindennapi tereinkben. Vagyis nem vesz részt. Ott van, és kész. Gondoljon magában mindenki, amit akar, és tartsa meg magának...”11

A köztéri szobrászat nálunk egyfajta mitikus-nosztalgikus emlékezet fenntartására is szorítkozik. Pedig lehetne ironikus, szemtelen, fel is vidíthatna, vagy akár meg is botránkoztathatna. Persze nagyon sok alkotás szándéka ellenére így is felvidít, sőt meg is botránkoztat, legtöbbször silány kivitelezésük, elnagyolt megmunkálásuk vagy mesebeli arányaik fakasztanak mosolyt arcunkon. A hírhedt gelencei óriásszékelyre én is kitérnék, hiszen valóban a köztéri alkotások ellen elkövetett bűnlajstrom legelején áll gigantikus méreteivel. Kedvesen integet a falu bejáratánál díszelgő kapu mellett. Készíttetői valószínűleg turistacsalogatónak szánták, a cingár gigaszékely viszont inkább riogatásra alkalmas.12 Aránytalanságára a népi művészetben alig találunk példát, ott ugyanis ezek az emberfölötti méretek nem jellemzőek. Ez a grandománia inkább a múlt rendszer törekvéseit idézi, ami jelen esetben mesterkélt népi naivitással ötvöződik. Az eredmény mindenképpen lesújtó. A „szobor” mellett díszkapu magasodik, mely szintén a legkülönbözőbb motívumokat használja fel, ez is inkább presztízsépítmény. A kapun található magyar nyelvű idézetek mellett a testvérfalvak nevei és többnyelvű, általában román, német és angol feliratozást látható. A jelenlegi díszkapuk közvetlen előzményei az 1940-ben, Horthy Miklós bevonulásakor ácsolt díszkapuk vagy diadalívek. A 21. századi kapuállítás egyfajta megszakított állapot folytonosságának érzését kelti. „A történelmi folytonosság megteremtésének motivációja mellett [...] számos érdek játszik közre a falukapu-állítás szándékában, melyek közül kiemelten kezeljük a politikai, a kapcsolati és szimbolikus tőke halmozását, a jó reklámfogást, amelyeket szimbolikus síkon a lokális közösség értékeivel és aspirációival konnotálnak. Mindez elsősorban egy felülről irányított, a település adminisztratív/politikai vagy értelmiségi elitjének szándékát tükrözi, amely az egész közösség szimbólumává az ünnepélyes külsőségek közt megszervezett kapuavatón teljesedik ki... Az avatókat a »kitalált hagyományként« megszervezett falunapok ünnepére időzítik, ezzel adva megfelelően nagy nyilvánosságot és jelentőséget az alkotásnak. Az ünnepre összegyűlt falubeliek mellett nagy számban vesznek részt környékbeliek, elszármazottak, külföldi testvértelepülések küldöttségei is. Ebben a kulturális mezőben a faragott kapu az együvé tartozás, a közös gyökerek és a közös jövő szimbólumává válik. A közösségiség kifejeződésén túl a faragott kapu identitástermelő és -megerősítő jelleggel bír.”13 Szándéka szerint valóban identitásmegerősítőnek kellene lennie, sok esetben viszont semmilyen társadalmi használat nem kapcsolódik a köztéri alkotásokhoz.

Meg kell még említenünk a szintén a helyi elit kezdeményezésére létrejött emlékparkokat is. Itt a nagyon különböző alkotások egymás mellé rendelése lehet visszatetsző. A bevett gyakorlat szerint ugyanis a világháborús, a millecentenáriumi, illetve a helyi hírességek emlékművei ugyanabban a térben elhelyezve, egymástól alig pár méter távolságra találhatók. Sajátos példa a székelyudvarhelyi szoborpark, ahol a történelmi személyiségek mellszobrai mellett, igaz, inkább a sarokban meghúzódva a „vándor székely hazatalál” feliratú szobor látható. Ebben az esetben is a történelmi folytonosság felmutatásának lehetünk tanúi, érdekes viszont, hogy a város központjában kialakított szoborpark nagyon hamar a város népszerű turistacélpontja lett, egyfajta rítus alakult ki körülötte.

A fent említett esztétikai visszásságok azért fordulhatnak elő, mert ezek az alkotások elsősorban politikai meggondolásokból, nem pedig művészeti programok keretében készülnek. A szobrok tulajdonképpen nem is szobrok, hanem emlékműszerű objektumok, programművek, nem az autonóm művészet megnyilvánulásai. Európa keleti felében ez a köztéri szobrászat legalapvetőbb problémája.14 Felállításukban túl nagy szerepe van a megrendelőnek, a finanszírozónak.

A felkért művészek a kivitelezők nagyon sok szempontjának kénytelenek megfelelni. Ezért ez igen kényes terület, sem a közízlés, sem a megrendelő nem segítik az önálló művészeti alkotások létrejöttét. Ezek nagyon súlyos konvencióknak, különféle megrendelési kényszereknek kénytelenek alávetni magukat, amit az elmúlt két évtized emlékműszobrászata is igazol: több ezer ilyen jellegű szobrot állítottak fel, és művészeti, esztétikai érték alig született. Nagyon kevés az olyan új kezdeményezés, amely a szobrászat ágazatát vagy egyes műfajait, műtípusait megújította volna.

A megújulás lehetősége akkor merülhetne fel, ha a hatalom kivonulna a köztéri szobrászatból, vagy legalább korlátozná magát, emlékmű jellegű és politikai jellegű alkotások felállítása helyett kimondaná, hogy „átadja az egész területet a szakmának, egy szobrászkamarának vagy egy általános országos szobrásztársaságnak, amely csakis művészi igényű, esztétikai jellegű alkotások felállítását indítványozza és támogatja, és a saját szakmai zsűrijével valósítja meg a programokat”.15 Hiszen megteltek a közterek, tele vagyunk emlékművekkel, nem kell minden egyes településre ugyanolyan jellegű szobor, nem kell állandóan a történelemre hivatkozni, ugyanis a köztereken gomba módra szaporodó politikusok, királyok és más neves személyiségek ugyanolyan szájbarágósak és unalmasak – tisztelet a kivételnek –, mint az előző rendszer partizánjai, munkásai és szabadságnemtői.16 Érdemes lenne tudatosítani a közösségekben, hogy köztéri alkotásaikkal nemcsak a „dicső történelmi múltat” idézhetik meg, hanem olyan helyi személyiségnek is állíthatnak szobrot, aki valóban meghatározó szerepet játszott a közösség életében, így az ilyen alkotásokkal való azonosulás is valószínűbb. Ilyen jellegű alkotásokra eddig viszonylag kevés példát találunk.

Érdekes jelenség, amikor egy székely közösség magyarországi, sokszor erdélyi származású művészt kér fel emlékműve elkészítésére. Az avató ünnepségen részt vesznek majd természetesen a testvérfalvak polgármesterei, jelenlétükkel szinte legitimálják a silány köztéri alkotásokat, mintegy jóváhagyva a történelmi emlékművek emelését. Ezek tipikus példái az erdélyi mítosz továbbéltetésére való törekvésnek. Erdélyi kisközösség megrendelése, erdélyi származású magyarországi szobrászművész, aki olyan alkotást hoz létre, amit erdélyinek gondol. A közösség ezt fenntartás nélkül elfogadja, viszont ezentúl semmilyen viszony nem alakul ki a szoborral, nem épül be a köztudatba, társadalmi használat nem szerveződik köré. Van, tudnak róla, de nem meghatározó a jelenléte. A feladat betöltetett, a horror vacui megszűnt, az iskola előtti zöldövezetben szobrot avattak. Ráadásul mindenki felmagasztosulhatott általa. Elsősorban a megrendelők, mert tehettek valamit a „közösségért”, a közösség is valamilyen szinten, hiszen többé-kevésbé az ő adományaik is segítették a szobor létrejöttét, a szobrász, aki így újabb erdélyi falvacskákban kap majd megrendelést, és a magyarországi közönség is tovább ünnepli. Mindegy, hogy ez a valami nem konstruktív, hanem egy újabb konzerválási folyamat ment sikerrel végbe.

A mitizálás általában jellemzi a székelyföldi települések szoborállítási tendenciáit. Szinte alig találunk a jelenre reflektáló alkotást. Úgy tűnik, még sokáig csak politikai programok kivitelezésére szorítkoznak a helyi önkormányzatok. Ezenkívül a falu elöljárói közötti versengés is megfigyelhető. Ez egyelőre a háromszéki településekre korlátozódik, az önkormányzatok gazdasági ereje, kapcsolati tőkéje a falvak bejáratánál található díszkapuk arányaiból mérhető le.

A köztér így a tolakodó önérvényesítés, egyfajta gegzuhatag terepe lesz. Talán ma sem tanulság nélküliek Wehner Tibor 1989-ben, egy ma már hozzáférhetetlen szentendrei folyóiratban, a Folyamban közreadott gondolatai: „Ez a kor avult ismételgetések helyett úgy rajzolhatná meg monumentum-portréját, úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket. Az üresség felmutatása, a nyomtalanság keltése által teremthetne adekvát korképet: a mesterségesen (mérhetetlen önfegyelemmel és önkorlátozással) létrehozott csupasz semmivel – utalva ezzel az ún. haladó hagyományokra, jelezve a megkésett csatlakozást az eldurrant léggömbszerű történelmi fordulópontokhoz – építené fel a hiány szerény emlékművét. Nekünk köszönhetné majd visszamenőlegesen a jövő – döntő momentum ez –: kitágulhatnának és kitisztulhatnának terei.”17

JEGYZETEK

1. A székelyföldi régió magyar etnikumú elitjének szimbolikus térfoglalási gyakorlatával a csíkszeredai Kommunikációs és Antropológiai Munkacsoport (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) foglalkozott. Az 1998–1999-ben zajlott kutatás anyagának egy része a Helyzet-könyvek 10. kötetében jelent meg. Bodó Julianna (szerk.): Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000.

2. Bodó Julianna – Biró A. Zoltán: Szimbolikus térfoglalási eljárások. In: i. m. 9–43.

3. Az erdélyi városok köztereinek román történelmi személyiségek szobrai által való „újra-elfoglalása” a nyolcvanas évekre tehető. Uo. 15.

4. Uo. 16.

5. „Egy kb. 10 m² alapterületű, faragott andezittel szegélyezett téglalap alakú felületen egy 70-80 cm magas talapzaton egymás közvetlen közelében áll a három, fizikai formájában hasonló, »vas-szerkezetbe ágyazott cserefából« készült, méreteiben különböző kereszt... A nagy kereszt két karján látható történelmi dátumok (896; 996) a honfoglalásra és a magyar oktatás ezer éves múltjára emlékeztetnek. A kereszt törzsén az IN MEMORIAM felirat alatt 1989, alatta ANNO DOMINI 1996: a politikai rendszerváltásra és az emlékhely-teremtés időpontjára utaló időpontok... A második kereszten a Csíksomlyó felirat a kegyhely földrajzi közelségét jelzi... A harmadik kereszt a Márton Áron-centenárium emlékére készült.” Oláh Sándor: Változatok rituális térteremtésre. In: i. m. 106–123.

6. Uo. 121.

7. A kifejezés Plainer Zsuzsa A kolozsvári magyar kulturális polgárság a rendszerváltás
után c. tanulmányában szerepel. In: WEB, Politikai kultúra az átmenetben. 2002. 10.
http://www.web.adatbank.transindex.ro/?lid=10 (2008. 03. 12.)

8. Uo.

9. Mélyi József: Mint gorillán a rúzs. Szempontok egy törvényjavaslathoz. 2008. 9. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=FEUILLETON0809&article=2008-0311-1033-58PUMC (2008. 04. 11.)

10. Uo.

11. http://palotanegyed.hu/?p=30 (2008. 03. 21.)

12. Váry O. Péter: Ilyen állat nincs es. In: Háromszék, 2008.03.21. „Óriásszékely lenne a műfaji besorolása, már amennyiben a giccsen belül kategorizálni lehetne, majdnem új találmány, formai hasonmását a már említett fa turulmadaras faluban látni, ily ronda gyönyörűségében kiteljesedni pedig most már egy másik, ez idáig falképes templomáról híressé lett falu ki-be járatánál. Szép, nagy, egy tömbből faragott figura, mint a székely maga, van neki vitézkötéses lajbija, bajusza, pörge kalpagja s két cingár karocskája, a bal ejsze kimencseredett küsdég a kocsma asztalának sűrű érintésétől, alfelét hosszú-hosszú köpenyegbe burkolja, akárha lába s nemző büszkesége nem volna, ám a cél szentesíti az eszközt, merthogy csak így adatik meg – két keze foglalt lévén, egyikben a fizika törvényeit önkényűleg átírva címert tart, a másikat jótanulóként magasba lendítve felelésre jelentkezik – annak lehetősége, hogy eme felemelő látvány egyszeri élményének megismétlésére szólítson fel az alkotás büszke kiötlője, rávésetvén a »viszontlátásra« szót – de ezt sem akárhogyan ám, alulról felfelé olvasandó, mintegy jelezvén, hogy a székelyre fel kell nézni, de nagyon.” http://www.3szek.ro/modules.php?name=3szek&id=8015 (2008. 03. 25.)

13. Kinda István: Székely falukapuk. Adatok és szempontok egy régi-új székely jelenség értelmezéséhez. In: KJNT 14. Évkönyve. Tanulmányok Szentimrei Judit 85. születésnapjára. (Szerk. Gazda Klára, Tötszegi Tekla) Kvár, 2006. 272–287.

14. Miért rosszak a köztéri szobrok? Új Szó, 2006. 09. 29. Beszélgetés a dunaszerdahelyi művésztelep vendégeivel, Wehner Tibor művészettörténésszel, Rácz Edit, Pálffy Katalin szobrászművészekkel és S. Nagy Katalinnal, a budapesti Műegyetem Szociológia és kommunikáció tanszékének vezetőjével. http://www.ujszo.com/clanok.asp?vyd=20060929&cl=169378 (2008. 03. 26.)

15. Uo.

16 Uo.

17. Wehner Tibor: A köztér (részleges) nyilvánossága. Szoborállítási abszurditások Magyarországon. Új Forrás, 2004. 9. https://www.epa.oszk.hu/00000/00016/00099/040913.htm (2008. 03. 12.)