Avagy: hol kell Backamadarasra betérni?

A Nyárádmente meglepett már olyan történettel is, amire jobb híján csak hümmögni lehet. Régi hagyomány szerint feszületet állítottak az útkereszteződéshez mondván, a közösködésnek béke poraira, a pléhkrisztus ezután új korszakot jelent! „Válunk – hangoztatták nagy bőszen –, mert a polgármester úrtól nagyon el lett cseszve a Sapard-program, ahogy minden más is egyébként. Ide állítsátok azt a keresztet!” És oda állították. Aztán beadványozni kellett egy sort az illetékes minisztériumhoz, elhangzott a képviselő úr parlamenti interpellációja. Csak hát mégis meggondolták magukat azok, akik a válás ötletével előálltak. Nem érdemes különcködni, mondták rezignáltan. Azóta valakik minden tavasszal felvirágozzák tőzikével a pléhkrisztust, és nagy az egyetértés. Korrigálnék: formálisan nagy egyetértés van. Csak egyszer volt verekedés a 2004-es önkormányzati választások idején, valami balul sikeredett majális felett: melyik falu kocsmárosa rendeljen csóré kolbászt és friss szászrégeni sört?

Backamadaras községben a válás, a kiválás, pontosabban az önállósodás, önálló községgé alakulás (ilyesmi) ötlete föl sem vetődött, a pléhkrisztus annál inkább nem, mert tudvalevő, protestáns vidéken járunk, Szentgerice felé tartva nagyon is. A falut unitáriusok és reformátusok lakják, s ha valaki tudni akarja, benne csak másfél katolikus él, értsd: egy férfi és egy reverzálist adott nő. Nem lényeges, csak a helyi sajátosság kedvéért említem: értelmiségiek, tehát jövevények, ezen ma már nincs miért fennakadni. Akkor sincs miért fennakadni, ha e vidékről városba bemenekült értelmiségi ismerősünk hangoztatja: Közép-Nyárádmente poros provincia, benne rohadt és büdös az élet kapuról kapura, gondolja meg, százszor is gondolja meg, aki oda készülne költözni.

Nemrég indult napilap friss példányával takarózik ránk váró utasunk a Nyárád-hídnál, a nap idejekorán nagyon süt, bár erősen felületes, sőt hamis ez a természeti ígéret, mert a Bekecs kontya ködöt pipál, s mint mondják, ez esőt, kitartó esős időt rejtjelez. Ezen a tájon még lehet hinni az öregek hajdani megállapításainak, a globális felmelegedés itt még csak szóbeszéd.

Lapot hord szét a községben az emberünk, mondja, tapossuk meg a gázt, mert az orvosi rendelő bezár, neki pedig vérnyomása van, felső érték százhetven, az alsó is száz felett. A magas vérnyomás, fűzi hozzá, Szentgericén népbetegség, sőt nagyon is népbetegség, ha hozzáadjuk azt a tudást, hogyan kell boroknak gyenge vidékén fából vaskarikát csinálni. – Ez a hosszú forró nyár – sóhajtja az útkereszteződésben felvett utasunk, amit úgy kell érteni, hogy a másfél kilométeres útszakasz legyaloglása a zúzott kövön felér egy hosszú forró nyárral: az ember megbarnul, maréknyi port szív tüdőre, amíg hazaér. Legfeljebb megnézi, hogy az út bal oldalán méregzölden sarjad a búzavetés, a másikon pedig csenkesz nő méregzölden megint. A gazda egyik szeme kacag, másik szeme sír, sőt szúrni is tud valami, ha szél támad csenkesz- és tövisérés idején.

Lesz itt még aszfaltút, akárki meglátja. Hogy mikor? Idézem a kézenfekvő – Csíki József községi polgármestertől származó – adatokat. „Múlt évben kezdtük el a Backamadaras–Szentgerice közötti útszakasz korszerűsítését, s mára 1,7 kilométeren készült el a leendő műút alapjának a kövezése. A kormány útépítésre először 400 000 lejt, aztán 200 000 lejt, legutóbb pedig 720 000 lejt utalt ki, ami elegendő a két település közötti szakasz kövezésére.” Ennyi a szűkmarkú közlés, de hát várjuk ki, nem igaz?

Igaz, igaz, így emberünk, ha valakinek fontos a műút, akkor neki nagyon is az, mert „meg van mondva a terjesztőtől, kiadótól, nem tudná megmondani pontosan, kitől, délelőtt tíz órakor okvetlen a kerítés résébe legyen tűzve a lap, különben a fene megette, le is út, fel is út…” Márpedig egy betegnyugdíj-kiegészítést könnyen feladni nem szabad. Még versenyvizsgázott is az állásra, és döntő érv volt a saját tulajdonú robogó, de hát az is kidől, ha régi szerkezet. Gyalog, uram, ha nincs fogat.

Google, avagy: mielőtt megérkeznénk, meg kell nézni, mit ábrázol a kistérségi fejlesztés. Vagy: régiós fejlesztés; miért ne: európai uniós fejlesztés. Mindezekhez hozzá lehet csapni a Nyárádmenti Kistérségi Társulást, így csupa nagybetűvel. Akárki meglátja, lesz itt még jövő. Emberünk egy fityiszt mutat, de hát ez csak egy vélemény. Induljunk ki a LEADER-ből. Az Európai Unió LEADER Programja az AVOP (Nemzeti Fejlesztési Terv Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Programja) keretében indult be Magyarországon, „LEADER+” néven szalad. A program aktivizálni kívánja a helyi közösségeket, önmaguk és a vidékfejlesztés érdekében. Kistérségi akciócsoportok szerveződnek, amelyek kialakítják a helyi vállalkozói, önkormányzati és civil szféra közös fejlesztési elképzeléseit, és menedzselik a célok megvalósulását. Működésüket a nagyfokú decentralizáció és önállóság jellemzi.

Jöhet a szúrópróba, lássuk, mit mond a köz. Szentgericén, nem vitás, van sok köz, mint utcaköz és utcaközöket meglehetősen sűrűn belakó népesség, lélekszámban közel nyolcszáz fő. A kérdésünkre kapott feleletekkel majdhogynem nincs mit kezdeni, a LEADER-ről való értesülés egyenlő a nullával, senki egyetlen pályázati programot sem tudott megnevezni. „Lehet, hogy van, de mi arról nem tudunk” – ilyenszerű vállrángató válaszokat jegyezhetünk mindössze. „Mezőn van a nép, állandóan a mezőn van, a LEADER-programra nincs idő.” A válaszok vagy a backamadarasi öregotthonra, vagy a helyi Tiboldi István Alapítványra utaltak felületesen. A Közép-Nyárádmente a kilencvenes évek elején meglehetősen mozgalmas volt alapkőletételek dolgában, amint azt meg is őrzi a sajtóhírek mozaikja. Nyárádszentlászlón a reformátusoknak 111 esztendeig vályogtemplomuk volt. Gáspár András backamadarasi lelkész, templomépítő pap elmondta, hogy két leányegyházuk közül előbb Nyomáton kezdték el az építést 1992-ben, és 1994 augusztusában felszentelhette a püspök. Szeptember 12-én Nyárádszentlászlón ünnepelt a háromszázvalahány lelkes falu. Lakói zömmel reformátusok (156 fő) és unitáriusok, kisebb részben katolikusok. A Hadnagy Judit tervezte épület kicsinek bizonyult a szentelésre összesereglett hívek befogadására. Eljött az építés legfőbb támogatója is, a Liverpoolban élő báró vitéz lemhényi dr. Zsigmond András angol feleségével. Angliából jött Harvey Cristopher is, aki az ifjúsági ház építését segítette, hálából az ő nevét viseli az intézmény. Ez a ház a Közép-Nyárádmente ifjúságáé – jelentette ki Gáspár András lelkész. Az emeleti részen kis manzárdszobákat képeztek ki ifjúsági táborok és találkozók alkalmára, valamint a csángó gyermekek nyaraltatására. Eljött a holland testvérgyülekezet négy tagja; ők még szombaton elhelyezték Backamadarason az öregotthon alapkövét. A Duna-csatornát megjárt, sokat szenvedett dr. Csiha Kálmán elmondta, hogy 1989 óta a reformátusok 166 új épületet húztak fel Erdélyben, ebből 32 a templom. Gáspár András lelkész vázolta a templomépítés történetét. Dr. Lehr György budapesti külügyminisztériumi megbízott érdemkeresztet adott át Csiha Kálmán püspök úrnak templom- és egyházépítő munkássága elismeréseként.

Az egykori néptanító nevét őrző Tiboldi István Alapítvány amerikai és holland támogatással Szentgericén szuperigényes orvosi rendelőt, gyógyszertárat, házibeteg-gondozást és fogászatot működtet – számolt be az alapítvány elnöke, Balázs Sándor unitárius lelkész, de annál többet mond az Erdélyben jószerével ismeretlen, elsőként Szentgericén meghonosított falugondnokság intézményéről. Nem egészen új a fogalom, azóta már több konferenciát, szemináriumot tartottak a falugondnokság erdélyi térnyerésének lehetőségeiről, legtöbbször Torockón.  A tízéves évforduló kapcsán elmondható, hogy Kemény Bertalan, a magyarországi falugazda-hálózat azóta elhunyt  megálmodója, megszervezője már akkor is itt volt, az ő érdeme, hogy e kezdeményezés Magyarországon állami normatívát kapott. A falugazda-szolgálat ismertetése során kiderült, hogy Magyarországon többnyire az elszigetelt, hatszáz lakosú, kiöregedett, hátrányos helyzetű településeket vették célba, és a kezdeményezés megfelelő keretek között itt is üdvös lehet. Magyarországon 1500 település jogosult a bekapcsolódásra, 800-ban már működik, a terjeszkedés folyamatos. Erdélyben – amint azt Balázs Sándor unitárius lelkipásztor elmondta – tulajdonképpen a gyerekek iskolába vitelét, idősekkel való törődést, meleg étel biztosítását, a szakorvoshoz történő szállítást jelentette kezdetben ez a szolgálat. De nemcsak szociális, hanem közösségfejlesztő szerepe is van. A falugondnokot a falu népe választja, a közösség állandó lakója, tanfolyamot végez, végül pedig az önkormányzati testület nevezi ki. Nagy dolog ez akkor, amikor mindenfelé azt tapasztaljuk, hogy mai világunk főként a személyi érvényesülést részesíti előnyben, és háttérbe szorítja az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonságot, az egymásra figyelés képességét. Ez a folyamat már falvakban is érződik, főleg félreeső településeken, ahol az elöregedő lakosság nehezen birkózik meg a mindennapi ügyintézéssel. Ezt a hiánypótló munkát vállalta fel a 2001-ben alakult szentgericei falugondnoki szolgálat.

„A papnak már rég le kellett szállnia a szószékről” – mondja Balázs tiszteletes. Hogyan is indult be a falugondnoki tevékenység? „Eleinte csak a gyermekek szállítását szerettük volna valahogy megoldani. Ötödik osztálytól bejárnak a backamadarasi iskolába, de nem volt ingázási lehetőség a faluban” – ismertette a kezdeteket a jelenlegi falugondnok, Sánta Boros József. A Tiboldi Alapítvány ezért mikrobuszt vásárolt egy magyarországi pályázaton nyert pénzből, de a járművel betegszállítást, különböző rendezvényekre való utasszállítást is vállaltak. Így derült ki, hogy az általuk végzett munka tulajdonképpen maga a falugondnokság. „Ez valójában egy szociális program, lényege a közösség életében felmerülő gondok megoldása, célja a magányosak, betegek, idősek mindennapjainak terhén enyhíteni, az életüket elviselhetőbbé tenni” – fűzi hozzá a kezdeményezés szerepét felvállaló Balázs Sándor.

Mivel a jó példa ragadós, hamarosan más településeken is megalakult az újszerű szolgálat. Gerice után a Gyergyói-medence településein, majd a Szilágyságban. Jelenleg mintegy húsz falugondnoki szolgálat működik Erdélyben. Az egyszemélyes intézmény hatékonyságának, olcsóságának kulcsa az, hogy benne különféle tevékenységek egyesülnek. Képes iskolai, egészségügyi, szociális és turisztikai tevékenységet is ellátni. A kezdeményezés sikerét bizonyítja, hogy megalakult a Romániai Falugondnokságok Országos Szövetsége is. Sánta Boros József kezdetben csak a kisbusz vezetését vállalta, ez pedig nemcsak a gyermekek szállítását jelentette, hanem azt is, hogy szükség esetén mindig ugrani kellett. „Amikor megalakult a szolgálat, már nem tudtam abbahagyni. Szívügyemmé vált, aggódtam a betegekért, segíteni akartam rajtuk, így maradtam továbbra is itt mindenesnek” – részletezte. Vasárnaponként kántorizál is az unitárius templomban. Hozzátette, még istentisztelet alatt sem kapcsolja ki a telefonját, hiszen bárki keresi, ő azonnal látja, hogy szükség van rá. 2002-ben háromhetes falugondnoki képzésen is részt vett Kecskeméten és Vértesacsán. Jelenleg csak Magyarországon szerveznek ilyen képzéseket, ahol a falugondnokok mindennapi munkája során adódó konfliktushelyzetek megoldására adnak szakmai tanácsokat. „Kommunikációs készségfejlesztő feladatokat kaptunk, ismertették a törvényi előírásokat, számomra a legtanulságosabbak mégis az esti beszélgetések voltak. A személyes élmények megosztásával egymástól tanultunk a legtöbbet” – idézte fel az emlékeket Boros József.

A falugondnoki szolgálat működtetéséhez – bármilyen olcsó is legyen – természetesen pénz kell. A Tiboldi Alapítvány a külföldi testvérgyülekezetek segítségével, illetve pályázati összegekből fedezi a kiadásokat. „Tavaly a Szülőföld Alaptól nyert pénzből vadonatúj kisbuszt vásároltunk, a régit pedig továbbadjuk. Az idei egymillió forintos támogatásból viszont csak a legszükségesebbekre futja” – nyilatkozta Balázs Sándor a Központ című marosvásárhelyi hetilapnak.

A múlt század tízes éveiben egyszer csak elindult egy vonal a tervezőasztalon. Kezdőpontja Marosvásárhely déli, ipari zónája volt, végpontja Parajd, a sóbánya. Ez a vonal dédelgetve kisvasút, leértékelve: keskeny vágányú. Korabeli mendemondák szerint nagy volt a felháborodás, a rémüldözés a nyárádmenti közbirtokosság körében amiatt, hogy birtokokat, telkeket szelt át a vasúti töltés, és poklokra kívánták a századelő technikai csodáját. A szentgericei székelyharisnyás öregek szájról szájra terjesztették a fekete ördög közeledtét, amikor az ördög már a vásárhelyi vaspályán fújtatott, de amikor csattogni kezdett a Nyárád folyásával ellentétes irányba felfelé, feszültek a béklyók, a jószág menekült ezer ágba, a vének tanácsa által megállapíttatott, hogy világvége közeledik. A vasparipa közel hetven esztendőn át mindennap elcsattogott, olyan pontossággal, hogy a szentgericei emberek rendszerint érkezéséhez igazították a vekkereket. Mondják, az iparosítási lázban senki sem késte le vonatját, megállt intésre is, ha kellett.

A világ csak halad valamelyest előre, mondták később azok, akik a síneken verték a kaszát, amikor az ördög helyett dízelmozdonyt fogtak a kisvonat elébe.

A világ csak halad valamelyest előre, amikor nézték a kisvonatot elsuhanni megrakva szálas fenyőkkel, bükk rönkökkel. A szentgericeiek roggyant istállóikra gondolva azt mondták, a rönkök az ő udvarukon is elférnének. A gazda udvarát a hajnali vonatfütty feküdte meg, nagyjából mindenki elment a hajnali vonattal iparosnak.

A háború idején a németek felrobbantottak minden vashidat. Sztálin útja a széles vágánynál is tekintélyesebb volt. A szentgericei származású foglyokat sem keskeny vágányon szállították az Urálba, ahonnan egészen keskenyen tértek haza, ha. Ötven év múltán megint szélesvágányúra ültek, irány Budapest, a kárpótlási iroda. Igaz, az ötvenes években, csizmát csináltatni menőben nem ültek vonatra, inkább gyalog mentek a strekk mentén. Néhol még ki lehet tapogatni a síneken: Diósgyőr. Nem kifizetődő.

Béla bácsi: „Zötyögtünk eleget Murok-országon keresztül. Menet el, és hazafelé.” Tavasz van, felállított nejlonsátrakban már kél a saláta. Vasárnap, déli idő, utasnak, piacosnak. Zöld emlékek suhannak el Béla bácsiban. „Ha nem lett volna ez a vonat, ki kellett volna találni. Zöldséget szállítottunk a vásárhelyi piacra.”

Béni bácsi: „Nincs útja ma termelőnek, kiskatonának, nagynéninek, fíliába kiszálló lelkésznek, álomautót még be nem szerzett Gábornak, udvarlónak és udvaroltnak, elszöktetett menyasszonynak, a fehér sarlójú holdnak, vitézkötéses posztóujjasnak, gyűrött újságpapírnak, amire írva volt: a Brassói Vasúti Igazgatóság racionális megfontolásból felfüggeszti a Marosvásárhely–Szováta keskenyvágányú közlekedését. Nem kifizetődő.”

Gyuri bácsi: „Uram, nem érti? A vidéket lenyesték! Nincs természetes vérkeringése. Hány autóbusz indul hétvégén errefelé, na hány? Ki szállítja ezután Marosvásárhelyre a zöldséget, na ki? Jaj, ha nem kell, dögöljünk meg, és dögöljön meg mindenki. Nem kifizetődő? Mert nem hoz semmit a vasút konyhájára, persze. Mert arattak a »kalózok«, uram, arattak. Add ide a pénzt, jegy, ugye hogy nem kell? A vonat elment, fütyülhet már a bakterház.”  

„Hogyan, milyennek látom ennek a gyönyörű fekvésű falunak a jövőjét? – próbál összegezni Rigmányi Benjamin református lelkész. – A rendszerváltás után a fiatalság egy részét a külföldi munkavállalási lehetőség kiszívta a faluból, de remélem, időlegesen. Mások hazakényszerültek, míg megint mások nem is gondoltak arra, hogy elmenjenek. Ez alapvető kérdés. Idekerülésem idején, 1986-ban, kéttanerős iskolája volt Szentgericének, ma öttanerős iskolába járnak a gyerekek.

A holland testvértelepülés évente pályázatot kér be Szentgerice lakóitól a virágkertészet felfuttatására. A megnyerhető pályázati alapösszeg fejenként ötezer euró, jelenleg hat pályázat nyert holland támogatást, több növendékfarm és két virágkertészet létesült.

Van továbbá egy református alapítványunk, a Szőcs Adalbert Tanulmányi Alapítvány, ami kimondottan tanulmányi ösztöndíjban részesíti a szentgericei fiatalokat.  Magyarországra elszármazott atyánkfia hozta létre az alapítványt, ötszázezer forint az évi ösztöndíj, főiskolai és egyetemi tanulmányok folytatására. Eddig négy diák részesült ebben az ösztöndíjban.”

Zuhogni kezd az eső, mintha dézsából öntenék, aztán néhány perc múlva újra kiderül. Az árok zavaros vize kilép medréből, átfolyik a bogárhátú úttesten, mire megtérül a templomból a násznép. Nem jó jel, nem jó jel, mondja egy bőpendelyű cigányasszony. Jön a násznép, valaki ölébe kapja a meny-asszonyt, és átcsoszog vele a kávészínű vízfolyáson. Idejekorán megittasodott savonarolai ábrázatú ember sárga agyaggal spricceli be a menyasszony földig érő selymét. Nem kár, nem kár, halljuk a bámészkodó asszonynépi összesúgást: slájerét már régen elhúzta a bokor.

Megy az élet, mint a vízfolyás.