avagy A hülyék ellen írott költemény

Képzelheted: van hely ahol

Nincsen egyetlen hiba,

De van egy létező város:

Zéró Tolerancia.

Sok a marha, sok az állat,

Sok a hülye, a barom,

Néhány cizellált szavammal

Kinyírom, ha akarom.

De nem akarom, felfénylik

Demokratább mosolyom.

Azt hazudja: a sok kretén

Egytől egyig rokonom.

Elismerem: aki hülye,

Az már rég is hülye volt,

Nekik nyílik baromárut

Árusító hülyebolt.

Minden arcon lemérem, hogy

Tökhülye vagy marha csak,

Nyirbálják a stílusomat

Karhatalmi kardvasak.

Alapszintű a stílusom,

Latinul a neve toll,

Régi, fáradt, elkopott, de

A lényegbe behatol.

Kérdezhetnéd: mi a lényeg?

Elárulom: nem tudom.

Annyit szólok csak, jegyezd meg:

A hatalom jutalom.

Szálinger Balázs

M. Ny-hez

Százszor számoltad át a kincset,

M. Ny. barátom, csillagalapra

Vetett váradban, s mindig ugyanannyi.

Egyszer sem adtál más szót a számba,

M. Ny. barátom, csak ami téged

Magyaráz, épít, tartat erősnek,

Önző barátom, s hűbériségben

Nehéz barátodnak maradni.

Százszor próbáltam kifogni rajtad,

Meghagyni szívnek s eszemet mások

Szolgálatába állítani, százszor!

De kurvasággal vádolt a szívem,

S öreg barátom, ügyes barátom,

Elhitetted, hogy csillagalapról

Mindent elérek, mindent megértek,

S bátor az, ki maradni bátor.

Azt, hogy ne tartsunk dinasztiát más

Birodalmakkal meg hercegekkel,

Akiknek frissebb, dalosabb a vérük,

Csaló barátom, hazug barátom,

Belém nevelted, mint holmi vallást,

Rám aggattad, mint keleti ékszert,

S rá se kérdeztem már a keletre,

Lusta lettem és önelégült.

Semmi kimódolt, kigondolt program,

Csak hogy megéljünk s tartsuk meg egymást.

Semmi, barátom, csak a büszkeségünk,

Leszakadt jobbak, született jobbak

Testvérisége ez a magányban,

Ezen az elven etetsz magaddal,

S ezen az étken zársz be magadba,

Egy-barátom: egymásnak élünk.

Akit megcsókolsz, ifjú titánból

Virágahullott, unott barom lesz,

Kéjenc barátom, halálos a csókod,

Noha szépséget táplál a nyálad,

………………………………...

De holmi szépség elég-e, hogyha

Egy életem van, s jobb volna élni

Mást, mint veled megadott sorsot?

………………………………...

Láttam én pehelysúlyú kis népet,

Öntudatlan volt, időt nem érzett;

Nem fogta másra, ha térdre hullott

Azon a rémes, kattogó nyelven,

Nem volt konyhája, siratni méltó

Kincse – ha vesztett: kutyaként állt föl,

S kutyalábon, de továbblépett.

Láttam reneszánsz szökőkutakban

Kutyát mosdani: isteni látvány!

Életet élni, mintha más se volna,

Nem volna múltból hozott vesződés,

Jónak, se rossznak gondolt határok,

Fegyelmező hit, tartás, igazság,

M. Ny. barátom, fölöslegemnek

Te vagy, te vagy fő okozója.

Magányos társam, te anyanyelvem,

Belém kapaszkodsz, fogsz idegenben,

Neked szól minden gyanakvó tekintet,

Hotelszobákban a takarítók

Hanyagul végzett munkája téged

Igazol, éltet – s amikor végre

Kimosakodnék, futnék belőled:

Megízlellek, s megbánok mindent.

***

Százszor számoltad át a kincset,

M. Ny. barátom, s bármennyit számolsz,

Elején-végén: mindig ugyanannyi.

Velem lehetnél több, de nem engedsz

Kettőnk baráti póráza végén,

Kegyes, megtartó, okos barátom,

Kártékony, önző, bolond barátom,

Hűbérségnél többet akarni.