stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Június

Kövespadi honfoglalók


Gergely Balázs

 

Kolozsvár honfoglalás kori képe régi és újabb régészeti leletek fényében1

Bóna István emlékére

Kolozsváron az első 10–11. századi leletekre 1911-ben bukkantak a Zápolya (ma str. Gen. Traian Moşoiu) utca 78. számú telkének déli végében, kavicsbányászás közben.2 Az első két temetkezést Létai Balázs hitelesítette, további ötöt Kovács István tárt fel. Ugyancsak ő valószínűsített a korábbi szórványleletek alapján egy nyolcadik, a földmunkások által megsemmisített sírt. A László Gyula által 1941–42-ben feltárt három sírral a temetőrészlet temetkezéseinek száma tizenegyre nőtt,3 amelyekből – a  szórványleletekből rekonstruálható sírral együtt – hét lovas temetkezés. A fennmaradó négy közül kettőbe nőt, egybe szegényes mellékletű férfit, egybe pedig gyermeket temettek.

Nem sokkal később került napvilágra a következő, a Zápolya utcaival egykorú lelet. 1913-ban a hajdani Sámi (ma str. Gaál Gábor) utca nyomvonalának kiegyenesítésekor a Farkas (ma Mihail Kogălniceanu) utca 23. szám alatti telkéből leválasztottak s az utcához csatoltak egy kisebb telekrészt. A múzeumi leltárkönyv alapján az említett helyről ekkor került a gyűjteménybe, Herepei János ajándékaként, egy ezüstből készült, szőlőfürtcsüngős fülbevaló. Később Kurt Horedt tévesen egy 1949-es ásatáshoz kötötte a leletet.4 Bóna István ugyancsak tévesen – minden bizonnyal László Gyula szóbeli közlésére támaszkodva – a Farkas utcából egy feltárt női sírt említ.5 A tévedést az okozhatta, hogy 1949-ben zajlott a Kalevala utcai 10–11. századi temetőrészlet feltárása, melynek ásatásvezetője – legalábbis elindítója – az akkor még Kolozsváron tartózkodó László Gyula volt.6 Ezt támasztja alá az is, hogy Bóna egyik cikkében a Farkas utcát mint Chirov utcát emlegeti a lelőhely kapcsán, nem tudván, hogy az valójában a Kalevala utca későbbi neve. E tévedések nyomán a magyar szakirodalom a Farkas utcai szórványleletet mindmáig egy nagyobb temetőhöz tartozó sír leleteként tartja számon. Figyelembe véve, hogy a szóban forgó fülbevalók legtöbbször 10. századi temetők női sírjaiból kerülnek elő, az itt talált darab egy korabeli temető létezésére utal, de nem szolgáltat rá kellő bizonyítékot.

1936-ban a kolozsvári 10–11. századi régészeti leletanyag a mindeddig közöletlen s a szakirodalomban teljesen ismeretlen Heltai (ma Titulescu) utcai sírral gazdagodott. A kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeumban (a továbbiakban ENTM) bukkantunk rá a leltározatlan, nagyon jó minőségű ezüstből készült sima S végű hajkarikára. Papírcsomagolásán a következő szöveg volt olvasható: „1936 körül, amikor háztelket ástak, akkor találtuk. Szilágyi János Heltai utca 28. – csontváz füle közéről.” E sorocska alapján egy temető egyedüli hírmondójaként megmaradt sírral számolhatunk.

2004 tavaszán, a honfoglalás és kora Árpád-kori leletanyag újrafeldolgozása során újabb, mindeddig ismeretlen 10–11. századi leletekre bukkantunk az ENTM raktárában.7 A leltárkönyv tanúsága szerint 1944 decemberében 10. századi sírokra utaló anyag került az intézmény jogelődjének birtokába a Kalevala (ma Semenicului) utcából. A szűkszavú leltárkönyvi bejegyzésből,8 melyre Vincze Zoltán kolozsvári történész hívta fel a figyelmünket, annyit tudtunk meg, hogy a leleteket (szablya, kard, csiholóvas, tegez vasmerevítői és más, apróbb vastöredékek) a Kalevala utcai földmunkáknál dolgozó munkásoktól vásárolták meg. A raktári „ásatás” során sikerült rábukkanni a keresett tárgyakra. A kardként beleltározott tárgyról ekkor derült ki, hogy tévesen határozták meg, méretei és formája alapján egyértelműen szablya lehetett. A csomagolásra használt dobozok feliratai alapján a leletanyag legalább három sírból származott. Ezt követően a helyszínen próbáltunk a lelőhelyre vonatkozó adatokat gyűjteni. Több környékbeli lakost kifaggatva megtudtuk, hogy a negyvenes években a Kalevala utca Kövespad (ma str. Pietroasa) utcába torkolló végének kialakításakor, a négyes szám alatti ház előtt emberi és lócsontokat, valamint „régi fegyvereket” találtak.9 Ugyancsak a környék lakóinak beszámolói alapján valószínűsíthető, hogy a közelben más helyeken is kerültek elő csontok és egyéb régészeti leletek. Ezek közül a Kalevala utcával párhuzamosan, attól pár méterre húzódó Fluturilor utca egyik telkén talált millefiori gyöngyöt sikerült regisztrálni.10

1949 áprilisában László Gyula vezetésével ásatást végeztek a környéken, de a feltárásról igen kevés adat maradt ránk. A raktárban megtaláltuk a leltározatlan tárgyakat (két bronzgombot, egy hajkarikát és egy bronzból vagy ezüstből készült, érmére emlékeztető kerek fémtárgyat). Az ásatás eredményeiről Ferenczi István feljegyzésekben,11 valamint egy 1996-ban megjelent cikkében12 néhány sort találunk. Szerinte a nyolc feltárt sír a 10–11. századi „ínek” (szegények) temetőjének egy csoportja, és a Zápolya utcai temetőhöz kapcsolódik. Az ásatás helyszínét nem sikerült pontosan behatárolnom, de tudjuk, hogy a homokbánya a későbbi utca telkeinek nyugati végét érintette, ezért okkal gondolhatjuk, hogy a szóban forgó sírok, valamint a Kalevala utcai fegyveres sírok egy temető részét képezték. A múzeum raktárában és az új leltárkönyvben a tárgyakat beazonosítottuk.

Tudomásunk szerint utoljára 1985–86-ban a Szántó (ma Plugarilor) utcában bukkantak 10. századi temetőrészletre.13 Az ásató által a 10. század harmadik negyedére keltezett huszonhat ÉNy–DK tájolású sírból kilencet kiraboltak nem sokkal a temetés után. Néhány esetben különleges temetkezési szokásokat sikerült dokumentálni. A temetőrészlet három sorra tagolódott, mindegyik csoportban egy szablyával eltemetett férfi csontváza került elő. Lócsontokat egyetlen sírban találtak, további kettőben lóbőrre utaló szerves maradványok voltak,14 több sírban állatcsontokra, nem egy esetben szárnyasok csontjaira bukkantak. Tizenegy sírba kerámiaedényt, egybe vaspántos favödröt helyeztek a halott mellé. A huszonhárom mellékletes sírból tizenkettőben tártak fel nyílcsúcsot, hatban tegezt. Öt sírból íjmerevítő csontok, köztük szíjelosztók, tegezkarikák, tegezcsatok bukkantak elő. A három szablya egyikének pengéjébe ezüst huzalokat kalapáltak. Tizennégy sírból került elő ékszer: bronz huzalkarperec, egyszerű bronz nyakperec, gyöngyök, ezüstből meg bronzból kalapált hajkarikák, szőlőfürtcsüngős fülbevalók, amelyek mellett feltártak egy aranyból készült hajkarikát is.

A Kalevala és a Zápolya utcai honfoglaló lelőhelyek a Felső-Kövespadnak nevezett Szamos terasz északi peremén helyezkednek el. Az I. katonai felmérés térképén jól kivehető az a máig létező völgyecske (talán hajdani patakmeder), mely a terasz szélét két részre tagolja. Ebbe a völgybe ágyazódik a Kövespad utca, amelyből a terasz felső szélén keleti irányba ágazik a Kalevala utca. A szintvonalas térképen jól kivehető, hogy a Zápolya és Kalevala utcai sírok az említett völgy két oldalára, feltehetően egy korabeli út két felére kerültek.  Ezt az elképzelést támasztja alá az is, hogy a Kövespad ÉNy-i sarkában hasonló helyzettel találkozunk. A Györgyfalvi (ma Brâncuşi) út a Torda (Potaissa római város, ma Turda) irányába tartó római út nyomvonalát követi.15 A Cigánypatak völgyén kaptató, majd DK-i irányba ágazó utat a római kortól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal minden korban használták. Az út mindkét oldalán 10–11. századi sírokat találunk: keleti felén – a Kövespad teraszának tetején – a Szántó utca 10. századi temetőjét, alatta pedig a napjainkban már nem létező Heltai utca sírját, mely minden bizonnyal egy nagyobb temetőhöz tartozott.

Az említett terepviszonyok s a 10. századi lelőhelyek elhelyezkedése alapján valószínűsíthető, hogy a Kövespad stratégiai fontosságát a tövében összefutó utak jelentették. A magas teraszon létesített katonai bázis fegyveresei könnyen áttekinthették és ellenőrizhették a Szamos völgyében haladó (só?)út és a teraszt átszelő – Gyulafehérvár irányába tartó – út forgalmát egyaránt. 

A bemutatott temetőrészletek mind leletanyagban, mind pedig a temetkezési szokások alapján egységes képet nyújtanak. Kivételt csupán a Heltai utca sírja képezhet, melynek S végű hajkarikája inkább a későbbi időszakra jellemző. A leletek tipokronológiai vizsgálata alapján a temetők megnyitása a 10. század első negyedére tehető,16 használatuk a 10. század utolsó negyedéig, néhány esetben a végéig is bizonyítható. A Heltai utca S végű hajkarikája arra enged következtetni, hogy a mindeddig ismeretlen település – amelyhez a temetők tartoztak – akár a 11. század folyamán is létezett. Sajnos a lelőhelyek egyike sincs – s a beépítettség miatt nem is lesz – teljes egészében feltárva, ezért rengeteg fontos információ (hori-zontál sztratigráfia, belső kronológia, sírok száma stb.) ismeretlen marad számunkra.

Az elveszett információk mellett mégis sok konkrét támpontot találunk, melyek az itt élő közösségről árulkodnak. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a kövespadi honfoglalók státusszimbóluma a szablya.17 Figyelembe véve, hogy a katonai rétegre utaló szablyaleletek leginkább a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi központ környékén sűrűsödnek, megpróbáltuk összehasonlítani egymással a két területet. A Kolozsváron feltárt sírok és az előkerült szablyák számának százalékarányos összevetéséből kapott eredmény egyedülálló a Kárpát-medencében. Az eddig feltárt kb. negyven sírból tíz esetben került elő szablya (Kalevala utca: 2 szablya; Szántó utca: 3; Zápolya utca: 5), ez összesen 25 százalékot jelent. A Felső-Tisza-vidék temetőinek ide vonatkozó adatai alapján18 ugyanez az arány 6,58 és 23 százalék között változik. Az összehasonlítás egyértelműen kirajzolja a kövespadi közösség erős katonai jellegét.

E jelenség magyarázatát keresve több körülményt is számításba kell vennünk:

A leletanyag alapján a kolozsvári honfoglalók anyagi kultúrája leginkább a Felső-Tisza-vidéki temetőkhöz, tehát a fejedelmi központhoz kötődik, és jelentős különbséget mutat a dél-erdélyi, Maros-völgyi temetőkhöz képest.19 Az erdélyi és a tőle nyugatra fekvő régiók közötti kereskedelmi ütőereket majd minden történelmi korban két folyónak, a Marosnak és a Szamosnak a völgye jelentette. Több példát ismerünk (ilyen a korábban a Maros völgyére és vonzáskörzetére korlátozódó bolgár fennhatóság), amely arra utal, hogy adott korszakban a két területet nem feltétlenül ugyanaz a hatalom uralta. Kristó Gyula okfejtése alapján20 az első vármegyék is két nagy egységre tagolták Erdélyt. Egyrészt a Dél-Erdélyt lefedő Fehér vármegyére (Gyulafehérvár központtal), másrészt az északi területekre (valószínűleg Doboka központtal). A vármegyék kialakulásában minden bizonnyal fontos szerepet játszhatott a Gyula és az Ajtony vezetése alatt álló, de már korábban is létező két területi-hatalmi egység. Kristó elképzelése szerint a két korai vármegye határvonala valahol Kolozsvártól délre, Ajtony falu határában húzódott.

Figyelembe kell vennünk továbbá az erdélyi sóbányák jelentőségét a Kárpát-medence mindenkori lakóinak életében. A só – mint tartósító anyag – elengedhetetlenül fontos szerepet játszott a hétköznapi életben. Az erdélyi sóbányák elégítették ki a Kárpát-medence és nemritkán az Erdélytől délre fekvő területek (például a bolgár cárság) igényeit is. Egy 892-ben, közvetlenül a magyar honfoglalást megelőzően lejegyzett forrásból tudjuk, hogy Arnulf frank uralkodó követséget küldött „ajándékokkal a bolgárokhoz és királyukhoz, Vladimirhez a régi béke megújítása céljából, és kérte, hogy ne engedélyezzék a morváknak onnan a sóvásárlást”.21 Az államalapítás korában zajló sószállításra vonatkozólag is rendelkezünk írott forrással. Szent Gellért nagyobbik legendájából (Legenda maior S. Gherhardi) tudjuk, hogy István Ajtony ellen indított hadjáratának egyik oka a Maroson szállított, királyi tulajdont képező sószállítmányok „megdézsmálása” volt. Nincs tehát okunk feltételezni, hogy a két esemény között eltelt alig több mint száz év alatt az erdélyi sókitermelés szünetelt volna. Épp ellenkezőleg: a honfoglalást követően a magyar fejedelem „átvette” a bolgárok által jól bejáratott dél- erdélyi sóbányákat, és megkaparintotta a Kis- és a Nagy-Szamos közén található észak-erdélyi sóvidéket: Dés, Szék, Kolozs, Györgyfalva sóbányáit is. Az északi térségből származó sót a körülményes marosi útvonal helyett a rövidebb – és minden bizonnyal előzményekkel bíró – Szamos-völgyi, illetve a Meszesen át haladó utakon szállították nyugati irányba. A későbbi időszakban ezen az útvonalon épül fel a Lóna patak völgyszűkületében található dobokai földvár, amely az előkerült I. István-érmék alapján az Árpád-kor legkorábbi szakára keltezhető.

Meglátásom szerint hasonló okból – a sószállítás ellenőrzésére s egyben a sóvidék védelmére – telepíthették a Kis-Szamos völgyébe a Kövespad főként harcosokból álló közösségét is.

Kérdésként merülhet fel, hogy mi lett e katonai bázis és a hozzá tartozó tele-pülés(ek) sorsa a 10. század második felében, amikor a Felső-Tisza-vidéki fejedelmi központ megszűnik,22 és áthelyeződik az Esztergom–Buda–Székesfehérvár által ha-tárolt területre. A terület stratégiai fontosságát nem veszíthette el (gondoljunk a néhány évtizeddel később felépülő kolozsmonostori földvárra), s a régészeti anyag alapján a bázis túlélte a hatalmi központ költözését kiváltó változásokat is. Talán nem kizárt, hogy részévé vált az akkoriban kialakuló és majdnem teljes önállósággal működő területi-hatalmi egységnek, melyet a Hildesheimi Évkönyv utalása szerint Szent István számolt fel a Gyula elleni, 1003. évi hadjáratában.23

 

JEGYZETEK

1. A Gáll Erwin barátommal végzett múzeumi kutatások során előkerült, mindeddig ismeretlen régészeti leletanyag teljes katalógusát és részletes elemzését helyszűke miatt e tanulmány keretein belül nem áll módomban közölni. A hiányzó részt Gáll Erwinnel közösen, az újra megjelenő Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából című évkönyv új folyamának II. számában magyarul, valamint az Acta Musei Napocensis 2008-ban megjelenő kötetében román nyelven közöljük.

2. Roska M. 1927; Kovács I. 1942.

3. László Gy. 1942; László Gy. 1943; László Gy. 1945.

4. Horedt, K. 1958.

5. Bóna I. 1986. 203–205; Bóna 1989. 123.

6. Ferenczi I. 1996. 18.

7. Ezúton is köszönjük az ENTM vezetőségének, hogy engedélyt adott a régészeti leletanyag feldolgozására. 

8. A leltárkönyv szövege:

„1944. XII. 12.

Megváltva a kolozsvári Kalevala utcai földmunkánál dolgozó munkásoktól.

1. VI. 6157. Honfoglalás kori törött vasszablya (Értéke: 50). Új ltsz.: P. 39918.

2. VI. 6158. a-b. Honfoglalás kori kétélű vaskard vége. Új ltsz.: P. 39919.

3. VI. 6159. Honfoglalás kori törött csiholóvas. Új ltsz.: P. 39920.

4. VI. 6160-61. Honfoglalás kori puzdráról vastagok. Új ltsz.: P. 39921–P. 39922.

5. VI. 6162-70. Honfoglalás kori puzdráról és kardtól töredékek. Új ltsz.: P. 39923–P. 39931.”

9. A kolozsvári lovastemetkezésekkel együtt, az erdélyi lovastemetkezésekről: Gáll E. 2005. 375–385.

10. A gyöngyhöz nem találtunk pontos párhuzamot. Anna V. Mastikova, a moszkvai Régészeti Intézet munkatársa szerint a millefiori gyöngyök közül a 9–10. századi gyöngyökre emlékeztet.

11. Az ásatás a régi MÁV homokbánya területén zajlott.

12. Ferenczi I. 1996. 18.

13. Köszönettel tartozunk Ioana Hicának a még közöletlen temetőről rendelkezésünkre bocsátott információkért. A temetőt több helyen tévesen Pata utcai vagy Cipariu téri temetőként tartják számon.

14. Marcsik 2005. 83.

15. Ursuţ, D. 1999. 234–235.

16. Gáll E.–Gergely B. 2007. (megjelenés alatt).

17. Uo.

18. Uo. További irodalom: Révész L. 1996. 180; Kovács L. 1990. 39–49; Kovács L. 1994–95. 153–189.

19. Uo.

20. Kristó Gy. 1988.

21. Kristó Gy. 1995.

22. Révész L. 1994. 149.

23. Kristó Gy. 1999. 214.

 

Irodalom

Bóna I. 1986 – Bóna István: Erdély a magyar honfoglalás és államalapítás korában. In: Erdély története. Bp., 1986.

Bóna I. 1989 – Bóna István: Magyar–szláv korszak. In: Erdély rövid története. Bp., 1989.

Ferenczi I. 1996 – Ferenczi István: Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál. Erdélyi Múzeum, 58 1/2. Kvár, 1996.

Gáll E. 2005 – Gáll Erwin: Analysis and comparison of burial customs in the 10-11th century in the Transylvanian basin, Crişana and Banat. Dacia N. S., 48–49, 2004–2005, 334–454.

Gáll E.–Gergely B. 2007 – Honfoglalás kori temetőrészlet a kolozsvári Kalevala utcából. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. Új évfolyam II. (megjelenés előtt).

Gáll E.–Gergely B. 2008 – Necropole şi morminte izolate din sec. X. de pe teritoriul oraşului Cluj- Napoca. Acta Musei Napocensis, Cluj-Napoca, 2008. (előkészületben).

Horedt K. 1958 – Horedt, Kurt: Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. Buc., 1958.

Kovács I. 1942 – Kovács István: A kolozsvári Zápolya  utcai magyar honfoglalás kori temető. Közlemények II. (1942) 8–118.

Kovács L. 1990 – Szablya-kard fegyverváltás. A kétélű kardos sírok 10–11. századi magyar sírok keltezéséhez (SÃäbel-Schwert waffenwechsel. Zur datierung der Ungarischen GrÃäber mit zweischneidigen Schwertern im 10-11. Jh.). Arch. Ért. 117. 1990. 39–49.

Kovács L. 1994–95. A Kárpát-medence kétélű kardjai a X. század 2. feléből.  (Adattár) (Die zwei-schneidigen Schwerter des Karpatenbeckens im 2. hÃälfte des 10. Jhs. (Katalog). CommArchHung. 1994. 153–189.

Kristó Gy. 1995 – A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos Teréz – H. Tóth Imre – Zimonyi István közreműködésével szerk. Kristó Gyula. SZKK. 7. Szeged, 1995.

Kristó Gy. 1999 – Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. SZKK. 15. Szeged, 1999.

László Gy. 1942 – László Gyula: A honfoglaló magyarság lelki alkatáról. Jegyzetek a Kolozsvár – Zá-polya utcai ásatásokhoz. Hitel, 7/1942. 540–551.

László Gy.1943 – László Gyula: A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kvár, 1943.

László Gy. 1945 – László Gyula: Ősvallásunk nyomai egy szamosháti kocsitörténetben, Kvár, 1945. Erdélyi Magyar Tudományos Intézet.

Marcsik A. 2005 – Marcsik Antónia: Studiu anthropologic al scheletelor umane descoperite în cimi-tirul din secolul al X-lea din Cluj-Napoca, str. Plugarilor. Acta Musei Napocensis 39-40/2002-2003. Kvár, 2005.

Révész L. 1994 – Révész László: Vezéri sírok a Felső-Tisza vidékén. In: Honfoglalás és régészet. Szerk. Kovács László. Bp., 1994.

Roska M. 1927 – Roska Márton: Emlékek a magyarság erdélyi honfoglalásához. Márki Emlékkönyv. Kvár, 1927. 132–138.

Ursuţ, D. – 1999. Dorin Ursuţ: Consideraţii privind drumurile de acces în orasul Napoca. In: Napoca 1880 de ani. Cluj-Napoca, 1999.


+ betűméret | - betűméret