A vidéki társadalmak egy aktuális gondja és gyakorlata

Közelmúlt

A község (öt településből1 álló adminisztratív egység), amelynek a bevezetőben a régebbi és részletesebben a mai önképépítéséről szólok, alig több mint egy fél évszázada létezik. Valószínű, hogy Románia 1950-es területi-adminisztratív átalakulása során, a rajonok és tartományok létrehozásakor a legalsó közigazgatási szinten is végrehajtott módosítások során hozták létre Csíkfalva községet.2 A községben együvé kerültek azelőtt is szomszédos és kapcsolatban levő települések (a nagyobb számban protestáns – unitárius és református – lakosságú Csíkfalva és Nyárádszentmárton), de olyanok is, amelyeknek semmiféle történelmi kapcsolatuk nem volt (például a nagyobb számban katolikus Jobbágyfalva és az unitárius Vadad). 1848, a jobbágyfelszabadítás előtt jelentősebb számú jobbágy és zsellér lakossága3 volt Jobbágyfalvának (1848-ban 44 család), Vadadnak (31 család) és Nyárádszentmártonnak (29 család). Búzaházán 14, Csíkfalván 11 ezeknek a családoknak a száma. Írásomban azonban nem foglalkozom a vallási és szociális identitás konstruálásának a vizsgált korszakban még felderíthető elemeivel. Ezek ugyanis nem játszanak szerepet az öt település –1950 óta egy község és így egy lokális egység – közös identitásának konstruálásában.

A szocializmus korszakában a kulturális és etnikai nyilvános identitáskonstruálást egy erre szakosodott intézményrendszer – a propaganda intézményrendszere – volt hivatott végezni. Ez diktálta a szocializáció és kontroll elveit, ellenőrizte a gyakorlatát. A leghatásosabb tömeget befolyásoló eszközök, az ünnepek propagandisztikus felvezetésük és grandiózus kivitelezésük által új mítoszokat akartak bevinni a köztudatba, az új ember létrehozásához szükséges új kollektív tudatot próbálták kialakítani. Városok és falvak egyaránt ki voltak szolgáltatva a propaganda intézményeinek – a falvakon azonban ezek nem tudtak a városi környezetben tapasztalható hatékonysággal működni. A tradicionális intézmények (egyház, rokoni-szomszédi közösségek) ellenállása a szocializmus ideje alatt mindvégig igen hatásosnak bizonyult. Meg a propagandaintézmények helyi képviselőinek felkészületlensége, kompromisszumkészsége, a jellemző szervezetlenség is ezt támogatta. Egy 1958-ban kelt, a május elseje megünneplését kiértékelő gyűlés jegyzőkönyvében olvashatjuk: „Szabó elvtárs ismerteti, hogy Május elsejének a megünneplését április utolsó Vasárnapján tartottuk meg, tekintettel arra, hogy a tavaszi időjárás a vetést gátolta… A szövetkezet gondoskodott, hogy minden faluban legyen sör a dolgozók részére… Csíkfalván a kerítéseket nem tudta mindenki lemeszelni, mert a szövetkezetben nem volt mész…”4 A május elseje és a vasárnap (vagyis a reggeli zenés ébresztő, a délelőtti mise, templomozás, a délutáni sörözés) helyi szinten nem zavarták egymást.

Az első, rövid időszakban (1950–1952) még annyira sem volt fontos a hivatalos szervek számára a helyi identitás, hogy a rajon nevű, kisrégiószintű közigazgatási egység községeit megszámozták, és a rajontól érkező körleveleken nem a községnév, hanem egy szám szerepelt. Ez a gyakorlat azonban hamar módosult. A korszak legfontosabb identitást – esetünkben az egyetlen, nyilvánosan engedélyezett és ellenőrzött, politikai identitást, a hivatalos eszmével és gyakorlattal való azonosulást vagy ellenállást – termelő alkalma a falusi osztályharc volt. Ebben a község két településén élen jártak a helyi „kommunisták és szimpatizánsok”: 1949-ben Vadadon és Nyárádszentmártonban megalakították,5 majd fokozatosan fejlesztették a kollektív gazdaságot. 1962-ben az akkori Maros-Magyar Autonóm Tartomány élkollektívje lett az öt település földművelőit akkor már egységbe fogó gazdaság. A szocialista korszakban végig ez a szerkezet uralta a hivatalos identitástulajdonítást, a szimbolikus diskurzust: a község kollektív gazdasága a tartomány, majd a megye élenjárója volt, a propaganda szerint „a virágzó Nyárádmente legszorgalmasabb, legnagyobb jövedelemhez jutó, gyarapodó, sorsukkal elégedett kollektivistái” voltak a község lakói.

A kollektív gazdaság (utóbb termelőszövetkezet) kiépítette a gazdálkodáshoz szükséges tereket, megszervezte a szimbolikus ünnepeket (hivatalos ünnepeket, pl. május 1-je és augusztus 23-a, meg „kollektivista ünnepeket”, pl. évi közgyűlés, termésünnep, téli tanfolyamok záróünnepei). Az államhatalom helyi képviselőjével, a községi néptanáccsal közösen alakították a társadalmi nyilvánosságot, létrehozták a szimbolikus tereket: gyűléseket szerveztek az erre a célra kialakított, szocialista és román állami szimbólumokkal feldíszített helyszíneken (pl. kultúr-otthonok), jelszavas vagy a munkasikereket ismertető táblákat helyeztek el a falu terében.

A község területén a szocializmus korszakában nem hoztak létre szimbolikus, a korszakhoz kötött, identitáskonstruáló rituális cselekvésekre alkalmas tereket (pl. szovjet hősök vagy szocialista hősök emlékművét vagy a munkasikereket megörökítő, időtállónak szánt építményeket). Szimbolikus jelentései is voltak azonban a téeszek a települések épületállományához képest grandiózus épületeinek: az egy helyre csoportosított, „külön falurészt” képező téeszközpontnak, az istállóknak, műhelyeknek és főleg annak az épületegyüttesnek, amelyet a késői szocializmus időszakában, 1985-ben hoztak létre.  Ez Nyárádszentmárton és Búzaháza között, a Nyárád partján épült a Nyárád egy kanyarjának szabályozása után, vendéglőből és kempingházakból állott.6 A téesz építtette és tartotta fenn, leginkább protokollcélokra (a megyei vezetőkkel való jó viszony ápolása). A község lakói számára akkor is idegen terület volt ez, ma is az.7

A téesz épületeinek, a téesz uralta helyszíneknek a helyi társadalomban szociális és morális jelentéseket is tulajdonítottak. Az uralom helyszínei, az igazságtalan elvonás, megfosztottság valós és szimbolikus helyei voltak ezek. Természetes és nem csak egyéni gazdasági előnyökkel (köztulajdonnak egyéni tulajdonba való átmentése, magyarul lopás) indokolható következménye volt mindennek, hogy 1989 után igyekeztek széthordani, szétrombolni, a helyet szimbolikusan lefokozni.8

A szocializmus korszakában a társadalmi nyilvánosság hivatalos konstruálása, az ünneplés és a szimbolikus térfoglalás központilag vezérelődött, és nem volt olyan, 1948-at megelőző gyakorlat, amelyre támaszkodhatott volna. A szocializmus korszakának második, 1968 utáni időszakára jellemző, hogy egyre inkább előtérbe kerül, félhivatalossá, majd hivatalossá válik az a nyilvánosságtermelési-ünneplési gyakorlat, amely már a nemzeti/etnikai identitáskonstrukció elemeit is magába építi – tehát amelynek van egyfajta előzménye, kontinuitása. Elsősorban a román nemzeti meg a magyar „haladó hagyományok” (értsd: a román állam nemzetépítő politikája számára elfogadható/megtűrt magyar történelmi események, történelmi személyek, a népi kultúra identitáselemeket hordozó részei: tánc, ének, mondavilág stb.) nyilvános kultiválásáról van szó. De ez az a korszak, amikor a regionális identitást erősítő elemek (helyi történelmi események, helyi közszereplők, művészek emléke) újra kultiválhatóak, meg ami szintén nem elhanyagolható: ebben a korszakban történik a magyar népi kultúra újrafelfedezése, egy újabb Erdély-mítosz kiépülése magyarországi-erdélyi környezetben (Feischmidt. 2005. 11–13.).

Ez a tendencia 1989 után csak erősödik, lokális árnyalatokkal gazdagodik.

Ez hordozza a folytonosságot, ez ível át a rendszerváltáson. Emiatt mondhatjuk, hogy az 1918 utáni időszakban, az erdélyi magyarság körében meg a maga kis léptékében, a vizsgált közösségben is – rövid átmeneti időszak kivételével – a nemzeti identitás építésének helyi változatai diktálják a huszadik században a társadalmi nyilvánosságkonstruálást és a szimbolikus térhasználatot. Mindez pedig, főleg 1989 után egy új „nemzeti ébredés”-nek (a nemzeti identitás és ezzel az önmagukat a nemzet terében elképzelő közösségek rehabilitációjának) a korszakát körvonalazza.  

Kapuállítás

2006. november 11-én, a Szent Márton-napi búcsú, másképpen: a nyárádszentmártoni falunapok vagy „Szentmárton-napi ökumenikus ünnep”9 keretében az egybegyűlt ünneplő tömeg egy faragott kapu avatásának lehetett a résztvevője. A kapu „egybenyit egy mindenkori egészet, a templom udvarát az egyházi iskola udvarával”.10 Az 1948-as államosítás után kerítést építettek az unitárius templom és az unitárius egyházi iskola udvara közé. 2005-ben visszakapta az egyház az egykori iskola épületét, és Unitárius Házat rendezett ott be. A kapu tehát ma a templom és az Unitárius Ház közötti kerítést nyitja meg, ezen a kerítésen teszi lehetővé az átjárást.11

A kapuavatást féléves szervezés, munka előzte meg. Kapulábnak való tölgyfát szereztek, négyszögűre formálták, és kialakították az elképzelést: mi legyen ráfaragva. A kapufaragó szerint „T. Imola kislányunokám azt kérte, legyen rajta madár és virág, T. Béluska és a P. fiúcskák, kicsi barátaim, azt kérték, legyen rajta ló és szarvas. Egy Szent Márton lovag képét, a legendának megfelelő képet kerített F. István unokám. A szív is ide kívánkozott, a kiabáló libák is, a nap és a hold, a hétágú csillagok, a szőlőgerezd és a búzakéve jöttek maguktól, valahonnan messziről, évszáza-dok messzeségéből, nem tudom honnan, de jöttek. Kész volt a szellemkép, amiből rajz lett s majd faragás.”

A faragott képek tehát a Szent Márton-legendárium elemeiből meg a népművészet motívumaiból származnak. Van azonban még egy elem: a fa, amely idősebb, mint az emberek, amelyből a kapusast kifaragták, amelyre felkerülnek a rajzok, amelybe belemélyülnek a faragványok. Ez a kapusas: egyszerre egy, a környező erdőben nőtt fa és a magyar múlt mitikus szimbóluma, az örök mitikus időből jön, és tanúja volt a mitikus szereplők megjelenésének: „valahol a Bögözerdejében, a Gyűrűsben, a Völgyesben vagy a Hegyesben nőtt itt a szemünk láttán, apáink-nagyapáink szeme láttán. Ez a fa hallotta a reménység madarának napkelti énekét, hallotta a csodaszarvas bőgését a dagadó-holdas, leheletpárás éjszakában, ahol csoportosan belebőgik az éjszakába: ez az erdő a miénk is, ERDÉLY a miénk is. És minden évben megjelennek a csillagok ösvényén, éneklik és bőgik reménységeinket, majd továbbállnak.” 

A kapufaragó szerint a kapu így egészében, szimbólumaival egyszerre a világhoz-kötöttség, az időben élés meg az öröklét jelképe: „A kivágott tölgyek helyett más nő, és születnek kicsi szarvasok, és reménység és békemadár fiókák, és születnek unokák, dédunokák és ükunokák, akik minden évben újra hallják a reménységünk erdei koncertjét, és újra és újra lesz szőlő és búza, és kívánhatunk egymásnak BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET!”

A szöveget olvasva semmi értelme annak, hogy elgondolkozzunk azon: járt-e csodaszarvas Csíkfalva község erdeiben. Nem árt azonban leszögezni: a mitologikus elemek használata a nyilvános térben megjelenő, a székely-magyar identitást konstruáló szándékot mutatja.

A 2006-os kapuállítás folytatása a 2005-ben megkezdett, kapuállító és így a nyilvános tereken identitást felmutató tevékenységnek. 2005-ben, a községközpont terének rendezése első lépéseként, a református templom melletti, út menti kis helyszínről egy szemben levő, frissen berendezett parkba szállították át és újraavatták a világháborúkban elesett csíkfalvi katonák eredetileg 1929-ben felállított, később új névsorral kiegészített emlékművét. A park út felőli bejáratánál áll az a kisméretű székelykapu, amelyet ugyanaz a kapufaragó tervezett és kivitelezett. Rajta felirat: „Azért vagyunk, hogy megmaradjunk. Sütő A.” Ugyanebben az évben került a község déli, Nyárádszereda és északi, Szováta felőli bejáratához, a műút mellé, a település nevét mutató tábla elé a kaput utánzó építmény, rajta magyarul, románul és angolul az üdvözlő szöveg: „Isten hozott!” Ezek társa lett tehát a 2006 novemberében avatott kapu, és ezeknek lesznek még társai, a tervek szerint, az elkövetkező években újabb, ugyanilyen képvilágot megjelenítő kapuk az iskolák, a kultúrházak előtt. Mindez azért, hogy az öt település bármelyikére látogató idegen az egységes szimbolikát látva az egybetartozást érzékelhesse.

De nemcsak az ide látogatók, hanem az öt település lakói is. A közös községi identitás elemei a különböző helyszíneket összekötik, egybeforrasztják. Magyar etnikus identitáselemek, a magyar történelmi múltra emlékező elemek sajátos, csak erre a községre jellemző formában lesznek elképzelve-megjelenítve-megépítve. A nemzeti sztereotípiák, a székely ősmúlt elemei uralják ezt az elképzelést, a lokalitás magyar volta és magyar múltja áll a reprezentálás középpontjában.

Külön vagy/és együtt

1950 és 1989 között nem merült fel hivatalosan és nyilvánosan a szándék, hogy az adminisztratív egybetartozás hangsúlyozásán túl az öt településen szimbolikus téralakítással is megfogalmazzák az összetartozást, egységet – a közös identitást. Mint ahogy az sem, hogy a magyar etnikus identitáselemeket nyilvános térben felmutathassák. Az 1989 utáni folyamatok megértéséhez az 1945 előtti kísérletekről is szólni kell.

A települések közül először Jobbágyfalván és Csíkfalván, ugyanabban az évben, 1929-ben állítottak emlékművet: az első világháborúban elesettek emlékére, „közadakozásból” (mai vélemény szerint ez nem mindenki hozzájárulását, hanem a hozzátartozók anyagi áldozathozatalát jelentette). Ebben az időszakban a magyar lakosságú falvakban minden ilyen emlékműnek igen határozott etnikus funkciója volt: az első, vesztes háború hőseinek emlékét örökítette meg – a győztes országban magukat szintén vesztesnek érző kisebbségi lakósok emlékeztek az áldozatokra. Ha csak áttételesen is, az emlékeket fenntartva, de az ellenállás emlékművei voltak ezek: a haza, amelyért elestek, Magyarország, a nemzet, amelynek a háborújában részt vettek, a magyar nemzet.  

Ezeken a településeken ezek voltak az első olyan köztéri alkotások, amelyeket az etnikai jegyeket is hordozó szimbolikus térfoglalás építményeiként lehet nyilvántartani. Esetünkben különösen a jobbágyfalvi hármas keresztútnál álló, messzire látszó emlékmű befolyásolta a falu térképét és ünnepi térhasználatát.

Ezek az alkotások egyszerű emlékművek voltak, valóban emlékeztetés céljából emelték őket. A köztéri alkotások lehetséges csoportosítása: díszítő szobrok, építmények (keresztek, kutak) és politikai emlékművek: a szobrok, valamint a szorosabb értelemben vett emlékművek (Pótó. 2003. 19.). A politikai emlékműveknek a legfontosabb funkciója állítóik és használóik szempontjából a politikai folytonosság, a legitimitás termelése. Kétségtelen azonban, hogy az adott korokhoz kevésbé kapcsolódó, semlegesebb és általánosabb, kulturális identitástermelő funkciójuk is lehet.

A politikai emlékművek megrendelőinek alapvető igénye a monumentalitás. Ez az igény, ha megvalósul, akkor a beépített tér alakját, használatát alapvetően megváltoztatja, és lehetőséget teremt a lokalitásban vagy a lokalitásról egy – nagyságrendileg – másfajta képalkotásra, képforgalmazásra. Azt írhatom, hogy azok a települések, amelyeken sikerül ilyen monumentális emlékműveket építeni, már kiemelkedtek vagy ezzel a konstrukcióval kiemelkednek a nagyobb egész, a társadalom vagy nemzet homogén teréből: szakrális központok, centrumok voltak, vagy azzá váltak.

A monumentalitás a város privilégiuma: kisméretű (vidéki) településeken igen kivételes esetben emelnek politikai vagy éppen monumentális politikai emlékműveket. A politikai hatalomnak saját központjában van szüksége azokra az emlékművekre, amelyek köré meg-megújuló eseményeket (emlékezéseket) szervez, és ezekben az eseményekben önmaga hatalmát megmutatja, újraértelmezi, megerősíti. Ha a létező emlékművek erre nem alkalmasak, akkor eltávolítja őket, és újakat állít fel.

Az az öt településből álló adminisztratív egység (község), amelyet vizsgálok, a hozzá hasonlókkal együtt a hatalomgyakorlás és hatalommegmutatás politikailag hatásos rituális viselkedéseinek marginális helye. Ezek a helyek nem akarnak messzire látszani, távolra hatni. Csupán magukat megmutatni akarják és nem részt venni a regionális vagy országos szimbolikus térben zajló hatalmi vetélkedésekben. A helyek, amelyeket létrehoznak, az események, amelyeket ezekre a helyekre szerveznek, politikailag súlytalanok – de a (lokális) identitásépítés alapvető (ehhez alapot adó) helyei és alkalmai.

A jobbágyfalvi emlékművet annak az utcának az elejére állították, amelyben a katolikus templom és a katolikus elemi iskola állt. Mintegy tíz évvel később, a falurész fontosságát tovább növelve, ide épült az unitárius templom is. Az ünnepi menetek ma is az unitárius templomtól indulnak, elhaladnak a katolikus templom előtt, majd az emlékműhöz érkeznek, innen kikanyarodva jutnak el a párhuzamos, ma főútként működő utca melletti kultúrházhoz. A kultúrház előtt jelenleg egy, az 1989 utáni korszakban állított kopjafa áll. Ez a másik, nyilvános térben álló emlékmű Jobbágyfalván. Eredetileg a hatvanas években kezdték tervezni, hogy a második világháborúban elesetteknek is emlékművet emelnek – vagyis, jobban mondva, a létező kő mellé egy másikat, egy „ikerkövet” állítanak. A hatóságok képviselője, egy bizonyos „rajoni kiküldött” az aktuális értelmezést képviselte: hallani sem akart arról, hogy a szovjet hadsereg ellen harcoló magyar honvédeknek emlékművük legyen. Így a szándékból nem lett cselekedet.

A polgármesteri hivatal épületéhez közel, a csíkfalvi kultúrotthon mellett alakították ki 2005-ben a község első parkosított részét: fakorlátokkal körbevett (az úttól elválasztott) rész, virágágyások, padok, az útról a kultúrotthon bejáratához vezető járda elején székelykapu meg a szemben levő helyről átköltöztetett, kovácsoltvas kerítéssel körülvett emlékmű.

Az első és a második világháborúban elesettek nyárádszentmártoni emlékművét 1999-ben állították. Helye a főút és az unitárius templom kerítése közötti tér, amelynek mindazok számára, akik ezt tudják, etnikus jelentése van. A teret ugyanis tíz több mint százéves hársfa szegélyezi. Ezeket 1896-ban, a millennium évében ültették, a magyar államiság ezer évét szimbolizálják. Bizonyos szempontból ez a helyszín is kvázi emlékmű, de ehhez tudni kell azt, hogy milyen alkalomból alakították ki ezt a hársfaligetet. Ezt semmiféle felirat nem jelzi, tehát az idegen számára vagy azok számára, akik helyiek, de nem tudnak róla, a térnek nincs ilyen jelentése.

Legalább ennyire fontos, hogy ez a falunak a rituális-ceremoniális közösségi tere: a kerítés egyben fedett, padokkal ellátott üldögélőhely is. Vasárnap, templomozás előtt és után itt gyűlnek össze, itt beszélgetnek az emberek. Esténként pedig itt van a fiatalok gyülekezőhelye.

Az emlékművet nem „közadakozásból” építették, hanem a téesz vagyonának egy részén gazdálkodó, a helyiek által a téesz utódjának tekintett társas gazdaság vezetői állították. Nem oszlop, mint a jobbágyfalvi vagy a csíkfalvi, hanem két iker-márványkőbe vannak felvésve az áldozatok nevei, középen IN MEMORIAM felirat választja el a két követ, tetejükön szétterjesztett szárnyú turulmadár ül. Az emlékmű felirata: „Áldd meg e földet, atyám, nyugalom kell végre a népnek; / Fájnak a harci sebek, s oly szomorú a halál.” (Janus Pannonius Békéért c. epigrammájának két sora.)

A főúttól távolabb eső, évtizedek óta folyamatosan csökkenő lélekszámú Vadadon és Búzaházán középületek falára került fel egy-egy kisebb méretű, a világháborúkban elesettek nevét megörökítő márványtábla – Vadadon az unitárius templom külső, út felőli falára, Búzaházán pedig a kultúrotthon oldalára. Az elsőt a hívek közadakozásból készítették, a másodikat a polgármesteri hivatal saját költségvetéséből állíttatta. Emlékműnek minősíthető építmény nincs ezekben a falvakban. Vadadon 1929-ben építettek egy kultúrotthont, és az ötvenes évek elején a bejárat fölé az akkori névadójának, Petőfi Sándornak a mintegy 70 cm ármérőjű dombormű portréja került.

„Szép virágok teremnek a réten tavasszal…”

Mint a lokalitás jellegét megadó tulajdonságot említették a községben többen is: a mezőt-erdőt járó földműves, a kiránduló gyönyörködhet a rétek vadvirágaiban. A kijelentés azt sugallja: a falu határában találkozni lehet valami ősi jelleggel, a múlt egy darabjával, az „érintetlen természettel”. Ez is identitás-elem a városhoz, a fontosabb utakhoz közelebb levő, iramosan fejlődő-átépülő településekre nem jellemző.   

Az 1948-tól számított mintegy hetven évben a természet átalakulását, „sorsát” két politikailag vezérelt gazdasági-társadalmi folyamat határozta meg: a kollektivizálás és a dekollektivizálás. Az egyik folyamat jellemzői az 1949-ben elkezdődő, 1989-ben befejeződő közös, szövetkezeti gazdálkodás, a teljes termőterület művelés alá fogása, a művelhető területek folyamatos mennyiségi gyarapítása, a gépi művelés kiterjesztése, a vegyszerezés. Ez egységes termőfelületek kialakítását, egységes művelési technikák meghonosítását jelentette, tehát a természeti sajátosságok, mikrozónák, „szép virágú rétek” pusztítását eredményezte. Társadalmi vonatkozásaiban pedig azt, hogy egyre kevesebben járták, ismerték, becsülték az erdőket-mezőket. A múltba süllyedt az egyénileg használt, ezért igen tagolt határ névanyaga, a vízháztartást biztosító, gondozott mezei források-kutak sokasága, az egyénileg gondozott rétek virágszőnyege.

1989 után két dolog következett: egyfelől a dekollektivizáció során a földek egyéni tulajdonba kerülése és ezzel együtt annak az illúziónak a szétfoszlása, hogy ugyanúgy lehet gazdálkodni, mint ahogy az elődök tették – hiszen nem volt ki, mivel, kikkel együtt dolgozzon, nem beszélve a hiányzó szakértelemről és másféle piaci környezetről. Másfelől: a művelt táj visszavadulása. Szó szerint: elszaporodtak a vadállatok, de elszaporodtak a kaszálatlan, gondozatlan mezők-rétek is. Az itt nyíló virágok azonban nem ugyanazok, mint amelyek a negyvenes években, a gondozott határban teremtek-teremhettek. Egy lényegében más fizikai valósághoz társul a „szép virágos rétek, mint egykor régen” sztereotípiája. A mitikus elem pedig: „ilyen lehetett évszázadokkal ezelőtt is a Nyárádmente”– virágos rétekkel, ligetekkel tele.

Mindezek alátámasztására a „visszavadulás” még egy jelenségéről szólnék: a csíkfalvi vasútállomásról. Az útról a karcsú jegenyefák alatti diófákat, cseresznye- és meggyfákat, az ezek alkotta ligetet látni – közelről derül ki, hogy itt futnak az 1913–1915 között épült nyárádmenti kisvasút sínei, és a fás ligetben most már csupán egy-két betongödör, a kirakodást segítő megemelt rész mutatja, hogy itt egykor vasútállomás volt. Kaszáló rész van, szép vadvirágok vannak, de épületnek csak a helye-nyoma.

Mindezt felvezetőként írom egy, az emlékműveknek a lokalitásra jellemző mentális elhelyezésével, közösségi kezelésével kapcsolatos gondolat bemutatásához. Röviden: a technika korszakában, amely a Nyárádmentére is beköszöntött a kisvasút építésével, falusi-paraszti környezetben megmarad még a „természet mítosza”. Ez a történelemhez való alapvető, lassan változó viszony. Abban ragadható meg, hogy mi az, amire emlékeznek, és hogyan emlékeznek ezek a közösségek.  

Meddig él a modern, késő modern korszakban, vidéki környezetben a „természet mítosza”? Milyen formákban él? Nem arról van szó, hogy a „natúra” közelsége nem jellemzi továbbra is a falusi településeket. Vadakkal kell megküzdeni a kukoricatermésért, meg szembe kell nézni faggyal és szárazsággal, árvízzel és jégveréssel. De mindez azokra vonatkozik igazán, akiket egzisztenciálisan érint – ez pedig Csíkfalván 2002-ben is kevesebb volt, mint a lakosság 30 százaléka, és azóta is fokozatosan csökken a számuk. Azok az asszonyok, akiknek szakmájuk, állásuk van, újonnan épített összkomfortos emeletes házban laknak, a tornácukra, a teraszt szegélyező vaskorlát melletti műanyag virágládákba, a kapu előtti kiskertbe kertészetekben, piacon vásárolt palántákat telepítenek – és eszükbe se jut erdőt-mezőt járni és onnan válogatni, elhozni a virágokat. És ezek vannak döntő többségben. 

Történelmi emlékek, emlékezés, örökségalkotás

Ami a régmúlt történelmének maradványa, és valóban, fizikailag is összeköt az ötből három települést: a római kori út, vagyis ma már: az útvonal. A táj történetének legrégibb, ma is látható emléke ez: Jobbágyfalván, majd Csíkfalván és Búzaházán halad keresztül. Régészek érdeklődésére talán számot tarthat, a helyiek esetleg tudnak róla, de nem foglalkoztatja őket. Nem merült el teljes mértékben, hiszen tárgyi jelenvalósága van, de nincs emlékezete ennek a kornak. A hivatalos szervek táblákkal jelzik az utat – de a helyiek nem beszélnek róla, és nem szerveznek rendszeresen olyan rendezvényeket, amely az úton egykor közlekedő „elődökről” szólna.

Az emlékezet legtávolabbi, a mában hatékonyan jelen levő, történelmileg dokumentálható pontja az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc. Össze van már gyűjtve azoknak a neve, akik a község falvaiból részt vettek a szabadságharcban, meg van tervezve az emlékmű felirata – következnek az emlékmű formájával, helyével, a felállítás anyagi vonzataival kapcsolatos tárgyalások. Ez már nem falvanként fog megépülni – közös emlékmű lesz, a tervek szerint. Közös teherviseléssel építik, közösen ünnepelnek majd. Ez lesz – ha megépül – a települések integráltságának „emlékműve”.

A múlt eseményei nem történelmi értelemben, hanem az emlékezés által felidézett valóságukban élnek ebben a közösségben. Márpedig „az emlékezésnek semmi köze a történelemtudományhoz” (Assmann. 1999. 77.). Ennek egy példája a bemutatott kapuállítási ünnep. 

Tévedés ne essék: nem az ünneplési gyakorlat jelentőségét szeretném ezzel a kijelentéssel lefokozni. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, ahhoz, hogy saját identitást építsenek, a lokális közösségek ki kell alakítsák saját emlékezési gyakorlatukat. Ennek magját a 21. század elején is a vizsgált közösségben a nemzeti sztereotípiák képezik. Ezekhez járul a „természetesség mítosza”, amely megteremti az autentikusság képzetét. Az identitásépítési gyakorlat szorosan összefonódik az emlékeztetési gyakorlattal, és azt eredményezi, hogy kialakulnak az időtlenség (a történelmi időből kiemeltség) képzetei. A technika korszakában, írja Hermann Bausinger, a tradíció időtlen felfogásának, kezelésének köszönhetően, „a történelem könnyen időtlenségbe fordul át: ami a valóságban történelmileg és társadalmilag alakult ki, az itt állandó érvényességgel felruházva, természetként jelenik meg” (Bausinger. 1995. 102.).

Ebben tehát egy szintre kerülnek a „szép mezei virágok”, a „dalos kedvű, mezőn-réten szorgoskodó ősök” és a „távoli harctereken a nemzetért életüket áldozó apák, fiúk”. A végső, a lokális identitás mélyrétegét jellemző mitikus elem tehát a tudományosan konstruált történelemből való kilépés és természetben élés. Paradox identitásalakító elem ez: a kulturális identitás alapeleme a természetben lét, vagyis a történelemből való kilépés és a mitikus, változatlan időben való élés képzete. A tanulmányozott szimbolikus térfoglalási gyakorlatok, a lokális ünneplési gyakorlat erre a bizonyíték. A „nemzet idejéből” és emlékezetéből csak bizonyos elemeket válogatnak ki, állítanak – szó szerint, az épített szimbólum, az emlékmű felállításával, térbeli elhelyezésével – középre, hogy azt megünnepelhessék. Nincsenek csak és kizárólag a mára támaszkodó gyakorlatok, azaz a mában elképzelt, kitalált és kialakított időpontok-alkalmak, nem lehet tetszés szerint válogatni, hanem a múlthoz kell igazodni. A falvakban a ma már máshol is „kötelezően” megtartandó, a magyarországi gyakorlatból átvett, a polgármesteri hivatal által szervezett, vállalkozóktól szponzorált, a testvértelepülések képviselőit felvonultató falunapokat a búcsúk (a katolikus templomok védőszentjeinek évszázados ünnepe) időpontjára szervezik. 

A szimbolikus térfoglalást, ünneplési gyakorlatot ma két intézmény szervezi: az egyházak és a polgármesteri hivatal. Ezeknek van elképzelése, szervezési kapacitása, a szükséges anyagi támogatást megszerző hatékonysága. A politikai hatalomgyakorlás, a szimbolikus politizálás szempontjából szakadást jelentő, átmeneti ötvenes-hatvanas években az államigazgatás helyi szerve, a néptanács szervezte, uralta ezeket a gyakorlatokat. A hatvanas évek végétől kettős gyakorlat alakult ki. A szocialista ünnepek egyre inkább formálisakká váltak, az erőre kapó hagyományos ünnepekben (karácsony, húsvét, de bérmálás, konfirmálás is) meg az ezekhez társuló új ünneplési gyakorlatban (például a fiatalság legjelentősebb ünnepe, a szüreti bál, a ballagás, a kortárs-találkozók), de a hivatalos fesztiválok helyi rendezvényein is egyre inkább előtérbe került az etnikus identitás elemeinek használata, felmutatása. Ezért nem lehet a szocializmus teljes korszakát úgy kezelni, mint amelyik a kulturális, lokális identitásépítésben mellőzte volna az etnikai identitáskonstruálás elveit, mechanizmusait, elemeit. A csíkfalvi és hozzá hasonló székelyföldi magyar közösségek már 1918 előtt – 1848 óta – a magyar nemzetbe integrált részeknek képzelték magukat, és eszerint viselkedtek 1918 és 1940, valamint 1944 és 1989 között is. Ez adta az általános kereteket. A sajátos azonban az volt, hogy a helyi identitásépítés akkor is, ma is a szóbeliség állapotában gyökerezett és gyökerezik. Ezért élhet tovább a „természet mítosza”.

Állításom nem tagadja a tényt, hogy az egymást követő tanítónemzedékek, majd a falvakban csak az ötvenes-hatvanas években megjelenő szakképzett tanárok megtanították írni-olvasni az itteni lakosságot. Az írás-olvasás mint szocializációs folyamat létezett – de hatásai a helyben maradó felnőttek életére mindig is igen korlátozottak voltak. Az információk ellenőrzöttségének, a dokumentáltságnak nem volt gyakorlata, tekintélye – és még ennyire sem lehetett gyakorlata és tekintélye a tudományos képzettségnek. Az egészség (orvoslás), az igazságszolgáltatás (bírósági ügyek), az államigazgatás (politikai képviselet, döntéshozatal) kérdései itt is felmerülhettek, de a hagyományos megoldások napi gyakorlatán túl, valójában nem itt rendeződtek. A tudományos munka és ennek eredményei, az eredmények felhasználása szintén távol állt, távol áll ettől a lokális világtól. Ezért, ebben az értelemben mertem megkockáztatni a fenti kijelentést. 

A szimbolikus térhasználatot, ünnepi viselkedést ma a kívülről jövő minták utánzása, de egyben a gyenge reprezentáltság jellemzi. Kifelé, akár regionális szinten sem tudják megmutatni magukat, szűk érvényességű a nyilvánosságtermelésük, identitásforgalmazásuk. Nincs erre szakosodott, kialakult intézményi háttér. A turizmus az első olyan nagy hatású jelenség, amely az 1989 utáni korszakban ezt fokozottabban igényli, és ezért is jelentős fordulat, a kulturális határ átlépése, ha kialakul és megerősödik a falusi turizmus.

Az ünneplési, emlékezési gyakorlat a kulturális identitásépítési gyakorlat részeként működik, és az új „EU-komform” fogalmi-intézményi környezetben mindezt együtt egyre gyakrabban nevezik örökségalkotó gyakorlatnak. „Az örökség meghatározását ma már erre szakosodott vállalatok végzik a helyi önkormányzatokkal közösen” (Erdősi–Sonkoly. 2004. 12.).

Ennek lehetősége, szándéka vidékeinken még csak elvétve létezik, gyakorlata pedig nem tapasztalható.

JEGYZETEK

1. Az öt település a következő: Csíkfalva (románul Vărgata) a községközpont, Jobbágyfalva (Valea), amelyik mindig is a legnagyobb lélekszámű település volt, Nyárádszentmárton (Mitreşti), Búzaháza (Grîuşor) és Vadad (Vadu). Az első három település a Nyárádszereda–Szováta műút mellett fekszik, és a jelenben össze van épülve, egy falusort alkot. A község lélekszáma 1956-ban 2997, 1992-ben 2020 (azóta is folyamatosan csökken).

2. Erről a polgármesteri hivatal levéltárában nem találtam bizonyító iratot. 1952-ben azonban már a község az öt településből áll. Az említett időpontban (1950) átalakulnak az országos és helyi adminisztratív-területi szerkezetek, tehát valószínű, hogy ekkor hozzák létre ezt a községet is.

3. Lásd Egyed Ákos tanulmányában az ezt mutató táblázatot: Egyed. 1981. 111.

4. Az eredetiben olvasható helyesírás szerint. Lásd a polgármesteri hivatal irattárában: 1958-as iratcsomó, a végrehajtó bizottság 7/1958-as jegyzőkönyve.

5. Igaz, ebbe a kommunista rendszer a maga eszközeivel besegített: 1949 nyarán belügyes különítmény járta a vidéket, Vadadban meggyilkoltak egy kulákot, és kis időre rá a megfélemlített emberek, az osztályharc folytatóinak vezetésével, megalakították a kollektív gazdaságot.

6. A magánosítás után ebből alakították ki a mai tulajdonosok a Nyárádszentmártoni Lovasfogadóként ismert és reklámozott vendéglátóipari egységet.

7. Mivel a Nyárád egy holtága mellé épült, ahová halakat telepítettek, a helyiek Halastónak hívták és hívják a helyszínt, függetlenül a későbbi tulajdonos- és névváltoztatásoktól. A szolgáltatás a helyiek számára drága, ezért nem látogatják.

8. Ma ez a község társadalmába nem integrálódott, a helyszíneket termelés céljára megvásároló „vállalkozók” (többek között egy roma testvérpár), valamint a rozsdásodó gépmaradványok, gazdasági építmény-romok helye – a  község szimbolikusan lefokozott térrésze.

9. A kapufaragónak az átadásra írt, jegyzőkönyvnek nevezett beszédében olvasható megállapítás.

10. Ezek és az ezutáni idézetek is a jegyzőkönyvből származnak.

11. Hogy a ma már egyaránt egyházi tulajdonban levő két telek között miért nem bontották le a kerítést, és miért kaput emeltek, ennek eldöntése nem az én feladatom.

IRODALOM

Assmann, Jan

1999. A kulturális emlékezet. Atlantisz Könyvkiadó, Bp.

Bausinger, Hermann

1995. A népi kultúra a technika korszakában. Osiris – Századvég, Bp.

Egyed Ákos

1981. Vázlatok a jobbágyfelszabadítás és zsellérkérdés történetéről a Székelyföldön (1848–1896). Kriterion Könyvkiadó, Buk., 102–147.

Erdősi Péter – Sonkoly Gábor

2004. A kulturális örökség. L’Harmattan – Atelier, Bp.

Feischmidt Margit

2005. A magyar nacionalizmus autentitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalásai Erdélyben. In: Erdély-(de)konstrukciók. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. Bp.–Pécs. Tabula könyvek 7.  p. 7–34.

Pótó János

2003. Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris Kiadó, Bp.

Schöpflin György

2004. Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció. Attraktor. Máriabesnyő – Gödöllő.