„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid, ki se merészkedj a világ országútjaira…”
(Tamási Áron)

25. (Bágyoni)

Kitörő ceruzák hegye,
kitörő ekevas,
kitörő szellem –

írta közös barátunk, Lászlóffy Aladár A keresztre feszített lovag című, neked rögtönzött versében, még 1976-ban, talán épp akkor, amikor az én ingajáratos tordai buszom elhúzott lakásotok tájékán, fel a Feleki dombtető irányába… De kanyarodjunk csak vissza gyermekkorom első „városba történő” megérkezéséhez, kedves Árkossy barátom.

A kitörő ekevasak és kitörő ceruzahegyek (volt részem mindkettőből), no meg a kitörő szellem sokat sejtető szókapcsolatokat én most egy másikkal folytatnám: a kitörő örömmel. Nem azért, mintha jujj-de-milyen jó dolgunk lett volna (erre inkább a nyaktörő illene), hanem azért, mert tényleg örömmel fogadtunk mindent, de mindent, amiről addig halvány sejtésünk sem volt. Vagy ha igen, az csakis halovány sejtés lehetett. Egy buletinnel (személyazonosságival) még nem rendelkező falusi gyerkőc, az épp VÁROSBA érkező, bizony „be nem tört” csikónak érezhette magát, s a természet erejének tulajdoníthatóan nem is fért a bőrében, övé volt a világ… Ami érthető, hiszen a valamikori kismesterek századokon át éltetőnek és élhetőnek bizonyult biztonságérzete (még annak maradékállapotában is) körülvette, elámította. Igen ám, de ez a biztonságérzet úgy kopott, apadt, majd porladt szét, s vált szemünk láttára önmaga ellentétjévé, ahogyan teltek az évek: ahogyan a századfordulón polgárosulásnak indult céhes erdélyi magyar város az „új román idők” gyárvárosává nőtte ki magát – idegen szellemben, idegen emberanyagból…

Személyi igazolványt és bőrt (igaz, saját bőrömet) említettem előbb; erre még visszatérek, kedves Árkossy.

Folytatnám most azzal, hogy Torda számomra minden porcikájában újdonságot, új élményt, fizikai és szellemi épülésem új lehetőségeit jelentette. Már az aszfaltozott járda is élményszámba menő látvány volt. (Sepertem, Istenem, mennyit sepertem, locsoltam a Traian utca 61 előtti részt, de a szomszédos Kovrigh-parcellát is… már becsületből is!) Meg az, hogy itt mindent a boltból – a sarki Pálltól, vagy a pár házzal lentebb lévő Pécsi család zsúfolt üzletecskéjéből – kellett vásárolni. A tejtől az ecetig, a gyümölcstől a marmeládéig szinte mindent. Otthon, Bágyonban, ha pityókára volt szükségünk, Édesanyánk kiszalajtott a kertbe, s három, négy fészekaljnyi krumpliból máris elindulhatott a vacsora készítése; inkább a kályha begyújtása, a tűzgyújtóval és ágakkal, petróleumos papírcsíkokkal való vacakolás volt a fárasztóbb számunkra – Tordán meg ájn-cváj, s kéken dübögött már a gázláng. Odahaza, ha cseresznye kellett, ott volt a pár éve ültetett, hólyagos gyönyörűségeket termő fa. Alma szintén, körte úgyszintén, szőlő dettó. Igaz, szüleimnek vásárnapokon ezekből jött a pénz. Tordán meg: „Szedd a lábad, ki a piacra!”. Igen, „ezek” vitték el a megszerzett pénzt.

Ahol Isten áldásáért, a vízért is fizetni kell, ott bizony más normák dirigálnak, nagyon is „másak”. Én az „isteni áldások” szabadságában cseperedtem föl, az itteniek – mármint a tordaiak, magyarázgattam önmagamnak – a „törvényekhez” szabott környezetben. Vajon nekem is ilyesmikhez kellene alkalmazkodnom? Egyszer, kétszer – amíg ki nem ismertem magam – égett is az orcám bőre bumfordiságom miatt. Emlékszem, időnként elkísértem nagybátyámat ide, oda, például Nagy Dénes szabómesterhez, kedvelt „úri-szabójához” (e szófűzés, stílusosan szólva: e szófércelés is újdonság volt számomra!), elkísértem a tímár Dénes Sándor bácsihoz, el a talphulladékokat árusító Schwartz Ármin úrhoz, s persze a végvásznat árusító Fekete Jankó bácsihoz is. Az „öcsém”azonban – aki én voltam – nem csókolt kezet senkinek, csak kezit csókolom!-ot motyogott, és nem akasztotta fogasra sapkáját, hanem a kezében tartotta, hiszen a betoppanás rövid időre szólt… Igen ám, de működött a csizmadiamester erőszakos öntudata: „mit mondanak ezek után énrólam?!”.

Nagybátyánk, „kicsi” Pista, minden balsikerünket a maga fiaskójának, s persze minden sikerünket a maga érdemének tudta be, bármelyik öccséről is volt szó. Emlékszem, Jancsi bátyám egy alkalommal valamilyen díjat nyert a kisipari termelőszövetkezetek megyei versenyén (fene tudja, tán Arany Patkó, vagy Arany Spicc volt a címe), aminek az áldásos következményeiből, mármint a díj méltó megünnepléséből a nélkülözésekbe alaposan beleszokott szomszédok, a Mezőségről ide keveredett, s magukat paraszt-proletároknak tartó Részeg János és Részeg Ilona is alaposan kivették a részüket. Amikor a két hullarészeg testet átvonszoltuk szemközti házukba, a frissen tapasztott szoba látványán kívül semmi, de semmi nem utalt még a polgári élet árnyékára sem… Két pokróccal leterített vaságy, a terítő alatt nadrágok, szoknyák, ujjasok „vasalódtak”, az asztalon két pléhtányér, a félig kihúzott asztalfia üresen tátongott, az utcára néző ablak párkányán pálinkáspoharak… Rozsdás kanalak, kiégett gyufás skatulyák. Attól a pillanattól kezdve, ahányszor tehettem, egy-egy veknit, egy-egy marék krumplit, gyümölcsöt az Édesék által hozottakból, be-benyújtottam szomszédjaink ablakán. Nem is nagyon volt náluk hálásabb (jobban mondva: hálálkodóbb) szomszédunk; mert, ugye, a maga módján a havas járda időnkénti lesöprését mind a Kovrigh család, mind pedig a felső szomszédban lakó Csíki János és tanítónő felesége köszönettel fogadta, de a Részeg Ilonáék hálálkodásai bizony egy-egy hosszadalmas ortodox imával is felértek. Amire felfigyeltem: litániás hálálkodásukat legtöbbször alig értettem meg. Mozaikszerű mondataikat, ikonok vonalaiba illő gesztusaikat mintha egy valamikori világ rejtélyes jelei lengték volna át – amiből többnyire csak azok sejthettek valamit, akik válogatás nélkül járták Erdély templomait, ha magyarul, ha románul dicsérték is bennük a Mindenhatót.

Traian utcai „vonalam”, kedves Árkossy Pista, az időkön áthúzódó igazságokra és igazságtalanságokra, vélt vagy valóságos magatartás-zavarokra is rányitotta a szememet. Részeg János egyszer elszólta magát: „Csíki János elvtársuraimék jól elszúrták! Ha ők nincsenek – intett felső szomszédunk irányába –, énnekem most van meszeriám, Pista úrfi, van nyugdíjam. De nincs! S mert nincs sem ez, sem az, állhatok leemelt pörge kalapommal a kivonuló pópák és papok elé…”

Mit mondjak? Jól felvitte Isten a dolgomat! Pista úrfi lettem!

Szó, ami szó, az én „részeg” János bácsimnak csudálatosan szép fekete pörge kalapja volt, bal oldalán zsinórgombbal, benne két szarkatoll ékeskedett, zizegett is mindkettő, ha meglibbent a Potaissa Vár felől alá ereszkedő fuvallat. Valahányszor ünnepre harangoztak, „puccba vágva” magát, János indult a város valamelyik tornya irányába… Követhettük az ablakból.

Amikor nagybácsimnak Részeg János kifakadásáról szóltam, csak legyintett. „Tudd meg, fiam, aki a muszka fogságból brosúrákkal tér haza, hogy aztán Párizsból kapja a nyugdíját, mert Tordán szervezgette a sztrájkokat, annak a füle mögött vaj van!”

Igaz, máskor és másként, de nagybátyánk is megjárta Szibériát.

1945 késő őszén (röviddel azután, hogy a visszavonuló honvédeknek fel kellett adniuk a tordai temetőhegyen sebtében kiépített hadállásaikat) a várost és Aranyosszéket ellepő szovjet osztagok a „győzteseknek dukáló takarításba” kezdtek, amiről tudjuk, mit jelentett. Zabrálás után összeterelték az itt, ott elfogott magyar katonákat (híre sem volt már a németeknek!), de összeszedték a munkára fogható civil férfinépet is, s hajtották szerencsétleneket át a városon – meghökkent bámészkodók szeme láttára – az indóház előtt várakozó üres marhavagonok irányába. A tehetetlen kíváncsiskodók közt ácsorgott Pista bátyánk is, aki, rossz szájak szerint, épp az iparosok báljáról tartott hazafelé, Dundival, kedvenc prímásával. „Bölcs ember ilyenkor, ugye, fegyvert ragad, vagy nyúlcipőt húz lábaira” – hallom ma is az utólagos magyarázkodást. Nagybátyánk sem, Dundi sem tette ezt… A létszámra nagyon vigyázó, győztes fegyveres elvtársak bizony nem tétlenkedtek: a mit sem sejtő tordaiak közül mindkettejüket berántották a csoszogva vonuló tömegbe. „Csak elengednek majd, gondoltuk, vagy megszökünk az egyik sarkon.” Nem így történt. „Dundi a hegedűjével a hóna alatt, Pista bátyánk pedig – ezt már testvérbátyámtól, Jancsitól hallottam – kemény szárú csizmájában érkezett meg Magnitogorszkba!” Vannak szerencsés véletlenek ezen a világon. Két év múlva Dundi cigány és „kicsi” Pista bátyánk ugyanazon a tordai vasútállomáson szállt le egy Szibériából érkező szerelvényről, amelyikről elhurcolták volt annak idején – s hozta ki-ki a maga „vagyonát”, egyik a két húrra fogyatkozott hegedűjét, másik meg a pakurával átitatott, kemény szárú csizmáját. Szinte hihetetlen, de így történt.

Utólagos mesélésekből tudom: énekes krónikásokként vészelték át a bő két esztendőt, éltek túl fagyot, szelet, éhínséget. „A vesztes embernek legyen magához való esze! Mert a győzőnek is van… gyengéje. Ha nem járok túl a tábort őrzők eszén – magyarázta nagybácsink későbbi utunkos kollégánknak, barátunknak, Köntös-Szabó Zoltánnak –, és ha Dundival nem szőjük bele nótáinkba minduntalan Sztálin nevét, biza’, könnyen megesik, hogy ott hagyjuk mindketten a fogunkat!” Igen, Köntös-Szabó írása (emlékezetem szerint Rezgő csizma és nyáritánc címen jelent meg az Utunk riportrovatában) volt az első, s tán az egyetlen írott jele annak, hogy két tordai polgár úgy tért haza a borzalmak világából, hogy meg tudták őrizni-tartani önnön világukat.

Vajon a bágyoni szomszéd, Bottyán Fejér Tamás bácsi minő „leleménnyel” rendelkezhetett, hogy a világ végéről is haza tudott jönni?

Kénytelen vagyok most arra gondolni, hogy a két pórul járt tordai polgár által értelmezett és „mankóként hasznosított (élet)művészet” – végtére az „énekes krónikásság” is valami ilyesmi, pláne ott, és pláne akkor – voltaképpen azt a természetes, eredendő erőt, mondhatni: paraszti életenergiát helyettesítette, ami a mindenkori túlélés egyik feltétele. Tami bácsi bivalyerős parasztlegény volt, míg az én finnyás nagybácsim a maga 1,50 testmagasságával és nyeszlett fizikumával (s gyanítom, zenész szekundánsa is) ezt nem mondhatta el magáról… bár nagyon szerette volna.



A kérdés kézenfekvő. A művészet – mint életben tartó valami – vajon szellemiesült életadalék volna? Fegyverekkel is szembenéző hozadék? Amit akár egy nyirettyűs száraz fa, akár egy iparművészeti kuriózumként is értelmezhető – és „muzsikára szomjas” – pár csizma képviselhet? Kérdem ezt, tudván, hogy nagybácsim és muzsikus barátja úgy keveredtek a világháború utójátékának poklába, hogy életükben fegyvert sem fogtak a kezükben, hogy senki emberfiának rosszat nem tettek. Fegyver lenne időnként már a művészetek közeli lelkiállapotunk is? Vajon, a maguk alá zuhant társadalmakban, élethelyzetekben (háborúkban, diktatúrákban) a maradék művészi önkifejezésnek is a „létező mélyben” kell kutakodnia?

Sok mindent nem, vagy csak sokkal később értettem volna meg, ha nem következnek be életemben „a tordai évek”, s ha Kovrigh Károly bácsit nem rendeli mellém jó sorsom.

– Ösmered már, fiam, itteni szomszédjaidat? – kérdezte egyszer Károly bácsi. Mit mondhattam volna? Vállaimat vonogattam. – A lenti román családot, domnu’ Ianevet és feleségét – mutatott a földszint irányába – a Dnyeszter partjáról telepítették ide, húszvalahányban… refuzsátok. (A román refugiat-ból, ami menekültet jelent.) Ikának hívják legkisebb lányukat, szemet ne vess rá (!), ő már itt született, s biztos itt is fog családot alapítani…

– Bágyonban is felbukkant egy-két ilyen család. Zaicék (ahogy neveztük: Nyúlék) például, akikről semmi mást nem tudni, csak azt, hogy „betelepültek”… a Pruton túlról…

– A Római Vár felőli szomszédotok, Csíki János mérnök is úgyszintén onnan érkezett, de ő haza érkezett … és külön „paszporttal”. Mondják, Lenin-brosúrákkal a bőröndjében… amiket azóta is… „osztogat” ennek, annak. Bár a szokásos magyar jó szomszédág átkai szerint volt összetűzésünk a kis öreggel, nagybátyáddal (persze, nem szakmát illetően!), abban viszont igazat kell adnom neki, hogy a Csíki-féle sejtek burjánzóvá váltak, daganattá a testünkön: „felfalták” a tordai kisipart, az állam karjaiba löktek fazekast, szabót, cipészt, bognárt, bodnárt, mészárost, tordai pecsenyést – műhelyestül, testületestül. Amióta a város fölé hatalmas kémények merednek, amióta hajnalonként ezrével lepik el a „friss gyáristák” a környező falvakból ide csurdogáló utakat – szekérrel, biciklivel, teherautókkal, netán buszokkal érkeznek, és mind, mind annak a havi fixnek a reményében –, azóta ez a város elveszítette a maga karakterét. Tordát újabban a román nagyipar „fellegváraként” emlegetik, és nem a vallásszabadság kihirdetésének a színhelyeként, még csak nem is az erdélyi sóbányászat egyik letéteményeseként. Hogy évszázadokon át az Erdélyi Fejedelemség fejedelmi udvarlakóinak egyik téli szálláshelye volt, azt már az én múzeumi munkatársaim sem tudják… pedig a múzeum az egykori fejedelmi lakban van…

– Részeg János mért nem tudna odébb tenni egy zsák cementet? – kíváncsiskodtam, holott tán inkább a sejt-re, vagy a múzeumra kellett volna rákérdeznem.

– Éppenséggel tudna, de ővelük más volt a helyzet…

Valamikor grófok kocsisa volt a mi Részeg Jánosunk, a mezőségi Czegén vagy Palatkán – emelte fel mutatóujját Kovrigh Károly bácsi –, de mert az Észak-Erdélyt ismét megkaparintó új hatalom biztosra akart menni: a végeláthatatlan Mezőség elmenekült birtokosait, pláne ha grófoknak is tituláltattak, szinte egytől-egyig háborús bűnössé nyilvánították. Nos, a mi Részeg Jánosunk szegre akaszthatta ostorát, maradt a cifra kalpagjával, hogy aztán egy szép nap Tordán ébredjen: üveggyári munkás lett, és maradt is, mígnem egyszer csak megrostálták őket is. Kifaszoltak egykori gazdáik miatt… Igen, állítólag közös szomszédunk, Csíki mérnök úr is abban a bizottságban volt, úgy hívták, hogy „comisia de epurare”, nem felejtem el soha… Persze, aztán Csíkit is „kizsűrizték”… de ez sokkal komplikáltabb valami.

Nagybátyám másként emlékezett az egészre. Szerinte János szomszéd mindennapi keresete mellett azt a „szakszervezeti bizalmat” is elitta, ami egy munkásembernek – mindegy, hogy gyárban, vagy kisiparos-műhelyben dolgozott – bizony megvolt hosszú éveken át.

Ami szinte nagyobb baj: a birtokos és birtok nélkül maradt falusi népséggel felduzzasztott tordai gyárakból egyszer csak a munkás háta mögül kiszorították azt az erőt, amely képes lett volna érdekeit védeni.

János szomszéd így vált védtelenné… és szinte névtelenné. Megannyi társával együtt.

Nincs szándékomban szociológiai értekezésbe fogni, kedves Árkossy István, de a téma megér egy kitérőt. Suhanc éveim egyik nagy ajándékának tartom, hogy arasznyi helyen és maréknyi időben – a tordai Traian utcában, a XX. század közepét épp átlépve – az úgy-ahogy létező-lélegző erdélyi hétköznapok társadalmának majd minden rétegével „találkozhattam”. Volt ott lecsúszott magyar arisztokrata, nemzetközi nyugdíját élvező (de életunt) magyar kommunista, újság nélkül maradt újságíró, nincstelen proli, menekült moldován, napjait foldozgató zsidó szatócs, szakmai tudásába kapaszkodó kisiparos, és ki tudná megmondani, még mennyi más, hasonló rétege egy maradék (vagy épp alakuló?) társadalomnak. Amihez aztán a középiskolai évek alatt összeszedett „ismeretek” – részben a csizmadiaműhely, részben az iskolai „irodalmi műhely” – hozadékai csapódtak. Még mielőtt furcsa „műhelytanulmányaim” mentén reám mosolyognál, kedves Árkossy Isti, tájékoztatásképpen megsúgom neked: nincs az a gyóntatószék vagy panaszfal, ahol annyi mindent lehetett volna hallani családok, faluhelyek, templomok, iskolák, kollektívgazdaságok gondjáról, bajáról, mint amennyit OTT, a sámfák és banklik közelében tapasztaltam, hallottam – az csizmára, cipőre alkuvó rengeteg idegentől. Nem csodálkozom, hogy időnként panaszkodva érkezett haza nagybátyám, félrészegen, vagy félig agyonverve. „Ne tudj semmit, ez nem gyermek-dolog!” – szedte le másnap homlokáról a hidegborogatást, s indult el keresgélni kis „szabász füzetét”, amit időnként bizony könyveim, füzeteim között rejtett el. (Mert hát a szabászfüzetekben az ákombákomos nevek mellett bizony a lakcím is ott éktelenkedett, együtt a megalkudott összeggel, pluszként hozandó csirkével, borral, liszttel… s még ki tudja, mivel!) Ilyenkor arra gondoltam: ugyan biza’, kik lehettek kíváncsiak arra, hogy, mondjuk, 1940-44 között a Kolozsváron székelő magyar katonatisztek egyike, másika vajon miért is rendelt parádés csizmát a tordai csizmadiamestertől, Szabó (Kicsi) Pistától… Lennie kell valami titoknak. Hogy kik és hogyan csempészték át az „árut” a Feleken összeeszkábált román-magyar országhatáron, ma sem tudom pontosan. Gyanítom, te se, kedves Barátom, pedig… ugye… (remélem, meggyőzőek lesznek most következő „időutazó” érveim!) jó negyed század múltán körülbelül erre a határszakaszra néztek újonnan szerzett kolozsvári lakásotok ablakai, legalább is a műteremablakok… , amelyek mögött (amint előbb írtad) Zsögödi Nagy Imre rézkarcprésében és a Tordán született Lászlóffy Aladár neked címzett verssoraiban gyönyörködtél.

Közös barátunk és mentorunk kapcsán hadd mondjam itt el: a Lászlóffy család akkor Tordán még élő „gyökereivel”, Aladár és Csaba nagyszüleivel, tulajdonképpen Kovrigh bácsi révén ismerkedtem meg. (Amikor a már aggastyán korú Lászlóffy papa megtudta, ki fia-borja vagyok, elnevette magát: „Ifjú barátunk valószínűleg nem tudja, hogy unokám, Aladár egy iskolai rendezvényen bizony Kicsi Pista ’háborús csizmájában’ parádézott…”) Örménységére büszke szomszédom született pedagógus volt. Mondandóját, ritka sétáinkat úgy alakítgatta, hogy ami számára célszerű (mert hiszen jó lokálpatriótaként ott volt minden feltárt kőnél, elhantolt utcanév-táblánál, a süllyedő város kulturális értékeiről, értékes embereiről gyűjtött adatokat a süllyedő emlékezet számára!), az nekem lehetőleg tanulságos legyen. És e rendkívüli ügyszeretetből sarjadzó ügyködésébe bizony gyanútlanul, már-már önfeledten léptem be. Listát állított össze számomra (őrzöm ma is, a sárguló lapok sarkaiban sajátos „illusztrációk”, itt a tordai fedett fahíd, ott az unitáriusok 1589-ben épült iskolája, emitt a sóbánya bejárata), hogy kikre, mikre, milyen nevekre vagy málladozó épületekre kérdezzek rá a szinte egész Aranyosszékből ide sereglett osztálytársaim között.

Évtizedek távolából visszatekintve, a változó idő vásznán egyre jobban kirajzolódnak azok a „választóvonalak”, amelyek akkor – akár egy „sfumato”-technikával készült, hatalmas olajfestményen – a Névtelen Piktor, az ellenünk szegődő história által festett történelmi tablón mutatkoztak. Hát, igen. Az erdélyi közéletben ideig-óráig még „megtartott” magyar „elemek” középiskolai, majd egyetemi éveim rövid kilenc éve alatt szinte teljes egészében talajvesztetté lettek, kiszorultak a döntéshozatalokból, jövőépítgetésből. Szakkifejezésedet használván, azt mondhatom: Tordán is, mint Bethlen Gábor egykori országának megannyi településén, zajlott a ködösítés, a „színtompítás”, a kisebbségbe szorultak körül elfogyott az a valami, amelyet a TÁVLATTAN-ban ti, piktorok levegőperspektívának neveztek…

Nyugtalanító és elgondolkodtató mindebben az is, hogy az erdélyi magyarság ellen alkalmazott „testcselek”, „történelmi technikák” bűnös voltára a „cselezők” maguk, esetenként a cselszövés technikáit kitalálók sem ébredtek rá, vagy netán csak akkor jöttek rá, amikor hirtelen ők is a kiszorítottak táborába kerültek – amikor az ő hátukon is csattant az ostor. Csíki János mérnökben (és néhány helybeli elvtársában) a város magyarsága az első tordai kommunista pártsejt megalapítóját látta. Amiből akár arra is gondolhatnánk, hogy a helyi politikai hatalom dédelgetett személyiségei közé kellett volna tartoznia, mint például a magyarul kitűnően beszélő kenyérgyári munkás, Avram Iancu (az 1849-es móc vezér valahányadik leszármazottja), vagy dr. Ioan Ratiu (a magyarokra Bécsben panaszkodó egykori erdélyi memorandista Ratiu unokája), akik ott integetnek, kitüntetéseiket villogtatva majd minden Augusztus 23-i, vagy November 7-i, felcicomázott tribünön. Nem így volt! Kinek a fenének volt itt szüksége egy szinte kimondhatatlan nevű magyar illegálistára? Kinek kellett itt a „világ proletárjai, egyesüljetek” okafogyott (és ködösítő, „sfumatós”) blődsége, amikor a nagy játék, a játékos praktikák célja nyilvánvalóan nem a „nemzetközivé válik holnapra a világ”-féle erőltetett álmodozás beteljesítése volt; hanem annak épp az ellenkezője: a román nemzeti érdekek maximális érvényesítése minden megszerzett-megkapott talpalatnyi földön! A munkásváros új politikai vezetősége kommunista álruhába öltözve – és erre már iskolánk igazgatója, történelemtanárom, a Kolozsvárról ide helyezett Szöllösy Ferenc hívta fel figyelmemet egy szakköri foglalkozás alkalmával – rendre, rendre mindenik régi „magyar elvtársától” megszabadult. Csíki Jánostól is. Nem tudták megbocsátani neki, hogy a magyar forradalom miniszterelnökének, az épp Snagovon fogva tartott Nagy Imrének és társainak a megmentéséért aláírásgyűjtésbe fogott…

Egyik a naiv világmegváltók káprázatában érkezett haza szülőföldjére 1919-ben, a többieket Trianon felbecsülhetetlen „adománya” kápráztatta el egyszer s mindenkorra. Gyökerük közös: bizalmatlanság és kirekesztés. Mit tehetett ezek ellen a kisember, a polgár? Különösen a magyar. Visszavonult családi író- vagy rajzasztala elé, mögé, esetleg suszterpadot szerzett magának, és… hallgatni kezdte a hozzá betérők elmotyogott panaszait, persze, lehúzott lámpák mellett, netán felhangosított rádiókészülékek biztonságában. Mivelhogy a helyzet TÁVLATTALANNÁ vált. A képzőművészet szakmai nyelvezetével, íme, egész közösségek közérzetét meg lehet határozni.

Azon a tordai képvásznon, kedves Piktorom, amelyet az imént én próbáltam eléd varázsolni, egyszer bizony a költészet angyala is átsuhant. Szerencsére így szokott történni: amikor már annyira maszatos és távlattalan az a fura, alázuhanó vonalakkal nehezített „históriás vászon”, egyszer csak… „nyílik az ég, roppan a jég!”… előtűnik az Angyal. Akár egy Kondor Béla-képen… Érthető: a megkavart pokol-világból kitörni, s meghódítani azt a bizonyos mennyországot (talán Kondor emlékezetemben élő, 1957-es rézkarcának a címe – A mennyország meghódítása – is ezt sugallja) tiszta lélek, vagy legalább angyali tisztaság utáni vágyakozás nélkül aligha lehetséges.

Karácsonyi vakáción voltunk, éjszakai bő havazás után. Recsegtek-ropogtak a házunk mögötti, Várba tartó, meredek sikátor villanypóznái, amikor valaki lefogta ide-oda forgolódó nyírágseprűm nyelét. A mindég morcos szomszédunk, Csíki János bácsi volt, mögötte utazótáskás fiatalember és egy koromfekete hajú lány – a hópihés hajfürtök tekintetét is eltakarták.

– Te vagy az új iskola körvezetője? – bökött felém a vézna férfi, ujjai közt cigaretta parázslott. – Csíki Gábor vagyok. Hallom, verselgetsz…

– Inkább a vers tesz próbára engem – igazítottam fejembe bágyoni bundasapkámat –, nem a versírók évszaka ez!

A koromfekete hajú lány erre hirtelen visszatért a kapuból, és kezet nyújtott. Hervay Gizella volt. Akiről akkor még semmit sem tudtam. Pedig már angyallá jegyezte el a költészet.

Tíz év múlva, amikor a Kriterion végre vállalta első (Földközelben című) verskötetem megjelentetését, a végső „megszerkesztés” végett Bukarestbe kellett felutaznom. Csiki László költő szerkesztette, ő kezelte a Forrás-sorozat kiadványait, éjszakára azonban nem őnáluk, hanem a Munkásélet főszerkesztőjénél, Csíki Gábornál szálltam meg. Igen, a tordai szomszédunk fiánál… Vörösbor-dugaszolás után a főszerkesztő úr felém bökött (ujjpercei közt izzott a cigarettacsonk): – Te vagy az új tordai iskola irodalmi körének a vezetője?... Hallom, verselgetsz… Emlékszel-e még első tordai találkozásunkra, Bágyoni Pista?

Emlékeztem.

Átnosztalgiáztuk az éjszakát. Gabit ekkor már elég jól ismertem, a Tordai Jósika Miklós Kör 1973-as, országos port felvert rendezvényén – a vidékünkről elszármazott írók, költők, színészek, néprajzosok, közéleti hírességek Tordai Találkozóján – ő is egyik meghívottunk volt, s mint a szakszervezet központi lapjának a főembere, kezdettől fogva becsülettel tudósított munkáinkról – az Utunk, a Korunk, és a szintén fővárosi Művelődéshez hasonlóan. A legtöbb információ nyilván a megyei lapunkban, a kolozsvári Igazságban látott napvilágot. Visszatérve ama nevezetes Találkozónkra: amikor a tordai művelődési bizottság elnökének, Florea Vasilénak az asztalára helyeztem a meghívandók névlistáját (Anavi Ádám, Lászlóffy Csaba, Lászlóffy Aladár, Létay Lajos, Székely János költők; Csetri Elek történész, egyetemi tanár, Mikó Imre író, jogtörténész; Ábrahám János, Köntös-Szabó Zoltán, Sigmond István prózaírók; Demény Piroska muzikológus, népdalgyűjtő; Kötő József, Páll Árpád színházi szakírók; Miske László színész; Gálffy Mózes nyelvész, egyetemi tanár; Nagy Miklós közgazdász; Murádin László nyelvész; Murádin Jenő művelődéstörténész; Tőrös Gábor szobrászművész; Csíki Gábor újságíró), enyhén szólva: zavarba jött. „Ennyi magyar?!” – képedt el. „Nem lehet – lökte vissza a listát –, négy, öt román író, szerkesztő mellé nem állíthattok oda tízszer annyi magyart!” Ha nem megy szép szóval, hát majd megy furfanggal, gondoltam, és visszasiettem munkahelyemre. Első dolgom volt felhívni Bukarestet, Csíki Gábort… Másnap reggel Florea Vasile várt az ifjúsági turisztikai hivatal kapujában: félreértés volt a tegnapi indulata, semmi baj, szeretjük egymást, majd mi is (mármint a Pavel Danról elnevezett román irodalmi kör) „szerzünk” embereket, ha már épp ennyi „józsikás” magyar van. Punktum! Utólag tudtam meg, hogy az én Csíki Gabim a szakszervezet országos központjából hívta fel Torda kulturális bizottságát, személy szerint Florea Vasilét, és… előre gratulált „a párt főtitkára által meghirdetett elvtársi egymás mellett élés szellemében” sorra kerülő tordai napok rendezvényhez, amelyről már Bukarestben is tudnak, és amelyen, ugyebár, olyan kitűnő személyiségek is részt vesznek, mint Létay Lajos országgyűlési képviselő…

És ezzel az izgalmak közepette szervezett Tordai Találkozónk elől az akadályok, úgymond „el lettek hárítva”. Lett pénz is, lett díszebéd is… meg Aranyos-völgyi kirándulás is, majd este, teltházas író-olvasó találkozó, amilyet (Vásárhelyi Géza költőbarátunk apósának, Fodor Imre bácsinak a megfogalmazása szerint) „Gyallai Pap Domokosék óta ez a város nem látott”. Egy valami nem lett: Jósika Miklós emléktábla. A magyar történelmi regény megteremtőjének a szülőházára tervezett (vagy inkább álmodott) emlékeztető márványlapot nem sikerült kihegedülnünk a hatalomtól – országgyűlési képviselőnkre hivatkozva sem.

Igaz, Létay Lajos sem érkezett meg – halaszthatatlan dolgaira hivatkozva mondta le a találkozót, de jelezte: az Utunk be szeretne számolni nem mindennapi írótalálkozónkról, írjam meg, s társítsunk egy fényképet is mellé. Nos, Isti barátom, az 1973-as Utunk egyik júniusi számában napvilágot látott beszámolómat (feleségem fényképfelvételével megspékelve) épp te szerkesztetted a lapba – már ami a megjelenés művészi látványát-küllemét illeti. Gyanítom, ama feltételezett Farkas utcai „lovas szekeres összefutásunk” után ez lehetett az első, tényekkel igazolható alkalom találkozásunkhoz.

Egyszerű és érthető az egész, nemde: a gyermekkor utcáiból kiinduló sorsvonalak a világ útjainak egyikén, a szellemi-művészi értelemben is magasan értékelt Utunknál futottak egybe.

Rá egy évre – Létay Lajos, Szilágyi István, Mikó Imre meghívására – már én is köztetek voltam, Kolozsváron, a Dr, Petru Groza utca 2-ben helyet kapó redakcióban.

Egy valamit még el kell mondanom Csíki Gáborról: dacára annak, hogy a „koromfekete hajú Költőangyal”, Hervay Gizella rég elvált tőle (s lett Szilágyi Domokos felesége), mégis úgy ismertük, mint aki… nem utálta meg a költőket, hiszen később – igaz, riporteri státuszban, de – a Munkáséletnél keze alatt dolgozott Kenéz Feri költő is, akivel aztán később az Utunknál lettünk szerkesztőkollégák. A Gábor édesapjával való viszonyáról megtudtam: sosem is jött ki vele, semmi sem állt tőle távolabb, mint az öreg fantazmagóriás világa – még ha 1956 után bele is savanyodott az élete. Úgy értelmeztem, hogy lényegében e miatt, papája Nagy Imréért való kiállása miatt veszítette el újságírói állását. Következtek a petrozsényi bányász évek. Apja ujját sem mozdíthatta fiáért. Vagy nem akarta, vagy nem tudta. Pár éve visszakapta újságírói státusát… most itt van, főszerkesztő. De se kihívás, se család. Amikor Hervay Gizire, egykori feleségére terelődött a szó, ablakot nyitott, s kibámult, hosszasan, a bukaresti üres éjszakába. „Csitri volt, amikor megismertem, azt hittem, segítek rajta – amit ugyanúgy elvetett, mint a bigottságot. Az apámét például! Igaza volt, rossz csillag alá születtem!” Még valamit susmogott, majd felém fordította kiszikkadt arcát: „Mondd, vajon ugyanígy néznék ki akkor is, ha netán zsoltáros Bogáthi Fazekasnak, vagy Gyallai Pap Domokosnak, esetleg Etienne Hajdúnak, avagy Balázs Ferencnek hívnák apámat!? Vajon így?!” Azt hittem, elsírja magát. De nem könnyezett. Bőre pergamenszerű volt, és sötétséggel teli; szememben ekkor kezdett istenigazából hasonlítani arra az orcára, amely alól élete minden pillanatában ki akart bújni.

Kissé előrerohantam az időben, lapozzunk pár évet vissza!

Tedd félre a leckét! – vágta hátra a műhely (akarom mondani, tanulószoba) ajtaját Pista bátyám (így szokta kezdeni, valahányszor sietős feladattal szeretett volna megbízni), a könyv még várhat, de a szerkesztő úr nem. Félretettem… Útközben tudtam meg, Imreh Lajos magyartanárom a napokban bekopogott hozzánk, és arra biztatta bátyámat, keresnénk fel az Aranyosszék egykori főszerkesztőjét, Boross Elek urat, kíváncsi a verseimre. Nem tudtam tanárom látogatásáról, tán akkor épp a Várban lévő kukoricásban kapálhattam, persze Részeg Jánosékkal és Mitru bácsiékkal együtt; vagy (szerencsésebb esetben) Sarkadi Viliéknél, Veráéknál pingpongozhattam, a szomszédos Kis utcában. Hajlott hátú, köszvényes kezű öregasszony fogadott, ő volt Boross néni, a lefüggönyözött szobában magasított párnák támasztották a beteg Boross Elek bácsi hátát.

Fél évszázad telt el azóta, s hogy miről faggatott, s mit válaszolhattam, nem tudom. A reám testált néhány könyvön (Balázs Ferenc: Rög alatt, Gyallai Pap Domokos: Torda és környéke. Turista kalauz), és az Aranyosvidék pár bekötött évfolyamán kívül egy sokatmondó emlékképet őrzök, ami azóta sem halványodott el: testmeleg ágy és kihűlt íróasztal egymás mellett. Egyik tele párnákkal, s köztük, mint fehér hullámok közt, süpped mélyre, egyre mélyebbre az a Valaki, aki már tollat sem tud ragadni. A másik, a csupasz, élettelen íróasztal… a költő-újságíró immáron halott élettere.

Amikor iskolai irodalmi körünkben (meghívott vendégünk Kovrigh Károly bácsi, a tordai lapok egykori illusztrátora volt) beszámoltam minderről, azt találtam mondani: „Láttam kimúlni a világból a tordai magyar újságírást.” Hetek múlva érkezett a hír: eltemették Boross Eleket, kívánsága szerint feje alá az Aranyosvidék utolsó évfolyamát helyezték… 1956 januárját írtunk.

Érthetőnek és szinte sorsszerűnek tartom, hogy évekkel később az Erdélyi Magyar Irodalmi Lexikon számára, Balogh Edgár kérésére, én írhattam meg ennek az 50 évfolyamot megélt erdélyi magyar újságnak a szócikkét. Íme:

Aranyosvidék – Tordán 1891-ben indult szabadelvű politikai, társadalmi és közgazdasági hetilap. Első szerkesztője Kövendi Weress Sándor történész. A két világháború között Baróthy István (1919-28), Magyarósy Zoltán (1928-29), Boross Elek (1929-36) és Gál Miklós (1936-40) szerkesztette; tulajdonosa id., majd ifj. Füssy József. Támogatta az OMP akcióit; rendesen beszámolt a szocialista munkásmozgalomról. Értékesek helytörténeti forrásközleményei. Irodalmi rovatában Nagy Albert, Nagyné Gombos Mária, Pallos István, Páll Zoltán, Sándor Judit versei, Balázs Ferenc, Baróthy Istvánné, Gyallai Papp Domokos, Pálfy Miklós, Sebők Samu, Vernes Vilma elbeszélései illusztrálták Torda és vidéke szellemi életét. Munkatársai közt szerepelt Rass Károly, Jancsó Béla és S. Nagy László; szociológiai jellegű írásokkal Kemény Gábor, a volt 1918-as "vörös főispán" és Korunk-munkatárs is feltűnik. A lap mellékleteként adta ki az EMGE megyei közleményeit Török Bálint szerkesztésében. Utolsó száma 1940. dec. 14-én jelent meg.

És sorsszerűnek vélem, hogy évek múltán, amikor Boross néni áruba bocsátotta szép családi házukat, elsőnek minket értesített, s kínálta fel megvételre. Amint megindokolta: ha megvásárolnánk a kétszintes, kisebb villának is beillő házat, falai között maga az Írás éledhetne újjá. Nem is lett volna rossz ötlet, feleségemnek, Verának is tetszett (tíz éves házasok voltunk már, és apósoméknál-anyósoméknál, Sarkadi Vilmos fényképész és Aichinger Veronika-Zsuzsanna bérszámfejtő házában laktunk egy egy-ablakos, de rendkívül szeretetre méltó kis szobában, tehát az ajánlat nem tűnt rossznak), ráadásként így a Boross-könyvtár egy része és Elek bácsi elárvult íróasztala is „reám szállt” volna. Nem így történt. Tervezgettünk, útban voltunk akkor már Kolozsvár felé – hagytam katedrát, iskolaigazgatói státust, mindent… és irány az Utunk szerkesztősége!

Amikor a Dobogó Tetőről visszanéztem a mögöttünk füstölögve elmaradozó Tordára, benne félig-rakott családi fészkünkkel, volt munkahelyemmel – a Mihai Viteazul Líceummal: lelkem tornyában elcsavarodott valami. Vajon nekünk, a folyton továbblépőknek van-e igazuk? Annak a 2-3 utcának, amelyek útra indítottak, port, szekeret, járdát vagy netán zsúfolt buszokat, alkalmi személygépkocsikat tolva talpunk alá…, hogy indulhassunk, hogy mehessünk tovább? Avagy annak az utcányi, falunyi, már-már városnyi nyelvközösségnek, amelyik gyökeret adott álmaid, vágyaid alá… és úgy kapaszkodott beléd, mint gyermekébe a szülés áldott fájdalmait érző édesanya: megtartani minden vércsepp árán is, de Isten szabad levegőjére lökve.

Azt hiszem, az ilyen élethelyzetet nevezik második születésnek. Hát, ez az volt… amit bizony „gyermek is, anya is” megszenvedett.

(2008. február)

26. (Árkossy)

Alig kétasztalnyi volt annak a kis átjáró szobának a mérete, ahol Létay Lajossal, a kolozsvári UTUNK főszerkesztőjével, ezerkilencszázhatvanhét koratavaszán az ominózus epizód lezajlott. Telefonon citáltatott be a titkárnővel, aki, elsőre, amint megláttam, sakktáblára emlékeztetett, mivelhogy arcát fehérre púderezte, bongyor haja viszont éjfekete volt. Amint beléptem a szivarfüstszagú, barna ajtón, kopott-fáradt, spenótzöld színű linóleumszőnyeg igyekezett becsalogatni, egészen a gépíróasztaláig.

– Foglaljon helyet a kisszobában, azonnal szólok a főszerkesztő elvtársnak. – darálta le Katóka a megszokott napi refrént, miközben a székéről felemelkedvén, fordultában kezével még jókorát csapott a csempekályhára: – Hogy mindig hideg ez a vacak…-– tette hozzá morcosan, de a többit már nem értettem, mivel az üveges ajtó, az ismerős probléma hallatán, nyikorogva-zsörtölődve, magától befordult mögötte.

Hosszú, szomorú-barna asztal mellett állt Róza, a szerkesztőségi lóti-futi, akinek óriás szívét csupán ráaggatott cekkerei nőtték túl, kísérgették is hűségesen két oldalán, mint hidroplánt büszke légpuffancsai; nos, Róza, akkor éppen egy hatalmas pakkot madzagolt, s mivel kiváltságának tartotta az utolsó szó jogát, bíbelődés közben, némi malíciával, lezárta az elhangzott gondolatot.

– Ne hablatyolj, Kató, nem kapsz te ott hexenslusszt (!), mer’ te már rég hidegebb vagy, mint az a kályha…

Úgy tűnt hírtelen, ha ott maradhatnék még néhány percig, akár szerkesztőségi titkokra is fény derülhetne, de várt rám a kisszoba.

– Nos, úgy döntöttem, miután a kollegákkal már megbeszéltem a dolgot – vágott bele Lajos bácsi egyenest a közepébe, – mivel grafikusra szükségünk van, te pedig az elmúlt időszakban már bizonyítottad a betűvetők mestersége iránti hajlamod, meg azt is tudom rólad, hogy az angyalbőrtől nemrég elbúcsúztál, szóval, úgy döntöttem, hogy felveszünk a laphoz. – Rám nézett, egyenest a szemembe, majd kérdőleg így folytatta: – Mit válaszolsz erre, Pista? – És ráadás gyanánt, mint aki már tisztában van a válasszal is, könnyed „Lajos-mosoly” jelent meg az arcán.

Ott ültünk egymással szemben, alig karnyújtásnyira a kétasztalnyi kisszobában, ahol még gondolataink is összeérhettek volna, ha netán egy kissé előrehajlunk. Én pedig sorsdöntő válaszadás előtt álltam. Életre szóló jelentőségű válasz előtt, oly testileg-lelkileg ínséges időkben, amikor magyar ajkú hallgatónak már Erdélyben maradni is győzelemmel ért fel, nem hogy még Kolozsváron elhelyezkedni, kiváltképp a közismert Utunk égisze alatt, a magyar lakta területek legjelentősebb irodalmi, művészeti hetilapjánál. Az a hely, zakatoló írógépekkel és füstös hamutálakkal teleszórt mennyországnak tűnhetett bárki végzős számára, így annak vágya és elérhetősége, nekem is csupán ritkán előmerészkedő, legszebb álmaimból villant elő.

Történt, hogy a helyzet súlyához méltó és ildomos választ keresgélvén, hogy, hogy nem, elfogódottságomban, nem átallott kicsúszni a számon:

– Köszönöm a bizalmat, Lajos bácsi, még gondolkodom rajta.

Csend lett. Abszolút csend. Abban a minutumban a kisszobában oly hűvössé vált a légkör, akár Katóka csempekályhájában. Lajos bácsi, mit is kerteljek – válaszomon meglepődött, vagy még inkább: megdöbbent –, köhécselt, köszörült vagy kettőt torkán, megszorította a kék borítású fotel fényezett karfáit, majd mit sem hezitálva, hirtelen felállt, és ekképpen szólt:

– Hát akkor gondolkodj, te nagyokos, de alaposan, és nekem holnap tízre választ adj!

Szinte észre sem vettem, amint sarkon fordult és faképnél hagyott, mert hirtelen egy eladdig teljességgel ismeretlen, sűrű ködfelhő ereszkedett rám, ami rohanvást elfogta előlem a beszűrődő fényt. S mire a szivarfüstszagú, barna ajtó is megszeppenve bekoccant mögöttem, hazafelé baktatván, tudtam, életem leghosszabb éjszakájának nézhetek elébe. Vagy még inkább, fordulnék máris vissza, és akár a küszöbről, sebtiben elkiáltanám: Igen! Igen! Igen!

Erről, sajnos, lekéstem. Vállalnom kellett önfejűségem következményeit.

A Farkas utcában, amint már az előzőkben is említettem, számomra csaknem megállt az idő. Így az sem volt különösebb csoda, kivált e fiaskó után, hogy erősen kusza rajzolatú ezernégyszáznegyven vég nélküli perc volt, ami otthon reám várt.

Megérthető, másnap, már tíz előtt, a helyszínen voltam. Ám megdöbbenésemre, a szivarfüstszagú, barna ajtót zárva találtam.

És amint ott állingáltam az ajtó előtt, kirekesztve, meg kutyául szorítottak is a percek, az járt eszemben: felettébb szívesen begyújtanék abba a hideg csempekályhába, hogy Katókának egy kis örömet szerezzek vele a cudar időben, aki valójában, nem is sakktáblához hasonlít… úgy van, bizonyosan nem is sakktáblához, hanem sokkal inkább ambrózia illatú kabuki táncosnőhöz… vagy még inkább egy gyönyörű gésához. Úgy tűnt, a spenótzöld linóleumra is talán rosszul emlékeztem, mert akkor, mégis úgy derengett, mintha inkább egy üde, havasi legelő színéhez lett volna hasonlatos. És ha újra felidéztem, szinte biztos voltam benne, hogy az a kétasztalnyi átjáró szoba sem volt éppen annyira kicsi. Ám valójában, leginkább mégis abban reménykedtem, hogy tán Lajos bácsi is megérkezik egyszer, és akkor válaszolhatok neki az előző nap feltett kérdésre. Mert tudtam már a választ! Nagyon is jól tudtam! Elég volt nekem a huszonnégyórás évszázad arra, hogy helyes sorrendben tegyek egymás mellé öt gyönyörű írásjelet; majuszkula, azaz nagybetű legyen az elején, és felkiáltójel a végén: „Igen!”

Ezután, még húsz esztendeig nyitogattam azt a szivarfüstszagú, barna ajtót. Boldogan.

Talán nem áll messze a valóságtól kijelenteni, kedves Szabó Pista barátom, mivel igaz gondolat, hogy a nyomdai ólombetűk világa sokkal inkább képes volt megváltoztatni az emberiség sorsát, mint a puskagolyók ólma. Mégis, a számítógépek steril hegemóniájában, maholnap csupán emlékké válik a lelkeket gyönyörködtető Gutenberg galaxis fenséges élménye; a mester és inas kezek koptatta fakazettás betűszekrények szürkeólom képe, az avítt prések nyikorgása, a szedő és nyomógépek sifitelése előre-hátra, fáradhatatlanul az olajszínű tipográfiai termekben, pirkadattól napestig. Az áldott mainz-i aranyműves 1440 körül megálmodott, és pergamenbe csomagolt tudásőrző világának ősi mesterfogásai halkan tünedeznek, miközben új időkben fogant új fuvallatok vitorláznak el fölöttünk. Mára, elektronikus kiadványszerkesztés lett a varázsszó: „DTP” (Desk Top Publishing), amely egy Laptop és egy Printer segedelmével rögvest átformálja kalamárishoz és pennához szokott íróasztalunkat irodává, szerkesztőséggé, kiadóvá, mi több, akár egyszemélyes nyomdaként is tündökölhet; miközben körülöttünk úgyszintén majd minden megváltozott; megabytok harsogják túl a simogató mesterujjak szülte Stradivari és Guarneri hegedűk csillagos szférák után ábrándozó, mennyei hangjait. Metamorfózis történt. Nem is akármilyen. „Schiff”, „zacc”, „ár”, „makulatúra”, ”dursusz”, „nonpareille”, „petit”, „ciceró” vagy „doppelmittel” és a többi megfakult nyomdai formula is lassan feledésbe merül, ám az Utunk „hőskorában” még ehhez hasonlatos öregszavak használata tette láthatóvá, éppenséggel olvashatóvá a hétről-hétre kénytelenül előbúvó, kordában nem tartható írói megnyilatkozást. Hogy minden pénteken, a Szent Mihály templomából aláhulló déli harangszó és a nyomtatott, reménykeltő költői szó, megbékélve találkozhassanak asztalainkon, (munkaasztalainkon), a cenzúrával vívott hol nyertes, hol meg csatát vesztett hét után. Mára Macintosh és PC rendszerek navigálnak a letűnt regulák nyomdokán, digitális nyomtatás lett a „trendi”, ám emlékeim múltidéző lapjai közt, volt még fikarcnyi időm arra, hogy beleselkedjem magnifice Misztótfalusi Kis Miklós hamvadó tipográfiai világának lassan homályba boruló ablakán.

Egy szerkesztőség – mondják – külön világ. Ám nekem, soha nem tűnt annak. De ha mégis mindenáron árnyalnom kellene az ábrát: jobbára csak különösnek titulálnám. Ettől azért még szerfölött gyorsan otthonommá lett a néhanapján vidám, máskor meg nem mindennapi feszült viadalokat megélt szellemi aréna. Ahol élc megértő gondolattal, barátszaggató kritika szótlan elismeréssel paktálva talált rendszerint testvérpárjára. Redakcióm volt a hely, amelynek láthatatlan, pollenszűrő fátyla keresztüllengte-szőtte a munkaszobákat, hogy hálójában kristálytisztán megtarthassa, megőrizhesse az ott világra jött, netán arra tévelygő, igaznak vélt gondolatokat. Incselkedő színek-szavak briliáns parádéjában, sakkjátszmákba fojtott nagy hallgatásokban, berobbanó eufóriákban, máskor, gyakorta igencsak megfáradt illúziókban, soha nem szenvedtünk hiányt. Hogyan is történhetett volna meg mindez, hiszen a Főtér mellett, a Szentegyház utcában, igazlátó Mátyás Rex magasztosabb időkbe (vagy tán Fekete Serege után?) révedő bronzmásától alig gyatra macskaugrásnyira fungált akkortájt a lapkiadó, ahol ismerős kéz, ismerős kezeknek engedhette át, akár fertály óránként több ízben is, a szivarfüstszagú, barna ajtó rézkilincsének soha ki nem hűlő melegét. Literátorok és képírók, filozopterek és történelembúvárok, hangszeresek, komédiások, rendezők, nyelvészek, zsenik és firkászok, meg ki tudja, még hányan leptek meg friss szellemi zsarátnokkal, tértük-fordultában, néhány gondolatváltó, ihletett pillanat erejéig. Zimankóverte időnk éveiben az UTUNK egyetlen járható utunkká lett akkortájt. Ő volt a mentsvárunk. Lét, nemlét mezsgyéjén. Féltett szellemi-ösvénygyűjteményünk, megmaradást jelentő út menti kőhalmunk. Erre ki-ki elhelyezhette (nota bene: el is helyezte) maga hozta kavics-kődarabját, hogy a szerényen magasodó kőhalom, már végképp ne lehessen földbe taposható, vagy eltüntethető. Hogy egymagában jel-képpé váljék hites útkeresőknek és majdan mások számára is, miként azzá lettek tisztes halomba dobált szürke andezit darabok Tibet felhőködbe burkolt, égközelben kanyargó zarándokútjain.

Amiről az elkövetkezendőkben szót ejtek, kedves Bágyoni kollegám, minden moccantában ismerős lehet számodra is, mivelhogy rendszerint a történéseknél magad is szem- és fültanúja voltál. Emlékezz csak jól, hangulatunk, miként rendjén is való, hullámzó volt: hol fent, hol lent. Akár Csíkország, Isten jókedvében teremtett hepehupás kies tájai. Meg annak tekervényes, porpúderes országútjai. Ma is látom, mint keringőzött gyakorlott mozdulatokkal jól ismert kanyarjaiban Miklós bácsi, a redakció öreg Volgájának öreg kapitánya; élcelődés közben cirádásokat hahotázott, meg-megvillant ritkás fogsora, ilyenkor a szembejövő lámpasugarakban olybá tűnt nekem, mintha sötét barlang mélyéről integetnének árválkodó, magányos cseppkövek. Szép emlékű, néha elixírtől sem mentes író-olvasótalálkozókra fuvarozott évtizedeken át épségben szerkesztőt, poétát. Tértében, többnyire már csillagtünemény alatt, sziporkázó kadenciák hallatán, csiklandósabb lett a megtáltosodott öreg Volga. Mert olyankor dőltek-buzogtak már maguktól is a megáradt rímek, szófolyamok, mint kénrozsdás borvízforrásból annak nemes hordaléka, Parajd és Szováta csurgóinál.

„…nem élünk mi terpentinen,

lemegyünk a szerpentinen,

Miklós bácsi rövidítsen,

majd csak megsegít az Isten…”

Hogy e fesztelen, anonim soroknak ki volt az atyja, együtt, avagy külön-külön, ez immár örök művelődési rejtély marad számunkra. Ám, csak a jó ég tudná megmondani, még hány vidám jambus, trocheus, spondeus vagy dactilus inalt el, út mentén, az idők során Király Lacitól, Szabó Gyulától, K. Jakabtól, Hornyáktól, Lászlóffy Alitól, később Csiki Lacitól és tetőled is, nyitott gépkocsiablakon át mindörökre, hogy talán még ma is ott baktatnak azok a verslábak valahol a Hargita sfumatóval árnyékolt zúgói és csermelyei közt liba-sorban, a sziklákkal meghintett fenyvesek bársonyos mohavilágának titoktartó csendjében.

A Györgyfalvi út, amelyen – a Farkas utca utáni, immáron második otthonom éveiben –hazafelé jártam, az árnyasan emelkedő Attila út, a gesztenyés alatt szerényen meghúzódó Hárompüspök tér fertálya, mindahány, csendes része volt Kolozsvárnak. Jó pár szerkesztő és literátortársam lakott a közelben. Kocsis István, a próza-drámaíró (nem a kollégiumi osztályfőnököm!), aki vagy ünneplésre méltó, nagysikerű monodrámán dolgozott, vagy valahol teniszcsatát, netán szellempróbáló sakkpartit vívott nagy elánnal, tudás és szerencse közös égisze alatt. Múltunk kiváló alakjait Thália birodalmában idézte meg, történelmi drámáinak színpadán. Rendszerint nagy dolgok foglalkoztatták. Olyannyira, hogy ekképpen ideje sem igen adódott észlelni: diktatúra van! Mire észlelte volna, az már el is múlt… Kocsiséktól csupán kőhajításra, átellenben, a csalitos nagykertben lakott Palocsay Zsiga, a neves növénynemesítő akadémikus fia, költő és zenetanár. Élővilágunk igaz szerelmese, nádibityikók, pitypangok, rekettyések avatott tudora, aki flórának, faunának szerfölött méltó helyet vindikált az erdélyi líra lapjain; jobbára az igazság állhatatos bajnoka volt ő, lant és kard tisztelője. Vánkosa egyik felén, rendszerint, kedves hegedűje pihent, túloldalán kedves kisbaltája, ha netán Vivaldi csilingelő dallamainak elhalkultával, sötét éjek beköszöntével, Justícia sugallatára, mégis erős szükség mutatkozna rá. A kert végiben fehér épülettömb magasodott. Ablakunkból Páskándiék ablakára láttuk. Miként vastagon függönyözött ablakok tucatjait is, ám mégis, nagyon fontos és nagyon más volt ez az ablak. Nem is ablak, sokkal inkább kilátó volt az, ahonnan ritka messze vágtázhatott a tekintet, könnyedén, akár elérhetetlennek, abszurdnak tűnő távlatokba is; semmi el nem takarhatta a horizont felsejlő, reménykék vonalát. Ahonnan kipillantva, nem rozsdaette dróthuzallal elválasztott ciheres kertek, reves kerítések, kijelölt és tiltott átjárók, toronyházakba dermedt toronydaruk képe sejlett föl. Hanem fölsejlettek a tiszta légben, merészen keringő-csapongó szőkefehér dévaj szárnyak sziluettjei, szabad útjukat szabadon megválasztva, kinek-kinek saját akarata és mindenkori lelki igénye szerint.

Hívság nélküli, csendes kis utcák vezettek a villanegyedbe. Köntös-Szabó Zoli regényteremtő birodalmának hangulata erőst különbözött bármelyikünk galambdúc-világától, mivelhogy különálló telken, önálló, igazi családi házban éltek. Önálló, igazi családi ház! Minő álomkép városi Maginot-vonalak megkövült betonrendszerében, egy szivárványos Krúdy ihletés, egy halkan elpattogó rőzsetűz, egy fátyolos Karády hang veranda ablakánál, tábori levelezőlappal, hamvadó cigarettavéggel. Hányszor változott vargabatűvé a toronyiránt! Ráérős estéli akáchullásban, kertek alatt sétálva, ihletett hallgatásokkal, színes némaképekkel, időnként habos történetekkel, határtalanul megspékelve. Mellettem Zoltán, a mindég decens, a moderált, hosszan elnyújtott léptekkel. Szent Mihály havában jártunk; szőke szemöldökén már meg-megtalálta magát az ősz; egy magyar-spanyol grand mosolygott ilyenkor vissza rá, egy igazi „El Galante” a megkereshető, és a még megtalálható utolsóak közül. Romantikus kis honuktól távolodva, az út két oldalán, borostyán és piruló vadszőlőpalástok mögött dekkolva, félős, szerény hallgatásba burkolózó zúzmarás kertek. Túl azokon, ágaskodó, világos kockaházak. Amarról hívogatott a költő Kenéz Ferenc világa. Közel laktak hozzánk, de mi még ennél is közelebb éreztük magunk egymáshoz. Teraszuk kellő magasan állt ahhoz, hogy onnan körbetekintve, mutathassa magát a tér, bőséggel, hogy ne szorongjon vágy, fészkelődő gondolat, miként valahol alant, a dudvába fúlt, sárral megtaposott „címerzöld mezők” világában. Futhattak – futottak is! – perspektívavonalaink, Nyárád-menti zsúpfedeles kunyhó holdvilág-árnyékán át, tulipánszőnyegen integető szélmalmok fölött, el egészen Új-Zéland nyugodalomban fürdőző partjaiig. Előttünk volt a tenger. Fölötte szivárvánnyal koronázott színes napok; égen guruló-fénylő óriás biliárdgolyók; néha összeértek, pillanatra megálltak, majd irányt változtattak. Beléptünk a tágas nappali szobába. Ceruzát, ollót, kisbicskát, ragasztót vettünk elő. Kéziratlapokból, merész vágyakból, tarka üvegszilánkokból, kedvünkre szabtunk-vágtunk, hajtogattunk tündöklő Csillagot. Majd ismét kiléptünk a teraszra. És földobtuk az égre.

Kenéz Ferenc: Előtt

Ültünk a kicsi ház előtt.

Az ég teli volt csillaggal, s a csillagfény oly erős volt, hogy a kicsi ház árnyékot vetett.

Mit akarhat két negyvenhez közelítő férfi, mit akarhat még az üres ház előtt, a teli ég alatt?

Az este csöndes volt, mintha egy csillagon ültünk volna.

No persze, így a kérdés még élesebb: mit akarhat két negyven körüli férfi – egy csillagon?

Egy csillagon – ahol vetni, aratni nem lehet.

Egy csillagon – ahol szónokolni nincs minek.

Egy csillagon – ahol nincs hintaszéke senkinek.

No persze, lenne még egy kérdés: hogyan jutottak egyáltalán oda? Ám ez a kérdés – minden bizonnyal – csak őket illeti meg.

Ülnek egy kicsi ház előtt, egy csillagon. Mindketten negyven előtt. Lábukat lelógatják. Alattuk iszonyatos mélység, fölöttük iszonyatos magasság.

Kedves Bágyoni barátom, amint azt magad is megítélheted, Kenéz Ferenc megkapó betűfestményét odahagyva, nehéz új fonalat választanom. Mégis, ha már szép szónál, szép gondolatnál tartottunk, elvinnélek téged a szép szó és a szép-gondolat vadászának pöttömnyi királyságába, könnyed látogatásra. Jer’ velem! Tehát gyorsan képet váltunk, amint azt alább meg is teszem, noha számodra bizonyosan nem lesz különösebb újság az, amit hallani fogsz.

A Cenzor fent lakott a tömbház valamelyik emeletén, mely a többitől megkülönböztethetetlen volt, mivel mindent egységesen itatott át a friss fokhagymaszag. Az ajtón, két, üveglencsével ellátott apró kémlelő nyílás rejtezett, egyik magasabban, másik alacsonyabban. Hogy mindenkit biztonságosan befoghasson látószögébe. A mutáló csengő hangjára, előbb alant, majd nyomban fölötte a fénykarika nyílása elsötétült, ebből megtudhattam: a Cenzor otthon van. És hogy magam is már a képben vagyok. Enyhe lánccsörgést is hallani véltem. Kiszólt a résen.

– Már vártam, csak bátran, bátran, jöjjön bennebb… –, invitált, közben, mutatóujjával jól megcsiklandozta a fokhagymaillatú levegőt. A némileg maszatos ajtó kitárulkozott. Beléptem. A konyhából kiszivárgó főtt krumpli andalító gőze sűrű, alpesi ködbe burkolta az emígyen sejtelmessé váló kis lakást. Előttem, néhány ténfergő, egymással szembefordult fekete kalocsni lebzselt. Mintha máris, harapni akarnának. Merjem átlépni őket vagy sem? Ám mivel a lapnak mindenáron meg kellett jelennie, egy határozott mozdulattal, sebtiben túltettem magam rajtuk. Megérkeztem. Micsoda aura! Az aprócska „nagyszoba”, maga a Buckingham Palace! Sötétvörös szőnyeg a lábam alatt; az ablak előtt hívságos, bordóba hajló sötétítő függöny zárta el tökéletesen az indokolatlan külső fényeket. Egyik felét, húzásokhoz szokott kezével a Cenzor megrántotta, utat adott kevéske világnak, hadd viruljon a kisasztalon pompázó, vörös plüssel alájátszott cafrangos csipketerítő. A terítő szélén rojtok, helyenként kettes-hármasával összepödörgetve: nagy töprengések árulkodó jelei. Kilépett a konyhába. Behozott egy frissfesték illatú, gyatra, sötétkék hokedlit. Arra leült. Engem betessékelt egy rugói után vágyakozó, mély fekvésű fotelbe. Fejmagasságunk, ez által, érzékletesen ki is fejezte pillanatnyi alá-, meg fölérendeltségi helyzetünket.

Elé tettem az Utunk heti számának kefelevonatát, amelyről telefonon már értekeztek a főszerkesztővel.

– No, lássuk csak – szólt, miközben előrebillentette a sötétkék hokedlit, mert amúgy túl magas volt a törpeasztalhoz képest. Az asztali tartóból, mely légyölő galócák közt liliputi rőzsehordó anyókát formázott fajanszból, hátán puttonyocskával, ceruzát emelt ki. Láttam, volt választéka: használhatott kéket, pirosat, vagy akár mindkettőt. Jól mutattak a sárguló papíron. Míg a példányok közt egyeztetett, motyogott is.

– A Sütő Andrásból aztat ki kell venni! – és azonmód meg is jelölte piros zárójelekkel az inkriminált bekezdést. – A Bodor Ádámban pediglen itt a bökkenő. Mert ez így rosszul van megírva… Sebaj, megjelölöm eztet is, aztán húzzák ki, vagy szuszakoljanak be egy rajzot... – És közben nem argumentált, csak jöttek nagy elánnal a vonalak, mintha rajzolt volna. Talált cizellálni valót Szilágyi István regényrészletében is. Szabó Gyula Bethlen Gáborát szintén jól megvesszőzte; ki is dobatta azt a részt, amit Gyula a kész íráshoz utólag biggyesztett, csak hogy szembetűnjön neki; hogy legyen mit szerénységének kihúznia. Hogy ilyetén módon, az írás végül is érintetlen maradjon. Amint, az, mellesleg, meg is történt. Mert húzni Szabó Gyulából frekventáltan kellett valamit! – Ja, igen, a Páskándi verse, az meg úgy nem mehet az egész, ahogy van! – közölte mély fájdalommal, majd roggyant tojás formában körbekarikázta az egészet pirossal. A puha csipkével borított asztalon, a fátum csökött ceruzája, mélyet szántott az erdélyi magyar irodalomba. A Cenzor nem henyélt. Árgus szemekkel fürkészve olvasott, babrált, vonalkázott. Majd minden sor birizgálta. Dolgozott. Nem abajgattam. Elfoglaltam magam.

Néztem az üvegvitrin gazdagon csillogó világát. Különböző méretű és árnyalatú üveghalak, üveges szemekkel dermedtek egymásra, politúrozott akváriumukban. Tekintély szerint, elöl a legkisebb, majd növekvő sorrendben a többi. Ahogy a nagyobb, bekapja a kicsit. Egyik halovány rózsaszín, másik lágyan azúrkék, zöldes zebracsíkokkal a hátán. Meg is bicsaklott benne az áldott fény, miközben a másik polcra penderült, ahol néhány banga kerti törpe törpeváltozata révedezett, a sosem látott mohavilág után. Szabályosan torz habitussal ellátott, bohó, porcelán törpék voltak, mindahányan. Azok is testmagasság szerint beállítva, gondosan, mert ugyebár a törpék közt is van törpébb. Mégsem tűnt teljesnek a látványos gyűjtemény, mert én csak ötöt számláltam össze, így bizonyára, kettőnek mindenképpen kellett még valamikor helyet szorítani. Talán majd a zsenge műanyag szilvák helyén, vagy a szőlőkén, amelyeken ott hamvadt még a gyártási év őszének dere. Fehér titándioxidból. Vagy a fonott kis rózsás, fajanszkosárka helyén. Ami mellett, a polc sarkán, elmés kis lábazaton, nagyító lencséje csillant. Alatta parányi, monolit kreatúra kuksolt, amint megtudtam: egy rendelésre készült „abszolút törpe”. A vitrin felett, sárga műanyagból öntött vándorserleg mögött, bájos tájkép ejtette rabul a tekintetet. Minő kellem! Minő kvalitás! Magányos bárka, narancsszínű, alkonyi tó tükörsima vizén. Két oldalán egy-egy keshedt, kedveszegett vadkacsa hajtotta rá bánatosan szerelmes fejét. Fáradt-szürke képük, tükröződött a csillogó vízben, így már négyen voltak. Ám nem merenghettem soká az idilli látványban, mert minden húznivaló ott tarkállott már a papíron. És indulhattam. Nagy Mari olvasószerkesztő, Derzsi Jóska technikai szerkesztő már vártak. Amint kiléptem a vörös-szalonból, még láttam, amint a Cenzor a vastag plüssfüggönyt nagy lendülettel (ki)behúzza. Mivel, nem volt már szüksége a fényre.

Április lehetett, amikor – lupus in fabula – meglátogatta lapunkat a Cenzor. A hónap első napján jártunk. Amint belépett a redakcióba, tüstént elfoglalta megszokott helyét. Leült az asztalfőre. Zakója belső zsebéből szemüveget vett elő, mégsem tette fel, nem akart aznap, semmiből sem húzni. Meg a nélkül is tisztán látta delikát mondandójának kvintesszenciáját. A tokot addig tologatta akkurátusan, mígnem párhuzamba nem állította az asztal szélével. Mivelhogy, szerette a rendet. Elégedettnek tűnt. Joviális mosolyát lassan körbehordozta, korántsem derogált neki, így mindenkinek juttatott belőle. Igazságosan. Tömpe, méltán húzásokban megedződött ujjait barátságosan pihentette Lajos bácsi vállán, és szerfölött imponáló tömörséggel, bölcs ítész szentenciájával, kiértékelte a lapot: – Kedves Létay elvtárs, alaposan átböngésztem az utóbbi hónapok lapszámait. Mondok véleményt. Pro primo, először: Örömmel megállapítottam. Pro primo, másodszor: Az Utunk nagyon jó lap! És pro primo, harmadszor: Szerencsére, nincsen benne semmi!

Kedves Szabó Pista barátocskám, úgy is, mint utunkos szerkesztő kollegám a bágyoni Nagy Kercsedi utcából, jól emlékezhetsz magad is, gyakorta került cenzor által meghúzott írások helyére kép, illusztráció. Jóllehet valós dolog, hogy becses szöveg megáll saját lábán is, csak úgy, egymagában, ám mégsem érdektelen, mit gondolhat tartalmáról olyas valaki, aki lényegében más kukkeren keresztül vizslatja a világot. (A cenzori dioptriáról ezúttal ne essék szó!). Nem szavakkal, nem mondatokkal, hanem pontokkal, vonalakkal, árnyékkal és fénnyel. Mert eseményekről születhet alkalmasint megegyező, ám máskor igencsak bizarr, eltérő értelmezésű viszontábrázolás is. Amint te magad kergetőző szavakkal így, én kutakodó vonalakkal úgy idézem fel gyermekkorunk utcáinak halványuló képét. Ebből máris következik: (és most figyelj jól, kedves literátor Mesterem!) egy adott szöveghez készített illusztrációnak nem kötelessége mindenáron híven tükröznie az író elénk tárt világát, fejet hajtva, alázatosan szekundázva kiszolgálni őt, csak azért, mert még előttünk teremtett. Ám követelmény, hogy a szöveghez készülő ábrázolás véleményformáló erejének eredeti, önálló értékrendet felmutató, hiteles megnyilatkozása. Írás és rajz, még illusztráció esetében is (!), bár eltérő világok, mégis azonos súlycsoportban állnak – öntörvényű kvalitásokkal.

Ilyenformán, öreg barátom, jól tudjuk, elmélkedésünk közepette, voltaképpen magunk sütötte kenyerét helyezzük asztalunkra, egymáséi mellé. Poéta és Illusztrátor, kínáljuk is, meg ízlelgetjük is kölcsönösen, kiét-kiét.

S miközben képpel, szöveggel látomásainkat cicomázzuk, szóljon a fáma arról is, jó volt érezni-tudni lapok, kiadók, folyóiratok, szerkesztőségek reményteli munkálkodását, feszengőn vegetáló Kincses Városunkban. Kivált, ha ott Képzőművészeti Főiskola is létezett. És nem is akármilyen. Tehetséges rajzolókban – hála! – nem szenvedtünk hiányt. Jól ismertem e kis univerzumot. Húsz esztendőn át grafikusként pergettem mókuskerekét a redakcióban; magam is közel háromszáz kötet fedőlapját terveztem, közülük sokat illusztráltam is. A rajzolókkal jó viszonyban lenni is nekem volt feladatom. Tudom, valamennyiüket illene felsorolnom, ám ez alkalommal csupán három művész nevét hozom szóba, akik azokban az esztendőkben puszta jelenlétükkel, dús fantáziájukkal, tetten ért műveik zamatával, igencsak jelet hagytak az Utunk sajátos arcélének a megformálásában. Ők: Cseh Gusztáv, Deák Ferenc és Tóth László. Mindhárman merőben más kilátóból, és más-más nézőpontból kémlelték az eléjük tárulkozó látványt. Szíves örömest illusztráltak, elsősorban epikát: karcolatot, novellát, regényrészletet, gyakorta drámát is. A lírai műnemek (talán a helyszűke szorításában) mintha elkerülték volna figyelmüket. Ami mindvégig közös volt bennük: minden invenció ellenére nem szívesen eveztek az absztrakció tágasabb vizeire. Ennek oka és magyarázata itt hosszúra nyúlna, érjük be annyival: figurális ábrázolásukat lényegében mindenkor megőrizték. Mindahánynak sajátja volt a hangsúlyosan intellektuális érintettségű művészi megközelítés, mondhatnám úgy is: döntő szerephez jutott műveikben az egyéni gondolat. Így Picassóval vallhatták: ”Nem azt rajzolom, amit magam előtt látok, hanem azt, amit gondolok róla”. Ez pedig egy illusztrátor esetében voltaképpen nem jelent mást, mint hogy sajátos arcélű formavilággal, csokorba gyűjtött tapasztalatainak és élményeinek egyre bővülő eszköztárából, féltve őrzött művésztarisznyájából válogatva, különleges, személyre szóló látványt képes megteremteni egy írásmű mellé, hasonló értékként.

Cseh Gusztáv (a már előzőkben megismert betűművész, idősebb „Cseh Guszti bácsi” fia), már csupán fizikai valójával is, számomra a „mágikus realizmus” Kafkai auráját idézte. Munkái olykor rideg, lunátikus, személytelen tájakra, paradoxonok és abszurditások gyarló világába röpítettek magukkal, miközben rajzai az értelmetlen elidegenedés közepette is mindenkor, elmaradhatatlan, „Gusztis” humorral társultak. Szürrealista látomásokat, erős érzelmi konfliktusokban fogant expresszív figurákat keltett életre; későbbi éveiben, egyre gyakrabban népi-történelmi ihletésekkel-kapcsolódásokkal átitatva. Páskándi Géza abszurd-abszurdoid látásmódja is otthonosan csillant meg vonalaiban; mesélőkedve Gyulai Líviusz múltidéző varázsvilágától sem esett néha távol. Pallérozott rajzai, mindenkor lényegre törő, tiszta, szemnek is tetszetős, külcsínnel és belbeccsel megáldott képek voltak, nem ritkán egy éceszgéber mondanivalójával árnyalva. A nosztalgikus múlt, egyaránt megkereste rajzait; gramofon-uralta felejthetetlen hangulatú műtermi világát. Édeskeserű, hol finom, hol meg harsány (számomra már örökre pótolhatatlan!), egyedi humora volt. Akár egy tollszemmel is, rajzi bravúrokra volt képes; gazdag életműve is majd kizárólag ilyen anyagok használatával maradt ránk. Maga is kolozsvári kiadványnál, a Dolgozó Nő havilapnál alakította – akárcsak magam az Utunknál – a „laptükröket”, évtizedeken át. Utolsó éveiben látott napvilágot kisméretű, ám annál nagyobb fantáziával megáldott, rézkarcokkal díszített, két, eredeti nyomatok fakszimiléjében készült kötete, a Jeles házakról és a Jeles emberekről. Gondolatébresztő, csendes mementók, amelyek hagyományőrző erdélyi panteonunk kimagasló, képekben megálmodott emlékei közé kívánkoznak.

Deák Ferenc briliáns, kalligráfiától fűtött vonalai nagymesteri lendülettel kalandoztak a papír provokatív fehérjén. A gazdagon poétikus látvány eleganciáját varázsolta elénk azokban az években, miként azt teszi napjainkban is. Jól ismerem őt. Tudom: a rajz neki öröm, mámor, magasztos eufória. A teremtésben rejtőzködő örökös megújulás egyetlen lehetősége: az Újjászületés. A krédó. Az öntörvényű, „mindent felülíró ceruzanyom” mindenhatóságának, forma-teremtő képességének érvényesítése. Hármuk közül tán az ő látványvilágára illett leginkább az illusztratív képformálás sajátja, mely sokrétű, módfelett változatos tárgyi ismereteinek buzgó forrásából merített mindenkor. Évtizedeken át a Kriterion Könyvkiadó művészeti vezetőjeként annak hírnevét öregbítette. Mindez pedig történt oly időkben, amikor a magyarországi könyvkiadás „szép könyvei” Kass János, Szász Endre, Reich Károly, Hintz Gyula, Würtz Ádám, vagy Kondor Béla munkáitól parádéztak. Megújította – a kor szomorúan-szerény technikai lehetőségeinek ellenére is –, látványában rendezetté, környezetükben uralkodóvá tette a Kriterion-könyveket; mellesleg tisztes elismerést szerzett kiadójának nemzetközi porondokon is. Nem véletlenül jelentetett meg később releváns kötetet Betű és rajz címmel, mely a frankfurti könyvszalon mustrája alkalmával is méltó nemzetközi babérokat hozott számára. Párját ritkítja ez a kiadvány. A címben szereplő (ugyanakkor bennünk, grafikusok lelkében is helyet követelő) betű és rajz, akár páros csillagok az égen, itt összeérnek, hogy ezután már mindenkor együvé tartozzanak. Az egész kötet aurája (mely minden külcsín ellenére belső csillogásoktól sem mentes!) módfelett gazdag, sodró formavilágba röpít. Egész életműve, talentuma mindmáig méltó folytatása – többek között – Szántó Tibor hasonló, hatvanas évekbeli, betűt üdvözítő, már-már mitikus magyarországi munkásságának.

Tóth László egészen eltérő személyiség. Voltaképpen virtuóz alkat. Festészeti szakon végzett, ennek ellenére hangsúlyozottan grafikus látásmóddal megáldott piktor. A Kolozsvári Magyar Színház ünnepelt díszlettervezőjeként, valamint a Képzőművészeti Főiskola elismert docenseként, a város legkiválóbb művészei közt tartották mindenkor számon. Évtizedek óta Münchenben él. Analitikus, invenciózus rajztudása példás. Mint ahogy művészi mentalitása is az. Manír-mentes, fineszes rajzolatai „öntudatos”, immár önmaguk sorsát rendezni akaró és arra képes, szuverén vonalakból állnak. Faktúra és duktus nagymestere ő. Evidenciákban gondolkodó lélek, aki fölöttébb kiérlelt, nem sebbel-lobbal megszerkesztett képrendszerekben építkezik. Ő nem szonátáknak, hanem szimfóniáknak az atyja. Noha maga teremtette könyve nem jelent meg ez idáig – természetesen, róla szóló monográfia igen –, mégis hosszú években mérhető, szoros baráti kapcsolatunk óta, immár nem egy kötetre, hanem egész kötetekre való élmények sorát osztotta meg velem: őszinte vallomásokat vonalról, színről, formáról, karakterről, feszültségről, művészi attitűdről és igaz átélésről, amelynek hiányában minden előbbi csupán falra hányt borsó. Utóbbi esztendőkben megszületett elemző portretisztikája, akárcsak Francis Bacon transzcendens világával párhuzamba állítható egyéb nagyvonalú analízisei, mély bugyrokba, a Stix folyó agyforraló világába vezetik a nézőt. De végtére is: talán az igazságot nem mindenhol kell keresni? Nem az lenne a legmagasabb rendű cél?

S hogy inkább más dicsérje felebarátomat, befejezésül hadd álljon itt Banner Zoltánnak, utunkos éveim kollegájának, a lap művészeti rovata szerkesztőjének és Erdély művészete kivételes krónikásának, avatott ismerőjének néhány sora, mely a Tóth Lászlóról írt monográfiájában látott napvilágot. „… Tóth László legutóbbi évtizedének ceruzarajzai és vegyes technikájú, hol grafikusabb, hol festőibb megoldású munkáinak a minősége csak a Holbeinhez és Ingreshöz hasonló, legnagyobb huszadik századi emberfestők teljesítményéhez mérhetőek, akik, akárcsak ő, stílustól, irányzattól, eszközöktől függetlenül, a művészi alkotás alapvető hivatásának tekintik a Teremtés értelmének soha véget nem érő újratárgyalását. Ez pedig a szereplők megidézése nélkül lehetetlen. S ő immár nem a műterem senkiföldjén, hanem az életmű csúcsán perelhet tovább az ítélet IGAZSÁGÁÉRT.”

Kedves Bágyoni Szabó Pista! Fehér lap fekszik asztalomon. Rajz születik előttem. Egy illusztráció. Épp most húzom vonalait: Sudár, glancos vitorlás szökken tajtékzó haboknak, magabiztosan, amint azt látni szeretjük, szabdalja a hullámokat kedvére, lökdösi útjából félre. A büszke vitorlás közeledik. Kitölti a tágas képmezőt. Jéghegy sehol. Csupán napfény, tér, széles horizont, távoli megnyugtató perspektíva. És a jacht tündöklő fehérje.

Ez lenne a „Szerkesztők Bárkája?”

Eltépem a rajzot. Papírkosárba vele! Tabula rasa! Újra próbálkozom: Betonszínű tengeren, viharos ég alatt a kép közepén parányi lélekvesztő. Többen szorongnak benne. Feszesen, mint olyan helyen teszik, ahol minden mozdulat életbevágó. Sötét sziluettjük szorosan összeér. Körben örvények, éles szirtek mindenütt. Villámok törnek és cikáznak. Roppantó erők uralkodnak. Az evezők: tollszárak, ceruzák. Az árboc is abból. A vitorlák: szél tépázta, teleírt kéziratlapok, átázott, szaggatott újságoldalak. Siralmas fehérjük meg-megvillan a süvöltő szélben. Távolodnak. Az ég fekete. Nagyon fekete. És a part sehol…

(2008 márciusában)

(A lapszám nyomtatott verziójában megjelent írás bővebb változata)