stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Május

Az Európa-eszme – otthoni talajon?


John Neubauer

 

Egy melankolikus előhang

 

Az „Európa-eszméről” írni 2006-ban csakis fájdalmas lehet. A világháború utáni víziók egy békés és egységes Európa felépítéséről, melyek a hidegháború végeztével új erőre kaptak, menthetetlenül elveszettnek tűnnek. A tény, hogy nemrég az európai integráció olyan hagyományos támogatói szavaztak az Európai Alkotmány ellen, mint Hollandia és Franciaország, a tagállamok közti végeláthatatlan önző perlekedés jelentéktelen gazdasági és pénzügyi kérdések miatt, a határok lezárása a menekültek és a bevándorlók elől (még az új tagállamokból érkezők esetén is) és az egyéb nyugtalanító jelek tömege arra utal, hogy Nyugat-Európában, ahonnan az egyesítés folyamata elindult, a korábbi látnoki szellemet fokozatosan felváltja a nacionalizmus új hulláma. A nyugat-európai új nacionalizmust megerősíteni látszanak mind a keleti részen megfigyelhető új nacionalista megnyilvánulások, mind pedig az Egyesült Államok agresszív nacionalizmusa a Bush-kormány alatt. Az egyetlen terület, ahol van előrehaladás az együttműködésben, az a biztonság kérdése. Következésképpen, noha tanulmányom az irodalomra összpontosít, nem hagyhatja figyelmen kívül a domináns kulturális és politikai klímát, mely keletkezésének idejét meghatározta. Hangulata, témája és megközelítésmódja másmilyen lett volna tizenöt évvel ezelőtt.

A továbbiakban azt fogom megvizsgálni, miként függ össze az európaiak identitása a kontinens különböző topográfiai feltérképezéseivel, mivel az európai tér leképezése döntő szerepet játszott a nemzeti, regionális és kontinentális Európa-képzetek meghatározásában. Ezek a leképezések nem nyomtatott térképeken alapulnak elsősorban, hanem látványok, hangok, illatok megtapasztalása és – mindenekfölött – különböző történetek elsajátítása révén jönnek létre. Miféle történetek alkották tehát az identitásformáló szövegek korpuszát, és milyen szerepet játszott az irodalom, illetve az irodalomtörténetek ezen narratívák között? Az előbbi kérdések megválaszolásához Európa keleti részére szeretném fordítani a figyelmet, nemcsak azért, mert az „európai eszméhez” való hozzájárulását eleddig elhanyagolták, figyelmen kívül hagyták vagy hamis színben tüntették fel, hanem inkább azért, mert konfliktusoktól terhes változatossága akadályt gördített az Európához kapcsolódó eszmék elé. Ilyenformán az Európa keleti részéhez fűződő vizsgálódások segíthetnek abban, hogy jobban megértsük az új, sokféleképpen rétegzett társadalmakat, melyek napjainkban az európai nagyvárosokban kialakulóban vannak.

 

Az európai irodalom eszméje
és a nemzeti irodalmak intézményesülése

A romantikus képzelet két Európa-paradigmának adott életet. Az első olyan szövegekkel jellemezhető, mint Novalis Christenheit oder Europa (Kereszténység vagy Európa) „beszéde”, Friedrich és August Wilhelm Schlegel korai előadássorozata az európai irodalom történetéről, illetve Samuel Taylor Coleridge különböző előadásai az európai irodalomról. A második James Macpherson Fragments of Ancient Poetry (1760) címmel megjelent, részben hamisított szövegközlésére, majd pedig Herder Volkslieder (1778–79) című gyűjteményére vezethető vissza, illetve Herder későbbi írásaira a nyelvről és a nemzetről. Míg az első paradigma egy egységes európai identitás képzetén alapult, a második elkülönülő nyelvi és etnikai identitások nyomába eredt, és a nemzeti ébredések sorozatához vezetett Németországban, Olaszországban, mindenekelőtt pedig Európa keleti részén. A két paradigma gyakorta összeütközésbe került az elmúlt kétszáz évben, s a köztük feszülő ellentét a mai napig érezteti hatását.

Egy felületes pillantás is elárulja azonban, hogy az említett paradigmákat ritkán őrizték meg tiszta formájukban, legyen szó bármely személyről vagy mozgalomról: többnyire inkább összefonódtak furcsa alakzatokban. Novalis szövege például amellett érvel, hogy a kontinens egységelve csakis keresztény lehet, nem liberális és racionális, de ez a konzervatív üzenet egy olyan nem keresztény iróniába burkolva jelenik meg, mely fölött gyakran elsiklanak. Ami Friedrich Schlegelt illeti, első irodalomtörténeti előadásainak liberális és kozmopolita szelleme konzervatívvá és katolikussá vált 1812-re, amikor a metternichi Bécsben utolsó irodalmi előadássorozatát tartotta a régi és új irodalomról (Geschichte der alten und neuen Literatur). Amint arra korábbi írásaimban rámutattam, ezek az előadások egy nacionalista fordulatot fémjeleznek Schlegel irodalom- és irodalomtörténet-felfogásában. Új álláspontja szerint az irodalom (és az irodalomtudomány) elsődleges feladata a nemzet távoli múltjának megőrzése és dicsőítése: „A történelmi szempont felől nézve, mely a népeket érdemeik alapján hasonlítja össze, egy nemzet fejlődéséhez, sőt teljes szellemi létéhez elengedhetetlen, hogy az adott nép megtartsa távoli eredetének kiemelkedő nemzeti emlékeit, melyek gyakorta elenyésznek. A költészet fő feladata, hogy ezeket megőrizze és dicsőítse. Az ilyen nemzeti emlékek, melyek egy nép örökségének lehető legnagyszerűbb részét képezik, olyan előnyt jelentenek, amit semmi más nem helyettesíthet. És ha egy nép önbecsülése megnő, ha »nemesebbnek« érzi magát nagy múltjának és az ősi idők emlékezetének köszönhetően – egyszóval, ha van költészete –, akkor a mi szemünkben és ítéletünk szerint is magasabbra fog emelkedni” (Geschichte 15–16.).

Valóban, míg korábbi párizsi tartózkodása (1802–1804) arra ihlette Schlegelt, hogy Europa címmel lapot adjon ki (1803–1805) egy egységes Európa ügyének támogatása végett, bécsi tartózkodása egy másik lap, a Deutsches Museum (1812–1813) kiadásához vezetett, melynek célja, amint azt maga Schlegel megjegyezte, nem volt egyéb, mint „a történelem, filozófia, művészet és irodalom tanulmányozása és előmozdítása hazafias és teljesen német szellemben” (4. 541.). A nemzeti hagyományok (re)konstrukciója átvette a közös európai jövőről szőtt gondolatok helyét. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a bécsi előadások tágabb rálátást nyújtottak az irodalomra, mint bármely másik a korábbiak közül: Schlegel bevonta a skandináv irodalmat és a kelet-európai irodalmak közül néhányat, sőt még Európa határain is túllépett azáltal, hogy ötödik előadását az indiai, nyolcadik előadásának egy részét pedig az arab irodalomnak szentelte.

Minthogy Schlegel most már az irodalomnak a nemzeti múlt ápolásában betöltött szerepére összpontosított, az irodalomhoz való hozzáállása Herder és követői felfogásához vált hasonlóvá, akik a népköltészetet tekintették a teljes irodalom alapjának, legyen szó magas vagy alacsony irodalomról. Csakugyan, a Deutsches Museum gyakori közreműködőinek egyike Jernej Kopitar Bécsben élő szlovén filológus (és cenzor!) volt, a szláv és nemzetközi nyelvreform, illetve folklórkutatás kulcsfigurája. 1814-re Kopitar egy fiatal szerbiai menekült, Vuk Stefanovic Karadzic mentorává vált, aki hamarosan szerb népdalgyűjteményeivel kápráztatta el az európai elitet. Németországban Jakob Grimm és Goethe fogadta csodálattal; Franciaországban Prosper Mérimée-t „ihlette meg” az állítólagosan balkáni eredetű álnépdalokat tartalmazó La Guzla (1827) című kötet kiadására. Kelet-Európában Karadzic hatása még erőteljesebb volt, hiszen Schlegel bécsi előadásainak szellemében most már minden nemzet és etnikum azáltal akart nemzetközi elismerést elérni, hogy felmutatja népdalainak ehhez mérhető kincsesházát. Így jöttek létre a 19. század híres és hírhedt nemzeti népköltészet-koholmányai: Prágában Václav Hanka (Kopitar szakértője) „értékes” kéziratokat állított elő, melyek egyebek között Libu¹e látomását tartalmazták a jövendő Bohémiáról – egy látomást, mely Smetana azonos című operáját ihlette –, és számos egyéb hazafias műalkotást is, mielőtt a század végén bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Mikor Arany János, a nagy magyar költő 1857-ben Hanka szövegeinek fordítását olvasta, egy „erőteljes néppoézis maradványai[t] a messzehajdanból”, így kiáltott fel: „Csak nekünk nincs semmink! Mitológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell – különben űr és pusztaság”1 (Összes művei 10. 609.). Rögvest hozzá is látott bemutatni Naiv eposzunk (1860) című tanulmányában, hogy a magyaroknak is van elveszett hagyománya, azután pedig egy nagy ívű és befejezetlen eposz-ciklus megírásába kezdett, mely a hunok és magyarok mitikus történeteit a német Nibelung-ének mitikus eposzával kötötte volna össze. A balti és skandináv régióban a nemzeti nosztalgia hulláma arra sarkallta Elias Lönnrotot, hogy az 1830-as és 1840-es években összegyűjtse és egységbe rendezze a híres finn Kalevalát (1849), mely a maga során a Friedrich Reinhold Kreutzwald által felgyűjtött és összeállított észt Kalevipoeget (1857–1861), illetve az Andrejs Pumpurs által kiadott lett Lacplesist (1888) ihlette. A lelkesedés hulláma egyszersmind lett népdalok (dainák) tömegének a felgyűjtését is eredményezte.

A 19. század közepére az egyesült Európa eszméjét (mely részben hitelét vesztette Napóleon és a napóleoni háborúk miatt) felváltotta az a gondolat, hogy a kontinens manifeszt kultúrája alatt szunnyadó nyelvek és dicsőséges ősi kultúrák várnak felélesztésre: az elhanyagolt és elnyomott népi nyelveket az új nemzeti költőknek kellett feléleszteniük, kodifikálniuk és gondozniuk. Az egyetemekre, Nemzeti Akadémiákra, Nemzeti Múzeumokra, Nemzeti Színházakra és Nemzeti Operákra várt a feladat, hogy a filológiát intézményesítsék. A nemzeti irodalmak és filológiák így tehát nemcsak egyszerű részévé váltak ennek a kulturális és politikai ébredésnek, hanem a magvát képezték – Kelet-Európában (beleértve Oroszországot és a balti országokat) mindenképp, de Olaszországban, Skandináviában és végül, de nem utolsósorban a még különálló német államokban is.

Erről a nagymérvű és még mindig nem eléggé átlátott folyamatról, melyet részletesebben tárgyalok máshol, ezúttal csak két megjegyzést szeretnék tenni. Az első az, hogy Kelet-Európa gazdaságilag és szociálisan kevésbé fejlett országai valójában úttörői voltak a nemzeti irodalmak intézményesítésének, pontosan azért, mert felismerték ennek jelentőségét a nemzeti identitás kialakítását illetően. Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon már a 18. század utolsó éveiben alapítottak nemzeti nyelvi és irodalmi tanszékeket, míg Franciaországban, Angliában és Németországban ezek csak évtizedekkel később jelentek meg. Mi több, amint a nemzeti szempontú irodalomfelfogás Kelet-Európa országaiban vált először dominánssá, úgy a világviszonylatban első összehasonlító irodalmi lap is itt jelent meg Acta Comparationis Litterarum Universarum / Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok címmel – Hugo Meltzl adta ki 1877 és 1888 között a kolozsvári egyetemen, Erdély központjában, egy fontos háromnyelvű és háromkultúrájú régióban. Meltzl programszerű bevezetője valóban egészen nyíltan szembehelyezkedett a nemzeti irodalomtörténetekkel. Sajnos ezt az ígéretes kezdetet hamarosan maga alá temette a magyar millenniumi ünnepségek lavinája.

Második megjegyzésem a „folklórhullámhoz” fűződik egy konkrét eset kapcsán. Ugyancsak Meltzl munkásságának színhelyén, Kolozsváron adta ki Kriza János 1863-ban a legfontosabb magyar népdalgyűjteményt, a Vadrózsákat. Alig egy évvel később egy román író azzal vádolta meg, hogy a magyar balladák egy része az eredeti román változatok hamisítványa.2 A leghíresebb közülük, a Kőmíves Kelemenné arról szól, hogy miként falazták be egy kőműves feleségét egy vár falaiba, hogy azok megálljanak. A befalazást akár a folklór- és irodalomtudományban megmutatkozó populista nacionalizmus metaforájaként is értelmezhetjük. Amint arra a román versengés is utal, a feléledt nemzeti kultúrák időről időre megkíséreltek nemzeti örökségként „befalazni” vagy bekebelezni olyasmiket, amik valójában az európai vagy akár nemzetközi folklórszövevény megnyilvánulásai voltak. A Kőmíves Kelemennének számtalan változata van, főként a Balkánon. A magyar változat Déva várának felépítéséről szól, a görög az Arta folyón átvezető híd, az albán a Shkodra/Scutari erőd, a román pedig az argeşi kolostor felépítéséről. Noha lehetetlen eldönteni, hogy melyik változat jött létre elsőként, mindegyik nemzet ragaszkodik ahhoz, hogy az ő változata az eredeti, és a „magas” kultúra művészei újrahasznosítják nemzeti örökségüket. Lásd például, hogy csak néhányat emeljek ki, Petko Todorov Zidani (Kőművesek, 1900) című bolgár drámáját; Tóth Árpád Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz című versét, melyben Kőmíves Kelemenné a szebb magyar jövő építéséért hozott áldozatokat jelképezi (Összes művei 1. 73); Nikos Kazantzakis és Manolis Kalomiris zeneszerző Protomstoras (A kőművesmester, 1915/29/40.) című nemzeti operáját; és Ismail Kadare A háromlyukú híd (angol kiadás, 1997)3 című albán regényét. A befalazás motívumának önmagában nincs nemzeti színezete; a különböző népköltészeti változatoknak sincs, amikor kolostorok és hidak építéséről szólnak, még akkor sem, amikor erődítmények felépítéséről van szó. A nemzeti színezetet a 19. és 20. századi nacionalista folklórkutatók, filológusok és művészek adták hozzá ezekhez a szövegekhez. Amint arra Bartók Béla rájött, miután hazafias szándékkal magyar népdalok gyűjtésébe kezdett, ezek az „autentikus” magyar népdalok már nagyon hosszú ideje szabadon keringtek és változtak Kelet-Európa különböző részeiben és azon is túl. Ez a folklór kollektív megtestesülése egy olyan európai eszmének, melyet nem homályosíthat el a kontinens nemzeti kultúráinak bekebelező szándéka.

 

Regionális Európa-képzetek

 

Az európai eszme határozottan modern alakot öltött a 18. század során, amikor – amint arra Larry Wolff rámutatott – a kontinens koordinátáit újraértelmezték (5.). Annak következtében, hogy nagy területek szabadultak fel a török hódoltság alól, és Oroszország jelentős politikai erővé növekedett, a kontinens hagyományos Észak–Dél felosztását felváltotta a Kelet–Nyugat felosztás, mely a mai napig meghatározó. A fő tengely elforgatása új elkülönítéseket eredményezett a tengely mentén, melyek éppen azért érdekesek számunkra, mert 1989 óta lassan, de megállíthatatlanul tünedezni kezdtek, ugyancsak elkerülhetetlenül átadva helyüket egy új Észak–Dél tengelynek és felosztásnak. 2004-ben az Európai Unió egy éles határvonalat húzott Kelet-Európán keresztül Magyarországtól és Szlovéniától délre. A határvonaltól délre eső országok (minden valószínűség szerint Románia, Horvátország és Bulgária) [a szöveg írása idején – szerk. megj.] előrelátható belépése az Unióba még égetőbbé fogja tenni az oszmán örökséghez és Törökország felvételéhez kapcsolódó kérdéseket.

Mindez elég ok arra, hogy eltöprengjünk Európa különböző felosztásain. Nem fogok kitérni a számos 19. századi pánszláv elképzelésre, sem a regionális konföderációkra, melyek esélyt sem kaptak a megvalósulásra, vagy azért, mert túl későn javasolták őket (lásd Kossuth Lajos tervét az 1848–49-es magyar szabadságharc leverése után), vagy azért, mert a leendő hatalmak sosem foglalkoztak komolyan velük (Franti¹ek Palacký ausztroszlavizmusa, Aurel Popovici 1906-os javaslata a „Nagy-Ausztriai Egyesült Államok” létrehozására és Jászi Oszkár dunai konföderációja) (lásd Wierer). Korábbi kutatásaim folytatásaként viszont szeretném megvizsgálni Mitteleuropa, Kelet-Európa, Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa és a Balkán 20. századi fogalmait.

A transznacionális európai föderációk létrehozására irányuló első komoly javaslatok az első világháború során körvonalazódtak. Mivel a háborút végül elvesztő központi hatalmaktól származtak, sosem kerültek megtárgyalásra. A versailles-i béke ehelyett megerősítette és súlyosbította a nacionalizmust. A transznacionális tervezetek közül a Friedrich Naumann Mitteleuropa (1917) című művében bemutatott elképzelés volt a legtárgyaltabb, mely Németországot és Ausztria–Magyarországot egy csoportnyi „periférikus” állammal egyesítette volna, melyek nem tartoztak „sem a nyugati angol–francia szövetséghez, sem az Orosz Birodalomhoz” (Central Europe 9.). Egy éven belül 100 000 példány kelt el Naumann könyvéből, és a mű Németország legnagyobb könyvsikere lett Bismarck emlékiratai után.

Naumann premisszája túlságosan is ismerősen hangzik napjainkban: „a nagyipar és a nemzet fölötti szervezetek szelleme átjárta a politikát” (Central Europe 12.). Úgy vélték, a nagyobb az szebb, jobb és jobban felvértezett az életképes nemzetek közt maradásért vívott harcban. De míg ma azt feltételezzük, hogy a „nagyipar” domináns lehet a kis (vagy nagy) államok megsemmisítése nélkül, Naumann a kis politikai egységeket tekintette a legfontosabb akadálynak az általa javasolt nagyobb és jobb szervezet útjában: egy cseh hadsereg, egy horvát hadügyi vezető, egy kizárólagosan magyar külügyminisztérium, egy szlovén gazdasági politika vagy egy galíciai kincstár egyszerűen lehetetlen volna (Central Europe 33.). Naumann nem sokat adott az önrendelkezésre. Úgy gondolta például, hogy mivel a Német Birodalom a német nemzeti eszményre alapszik, Poroszország akkoriban nagyszámú lengyel lakossága „se nem elég számottevő, sem elég hatalommal nem rendelkezik ahhoz, hogy kormányzási partnerként szóba jöhessen” (Central Europe 20.). Thomas Mann tehát, aki az első világháború alatt maga is egy német középutat keresett Oroszország és a nyugati demokráciák között, találóan állapította meg, hogy a Mitteleuropa egyszerűen Nagy-Németország Bismarck előtti eszméjének a reinkarnációja (Betrachtungen eines Unpolitischen 110.).

Az Osztrák–Magyar Monarchia pontosan azért jött létre, mert „Nagy-Németország” eszméje kudarcot vallott: miután Németország porosz vezetés alatt egyesült, Ausztria arra kényszerült, hogy kelet felé forduljon, és megkösse az 1867-i kompromisszumot egy problematikus multikulturális állam létrehozásának árán. Hugo von Hofmannsthal író azon osztrákok közé tartozott, akik egy másféle Mitteleuropa kialakításán gondolkoztak; ő egy osztrák központú szellemi Mitteleuropa mellett érvelt jóval Naumann könyvének megjelenése előtt, és 1916. október 31-én tartott Österreich im Spiegel seiner Dichtung (Ausztria költészetének tükrében) című beszéde volt a válasz ez utóbbi műre. Az 1920-as években Hofmannsthal továbbra is Naumann Mitteleuropájának osztrák alternatíváján dolgozott, például a Salzburgi Fesztivál megalapítása révén, melyet a „bajor–osztrák” törzs (Stamm) kulturális önkifejezésének eszközéül szánt; ily módon az 1920-as évek krízisén egy „konzervatív forradalom” és egy új Reich lett volna úrrá.

A második világháború, a németül beszélő zsidók szinte teljes eltűnése, a németek erőszakos kitelepítése Lengyelországból, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Magyarországról és más országokból, illetve a kommunista rendszerek berendezkedése a vasfüggöny mögött véget vetett az efféle osztrák/német elmélkedéseknek és álmoknak, melyek 1989 után sem tudtak ismét lábra kapni. A német kultúrára és politikára összpontosuló Mitteleuropa-fogalom idejemúlttá vált. Érdemes lehet az irodalomtörténetekre gyakorolt hatását vizsgálni (lásd Konstantinovic és Rinner), de nem szolgálhat mintául a jövőre nézve. Ugyanez elmondható Kelet-Európa orosz irányultságáról is, mely lassan háttérbe szorul, még azok számára is, akik átélték. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma például nem ismeri már el.

Noha a Közép-Európa szókapcsolat első látásra a Mitteleuropa pontos fordításának tűnik, a konnotációi nagyon is különbözőek. Ez a kifejezés (és a mögöttes fogalom) csak az 1980-as években került előtérbe, amikor a peresztrojka lehetővé tette a vasfüggöny két oldalán élő kelet-európai írók és értelmiségiek közti párbeszédet. A párbeszéd kialakításában közreműködő szövegek közül kiemelném Czeslaw Milosz 1981–82-es harvardi előadásait (Witness) és 1986-os About Our Europe (A mi Európánkról) című cikkét, Szűcs Jenő 1983-ban megjelent The Three Historical Regions of Europe (Európa három történelmi régiója) című cikkét, Milan Kundera 1984-es The Central European Tragedy (A közép-európai tragédia) című cikkét, Claudio Magris Danubio (1984) és Konrád György Is the Dream of Central Europe Still Alive? (Van-e még álom Közép-Európáról?, 1985) című írását.

Ezek a szövegek és egyéb társaik azt bizonyítják, hogy az 1980-as években, amikor az írók, tudósok és értelmiségiek számára váratlanul új rálátás nyílt a vasfüggöny mögötti kultúrákra, Közép-Európa fogalma egy Nyugat-Európa és Oroszország közötti kulturális és politikai „köztes övezetként” jelent meg. Amint azt Milosz megjegyezte harvardi előadásaiban (Witness 7.), a teljes Németországtól keletre és Moszkvától nyugatra eső terület – beleértve Prágát, Varsót, Budapestet és Belgrádot – nem volt más, mint „egy fehér folt, mely könnyűszerrel viselhette volna az Ubi leones (ahol az oroszlánok vannak) feliratot”. Milosz és utána mások is meg akarták mutatni, hogy „Közép-Európa”, ez az állítólagos „fehér folt” valójában egy teljesen európai kulturális övezet, bármennyire is különbözik Nyugat-Európától és mindenképpen attól, ami tőle keletre fekszik. Mi több, Milosz volt az első és egyetlen esszéíró, aki szülővárosa, Wilno perspektívájából rámutatott arra, hogy a Kelet–Nyugat tengely mellett egy Észak–Dél tengely is létezik, mely összeköti az északi lengyel katolicizmust Rómával, a keleti kereszténységet Bizánccal, a középkori kultúrát a latinnal, valamint az északi és déli reneszánszot, illetve barokkot (Witness 4–6.). Kundera őutána mindössze a Kelet–Nyugat felosztásról ejtett szót. Azt állította, hogy a kelet-európai kreativitás túlélte a politikai elnyomást, de nem kapott elismerést a Nyugat részéről, mely maga is a kulturális identitásvesztés folyamatán megy át: Közép-Európa tragédiájának forrása nem Oroszország, hanem maga Európa (Tragedy 37–38.).

„Közép-Európa” támogatói mind egyetértettek abban, hogy nem lehet éles határvonalakat meghúzni vele kapcsolatban, bár többségük Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot számította bele. A fő kihívás a „szellemi összeköttetések” felvázolása volt, illetve a régió azon közös és maradandó értékeinek meghatározása, melyek megkülönböztették Oroszországtól és a nyugat-európai országoktól. Milosz felvetette, hogy ilyen „szellemi összeköttetés” fűzi össze a barokk Wilno/Vilniust a „másféleképp barokk Prágával vagy a középkori-reneszánsz Dubrovnikkal”, és a hasonlóságot „egy másutt fel nem lelhető hangulatban és érzékenységben” vélte felfedezni: a „történelmi tudatosságban”, az „irónia” kiművelésében válaszul az „önsajnálatra”, a marxizmus nagy narratíváival szembeni filozofikus szkepticizmusban, egy ösztönös „hegelianizmusban”, a „sötét jövőképben”, de ugyanakkor a „polgári elkötelezettségben” és „utópianizmusban” is (Milosz, Attitudes 117–122.). Konrád esszéjének címadó retorikus kérdését („Van-e még álom Közép-Európáról?”) egy határozott igennel válaszolta meg (109.), kissé óvatosabban téve hozzá, hogy „Közép-Európa ott létezik, ahol közép-európaiak vannak” (114.). Ennek megfelelően Konrád inkább egy közép-európai hitvallás szellemi vetületeit kísérelte meg felvázolni – ha nem is teljesen következetesen –, mint a régió szociokulturális jellemzőit. A történész Szűcs az 1979-ben elhunyt Bibó István emlékének ajánlotta tanulmányát, és Bibó 1946-ban megjelent, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányára építve panaszolta fel a demokratikus hagyományok hiányát a régióban. Bibó a hidegháború előestéjén Kelet-Európáról beszélt, Szűcs a peresztrojka előestéjén egy olyan Kelet-Közép-Európáról, amely földrajzi tekintetben nagyrészt lefedte a „Közép-Európa” pártolói által leírt területet. Szűcs gazdasági és szociális történelemelemzése elhanyagolta ugyan a kunderai értelemben vett kultúrát, de messzemenően a legalaposabban érvelt amellett, hogy a Kelet–Nyugat tengely mentén három régió azonosítható, s a második közülük (Kelet-) Közép-Európa. Elismerve ugyan, hogy ez a régió lemaradt a Nyugat mögött, ami a demokratikus hagyományok kifejlődését illeti, a tanulmány azt hangsúlyozta, hogy Kelet-Közép-Európa ennek ellenére demokratikusabb, mint Európa tőle keletre eső része.

Érdekes módon a „Közép-Európa” fogalom egyre inkább megkérdőjelezhetővé vált, ahogy a történelem előreláthatatlanul haladt az 1989-es nagy változások felé. Három kiadvány tanúsítja mindezt: George Schöpflin és Nancy Wood 1989-ben megjelent In Search of Central Europe (Közép-Európa nyomában) című esszégyűjteménye, mely 1988 eleje előtt megjelent írásokat tartalmaz, és a Wheatland Alapítvány által Lisszabonban (1988), illetve Budapesten (1989 júniusa) szervezett kerekasztal-beszélgetések beszámolói (The Lisbon Conference on Literature [A lisszaboni irodalmi konferencia] és The Budapest Round Table [A budapesti kerekasztal-beszélgetés]). Schöpflin és Wood kötetének második része a Kundera cikke körüli vitához kapcsolódó hozzászólásokat tartalmazza, ezek főként arra fektetik a hangsúlyt, hogy Kundera mintegy kizárta Oroszországot Közép-Európából, sőt még általában véve Európából is. Sajnálatos módon a gyűjtemény nem tartalmaz orosz hozzászólásokat, bár Joszif Brodszkij például élesen bírálta Kunderát azért a párhuzamért, melyet a cseh író An Introduction to a Variation (Bevezetés egy változathoz) című írásában vont Dosztojevszkij és Diderot között.

Brodszkij Tatyjana Tolsztajával és másokkal együtt részt vett a lisszaboni konferencián, Edward Limonov író pedig jelen volt a budapesti kerekasztal-beszélgetésen. Amint az várható volt, úgy érezték – és nem alaptalanul – , hogy a „Közép-Európa pártiak” általánosan elutasították az orosz kultúrát; emellett az is dühítő volt számukra, hogy a „kerítés másik oldalán” állóknak tekintették őket, és bizonyos mértékig ahhoz a szovjet totalitárius rendszerhez társították őket, amelytől ők maguk is szenvedtek. Tolsztaja rákérdezett, hogy a „Közép-Európa pártiak” azt akarják-e sugallni, hogy „minél közelebb vagy a Kelethez, annál kisebb a valószínűsége, hogy érett író vagy” (Lisbon 93.), míg Limonov arra emlékeztette őket, hogy az ő országaik is voltak már támadó felek, és „finoman szólva tisztességtelennek” nevezte a Közép-Európa fogalmat (Budapest 21.). Általában véve a két kerekasztal-beszélgetés átiratai lehangoló olvasmányok: az új gondolatok párbeszéde helyett javarészt régi általánosítások ismételgetését találjuk bennük. Amint azt Esterházy Péter panaszolta Budapesten, a közép-európai eszme pont akkor fulladt ki, amikor elérkezett történelmi pillanata: „ma délután elvesztettem annak tudatát, hogy mi is valójában Közép-Európa [...] Úgy tűnik, áruló vagyok, aki egyik végletből a másikba esik. Még Joszif Brodszkijjal is egyetértek, s úgy vélem, nincs olyasmi, hogy Kelet- vagy Közép-Európa.” „Azt gondolom, hogy egy író a nyelvhez tartozik, nem a régióhoz” – tette hozzá (Budapest 27.).

A budapesti kerekasztal-beszélgetés maradandó hatást gyakorolhatott Esterházyra, hiszen a régióval kapcsolatos kétségei állnak következő regényének hátterében. A furcsa című Hahn-Hahn grófnő pillantása (lefelé a Dunán) nem más, mint Esterházy sanda pillantása a Dunára és Közép-Európára – talán azért sanda ez a tekintet, mert Heine élcelődése szerint az igazi grófnő félszemű volt (ami úgy tűnik, nem igaz). A Duna- és Közép-Európa-diskurzusokkal mindenesetre kurtán elbánik a regény: a Duna kelet-európai népeket összekötő és összebékítő erejéről szóló régi klisék listája Heine modorában ironikusan a „népeket összekötő béklyó” és a „szabadságbilincs” címkékkel ér véget (259.). Esterházy elbeszélője szerint Közép-Európa mindössze „egy szépséges szép üveggolyó, melyet Kundera talált ki magának párizsi magányában és bánatában” (310.). Egy képzet, melyet a Szovjetunió iránti gyűlölet tart fenn, ahogyan a focicsapatokat az alkohol és az edző iránti gyűlölet tartja össze (347.). Esterházy elbeszélője csömörítőnek és bosszantónak tartja az 1980-as évek „Közép-Európa-imájának” terjedő moraját (347.), és a jámbor „Duna-ethosz, Duna-múlt, Duna-fájdalom, Duna-tragédia, Duna-méltóság” nála a történetileg éppoly autentikus „Duna-gyűlölködés, Duna-bűz, Duna-anarchia, Duna-provincializmus” fogalmaival szembesítődik (347.). A közép-európai beszédmódot szerinte nemcsak egy bizonyos „dölyfös emelkedettség”, de egy simulékony „idegenvezetői” hanglejtés is jellemzi (348.) – egy megjegyzés, amely akár Magris Danubiójára is utalhat.

Milosz megjegyzését, miszerint „a Róma és Bizánc között húzódó határvonalon” született és nevelkedett (Witness 4.), George Schöpflin fogalmazta újra, hogy Közép-Európát, ezt a „latin és ortodox” földek közti „átmeneti, átvezető és liminális” területet végső soron „határozottan a Nyugat vonzáskörében” helyezhesse el (In Search of Central Europe 19–20.). Vajon tehát „Közép-Európa” nem volt-e csupán egy eszköz Milosz képzeletbeli oroszlánjainak Keletre űzéséhez? Vajon nem feltételezte-e a keleti kereszténység és az iszlám kizárását? Esetleg nem használták-e pártfogói egyszerűen arra a „Közép-Európa” terminust, hogy a Nyugathoz társítsák magukat, és elhatárolódjanak a „primitívebb” vagy éppenséggel „barbár” keleti és déli népektől? Ezek komoly kérdések, melyeket csak részben háríthatott el Szűcs Kelet-Közép-Európájának kiterjesztése északra és délre, úgy, hogy a balti országokat és a Balkánt is magában foglalja. A régió ezek után a Németország és Oroszország elleni küzdelem színterévé válna, hiszen ez a két politikai és kulturális hatalom a történelem folyamán ismételten megpróbálta a régió fölötti hegemóniáját biztosítani. Marcel Cornis-Pope és jómagam mindenesetre ily módon képzeltük el ezt a térséget History of the Literary Cultures of East-Central Europe (Kelet-Közép-Európa irodalmi kultúráinak története) című munkánkban, melynek első kötete 2004-ben, második kötete pedig 2006-ban jelent meg.

 

Sütő-Egeressy Zsuzsa fordítása

 

JEGYZETEK

1. Arany János levele Tompa Mihálynak, 1857. ápr. 19. (szerk. megj.)

2. Iulian Grozescu a Fővárosi Lapokban megjelent írásában (1864/114. sz.) eredeti után készült hamisítványnak nevezte a Kőmíves Kelemenné és Molnár Anna című balladákat. Forrásul Vasile Alecsandrit, illetve Marinescu gyűjtését jelölte meg. A cikket követő szenvedélyes vitát Arany János Vadrózsa-pörnek nevezte el. (szerk. megj.)

3. Magyar kiadása: A háromlyukú híd (ford. Takács M. József), Budapest, Ulpius-ház, 2001. (szerk. megj.)

 

Bibliográfia

Arany János: Naiv eposzunk. In: Uő: Összes művei. 10. köt. Akadémiai Könyvkiadó, Bp., 1962. 264–74.

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Új Magyarország, Bp., 1946; Válogatott tanulmányok. 2. köt., Magvető, Bp., 1986. 185–266.

Bleyer, Jakob: Über geistige Rezeption und nationales Schrifttum. Ungarische Literatur und deutscher Einfluß. Dichtung und Forschung. Festschrift für Emil Ermatinger. Ed. Walter Muschg and Rudolf Hunziker. Huber, Frauenfeld und Leipzig, 1933. 233–47.

Brodsky, Joseph: Why Milan Kundera is Wrong about Dostoyevski. 1985. Cross Currents: A Yearbook of Central European Culture 5 (1986): 477–83.

Cornis-Pope, Marcel and John Neubauer: History of the Literary Cultures of East-Central Europe. Vols. 1–2. Benjamins, Amsterdam, 2004–2006.

Erődi Béla: A török küldöttség látogatásának emlék-könyve. Mehner, Bp., 1877; Akadémiai Könyvkiadó, Bp., 2001.

Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása (lefelé a Dunán). Magvető, Bp., 1993. 209–395.

Hanka, Václav: Rukopis Králodworsky. Haze a J. Krause, Prague, 1819.

Herder, Johann Gottfried von: Volkslieder. 2 vols. Weygand, Leipzig, 1778–79.

Herder, Johann Gottfried von: SÃämtliche Werke. Ed. Bernhard Suphan. 33 vols. 2nd ed. 1877–1913. Olms, Hildesheim, 1978. 25. 127–546.

Hirsch, E. D. Jr.: Cultural Literacy. What Every American Needs to Know. Vintage, New York, 1988.

Hofmannsthal, Hugo von: Österreich im Spiegel seiner Dichtung. 1916. Gesammelte Werke. Prosa. Vol. 3. Fischer, Frankfurt/M., 1952. 333–49.

Konrád György: Is the Dream of Central Europe Still Alive? Cross Currents 5 (1985). 109–21.

Konstantinov, Aleko: Bay Ganyo. Daskalov, Sofia, 1895.

Konstantinovic, Zoran, and Fridrun Rinner: Eine Literaturgeschichte Mitteleuropas. Studien, Innsbruck, 2003.

Kundera, Milan: An Introduction to a Variation. Cross Currents 5 (1986). 469–76.

Kundera, Milan: The Tragedy of Central Europe. New York Review of Books 31 (April 26, 1984). 33–38.

Macpherson, James: Fragments of Ancient Poetry Collected in the Scottish Highlands and Translated from the Gaelic or Ersic Tongue. 1760. Ed. Otto Luitpold Jiriczek. Winter, Heidelberg, 1915.

Mann, Thomas: Betrachtungen eines Unpolitischen. 1918. S. Fischer, Frankfurt/M., 1956.

Mérimée, Prosper: La Guzla; ou Choix de poésies illyriques, recueillies dans la Dalmatie, la Bosnie, la Croatie et l’Herzegovine. N. p., 1827.

Milosz, Czeslaw: About Our Europe. Between East and West. Writings from ‘Kultura.’ Ed. Robert Kostrzewa. Hill and Wang, New York, 1990. 99–108. (Ugyanaz in: Schöpflin and Wood, Central European Attitudes címmel. 118–26.)

Milosz, Czeslaw: The Witness of Poetry. The Charles Eliot Norton Lectures 1981–82. Harvard University Press, Cambridge, 1983.

Naumann, Friedrich: Central Europe. Trans. Christabel M. Meredith. Knopf, New York, 1917.

Prus, Boleslaw. The Doll. Trans. David Welsh. Rev. Dariusz To³czyk and Anna Zaranko from the Polish Lalka (1890). Intro. Stanislaw Baranczak. Central European University Press, Bp., 1996.

Schlegel, Friedrich, ed.: Deutsches Museum. 1812–13. 4 vols. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1975.

Schlegel, Friedrich: Geschichte der alten und neuen Literatur. 1814. Kritische Friedrich-Schlegel-Ausgabe. Ed. Ernst Behler. Vol. 6. Schöningh, Paderborn, 1961.

Schöpflin, George and Nancy Wood, eds.: In Search of Central Europe. Polity Press, Oxford, 1989.

Szűcs Jenő: The Three Historical Regions of Europe. An Outline. Trans. Julianna Parti. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 29. 2–4 (1983). 131–84.

The Budapest Round Table. Cross Currents 10 (1991). 17–30.

The Lisbon Conference on Literature; A Round Table of European and Russians Writers. Cross Currents 9 (1990). 75–110.

Todorova, Maria: Historische VermÃächtnisse als Analysekategorie. Der Fall Südosteuropa. Europa und die Grenzen im Kopf. Ed. Karl Kaser, Dagmar Gramshammer-Hohl, and Robert Tichler. Wieser, Klagenfurt, 2003. 221–46.

Todorova, Maria: Imagining the Balkans. Oxford University Press, New York, 1997.

Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz. Összes művei. 1. kötet. Akadémiai, Bp., 1964. 71–73.

Vazov, Ivan: Pod igoto. 1888. Czipev, Sofia, 1894.

Wierer, Rudolf: Der Föderalismus im Donauraum. Boehlau, Graz, 1960.

Wolff, Larry: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press, Stanford, 1994.

 


+ betűméret | - betűméret