stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Április

A Nyugat női


Bodó Márta

 

Borgos Anna: Portrék a Másikról.

Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn

 

Az évfordulóján annyian és annyiféle módon szólalnak meg az egykori, egyesek által erősen vitatott szellemiségű, mások szemében már akkor kultuszlapként funkcionáló Nyugatról, hogy mondani valamit róla nem könnyű. A szerkesztők, a köréje csoportosuló alkotók életét és művészetét sokan és sokat elemezték, a lap évfolyamait már rongyosra lapozták a jelenséget értelmezők. Borgos Anna kötete, bár alanyait tekintve teljes mértékben ide kapcsolódik, mégis egészen más szempontokat vet fel és alkalmaz tárgya megközelítésében és feldolgozásában. Ugyanis három, a Nyugat irodalmi köréhez kapcsolódó írófeleséget mutat be, Babits Mihályné Török Sophie-t (Tanner Ilonát), Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilonát és Karinthy Frigyesné Böhm Arankát. Ám a szempontok, amelyeket e porték esetében alkalmaz, gyökeresen eltérnek az emlékező, megilletődött vagy a teljességre törekvő életrajzokétól, s talán a Nyugat folyóiratról magáról sem beszél tételesen. Amellett hogy az alkotó élettársának bemutatását tűzi ki célul, erre nem a nagy irodalmi legenda árnyékában tengődő alázatos és a ködbe vesző személyeket választ ki, hanem igazi női alkotókat, alkotótársakat, olyanokat, akik nagyon is tudatos önállósági törekvésekkel léptek fel, s nagyon is határozott egyéniségek voltak. A könyv minden kapcsolódási pont ellenére sem a kultusz tárgyául szolgáló Nyugatot állítja a központba, bár minden fejezete lényegében ekörül forog, hanem a 20. század elejének értelmiségi női modelljeit, szerepeit és szereplehetőségeit, szerepkonfliktusait, azok (ki)alakulásának körülményeit, mikéntjét vizsgálja a három kiválasztott személyiség, „reprezentatív” írófeleség pszichobiográfiai elemzése közben. E három esettanulmány, ahogy a szerző nevezi munkáját, lényegében tehát azt a célt szolgálja, hogy a kiválasztott személyeken keresztül egy kort, annak keretei közt a női alkotó, önálló értelmiségi azonosulási módjait, lehetőségeit s megnyilvánulási formáit, illetve korlátait, gátjait vizsgálja. Hogy az egyes kiválasztott esetek tágabb háttér előtt legyenek értelmezhetőek, egy kiváló és rendkívül izgalmas adatokat felvonultató terjedelmes első fejezetben a huszadik század elejének pszichotörténeti és kulturális kontextusát vázolja fel. E korban a pszichoanalízis tudományának kialakulásával szinte divattá lett Budapesten is e szakma, s több kiváló képességű nő, ezek közt is több, irodalmi szempontból is fontos személyiség gyakorolta. A pszichoanalízis mint szakma és mint irodalmi téma vagy ihletforrás tehát meghatározta a századelő alaphagulatát: Borgos Anna ezt a jelenséget tárja fel bevezetőként. Alapos képet kapunk a nőinek tartott hisztéria freudi megközelítéséről, a nőiség és pszichoanalízis összefüggéseiről, Breuer, Freud és Ferenczi emblematikus nőbetegeiről, pszichoanalitikus és páciense orvos-beteg kapcsolatot meghaladó, beteges viszonyulásairól. A szerepváltás folyamatát a kivételesnek tekintett, rendkívül tehetséges nők betegből, analizáltból gyógyítóvá, tanítvánnyá való előlépésével mutatja be, majd egy alfejezetben a magyar analitikusnőket ismerjük meg, Kovács Vilmát, Bálint Alice-t, Hajdu Lillyt, Gyömrői Editet, Lévy Katát, Mahler Margitot, Liebermann Lucyt, s velük az egész 20. század eleji budapesti légkör is megteremtődik, sok olyan hangulat, amely a Nyugat alkotóiban és alkotásaiban benne van. A következő szereplő, akit tulajdonképpeni témája tárgyalása előtt bemutat, szintén e körhöz tartozott. Kaffka Margit recepciója az, amely itt főleg a Nyugat hasábjain megjelent méltatásokra és később emlékezésekre való utalások s azok értelmezése formájában megjelenik. Hiszen elsők közt írt Kaffkáról Móricz Zsigmond, aki a magyar irodalomban kivételesnek számító asszonyírók közt emlegeti mint olyat, aki Ujváry Krisztina és Beniczkyné kedves próbálkozásainak újkori folytatója, s akinek legfőbb érdekessége az, hogy nő, hiszen az 1912-es móriczi kritika szerint asszonyok nem alkottak remekművet a világirodalomban. Hasonló kategóriákkal értelmezte Ady is Kaffka verseit: 1918-as Nyugat-beli kritikájában a férfi-női erények és hibák szembeállításának sztereotípiáiból indul ki, igaz, magát az elemzett szerzőt tartja annyira jónak, hogy rá nézve nem kell külön, más, gyengédebb és elnézőbb mércét állítani, hiszen tehetsége nyilvánvaló. Kaffka halálának 20. évfordulójára Török Sophie a Magyar Női Szemlébe írt megemlékező tanulmányt, amelyben a másságot emeli ki: azt a tényt, hogy bár a nőkről kialakított képet férfiak rajzolták, s általában ehhez igyekeztek a nők alkalmazkodni, Kaffka ezt nem tette, s nemcsak másképp gondolkodott, mint a férfiak, de másképpen is írt.

Török Sophie, Borgos Anna vizsgálatának első alanya az egyik előd művészetének értékelésével lényegében saját szerepkereséséről is vall. Szublimáció kerülőúton a címe az első rész, a bevezető fejezet utolsó egységének, amelyben a szerző az írófeleség szerepét olyanként tételezi a könyv három főszereplője egyéni életútja vizsgálatának bemutatása előtt, mint ami egy határhelyzet megjelenítése: egy „centrum” közelében, mégis periferikusan elhelyezkedve. Hiszen a Nyugat nagyjainak irigyelt-bámult centrumszerepe a nő számára részben lehetőség a figyelem középpontjába kerülni és saját ambicióit a másik által, a másik mellett, a másik támogatásával megvalósítani. Ám a remélt lehetőség nem mindig és nem mindenki számára hozta is meg a várt központi szerepet: már írófeleségként derült ki, igazából a rivaldafényen kívül marad a szignifikáns másik e játék során. A könyv három esettanulmánya azt írja le igen olvasmányosan és érdekfeszítően, a vizsgált személyiségek hogyan fogadták s dolgozták fel e szerepet, hogyan sikerült egy átmeneti periódus mediátorszerepét megélniük. Hogyan tudták ezek az értelmiségi nők a férjükön keresztül való meghatározottságuk tényét elfogadni, s hogyan tudtak maguknak lehetőséget kiharcolni a független, saját törvényű önmeghatározásra.

Borgos Anna szerint a szerepválság leginkább Török Sophie-t sújtotta, s neki volt a legnehezebb szerepét vállalnia, napról napra újrateremtenie és elviselnie, annak ellenére, hogy e nő énképének, identitásának leglényegesebb része Babitshoz fűződő kapcsolata volt. Török Sophie a Nyugatban is jelen volt, írásai 1921 nyarától kiforrottabbak, csiszoltabbak, mint a korábbiak. A több területen próbálkozó, sok dolog iránt érdeklődő nő számára igény volt a Babitstól elkülönülő identitás megteremtése is, ám éppen hozzá fűződő kapcsolata s az ebből adódó többféle szerep (tanítvány, feleség, alkotó, később pedig hagyatéka letéteményese s ápolója) jelentette a fő akadályt is a saját, elkülönült szerep megteremtésére és megélésére. Talán a lehetőség, amely azzal adódott számára, hogy a csodált alkotó felesége lett, akadályozta meg énje kiteljesítésében, paradox módon a megszerzett, megteremett lehetőség bénította meg s lett gátja önállósodási vágyainak, amelyeket aztán Babits halála, a bűntudat és bánat sem engedett később kibontakozni. Kényelmetlen érzései, rejtett, talán önmaga előtt is titkolt frusztráltsága többek közt a nevelt lányuktól való teljes eltávolodásban is láthatóvá lett. Számára a többféle szerep s a szerepek közti átjárás lehetősége nem segítette személyisége gazdagodását, állapítja meg Borgos Anna, hanem ellenkezőleg: a feleség-alkotó konfliktus állandó feszültséget okozott számára, amely a koherens és harmonikus identitás megtalálását nem tette lehetővé.

Kosztolányiné Harmos Ilona az ellenkezőjét mutatja mindennek. Színésznőként indult, s feleségként ezt nem folytatta, kiváló megfigyelőkészségű, jó tollú író volt, de nem folytatott kifejezett írói tevékenységet. Férje mellett inkább a gyakorlati életet szervezte, s nagymértékben alárendelte magát Kosztolányinak, azok a szerepek, amelyeket megélt, felvállalt, az örök elintézőé, a témát adóé, az inspirálóé, a befogadóé. A külsőleg passzívnak és teljesen egyoldalúan alárendeltnek tűnő helyzete azonban igazából sokkal inkább volt társi viszony, mint Babits és Török Sophie esetében. Az is igaz, hogy Harmos Ilona nem úgy került a házasságba, hogy önálló írói karriert, identitást kívánt volna magának megteremteni. Talán ez óvta őt meg attól, hogy az előző esethez hasonló belső konfliktusok és szerepzavarok kísérjék életét. S társa halála után is egészben marad, személyisége nem hull darabjaira, mint Török Sophie-é. Ellenkezőleg: ahogy Török Sophie Babits halála után már nem (is) ír, Harmos Ilona férje halála után írja művei jelentős részét.

A harmadik alkotótárs Borgos Anna vizsgálatában a sziporkázó szépségű és vitalitású Böhm Aranka, a korábban az Ady-versekből már megismert fekete Arany. A korábbi két írófeleségtől sok vonásban eltér; ami ezek közül legmarkánsabb, az az irodalmi alkotás hiánya. Ebben az értelemben tehát Böhm Aranka nem alkotótársa férjének, Karinthy Frigyesnek. Ám alkotásának társa abban az értelemben, hogy folytonos izzásban tartja, s ha múzsa-értelemben nem is ihletője, de anyagi értelemben motiválója Karinthy írásainak. E feleség szerepkörének igazán dokumentált vizsgálata módszertanilag azért lehetetlen vállakozás, mert éppen az érintett fél anyagai hiányoznak: nincs, nem maradt napló, saját vallomás, írás, emlékezés. Így másodlagos források, a kortársak töredékes vagy szükségszerűen elfogult emlékezései segítségével rekonstruál egy még így is e vizsgálat számára rendkívül érdekes személyiséget pszichológiai és szerepvonatkozásai szempontjából a szerző. Böhm Aranka a visszaemlékezők egy része számára inkább démona, mint angyala volt Karinthynak, mások azonban inspirálónak tartották áradó temperamentumát. Tény, hogy a vitákkal, veszekedésekkel, feszültséggel és indulatokkal teli kapcsolat végső soron tartós volt, s hogy betegségében társként kísérte az orvosok és a műtő világába az időközben orvossá lett Böhm Aranka Karinthy Frigyest. A férj mellett házon kívüli foglalkozásában kiteljesedő asszony képe szerepszempontból rendkívül izgalmas e változó, átmenetinek tételezett huszadik századelő korában. De éppen ez az önálló, házon kívüli foglalkozást választó s vállaló nő saját élete korábbi szakaszában egy „egyenlőbb” házas kapcsolatból az eltartottá levés érdekében vált ki. Ezzel a két, lényegében egymásnak gyökeresen ellentmondani látszó mozzanattal még áttekinthetetlenebbé teszi éppen a vizsgált modell a saját életével modellezendő szereplehetőségeket és a saját személyiségképét. Egyenrangú intellektuális társ volt Kertész Tibor mellett, mégis eltartott, otthon ülő feleség lett Karinthy oldalán: igaz, a feltűnést, a szereplést, a csodálatot, figyelmet és tetszést kereső Böhm Aranka egyéniségének az írófeleség szerepe jobban megfelelt. Ám anyagi és szellemi ambíciói mégis túllendítették választott szerepkörén. Végül halálában is közrejátszott nyugtalan helykeresése: ha nem jelentkezik szolgálatra, ha a haláltáborban nem hívja fel magára a figyelmet... talán másképp végződhetett volna az élete.

Borgos Anna könyve a figyelmet végig ébren tartja, írása a korrajzot a pszichológiával és a biográfiával úgy ötvözi, hogy olvasmányos, érdekfeszítő munkát tesz le az olvasó asztalára. Olyat, amelyben pontosabb képet nyújt a Nyugat koráról, az önkifejezés, értelmiségi létforma lehetőségeiről egy egyébként nők számára még meglehetősen zárt terepen, egy olyan korban, amikor már intellektuálisan is helyüket kereső nők jelentek meg a magyar társadalmi élet színterén, akiknek megküzdési-önérvényesítési stratégiául kínálkozott a Nyugat alkotói melletti társ szerepe.

*Noran Kiadó, Bp., 2007.


+ betűméret | - betűméret