stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Április

Film és pénz


Almási Miklós

 

A filmet is az forgatja. Részben. Témaként például kihagyhatatlan. Számos variánsban. Például a hősnek van pénze, jobb, ha sok pénze van – ez az egyszerűbb eset, gazdagéknál játszódó filmben nagy baj nem lehet (bár ők is lehetnek szerencsétlenek, de jön a hepiend, és rendbe jönnek a dolgok). Ennek ellentéte: a hősnek nincs pénze, csóró, netán nyomorog. Ritkább. Mert itt már kikerülhetetlen valaminő társadalomkritika, meg a szórakoztatás is nehezebb: nem elég, hogy nekem nincs, most még élvezzem, hogy neki sincs? (Arról nem is beszélve, hogy egy homeless képileg is taszító – bukik a film…) Pedig Hollywoodnak is volt egy komoly korszaka, mikor a csórók, a lecsúszottak élete került vászonra. Na ja, a harmincas években, a depresszió idején. De butaságot mondok: a „nincs pénze” helyzet aranybánya is lehet: ez mozgatja a krimiket – a csóró rossz ember bankot rabol, kitalál valami trükköt, és máris több műfajban lehet kavarni. Ha egyedül csinálja – single handed hero –, izgalmasabb, bár dramaturgiailag jobban fizet, ha többen vannak a buliban (Ocean’s 12), és osztozkodni kell (amin összevesznek, bandaháború lesz belőle, üldözés stb. – a többit tudod).

Közhelyek. Érdekesebb az amerikai nagyfilmek finanszírozásában beállott változás. Nem is olyan régen húsz-harminc millióból nagyszerű filmeket lehetett csinálni, aztán a költségek hirtelen felszaladtak kétszáz millió körülire, ami már nagy kockázat. Néhány látványos bukás után elkezdtek számolni, hogy mi kerül olyan sokba, kiderült, hogy a sztárgázsik szálltak el. Egy-két millióért csak B-movie-hoz elegendő nevet (arcot) lehet kapni, hat-nyolc millióért kifutó típust, egy-egy valóban nagy névért mélyen kell a zsebbe nyúlni. Ami rendben is lett volna, ha Mr. és Ms. Nagy Név behozza a ráfordításokat.

Ám a bajok épp itt kezdődtek. Az utóbbi egy-két évben fordulat látszik bekövetkezni e téren. Kiderült, hogy a nagy nevek mozija nem mindig működik. Legalábbis ezt írja a Der Spiegel című folyóirat. Mennél nagyobb – ismertebb – sztárt raknak fel a plakátra, annál kevésbé tudja hozni a pénzt (profitot). Daniel Craig (új 007-es ügynök) csak tizenötmilliót tudott összehozni bevételként, Brad Pitt westernje alig pár milliót. A Gyávák és hősök (Lions for Lambs) című mozi sok sztárral is csak tizenötmilliót hozott. De rosszul szerepelt a kasszánál Jodie Foster Belső ember-e is. Pedig a „sok-nagy-név-egy-filmben” módszer korábban mindig bevált. Összehasonlításban még rosszabb a helyzet. Jó néhány kis költségvetésű, olcsóbb (fiatal) színésszel forgatott alkotás lett kasszasiker. (Will Smith – a mai kedvenc: lásd az I am a legend című moziját – is innen startolt, ma már sztár.) A sztorihoz hozzátartozik, hogy a sztárgázsik közben inflálódtak: ma már 50–70 millióba is kerül egy-egy nagy név – amihez képest a szolid bevétel még feltűnőbb.

Na most akkor mi van? Hollywood kezdettől fogva a sztárra épített: a néző nem azt nézte, hogy ki rendezte (miről szól), hanem hogy ki játssza. Ha most ebből a konstrukcióból kiveszik a húzós nevet, akkor összeomlik a szerkezet, vagy újra kell gombolni a kabátot. Szociológusok arra tippelnek, hogy a közönség megunta a nagymenőket – jóllehet a film egyik legnagyobb vonzereje: kifejezőeszköze – az arc és ami abban a világról, konfliktusról, emberről elővillan. Pont a nagy neveknek fordítottak hátat – megunták őket. Én persze csak töprengek, hogy lehet egy nagy sztárt megunni, hiszen egy hadsereg gondoskodik arról, hogy mindig másképp legyen ugyanolyan, szóval hogy új meg még érdekesebb oldaláról mutassa az éppen készülő film. Hogy lehet megunni? A néző – pláne ha mozirajongó – Brad Pitt-tel és Angelina Jolie-vel fekszik és ébred, pletykalapokban róluk olvas, csodálatos kiállítású magazinokban őket látja, álmait ők vezérlik. (Állítólag…) És egyszer csak – ugyanennek a nézőnek tele lesz velük a hócipője. Elég volt. Mondja. Hogy miért és hogyan, nem tudom. De valami ilyesmi történhet. Ha igaz. Akárhogy is, ez a virtuális kiábrándulás érdekes szociálpszichológiai jelenség.

Na most ehhez vedd hozzá a forgatókönyvírók sztrájkját – nem tudom, mennyit keresnek, de nevük nagyon el van dugva a főcímben, mintha nem is lennének érdekesek. Szóval ők is kérik a magukét – részesedést a forgalomból, videoeladásokból – a csökkenő bevételekből.

Honnan jön a pénz? Megint csak Amerikában: a döntő tényező a hazai forgalmazás – a mozipénztár, abban is az első két hét bevétele. Ami viszont az utóbbi pár évben – átlagában-csökken. Az összbevételben egyre nagyobb hányadot ad a DVD és a tévé, vagyis a másodlagos piac. Igen ám, csak ez később érkezik be, olykor két-három év múlva zárul a kassza, és a siker elmarad. Még rosszabb, hogy a moziélmény – egyáltalán a multiplex – kezd kiürülni. Ennek hatását nemcsak Európában, nálunk is érezni. A hat-nyolc termes mozik csak ritkán telnek meg. Utánanéztek, kiderült, hogy a DVD viszi el a publikumot, meg az illegális másolás, csere, feketepiac. Mindegy: ha egy jegy kétezer forint és egy DVD-t ezer alatt is kaphatsz, képzelheted, mi lesz az eredmény. Nem is ma, de holnap – vagyis távlatilag. Van olyan filmes – Soderbergh –, aki új filmjeit már két sínen indítja útjára: moziban és DVD formátumban, valamelyik csak bejön. S neki van igaza. (Ami viszont rossz hír a multiplexek számára: óriási beruházások – még ma is épülnek – e perspektívát figyelve, nem is olyan vad kérdés arra gondolni, mi lesz a sorsuk. Biztos, nincs válság, kicsit eltúlzom a jelenséget, de ahogy látom, az írás már megjelent a falon. Más kérdés, csak megemlítem, hogy a mozi is közösségi élmény, az otthon nézett film más, mint száz-kétszáz nézővel együtt nevetni-könnyezni: a mellettem ülő idegen is feldobja a lelkem. A befogadás már csak ilyen.) (Egyre kevesebb ilyen élményben van részünk: a színház maradt – és most a filmélményből szökik ki a közösségi élmény. Nem jó.)

Nálunk a legutóbbi, 39. Filmszemlén mindebből semmi sem látszott. Sőt. Az új nevek, fiatal tehetségek felvonulásán kívül az is érzékelhető volt, hogy új közönség tört be a moziba, s vele (ahogy látom) a szponzorok, sőt hazai filmgyártásba fektető tőke is. Ami nagy dolog: ne csak állami támogatásból éljen meg a mozi, versenyképességhez piacképesség is kell. S ez mintha megjelent volna. A fordulat pár éve történhetett – a Valami Amerika című filmmel, ott lépte túl a nézőszám az egymilliós álomhatárt. Azóta jó pár film lett közönségsiker, s ezek viszik hátukon a művészfilmeket is. Illetve kialakítottak egy köztes zsánert: művész- és közönségfilm közti futópályát. (Elsőként ilyen volt a Kontroll című mozi – nagyon szerettem, bár nem kapott sok piros pontot a kritikától. Külföldön viszont vették a lapot…) Ha tehát pesszimista ügyekről számoltam be a tengerentúli filmpiac (film és pénz) viszonyáról, idehaza talán kinyílt egy kapu a filmcsinálás normális útja felé. Hogy tudniillik az alkotóknak ne menjen már el két-három év alatt a kedvük, amíg összekalapozzák a tőkét, aztán lóhalálában forgassanak, és reszkessenek a pénztáraknál, hogy vajon jön-e a publikum. Talán itt változik valami. Ránk férne.

 


+ betűméret | - betűméret