stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Cilinderes írói önkény


Zsigmond Adél

 

Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés

 

A 2006-os évben két első regényes erdélyi szerzőt is üdvözölhettünk a kortárs magyar próza mezején: Demény Pétert, akit eddig költőként és kritikusként ismerhettünk, és Nagy Koppány Zsoltot, aki első kötetében rövidprózát közölt. Ezúttal inkább ez utóbbi szerző regényére figyelek, noha a felvezetésben a két regény néhány alapvető prózapoétikai különbsége felett sem szeretnék átsiklani.

Nos, ha lehet ilyet mondani, a két szerző regénye gyökeresen ellentéte egymásnak. Nagy Koppány Zsolt regénye vérbeli posztmodern „regénykedő” regény, amely előszeretettel figyeli önnön köldökét, éber szúnyogként körözve körülötte, Demény Visszaforgatásában viszont a történet megformálásával való vajúdás nem az írás nehézségeire történő reflexió miatt lesz érdekes; itt az elbeszélő saját múltját próbálja egységes narratívába rendezni s ilyenként megérteni azt. Az írás tétje itt a terápia (a Visszaforgatás Imréje azért fog bele történeteinek mesélésébe, azért próbál önmaga múltjára mintegy kívülről tekinteni, mert egyfajta rendet keres az írás által), ott a játék, a kísérletezés (nyelvvel, stílussal, prózatechnikai eljárásokkal, műfajjal). Csakhogy míg Demény regénye a belső nézőpont által belülről irányított, addig a Nagy Koppány Zsolt regényében konstruált világ önmagában, önmagától nem lenne életképes – nem is úgy van kitalálva. Az auktoriális szerző-narrátor a regény első fejezetének sommázatában azt ígéri, elveszíti uralmát hőse, Jozefát úr fölött, ehelyett azonban folyton a nyomában van, minden lépését figyelemmel kíséri, kommentálja, felülbírálja, hiszen a cilinderes, frakkos Jozefát úr nélküle nem is létezhetne, s ő dönti el azt is, mikor bújjon vissza köpönyegébe.

A regény első része, amely a Jozefát úr téblábolásai címet viseli, Jozefát úr életének lassított filmje. A történet csigalépésben halad előre, hosszú oldalakon keresztül olvashatunk Jozefát úr vonatútjáról, sétát tehetünk budapesti lakásában, betekintést nyerhetünk gondolataiba a könyvtárban éppúgy, mint apró-cseprő nőügyeibe, és nem utolsósorban meggyőződhetünk arról, hogy számára tulajdonképpen csak egy nő létezik: Léna. Ahogy az már előre látható, dramaturgiai szükségszerűségből fakadóan esetlenségei, csetlése-botlása ellenére végül mégis elnyeri Lénát: megverekszik érte Baltazárral, akiről azt képzeli, hogy rabszolgaként tartja fogva az áhított nőt. Kiderül azonban, hogy a hősködés  fölösleges volt, hiszen Baltazár fittyet hány arra, hogy mit csinál Léna, tőle aztán viheti a nőt bárki. Nagy Koppány Zsolt regénykedésével Jozefáthoz hasonlóan nyitott kapukat dönget, amikor jól bejáratott írói eljárásokkal fűszerezett konzerveket használ – hogy megmaradjak a fülszöveg gasztro-nyelvezeténél, amely dupla regénybur-gernek nevezi a könyvet. Prózatechnikája a már ismert posztmodern eljárások kelléktárát működteti: olvasáskor folyamatosan a szöveg megcsináltságára való reflexióba botlunk, de a többszólamúság, az intertextuális játék, a vendégszövegek, a szöveg lábjegyzetelése mint az irónia egyik forrása, az olvasó helyének kijelölése a szövegen belül és nem utolsósorban a szövegen belüli tükrök, mise en abyme-ok, a regényen belüli regény jelenléte éppennyire hangsúlyos a kötetben, s annak is leginkább a második részében, amelyben Jozefát úr egyszerre küzd vesekövével és a regényírás nehézségeivel. A második részhez – amely a regény címét viseli – Nagy Koppány Zsolt találó mottót választott „Cioran úrtól” (mert ebben a regényben minden férfi úrnak neveztetik): „Az a költészet, amelynek nincs más tárgya, mint önmaga, gyorsan kimerül, és untatja az olvasót.” A felismerés ellenére Nagy Koppány Zsolt nem kerüli el az unalom csapdáit, bár néha az az érzésem támadt, hogy direkt sétál bele ezekbe, hiszen látható érzékenységgel érez rá arra, ha néhol nem túl dinamikus a szövege, ha túl sok a reflexió – ezért rögtön bocsánatot is kér az olvasótól, de a továbbiakban is többnyire ugyanabban a szférában mozog, gyakran képtelen továbblépni. Ezért a második könyvben – úgy gondolom – akad jó néhány olyan passzus, amit a puszta ujjgyakorlathatás miatt simán ki lehetett volna hagyni, anélkül hogy a nagy Egész borult volna, ugyanis egyes részleteknek, kitérőknek nincs tétjük, s így a túlírtság érzetét keltik.

A beleértett szerző-narrátor a fent említett írói eljárásokhoz ambivalens módon viszonyul. Teszi ezt például akkor, amikor a második részben Jozefát úr egy korai írását emeli be a kötetbe, s a beemelést megelőzően oldalakon keresztül készíti fel az olvasót a befogadásra, ugyanakkor pedig a beemelés gesztusát is legitimálni próbálja, miközben tisztában van azzal, hogy a gesztus által egy már jól bejáratott sémát használ: „Szóval az lebeg egyfolytában a szemünk előtt, hogy könnyen lehet szerencsétlen kísérlet abból, amit itt művelünk, és ha a jóisten megsegít, fejezeteken át művelni fogunk. Hiszen még belegondolni is rossz, ki mindenki csinálta már ezt a dolgot, mármint ezt a szöveg-beemelést (mert ugye nem felejtették el, hogy Jozefát úr fiatalkori szövegeinek a bemutatására készülődünk, sőt, hogy Jozefát úr most készülő regénye is a szereplők egyike?), Gide úrtól Bulgakov és Borges úron keresztül mondjuk Ottlik úrig, de ez csak egy sor, egy lehetőség, a sok csoportból (és lehetőségből), amit kialakíthatnánk, hiszen ezer és ezer nevet sorolhatnánk itt fel, ha volna rá érkezésünk.” (257–258.) Ezt követően a narrátor maga végzi el ezen eljárás kritikáját is, amikor a kritikusok vélhető meglátását próbálja kifürkészni, azt állítva a technikáról, hogy „az irodalomban a »talált kézirat« és »az elbeszélés nehézségei« néven meghonosodott, de már többször megírt toposzokat írja újra, de semmi újat nem ad hozzájuk, sőt az eddigiek mélységét, könnyedségét és virtuozitását is nélkülözi”. (258–259.) A kötet hasonló passzusainak olvasásakor arra jövünk rá, hogy tulajdonképpen a szerző nem is akarja, hogy komolyan vegyük írását, s a hasonló, ambivalenciára épülő passzusok arra engednek következtetni, hogy ő maga sem szánja többnek művét, mint puszta stílusgyakorlatnak, pastiche-nak. Különböző írók stílusjegyeit imitálja, keveri, de ezt gyakran önkényesen teszi. Jozefát úr zsengéinek beemelésekor világosan látszik e gesztus funkciója, mégis esetleges lesz a „vendégszöveg” regényben elfoglalt helye. Jozefát úr alakjához hasonlóképpen következetlen módon viszonyul az elbeszélő. Az első rész első fejezetében azt hangsúlyozza, hogy Jozefát már csak furmányos neve folytán sem vágyik irodalmi párhuzamokra, „ő csupán ki akar bontakozni a szemünk előtt, és olyannak mutatkozni, amilyen” (7.), ennek ellenére a párhuzamba állítást a narrátor maga végzi el, amikor a harmadik fejezetben egy jelölt intertextussal Dickens regényalakjaihoz, majd később Szindbádhoz hasonlítja hősét. Az intertextusokat azonban fölösleges jelölnie, hiszen az olvasó ezek nélkül, önkéntelenül is működésbe hozza előző olvasmányélményeit, s az intertextusok az intertextuális olvasás révén juthatnak (vagy adott esetben nem juthatnak) szerephez.

Nagyobb következetlenség tehát a beleértett szerző-elbeszélő olvasóhoz való paradox viszonya. Miközben folyamatosan bocsánatot is kér az olvasótól a kitérőkért, a késleltetésért, el is lustítja azzal, hogy elvárásait, reakcióit próbálja kifürkészni, sőt: gyakran egyenesen az olvasó szájába rágja, hogy bizonyos helyzetekről, alakokról milyen párhuzamokra gondoljon, s ezzel le is fokozza az olvasó szerepét. Nézzük például a második könyv első lábjegyzetét: „Talán nem helyénvaló hősünk külső jellemzőinek leírásával rabolni a kedves olvasók idejét, hiszen – miként az irodalom szent nagyasszonya fogalmaz –: »…az olvasók, akik értik mesterségüket […] pár elszórt jelből is felépítik egy élő személy lényegét és körvonalait; […] a mi suttogásunkban is meghallják az élőszó csengését; látják, ha nem is szólunk róla, hősünknek a külsejét; kitalálják gondolatát, bár egy szóval sem segítjük őket – és mi ily olvasók számára írunk…« Megtesszük mégis, ha már kitelik tőlünk, mert hátha mégse minden olvasónk ily.” (236–237.) Az ilyen és hasonló, az olvasó szerepét és képességeit lefokozó megjegyzéseket az olvasó joggal kérheti ki magának.

Mindezek ellenére Nagy Koppány Zsoltról kétségtelenül elmondható, hogy gyakorlott prózaíró, jelen kötetén is látszik a befektetett munka, minden részletre kínosan ügyel és gondosan dolgozza ki azokat. A kötet borítója is passzol a regény koncepciójához. A két, egymással szembe montázsolt férfiarc a regénybeli tükrözésekre utal: a regény auktoriális szerző-narrátora Jozefát úrral mint alteregójával néz szembe, s így néz egymásra a regény két része is. Az olvasót ugyanakkor magával ragadja a könyv humora, iróniája, amikor a szerző olyan nyelvi megoldásaival találkozik, mint a „rögtön kontaktáltunk szemileg” vagy „átvinni a kanonizáló túlsó partra”.

Nos, ha arra a kérdésre keresném a választ, hogy mennyire sikerül átvinni Nagy Koppány Zsolt regényét a kanonizáló túlsó partra, arra a következtetésre jutnék, hogy a már ismert írói toposzokat otthonosan használja a szerző, de nem írja azokat tovább, így kevésnek bizonyul az, hogy a pastiche műfaja mögé bújik, ha írói eljárásait próbálja hitelesíteni. A címbeli regénykedés szó jelzi is, hogy a könyv, amit a kezünkben tartunk, nem is regény, hanem fricska a műfaj és saját írása felé, s ilyenként a regény műfajának puszta szimulációjává válik (tudjuk, a szimuláns képes valódi tüneteket produkálni, a Nagy Koppány Zsolt által teremtett világ mégsem azonos önmagával, nem autentikus). A narrátortípus megválasztása, az auktoriális szerző-narrátor szerepeltetése a szerző halála után annak feltámadását jelzi, a királyi többes használata gyakran modorossá válik (vajon milyen lenne ez a regény, ha Jozefát úr mesélné el?), s a külső narrátor erőteljes jelenléte, omnipotenciája nem tesz jót a szövegnek, hiszen a narrátor a szerző és az olvasó/kritikus pozícióját egyaránt uralni akarja.

*Alexandra, Irodalmi Jelen Könyvek, 2006.


+ betűméret | - betűméret