stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

A halandó szabadsága


Schmidt Dániel

 

Király V. István: Halandóan lakozik szabadságában az ember

 

Király V. István kötete eddig megjelent önálló könyveinek méltó, alkalmazott filozófiai kutatásainak következetes és kitartó folytatása. A kötet előszavának is tekinthető bevezető írásában a továbbiakban kifejtendő tézisek – pontokba nem szedett – felsorolását végzi el a szerző, amelyek a halál problematikáját a filozófia, annak története és a halandóságával mint önnön egzisztenciális-temporális alapmeghatározottságával szembesülő ember vonatkozásában megnyilvánuló – a tárgyalás további módozatait és menetét is szabályozó – összefüggésrendszert képeznek. A traktátus műfaját idéző tézisekről beszélni itt a prezentálás hatékonyságáért kötött kompromisszumból származó önkény csupán, hiszen a szerző – a téma természetét tartva szem előtt – kifejezetten elhatárolódik a fejezetekre tagolódó, traktátusszerű szöveg írásától. Másfelől az alkalmazott filozófia az egzisztenciális késztetésből eredő metafizikai kérdezést nem a fogalmakkal való mesterségszerűen űzött zsonglőrködésben, hanem a létezés kihívásával való „frontális” szembesülésben vállalja fel feladatként. Így annak belátása, hogy a halál lényegében metafizikai faktum, nem egy újabb feladványa lesz a halált filozófiailag tematizáló szaktanulmányoknak, hanem a saját élet, illetve általában az emberi élet lényegi, sajátos és döntő folyamatának és eseményének tudatosítása.

A halál metafizikai adottságjellegének tézisét magyarázó, illetve annak lehetőségfeltételeként működő – Király által sajátosan képviselt – filozófiai álláspont origója az epikuroszi aporetikán túlmutató metafizikai régió, ami a halál közölhetőséget meghaladó, egyszeri tapasztalatiságára vonatkozik. Filozófiai berkekben esetenként erősen vitatják a halál tapasztalati valóságát, illetve a halál „magunkhoz tartozó magánvalóságát” – tény azonban, hogy azok a személyek, akik valóban jogerősen kétségbe vonhatnák azt, már mind halottak. Ebben az értelmezésben azonos a halál tapasztalata és annak megtapasztalása, s e tapasztalásnak csak egy módon lehet részesévé válni: a tényleges meghalással. Egzisztenciális vonatkozásai következtében kérdésessé válik a halál közkedvelt jellemzése is, mely szerint a halál már túl van az érzékelhetőség határán, úgymond metaempirikus. A haláltapasztalat vagy a halál tapasztalatiságának helyesebb jellemzése a szerző szerint, ha azt nem érzékeken túlinak, hanem a közölhetőséget meghaladó, elmagányosító tapasztalatnak, metakommunikációs (kommunikáción túli) tapasztalatnak nevezzük. Ez a tapasztalat ugyanakkor túllép mindenfajta fenomenológiai leírás vagy tapasztalati objektiváció hatókörén, nem fenomenalizálódik a tapasztalatban, hanem egybeesik vele – így hangzana a meghalás fenomenológiai jellemzése.

A halál magunkhoz tartozó magánvalóságának tagadása, illetve a meghalás ténylegessége elől való folyamatos kitérés módján történő egzisztenciális viszonyulás már a halált övező fogalmi körben is tetten érhető: a halállal kapcsolatos fogalmi reprezentációk valamilyen módon az élethez küldenek. Egyik jellegzetes példa erre a klinikai halál fogalma. A következő, nem csekélyebb fontosságú tézis a halálhoz való viszonyulás univerzális módozataira (elfordulás, letagadás, menekülés, hallgatás) és ezek egyetemessé váló manifesztációinak közegeire (vallásosság, filozofálás stb.) irányul. Ennyiben a filozófia története során (Platóntól Lévinasig) a halál egzisztenciális komolysággal való elgondolása helyett az annak „ténylegességétől és gondolatától való egzisztenciális menekülés egyik – talán éppen a ››legtekintélyesebb‹‹ és a leghatásosabb – eszköze lett”. A filozofálást illetően tehát, amelynek eredetéről és értelméről csak egy véges lény (a meghalásra egyedüliként képes létező, az ember) kapcsán beszélhetünk, a helyzet nem teljesen egyértelmű (e nehézségről tanúskodik a bevezető  szöveg mottójául választott, az eddigieknek ellentmondani látszó schopenhaueri gondolat is: „Ha halál nem volna, aligha filozofálna az ember”). Hogyan lehet, hogy e szoros egymásrautaltság ellenére a végesség és filozófia között a filozófia „a halált következetesen és pontosan meghalás nélkül – azaz: mint halhatatlanságot, mint halálnélküliséget s főként mint meghalásnélküliséget” tematizálja, gondolja el? A válasz talán az, hogy a filozófia is, mint a meghalás képessége emberi, sőt túlságosan emberi.

A létezés, szabadság és a halál egzisztenciális összetartozásának leírása és ezek közös metafizikai „problématörténetének” egyfajta be- és felvezetése olvasható a kötet A „metafizika” terminus fogalomtörténetének vázlatához című, egyúttal legterjedelmesebb szövegegységében. A halál metafizikai fakticitása (de nem a pozitivista értelemben vett tényszerűsége) és a metafizikai kérdezés belső, lényegi egymással léte már önmagában is eleve egy alkalmazott filozófiai vizsgálódást tesz szükségessé, hiszen – Király V. István egy korábbi állítása szerint – egyáltalán nem véletlen, hogy ezek a kutatások a „kiélezett normatív és kognitív bizonytalanságok” tematikai csomópontjait veszik célba, ám ugyanakkor azokat is, amelyek egzisztenciálisan a leginkább érintő kérdések. Ennyiben a metafizikai kérdezés itt túllép az „univerzáliák” és más elvont fogalmiságok hagyományos tárgyalásán, és magát a kérdezőt annak „szorongó” létében veszi célba. A kérdező többszörös nehézségnek van kitéve, hiszen azon túl, hogy önmaga létének legsúlyosabb kérdéseivel néz szembe, egy – ezt a szembesítő szembesülést nemhogy felvállalni nem tudó, hanem azt sokszor (akár a vigasztaló szerepében) megkerülő – hagyományt is kérdéseinek megválaszolását nehezítő akadályként könyvelhet el.

Ami a metafizikai kérdezésben nyilvánvalóvá válik, nem más, mint hogy az ember véges létéből – Heidegger szerint – még nem következik az, hogy halandó, hogy képes a halált mint halált önmaga számára lehetővé tenni, azaz halandóvá válni.  Az ellentmondásosnak tűnő megfogalmazások hátterében az a – különben a szerző által is nagyon fontosnak tartott – fordulat áll, amelyben az eddig adottságként elgondolt szabadság, halál és a létezés is lehetőségként és főként egymás lehetőségfeltételeiként „vannak”. S minthogy szabadság nélkül (ami a létre való nyitottságot, illetve létezést jelent) lehetetlen az emberi halál, a véges lét értelmének bármifajta belátása, ennyiben az értelmes létező is „csakis a sum, a szabadság, valamint a kommunikálhatatlan halál hármas horizontjában konstituálódik”.

A tanulmány a halál és annak időisége kapcsán folytonosan utal, küld a könyv második szövegegységéhez, amelyben főként az idővel és a jövővel kapcsolatos vizsgálódások kaptak helyet A jövő, avagy kérdezően lakozik a halandó ember... cím alatt. A szerző azt követően, hogy megállapítja: az idő a filozófiában elsősorban Arisztotelész kategóriáinak egyikeként ismert, az idő ezen kategóriájának vizsgálatába kezd. A vizsgálódás különlegessége és újszerűsége abban áll, hogy az egyébként hagyományosan főként és majdnem kizárólagosan az arisztotelészi Fizikára támaszkodó „időfilozófiáktól” eltérően ebben a megközelítésben az igazán fontos szerep a Kategóriákban tárgyalt idő kategóriájának, a potének („mikor?”) jut. Az idő kérdése mindmáig megválaszolatlan maradt, de talán azért maradt fenn ez az áldatlan állapot, mert – a szerző gondolatmenetét követve – ez a kérdés nem volt következetes helyességgel megfogalmazva, azaz inkább hiányosan, mert a „mikor?” kérdezése és kifejezése nélkül az idő kérdése a „valóságban teljesen érthetetlennek és levegőben lógónak bizonyul”. Valószínűleg nem véletlen, hogy Arisztotelész a létező létére irányuló kategóriákat a létezőre irányuló kérdőszókként érti.

Az idő arisztotelészi felfogásának értelmezése, mely felfogás értelmében az idő és a mozgás egymás mértékeként „létezik”, nemcsak ezek egymás által alakított természetére, hanem magára a mérés aktusára és a mérést végzőre hívja fel a figyelmet. A mérés a kérdező, létét méricskélő, környezetét megfigyelő ember létmódja, s ezáltal „funkcionalitását” tekintve érthetővé válik a poté kategoriális kérdőszócska annyira hangsúlyozott szerepe is. Sajátos nyelvi lényeglátás jellemzi a szöveget, ami különösen igaz a jövővel és annak jövésével foglalkozó elmélyült meditációra, mely a nyelv intuitív potenciáljából és arra építkezve – véleményem szerint – mintegy megvilágítja az időképző és értelemadó jövő, az emberi létet kitüntető halál és az igazság kérdéseit taglaló írások közös gondolati horizontját. A kötet egészére kiterjedő nyelvi lényeglátás és a kifejezés erőszakmentes innovációja szemmel láthatóan nem valami olcsó hatáskeltés vagy a dolgok másképp-mondani-akarásának eszköze, hanem éppen az alkalmazott filozófia súlyos „dolgainak” – sajátos gondolkodói erőfeszítésből származó – csakis ezen a módon lehetséges kifejezése. Mindaz pedig, ami itt kifejeződött – a maga sokkoló újszerűségében és egzisztenciális hozamában – a filozófia tényleges alkalmazásának ösztönzője lehet.

*Kalligram, Pozsony, 2007.


+ betűméret | - betűméret