stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Parrészia


Rigán Lóránd

 

Szürakuszaiban mindenki tudja az ifjabbik Dionüszioszról, hogy zsarnok. Sőt valószínű, hogy ő maga tudja magáról a legjobban. Úgyhogy amikor athéni vendége a zsarnok boldogtalanságáról szóló érveit felhozza előtte, és a Foucault által idézett anekdota szerint válaszul a türannosz eladja rabszolgának, hiszen a filozófus, igazságos lévén, sehogyan se lehet hozzá hasonlóan szerencsétlen ember, nem egy tényigazság megállapítása történik, hanem a poliszban hallgatólagosan érvényes szabályoknak a hatalom fenyegető játékterében való kimondása, kockázatvállalás és személyes jótállás a kimondott igazságért, amit görögül parrésziának hívnak. Egy azonos című virtuális folyóirat, a Parrhesia Journal beköszöntőjében utal az élete végéhez közeledő francia gondolkodó utolsó, berkeley-i előadássorozatára, melyben a nyílt, őszinte beszéd említett példája szerepel. A parrészia, mint írja, ahelyett hogy az igazságot a bölcsek tudása és a világ közötti megfelelés dolgaként értelmezné, nem a csupasz tények, hanem inkább hangoltság kérdése, önmagunkkal és a világgal ápolandó viszony, különösen egy olyan korban, mely a demokrácia kiterjesztését tartja szem előtt, miközben a programcikk alapján saját fellegváraiban esetenként a parrészia ellentéte, a hízelkedés (kolakeia) dívik. Szemléletesebben a kritikai szaklap első számában Kimon Lycos mutat rá erre a méltán klasszikusnak számító kérdéskörre a császár új ruhájáról szóló mese értelmezésével. A fiú kiáltása egy szuszra elfújja a hatalom köré szőtt leheletfinom textúrát, elragadja az igazság hatalmát a maga igazságát mindaddig fenntartó hatalomtól, jelezvén, hogy amaz nem elismerésétől függetlenül meglévő realitásféle, hanem jól időzített, vidám esemény, melynek a kamarás urak a megalázott császárral együtt akarva-akaratlanul részesei lesznek, akkor is vagy annál inkább, hogy a kölyök attól még alárendelt marad, a filozófust pedig, tegyük hozzá, a hedonista Annikerisznek kell Aigina szigetéről kiváltania. Így a Parrhesia legfrissebb számában Friedrich Balke a New York-i öböl szobrát leplezi le abban a megvilágításban, amelyet Kafka egyik eltűnt regényhőse, a tizenhat éves Karl Roßmann tekintetéből kölcsönöz (a szabadság istennője „mintha most emelte volna magasba karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek”), és amelynek fényében „többé már nem a Szabadság az, amit a nevét viselő szobor megtestesít. A szabadság elvonult a »szabad szelekbe« (»freie Lüfte«), melyek a Szuverenitás új szobra körül lengenek”, valahol a kivont kard körül. Végül is a parrészia szinte kitalálásával egy időben ismerősen csengő retorikai trópus, se nem sokkalta később, a régi cinikusoknál és a keresztényeknél egyaránt életstílus, ethosz, összességében tehát feltétlenül olyasmi, amit a beszélő magának vindikál, és ezt a hallgatóság teljes joggal el szokta várni tőle. (www. parrhesiajournal.org)


+ betűméret | - betűméret