stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Emlékirodalom és Habsburg-installáció


Kovács Kiss Gyöngy

 

A császári politikai és katonai hatóságok tevékenysége;

a császári uralom megszilárdítását célzó módszerek és eszközök

 

Habsburg-uralom erdélyi megszilárdítása jórészt a politikai és katonai hatóságok tevékenysége révén történik, olyan adekvát módszerek és eszközök igénybevételével, melyek elősegítik a beilleszkedési folyamat felgyorsítását. Az erdélyi politikai és gazdasági intézmények ugyanis csupán végrehajtói a központi akaratnak, és biztonságos működésüket a központosító politika elsődleges eszköze, a katonai hatalom szavatolja.

A hatalmi szervek különböző szálakkal kötődnek a központi hatalomhoz, és a központi politikai szervek révén – Udvari Kancellária, Udvari Kamara, Haditanács – a császárnak alárendeltek.

Erdély vonatkozásában a bécsi udvar a többszörösen kipróbált és jól bevált módszert, a „divide et impera” elvét alkalmazza – a politikai nemzetek, a felekezetek, a politikai személyiségek közti ellentéteket szítva. Ugyanakkor szem előtt tart egy másik módszert is: a prominens politikai és közéleti személyiségek lojalitásának megvásárlását – rangokkal, címekkel egyéb juttatásokkal. A központi hatalom nem húz nyíltan ujjat az uralkodó osztállyal, látszólag kompenzálja is ezt az úgymond elszenvedett sérelmekért, s így nemcsak elégedetlenségét csitítja sikerrel, de a nemesség egy részének hűségét is bírja, olyannyira, hogy erre a rétegre építi hatalmát.

A központi hatalom és az uralkodó osztály közti megegyezés következményeit elsősorban az alsóbb osztályok és rétegek viselik. A jobbágyság kizsákmányolása parttalanul folyhat, másrészt a nemesség teljes adómentessége miatt az adóterhek súlya is jórészt a jobbágyokat sújtja.

Az állami terhek, az adózás és az egyéb, a katonaság fenntartásával összefüggő kötelezettségek a hódító háborúk időszakát követően sem enyhülnek. A birodalom ezután is hosszú háborúkat folytat, s emiatt ütőképes hadseregre van szüksége – ami az adóterhek növelését és rendkívüli adók kirovását vonja maga után. A rendszer megszilárdulása egy jól fizetett és állandóan gyarapodó létszámú államapparátust von maga után – mely esetünkben nemcsak a centralista állam szükségleteit hivatott kielégíteni, de kohéziós eszközként is szolgál az Osztrák Birodalom olyannyira heterogén összetételében.

Az állam egyre növekvő szükségletei a bevételek permanens növekedését követelik meg. Ennek érdekében a birodalom a „felszabadított” területek bevételeit igyekszik növelni, s merkantilista politikát folytat az örökös tartományok javára.

Hatalma megszilárdítása érdekében a Habsburg-uralom felhasználja ugyanakkor a katolicizmus fegyverét is – a Diploma Leopoldinum kitételeinek ellenére az államapparátusban a katolikusok arányszáma folyamatosan emelkedő tendenciát mutat.

A központi hatalomnak ezt a tevékenységét közvetlen és közvetett formában kíséri nyomon a korabeli magyar nyelvű emlékirodalom. A politikai és közéletben valóban döntő tényezőként szerepet vállaló emlékírók – mint amilyen Bethlen Miklós – némelykor közvetlenül utalnak erre a – konszolidációt elősegítő – tevékenységre. Halmágyi István szintén közvetlen módon tárgyalja a Habsburg-uralom megszilárdítását célzó módszereket és eszközöket. Mások – például Wesselényi István vagy a kolozsvári emlékírók – jobbára azokra az ellenállási hullámokra utalnak, melyek a rendszer, eme módszerek és eszközök ellen jelentkeznek, és amelyek a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban kulminálnak. Az Apor Péter által felvázolt illuzórikus világ pedig egyféle tiltakozás éppen az ellen a valóság ellen, melyet a Habsburg-uralom megszilárdítását célzó módszerek és eszközök jelenítenek meg, s így válik azoknak az időknek mintegy „ellenelemzésévé”.

A császári hatóságok, illetve a rendszer megszilárdítását célzó, alkalmazott módszerek és eszközök természetszerűen különféleképpen jelennek meg az egyes emlékíróknál. A Diplomát mérceként tételező Cserei nem hajlandó tudomásul venni, hogy ez nem két egyenlő fél egyezsége, hanem a hatalmat ténylegesen bíró Bécs jól kimódolt politikai játékának eredménye. Cserei idején az udvar nem kíván lényeges változtatásokat. Sőt koncként dobja az erdélyi urak elé az adójövedelmeket is.1 S bár ebben az átmeneti időszakban a valós hatalom a császári generálisok kezében van, Cserei úgy véli, hogy ezek magatartása egyéniségük függvényében negatív vagy pozitív, jóllehet – ma már ez nyilvánvaló – minden esetben csupán Bécs politikájának végrehajtói. Ugyanakkor azonban igazat kell adnunk Csereinek abban, hogy a kilátástalanságból kiutat nem látó erdélyi rendek tehetetlensége nagymértékben hozzájárul a Diploma alkalmazhatóságához, és jelentősen megkönnyíti az udvar e vonatkozású elképzeléseinek gyakorlatba ültetését. Nem a császár, sokkal inkább az erdélyiek bűne a Diploma átértelmezése – véli Cserei, aki egyébként megértőnek bizonyul a kincstári bizottság felállításával szemben. Ezt a bizottságot 1699-ben küldik Erdélybe Ludwig Albert Thavonath vezetésével és két megbízással: a bányaügyek egy részének ellenőrzése, illetve a Tezaurariátus megreformálása a feladata. Ilyenformán Erdély pénzügyigazgatása szinte teljes mértékben kikerül a nemesség kezéből. Míg Bethlen Miklós felháborodik e bizottság létrehozásának hírére – Habsburg-visszaélésnek minősítve ezt –, Cserei mentségeket keres, és felmenti a központi hatalmat, mert – véli – nem az elv rossz, hanem a Diploma „önmagából való kiforgatása” minden rosszak kútfője. E megengedő magatartással ellentétben azonban megemlíti, hogy már Caraffa l688-as magatartásából arra lehetett következtetni, miszerint Bécs minden eszközt felhasznál az ellenzékiség megtörésére. Miután ugyanis Caraffa Szebenbe érkezik, és megbeszélést folytat Teleki Mihállyal, első dolga megfélemlíteni és megalázni az erdélyi urakat.2

Az 1688-as szebeni Caraffa-találkozót Bethlen is megemlíti. Mint írja, Caraffa nem pontos instrukciókkal érkezik Bécsből, csak azzal, hogy „quod serviti caesaris melius et practicabilius videtibur, pro re nata faciat [...] Látván Caraffa a mü mezítelenségünket, és hogy Erdély nem diplomára, nem fejedelem, tanács és ország nevekre, hanem járomra méltó és alkalmatos, melius e re caesaris judicavit Transsylvaniam accupare et opprimere, quam per diploma et suavia conservare et reformare juxta proiectum meu.”3 Egyébiránt szintén Cserei az az emlékíró, aki megjegyzi – e témakörnél maradva –, miszerint Rabutin a maga kénye-kedve szerint táncoltatja az erdélyi magyar urakat.4

A 17. század utolsó évtizedeiben nemcsak a Habsburg-ház érzi megszilárdítottnak erdélyi hatalmát, de nyilvánvalónak látszik, hogy a török–osztrák összetűzés a Habsburgok javára dől el. Az erdélyi arisztokrácia nagy része a császár iránti lojalitást választja. Ez az arisztokrácia ugyanis szemtanúja az 1680–1690-es történéseknek, amikor is – ahogyan azt Cserei Mihály találóan megállapítja – az ország a pogány fajárma helyett a Habsburgok vasjármát kénytelen a nyakába venni.

A Bécs által gyakorolt nyomás ugyanakkor egyre erőteljesebben jelentkező ellenállást gerjeszt az uralkodó osztályok körében. Ez az ellenállás azonban nem egységes, sokkal inkább politikai és gazdasági csoportérdekeken alapul. Jóllehet a nemesség felháborodik az őt ért jogfosztások miatt, nem lép tovább, mivel kiváltságos helyzetének garanciáját mégis a császárban véli felfedezni. Mi több, a nemesség hangadói – Bánffy György, Apor István, Haller István stb. – előnyös pozíciókba próbálnak kerülni az udvar iránti lojalitásuk bizonygatásával. Ugyanakkor azonban Bethlen Miklós magatartása kétértelmű. Ürügyet ennek emlékiratában való vázolására az 1693-as események felelevenítése szolgáltat, amikor is az uralkodó a kancellár Bethlent Bécsbe költöztetné – s ő nem kíván eleget tenni e császári parancsnak. Mint írja, a bécsi körök meg vannak győződve arról, hogy németellenessége miatt nem költözik „a bestye lélek német kurva fiai”5 közé. Grófi rangra emelése hasonló incidensre ad alkalmat. Kezdetben nem kívánja elfogadni e titulust, visszaemlékszik azonban Teleki Mihály tanácsára: „Vedd fel, mert kéntelenek lésztek véle, a németek, a pápisták és ama csiri csankó magyarországi nagyságos urakra nézve, mert nem becsülnek, sőt hátravetnek benneteket.”6 Ugyanakkor nem tudja nem észrevenni, hogy a katolikusok úton-útfélen rangemelésben részesülnek: „...és a titulus alkalmatossága latens persecutio et esca illecebrosa ad apostasiam.”7

A középnemesség ezzel szemben elégedetlen mind az arisztokrácia megengedő és békülékeny magatartásával, mind addigi szerepköre és lehetőségei beszűkülésével. Ebből fakadóan a középnemesség két irányba tekint: Bécset és az erdélyi arisztokráciát vádolja saját helyzete romlása miatt, ugyanakkor valamelyest rokonszenvez a császári hatóságokkal, mivel ezeken kívül nem lát más olyan erőt, mely megvédheti az alsóbb osztályok részéről jövő fenyegetésekkel szemben. Ilyen körülmények között természetszerűleg nem alakulhat ki egységes Habsburg-ellenes nemesi ellenállás.

Az 1703-as szabadságharc Erdélyt feszültségekkel teli, forrongó állapotban találja – állapítja meg Wesselényi István; naplójának sorai közel sem az egyszerű időtöltés hangulatát árasztják. Sokkal inkább arról tanúskodnak, hogy a szerző nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy magyarázatot találjon az általa is képviselt arisztokrácia hanyatlásának okaira és mikéntjére, valamint a bécsi udvar ígéretei és a császári hatóságok és zsoldos katonaság kíméletlen terrorja között levő ellentmondásokra. Ebben a vívódásban bontakozik ki a kép, mely részletesen ábrázolja az 1703–1708 közötti évek Erdélyének minden vonatkozású problémáját, Wesselényi erkölcsi és politikai tartását.

Érdekes módon, Wesselényi császárhűsége ellenére, bár folyamatosan a politikai élet élvonalában van, az udvari körök éberen vigyáznak arra, hogy tényleges hatalmi tényezővé ne válhasson Erdélyben. Az udvar ellenszenvét minden bizonnyal azzal váltja ki, hogy nem azonosítja magát teljesen a bécsi politika Erdéllyel kapcsolatos szándékaival. Jóllehet nem kérdőjelezhető meg a császárral szembeni lojalitása, tovább él benne a kuruc mozgalom idején megfigyelhető transzszilvanista törekvés, miszerint most már a Habsburg-fennhatóság alatt próbálni kell védelmezni az ország hagyományos intézményeit és az erdélyi arisztokrácia érdekeit a feltétlen behódolást követelő osztrák adminisztrációval szemben. Az udvar és a magyar főnemesség képviselői között létrejött szatmári kompromisszumot Wesselényi ugyanis úgy értelmezi, hogy Bécs jogot nyer ugyan összbirodalmi politikát folytatni, ami kizárja Erdély autonómiájának elvi lehetőségét is, főként külpolitikai tekintetben, de ez nem jelenti azt, hogy az ország eddigi törvénykezési, törvényhozási, közigazgatási, gazdasági, kulturális, vallási és más intézményeit teljesen az udvar ízlése szerint kell átstrukturálni. A bécsi politikai körök viszont éppen ezt igyekeznek elérni, függetlenül attól, hogy milyen következményeket von maga után. Ez az ellentmondás taszítja Wesselényi Istvánt arra az útra, amely jóllehet nem nyílt formában, de lényegében mégis bizonyos burkolt rendi oppozíciót jelent a Habsburg-hatalommal szemben, és ezt Bécsben nyilvánvalóan nem veszik jó néven.

E tárgykörbe kívánkozik Apor Péter „antielemzése” is a Habsburg-hatalom megszilárdítását célzó módszerekről és eszközökről. Az emlékiratok nagy részétől eltérően Apor Péter memoárjából, a Metamorphosis Transylvaniae-ból hiányzik az elbeszélő jelleg, a cselekményesség, a jellemábrázolás. A konzervatív szemléletű, idős erdélyi nemes a fél évszázaddal korábbi Erdély szokásairól, erkölcseiről, mindennapjairól és ünnepeiről ír. E megszépített, idealizált múlthoz viszonyul minden – a leromlott, értékvesztett jelen, és így válik a múlt mintegy ellenpontjává az író környezetének.

Nem kétséges, hogy sarkított kép ez, melyből a sok életszerű megfigyelés ellenére is túlzottan egyszerűsített, csak fehér és fekete színnel megrajzolt kép alakul ki, de Apor Péterre éppen ez jellemző: múlt és jelen pólusait az írói alkotó fantázia festi oly ellentétes színűekké, és ez a hagyományokhoz fordulás fejezi ki a legadekvátabb módon a világgal, a bécsi politika konszolidációs tendenciáival  szembehelyezkedő magatartását.

A Metamorphosis valójában egy belsőleg determinált, fiktív világ és a szerző szubjektivitásával bemutatott külső, lehangoló realitás határán ingadozó, a két szférát permanensen egybevető munka, mely narrációs struktúraként egy élettörténetet választ, és bár egyes szám első személyben, a hitelesség igényével íródik – az emlékirat határműfajából adódóan –, a történelmi valóság szempontjából sok esetben pontatlannak, elfogultnak minősül. Adekvát tükrözője azonban annak a lét- és életérzésnek, melyet a 18. századi mutációk váltanak ki abból a nemességből, amely mindaddig a szinte megváltoztathatatlan viszonyok érték- és szokásrendjében élt.

A változások okozta válságérzés és tehetetlenség – mely Apor Péter munkájában mindvégig nyomon követhető – a kor egész erdélyi nemességére jellemző. Mert a 18. század második harmadától kezdve már számára is nyilvánvaló, hogy a régi világ menthetetlenül letűnőben van, az új világban pedig olyan erők érvényesülnek, melyeket képtelen ellenőrzése alatt tartani. A legfeljebb tartományi méretekben gondolkodó erdélyi rendek ellenállása a bécsi politika európai kitekintéssel és birodalmi gyakorlattal rendelkező abszolutizmusával szemben kudarcra ítéltetik. S bár nem szívesen vallja be, az erdélyi nemesség valójában már sejti, hogy Béccsel, a modernizációval szemben eleve esélytelen, következésképp felmerül benne a pusztulás, a „világ vége” látomása.

Ennek a kornak, társadalmi osztálynak, mentalitásnak a reprezentánsa Apor Péter és a Metamorphosis Transylvaniae. „A könyv olyan ízes, mint egy flamand kép” – állapítja meg róla Szerb Antal.

Az Erdély manírjairól és etikájáról, életéről szóló sóvárgás, a külföldről beáramló civilizációs formák és hatások elleni tiltakozás a magyar kulturális konzervativizmus első megnyilvánulásainak egyike.

„Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, amely esztendőben a német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendőben új-új mód, avagy amint az német mondja, nájmódi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már atyáink szokott eledelét meg sem ehetjük, hacsak német szakácsunk nincsen, és különbnél különféle drága ételeket nem főz, hogy azért azon időbeli bécsi szokás, amelyben, amint másutt is írám, más munkában, midőn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus, maradváinknál éppen feledékenységbe ne menjen, ami kevés eszembe jut, leírom” – indítja a Metamorphosist Apor Péter,8 aki a kor többi emlékírójához hasonlóan szükségesnek véli megindokolni, miért kezd hozzá emlékei megírásához.

A memoárból – lásd fennebb – egy letűnt világ minden dimenziójáról kimerítő részletességű képet nyerünk. Az alábbiakban – elvonatkoztatva az anyagi valóságot ábrázoló részektől – két olyan aspektus, mely mentalitásbeli változásokra utal: „Az 1687. esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta; mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna [...] úgy abban az időben az urak épen az pénz gyűjtésre semmit sem vigyáztanak, hanem csak az egy böcsületre és emberségre; az paraszt is, sem magyar, sem szász, sem oláh, szegényebb nem volt, mint most, sőt bizony sokkal gazdagabbak voltanak, mint most.”9

Az erkölcsi és vallási kérdések fejtegetésén túl Apor a titulusokról is véleményt mond: régen kevesen bírtak címeket, rangokat. I. Lipót azonban címesővel árasztja el Erdélyt. E kérdést Apor igen részletesen és indulatosan tárgyalja, jó információs anyagot szolgáltatva arra vonatkozóan, hogy ki mikor kapott címet. A konzervatív szerző malíciózusan értékeli a ranginflációt: „mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország; azt az egyet írom csak le, hogy az mennyin vagyunk grófok és bárók, hogy ha úgy viselnők az grófságot és báróságot, mint az régi magyarok viselték, egész Erdély elég nem volna, hogy titulusunknak megfelelhetnénk.”10

Tartalmát és formáját tekintve is új színt jelent az emlékírók munkái között Vizaknai Bereck (Briccius) György naplója (Vizaknai Bereck [Briccius] György naplófeljegyzései [1693–1717]). Az 1693-ban Hollandiában kezdett napló a szerző hazajövetelét követően is folytatódik, így a 18. század második évtizedére átnyúló feljegyzések a kurucok és labancok közti harc hiteles forrásaként jöhetnek számításba. Annál is inkább, mivel Vizaknai maga is közvetlen résztvevője az eseményeknek. 

A naplókönyvecske második része eseménytörténeti beszámolónak tekinthető, annak ellenére, hogy ez a tartalmi egység családtörténeti feljegyzésekkel indul. Családi életének néhány állomását vázolja, anélkül hogy valamennyi változásról beszámolna. Változást – láttatásában – az 1703-as év hoz, amikor a szerzőt a Rákóczi-szabadságharc kezdetének évében városi assessornak választják meg. A közhivatal vállalása fordulatot hoz életébe, és ettől kezdve a napló jellege is megváltozik. A rövid napi feljegyzések terjedelmes, az emlékezetre támaszkodó részletekkel váltakoznak, és családi jellegű közlésekre csak elvétve bukkanunk. Vizaknai naplójának e fejezete Kolozsvár lakosságának a kuruc időkbeli magatartására és a Rákóczi-szabadságharc hullámzó menetére derít fényt az események e jelentős helyi szereplőjének meglátásai alapján.

Kolozsvár a kuruc és a labanc csapatok között őrlődik, és a városnak, illetve lakóinak jócskán kijut az eseményekből: Rabutin Kolozsváron; Csáki László gróf és Vajó András blokádja; Kolozsvár Teleki Mihály által 1704. szeptember 24-én történt bevétele; fegyverszünet; Rabutin patai legyőzése; a szabadságharc egyéb erdélyi vonatkozásainak a városra való kisugárzása, a szerző részvétele a diétán, Pekri Lőrinc táborában folytatott tevékenysége stb. Vizaknai számára az egyetlen lényeges kérdés: hogyan szolgálhatná a legeredményesebben városa és polgártársai érdekeit? Keresi a kiutat a válságos helyzetből, miközben tudja, hogy a döntés óhatatlanul elkötelezettséget jelent egyik vagy másik oldalon. Az események igazolják a fenntartásokat, hiszen a város 1703–1711 között többször cserél gazdát.

Vizaknai Bereck György a Habsburg-ellenes mozgalom elkötelezettjeként naplójában – természetszerűen – egyféle láttatásban vázolja a központi hatalom integrációt elősegítő módszereit és eszközeit. Több, Vizaknai által említett esemény Csereinél is feltűnik (például a kurucok kolozsvári győzelme, a gyulafehérvári, szentbenedeki csaták, a Guthi István vezette kuruc csapatok Holdvilág melletti veresége, a labancok nagyváradi győzelme stb.) Pro-Habsburg szemlélete miatt azonban Cserei nyilvánvalóan más értékhierarchiába sorolva tárgyalja az említetteket.

Egy másik kolozsvári emlékíró, Szakál Ferenc történeti naplót ír – beszámolója az önállóságától megfosztott város sorsával azonosuló polgár életérzésének beszédes tanúsága. Írásra a tekintélyt biztosító közéleti tisztség (az óvári városnegyed kapitánya) készteti. Naplója szintén a kuruc harcok éveit fogja át, és többnyire a kuruc–labanc összetűzéseket tárgyalja. Igyekszik az eseményeket megtörténtük után azonnal vagy rövid idő elteltével feljegyezni, biztosítva azok tárgyszerűségét. Hogy így cselekedett, arról egyik kijelentése is tanúskodik: „ez után 3–4 hetekkel írom ezt.” A mozgalmas történelmi események részeseként ő is azokra a mozzanatokra összpontosít, amelyeknek közvetlen szereplője volt. Jó megfigyelőként környezetének, a körülötte történteknek valósághű percipiálója. Írásának a részletekre kiterjedő aprólékossága és pontos tájékoztató jellege avatja a naplót értékes forrássá.

Ellentétben az ugyanabban a korban született és tartalmilag is sok közös vonást mutató Vizaknai-emlékezéssel, az országos politika történései helyett a helyi változásokat részesíti előnyben. Az erdélyi kuruc mozgalomnak inkább a Kolozsvárt és környékét érintő mozzanataira figyel. Elsősorban azt jegyzi fel, amit személyesen tapasztalt, és azokról ír, akikkel az események összehozták. „Rákóczi Ferenc híre lengedez [...] lengedez a hír, hogy ide is, Kolozsvárra is eljőnek [a kurucok]”.11 „1703 die 20. Septembris. Ez néhány napokban, mivel a kurucok néha-néha igen közel jártak [...]”12 – olvasható Szakál Ferenc 1703-as feljegyzései között. A naplójegyzetek alapján körvonalazódik Kolozsvár lakóinak a kuruc csapatok többszörös megjelenésével, az osztrák seregek ellenállásával, az 1703–1711 közti tragikus eseményekkel szembeni magatartása – s mindezek átszőve egy olyan város történéseivel, mely a hárorús időkben is éli a maga mindennapi életét.

A szubjektum előtérbe kerülésének magyarázata az, hogy Szakál Ferenc – a többi emlékíróhoz hasonlóan – az éles politikai vetélkedés hatása alatt áll. Ez azonban nem zárja ki, hogy feljegyzéseiben a hallottak és a másoktól nyert információk is helyet kapjanak. Többször találunk a napi jegyzetekben erre utalást: „lengedez a hír”, „semmi hír eddig efelől nem hallatván”, „újhír” stb.

A hallott események lejegyzésében tárgyilagosságra törekszik. Kritikai érzékre vall, és szavahihetőségét támasztja alá, hogy semmit sem rögzít addig, míg meg nem győződik a hír valódiságáról. Ilyen értelemben valóságos hitvallást fogalmaz meg: „[...] de minthogy mostan inkább több dolgokat nem igazán hirdetnek, mivel az igazat nem is merik valójában mondani, azért én akarván elvárni, mikor valóban hitelesen hallhassam azon dolgokat – de a mai napig is nem egyeznek efelől való hírek –, azért ezt várván, el is vétettem napját, mikor volt.”

Szemben Vizaknai Bereck Györggyel, aki utólagos eseménytörténeti beszámolókat készít, Szakál Ferenc a történeteket egyénileg elbírálva tömörít vagy részletez. Nem törekszik valamennyi történés megörökítésére. Naplója mentes a megtörténteket szárazon közlő beszámolók stílusától, de a másik végletet jelentő patrióta-vallásos inspirációból eredő érzelmességtől is. Az események hiteles megrajzolása mellett a szereplőket is jellemzi. Hitbuzgó unitáriusként nem tud belenyugodni a bécsi udvar pártfogását élvező jezsuiták hatalmi törekvéseibe. Így aztán nem is titkolja, mennyire ellenszenves számára az a jezsuita páter, aki „ennek a városnak a bosszúságára járt”. Az Óvár kapitányaként gyűlik meg a baja a várost „bolondoskodtató” és a tanácsot semmibe vevő Vízkeleti Zsigmond kolozsvári jezsuita házfőnökkel, akiről korántsem hízelgő portrét fest. A közéleti szereplés amúgy sem csábítja, és igyekszik is a kellemetlen feladatokkal járó tisztségektől, mindenekelőtt a fertálykapitányságtól megszabadulni. Ez – mint írja – több ízben kárára volt, és sok kellemetlenséget szerzett számára. Nem titkolja a véleményét a város rovására „sok méltatlan dolgot elkövető” császári katonákról sem. Élethű jellemzéseket készít a város lakóiról is. II. Rákóczi Ferencről egyetlen helyen emlékezik meg. Már akkor felismeri személyiségének jelentőségét, amikor 1703 elején Kolozsváron még csak „híre lengedez”.13 Nem külső vagy belső jellemzését adja a reménykeltő fejedelemnek, hanem a biblikus világ hasonlataival ábrázolja. Erdélyt Izráelhez, népét a „kiválasztott” zsidókéhoz hasonlítja. Szakálnál a biblikus összevetés, a fejedelem–Megváltó párhuzam több, mint a kordivat sugallta stílusfordulat, Rákócziban a „magyarok testi szabadítóját” látja, aki nyomorgatott népét a császáriaktól, a „mostani római Heródes kegyetlensége” elől megmenti. Szakál és polgártársai számára nem kétséges, hogy „Rákóczi jó dologban indult meg”, és a reménykedés mellett a később beigazolódó jogos féltés is kiérződik soraiból: „csak a magyar uraimék is a magok gonosz erkölcsökkel ezen Isten, ez ember által feltett jószándékot el ne vesztegelnék.”14 A pátoszos hang indokolt, hiszen II. Rákóczi Ferencet valóban megváltóként várta és tisztelte egész Erdély és Kolozsvár népe.

Vargyasi Daniel István emlékiratának (Saját életének leírása) nagy részét is a Rákóczi-szabadságharc eseményeire való visszaemlékezés képezi. Tényanyaga zömét az 1703–1711 közti események alkotják. Kezdetben a „lázadás vétkét az uralkodó Fejedelem [Lipót császár és király] ellen” „Isten és emberek előtt gyűlöletes és egyszersmind veszedelmes”-nek minősíti. Ekkor még az ellentáborba tartozók egy részéhez hasonlóan Brassóba menekül, a kurucok azonban elfogják, és kényszerítik, hogy velük tartson: Vargyasi Daniel István fiatalkori határozatlanságával és az akkori idők zavarosságával indokolja, hogy végül is „a szövetkezett magyarok társaságába” került. A Rákóczi-pártiak megbízásából Havasalföldre megy, hogy a „mi szomszédunkat a magyarok szövetségének és felvállalt hadviselésének okairól bizonyossá tegye”.15

Constantin Brâncoveanuról pozitív képet fest, s megemlékezik kancellárjáról, Constantin Cantacuzinóról is: „Ez már előhaladott korú férfiú volt, aki a maga keleti módon, szőnyegekkel ékesített pamlagán ülvén, könyvtárával körülkerítve volt, lelkének különös gyönyörűségét a könyvekben találván.”16

A szatmári béke tárgyalásain a Moldvába menekült erdélyi nemesség képviselőjeként vesz részt.

Évek múlva kegyelemben részesül, majd – 1740-ben – bárói rangot kap. Ezekben az években, hatvanéves korában „...a helyzet úgy hozta, hogy midőn a legközelebb következő évben a királyi szent kéz csókolására kellett mennem, hogy az Udvarhelyszéken ürességben levő főkirálybírói hivatalra törvényes kijelölést nyervén, ennélfogva az ő legkegyelmesebb felségének válaszát a legalázatosabban kinyerjem”,17 a hivatalt végül is sikerül megszereznie, mely eseményről szintén beszámol emlékiratában.

A szatmári békétől a nemzeti ébredésig eltelt ötven év alatt talán Bod Péter jellemzi leginkább a sajátos erdélyi magyar művelődést. Önéletrajzában feljegyzi a kor közéleti személyiségeire vonatkozó történeteket is – így nemcsak saját környezetének változásáról-alakulásáról vázol képet, de tágabb vonatkozású információkat is nyújt. Csupán egy kiragadott részlet: „Ebben az 1764-dik esztendőben holtanak meg Erdélyben az oláh Püspök Petrus Paulus Aron Episcopus Graeci Ritus Unitorum de Bisztra, aki sokat munkálkodta, hogy az oláhok uniálják magokat a catholicusokkal. Holt meg A[brud] Bányán, hozták Balásfalvára, s ott temették el. 2. Nicolaus Adolphus Buccow generalis commendans, aki Erdélyt sokféle bajba ejtette. 3. L. B. Iosephus Iosintzi consiliarius, aki eszköze volt homi dolgokban. 4. Ioh. Simon de Bibartzfalva Procurator, akivel új törvényeket írattak volt sub tit. Codex Theresianus.”18

A kor emlékirodalmában az egyes események, a központi hatalom intézkedései olyan narratív részekbe beleszőve jelentkeznek, melyek nem tárgyalják közvetlenül a kormányzáshoz kapcsolódó problematikát, a Habsburg-hatalom megszilárdítását célzó komplex folyamatot. Így például Bod Péter számára csupán az 1764-es év halottainak számbavétele teremt lehetőséget arra, hogy kielemezze az elhunytak közéleti tevékenységét, vagy hogy a régi adminisztrációs és törvénykezési rendszer megreformálási kísérleteiről szóljon. Buccow személyének említését az „Erdélyt sokféle bajba ejtette” megállapítás kíséri. A szerző eme megállapítása a rendek általános véleményét tükrözi, akik szemében a generális a megtestesítője mindannak, ami ellentmond a Diploma Leopoldinum kitételeinek. A Buccow iránti ellenszenvet erőteljesebbé teszi emennek zsoldos mentalitása, mely egyebek közt a Sofronie vezette ortodox román mozgalom vagy a határőrezredek létrehozása elleni tiltakozás elfojtásában is megnyilvánul.19

Buccownak a közvélemény általi negatív megítélése munkatársai emlékét is beárnyékolja. Ilyenformán a guberniumi tanácsos Inczédi-Josinczi Józsefet Bod Péter egyszerűen „Buccow eszközének” nevezi. (Inczédi-Josinczi Józsefről egyébként Halmágyi István naplója is említést tesz, ugyanis Josinczi – kezdetben guberniumi titkárként – Halmágyi elődje volt.) Buccow másik munkatársáról, a híres ügyvéd Bibartzfalvi Simon Jánosról – Buccow és Samuel Brukenthal jogi szakértőjéről – Bod megjegyzi, hogy „vele új törvényeket írattak volt”. Itt Bibartzfalvynak a Codex Theresianus kidolgozásában játszott szerepéről van szó, e törvénykönyv ugyanis Mária Terézia elképzelései szerint egyik fő megvalósítása kellett volna hogy legyen az erdélyi törvénykezési reformnak. A Codex egyébként a központi hatalom által összeállított bizottság munkája, mely bizottság feladata, hogy felvázolja az állandó törvénykezési testület tervét, a vármegyék és a székely székek szisztematikus tevékenységét, s eme testületek hatékony működése érdekében kodifikálja a jogi normákat. A munkálatok befejeztekor létrejönnek az úgynevezett állandó táblák, melyek 1790-ig működnek, s a feladat második részeként összeáll az öt fő részt tartalmazó Codex Theresianus Transsylvanicus terve. A törvénykönyvet azonban sem a rendek, sem az udvar nem fogadja el — ilyenformán nem lép életbe. Helyette Bécs 1769-ben elrendeli a Constitutio Criminalis Theresianam elnevezésű büntetőtörvénykönyv Erdély általi elfogadását is.20

Egy másik emlékíró, aki feljegyzéseiben a központi hatalom erdélyi módszereit és eszközeinek alkalmazási módját tárgyalja, Halmágyi István. Az új keletű nemesi családból származó szerző Naplóiban szintén a 18. század derekának éveit örökíti meg. Halmágyi nem mindennapi életutat jár be: szegény kálvinista diákból – a kolozsvári Református Kollégiumban Rettegi György iskolatársa — külföldi tanulmányutak után guberniumi titkárrá válik, aztán királyi táblabíró, főkirálybíró, viceprefektus, majd – József császár új, megyei felosztását követően – Háromszék vármegye főispánja.

Első naplója külföldi tanulmányokról, úti élményekről, tapasztalatokról szól, nemzetgazdasági viszonyokról értekezik – a külföldön látottakat pedig minduntalan összeveti az erdélyi állapotokkal. Művelődéstörténeti és néprajzi adalékokban is bővelkednek e feljegyzések (kártyázás Franciaországban és Hannoverben az udvarnál; hollandok, franciák, angolok jellemzése), sőt tréfákkal, anekdotákkal tűzdeli meg írását (a würtzburgi püspök kedvenc zsidójának megbotoztatása a palotaőrség által).

Másfél évi göttingeni tartózkodás után tér haza, és várakozása ellenére elnyeri a guberniumi registratori tisztséget; a Főkormányszék a protestáns jelöltek között a legtöbb szavazattal őt választja, bár maga Halmágyi kezdetben szkeptikus az ügyben: „én nem hiszem, ezzel is vagy két esztendeig lelket nem lesnek” – véli (ti. olyannak adják e tisztséget, aki katolizál), nem rejtve véka alá, mit gondol az osztrák katolicizáló politikáról, a cím- és rangesőről, ami ezekben az években elönti Erdélyt.

A származás hiányában adott rangokról Rettegi Györgynek is megvan a maga véleménye: „Igazán megvallom, hogy nem approbaltam eleitől fogva az alacsony, obscurae originis embereknek ebben a saeculumban lett felettébb és álmélkodásra méltó promotiójokat. Ilyen volt Bukkow, ilyen Hadik, Siskovics, Bogáti, Seeberg, Brukenthal, Halmágyi, qui vix habet ubi pedem figat...”21

Az 1753-as erdélyi országgyűlés munkálatairól informáló naplórészletek Halmágyi István guberniumi tevékenységének éveire datálhatók. A főnaplót mintegy tíz évvel később írja – ennek fő témája a 18. századi erdélyi történelem egyik korszakos eseménye: a székely határőrség megszervezése.

Az udvar kérésére 1761-ben Buccow generális részletes tervezetet mutat be e vonatkozásban; Mária Terézia elfogadja e projektumot, és 1762. április 15-ei keltezéssel kiadja a határőrség felállításáról szóló rendeletet; a feladat érdembeli lebonyolítását (15 000 embert „titulo Land-miliz” felállítani) magára Buccowra bízza.22

Halmágyi, amikor e naplóját írja, guberniumi titkár; hivatali kötelességei közé tartozik a Gubernium tanácskozásainak jegyzőkönyvét vezetni, a rábízott ügyekről referálni stb. Jól ismeri az aktákat; azokat is, amelyeket a bécsi Erdélyi Kancelláriához terjesztenek fel, és amelyeket onnan küldenek Erdélybe (vármegyék, székek felé). „Ő képviselte egyszersimd e gyorsan változó testületben a continuitast. Öt-hat elnök alatt szolgált, kik egymást gyorsan követték, úgyhogy alig tanult be egyik az ügyek vezetésébe, jött helyébe a másik” – állapítja meg Szádeczky Lajos.23

Mária Terézia uralkodásának második felében ugyanis véget ér az alkotmányos korszak, amikor az uralkodó az erdélyi országgyűlés jelölését figyelembe véve nevezi ki a gubernátort. Az udvar katonai reformokat célzó politikája, a határőrség erőszakos megszervezése miatt mindenre hajlandó személyeket kíván a főkormányzói székben látni, és így Bécs – az alkotmány megkerülésével – gubernátorok helyett főkormányszéki elnököket nevez ki, rendszerint – német – katonai főhadparancsnokot. Így nevezik ki a lemondott gróf Kemény László helyett kormányzósági elnöknek 1762-ben báró Adolf Buccow lovassági tábornok erdélyi főhadparancsnokot, azzal a megbízatással, hogy a székely határőrséget megszervezze. Főtanácsosnak a tartományi kancellárrá kinevezett és bárói méltóságra emelt Samuel Brukenthalt rendelik mellé.

Halmágyi István főnaplója éppen ezzel az új korszakkal, 1762 nyarával indít. Lelkiismereti válságba kerül, mert „jó erdélyiként” hivatali kötelessége a kormány és a fent vázolt elvek szolgálatára kötelezi. 1764 szeptemberében így jellemzi helyzetét: „Ily chrysisekkel kell nekem is szolgálnom, melyekben sokan mondják, hogy durálhatok minden insinuatio nélkül? Ülök a hajó fenekén s hallgatom a felyül zúgó habokat s az Isten kegyelme tart főképpen meg minden világi veszedelmek között. Mert most az ártatlan is hamar elnyomatik.”24

Lelkiismeret-furdalását úgy csillapítja, hogy naplójában leírja mindazt, amit nem mondhat ki nyilvánosan; és mivel hivatala révén testközelből ismeri Erdély politikai elitjét és első kézből a titkos rugókat mozgató aktákat, naplója felmérhetetlen értékű történelmi forrás.

Gróf Haller János és gróf Kemény László gubernátorok, majd Buccow főkormányszéki elnök, Brukenthal kancellár, később gróf Hadik András, O’Donell főhadparancs-nokok mellett jelentékeny hivatalt tölt be, és gróf Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár, gróf Lázár János országos elnök, gróf Bethlen Miklós főcommissarius, gróf Teleki László kormánytanácsos – általában mind döntéshozó tényezők – bizalmasaként vagy ismerőseként feljegyzései a legjelentősebb állami ügyekre vonatkoznak: Buccow túlkapásai; Buccow halála; Hadik András érkezése és az erdélyiek reménykedése; II. József reformjai; a Gubernium tevékenysége; az adórendszer; ausztriai lutheránusok Erdélybe való telepítése stb. 1766-ban az addig leírtak mintegy megkoronázásaként a szerző az udvarnak Erdélyről való vélekedését jegyzi le – onnan ugyanis úgy néz ki, hogy minden jó, ami Erdélyben fellelhető, a szászok, minden rossz, zajongás, konfúzió a nemesek „érdeme”.25 Naplójában központi helyet foglal el a székely határőrség megszervezésének problematikája, mely az akkori politikai életet leginkább foglalkoztató kérdés. 1763–1764 között maga is tagja lévén a székely határőrség szervezésére kiküldött bizottságnak, valóban szakavatott ismerője e témának.

A Napló a határőség-szervezéssel szembeni ellenállást sem hallgatja el. A székelyeknek – a Diploma Leopoldinum kitételei szerint ugyanis – katonai szolgálatteljesítés fejében nem kell adózniuk. Az új rendszer számára, mely állandó saját hadsereget működtet, a székelyek nem reguláris és bizonytalan csapatokat jelentenek, akik sok esetben pénzzel váltják meg a katonai szolgálatot. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot követően még erőteljesebben nyilvánul meg optimális megoldásként ez a tendencia. A székelység vissza kíván térni régi kiváltságaihoz, saját katonai szervezettségéhez, vagy – amennyiben ez nem lehetséges – inkább megváltja a katonai szolgálatot.

1762 áprilisában mégis megkezdődik a székely határőrség szervezése. Buccow második projektuma alapján két gyalogos és egy lovas ezred felállítását célozza a hatalom. Buccow katonai bizottságot küld ki Karl Schröder ezredes vezetésével.26 A bizottság megkezdi a sorozást – „önkéntes” alapon.

A székelyek már a kezdetektől fogva ellenállást tanúsítanak. A Napló több ízben jegyez fel panaszokat az erőszakkal felállított határőrezredek vonatkozásában.27 A „jobb” meggyőzés érdekében előbb megjelennek a császári katonai alakulatok, majd maga Buccow tábornok személyesen, hogy részt vegyen az újoncok eskületételén. A sorozás egyre több akadályba ütközik, a székelyek tiltakoznak az erőszakos katonaállítás ellen, és nemegyszer elmenekülnek, illetve Moldvába emigrálnak emiatt.28 A zavargások egyre aggasztóbb méreteket öltenek, és felerősödik a rendszerellenes harc. Egy év múltán Mária Terézia visszarendeli Buccowot, és Siskovich tábornokot bízza meg az akció további vezetésével. Az új bizottság élén – melynek tagja Lázár János és Bethlen Miklós is – Siskovich tábornok munkába kezd. Tevékenysége eredménye az 1763. október 8-ai császári pátens. Halmágyi élethűen rögzíti a határőrezredek létrejöttéhez kapcsolódó eseményeket – a madéfalvi történéseket, a székely határőrmilícia 1764-es szabályzatát, Buccow vádjait a Siculicidiummal kapcsolatban.

Buccow 1764-ben bekövetkezett halála jó alkalom Halmágyi számára a tábornok jellemzésére – a kép pedig távolról sem pozitív.29

A határőrezredek állítására végzett tevékenységéről Halmágyi jegyzőkönyvet is készít, mely Teleki Domokos véleménye szerint a katonásító bizottság jegyzőköny- vének csaknem teljes példánya. A jegyzőkönyv Mária Terézia 1763. május 21-ei rendeletével kezdődik, mely a bizottság működésének irányt szab. Ezt a bizottság üléseinek és tárgyalásainak jegyzőkönyve és iratai követik, majd a vegyes törvényszék szervezete, a bűnfenyítő vizsgálóbizottság utasítása, a „hadi articulusok”, a „regulamentum” a székely határőrség számára, majd táblázatos kimutatások. A jegyzőkönyv ugyanakkor a román határőrségről szóló aktákat is tartalmaz.

A buccowi terrorrendszer – és ebben Brukenthal szerepvállalása –, majd ennek az attitűdnek a Hadik András általi ellenpontozása és utóda, O’Donell egyénisége, gróf Lázár János és Bethlen Miklós személye – a napló narratívájának alappillérei. A székelyek ellenállásait a törvénytelen katonásítás ellen, a Horea–Cloşca–Crişan vezette felkelést, a Buccow halála utáni felszabadultságot, majd Hadik pozitív hozzáállását az erdélyi eseménysorozathoz – mind belefoglalja írásába Halmágyi.

A Napló ugyanakkor nemcsak a politikai élet alakulásának hiteles ábrázolása. Halmágyi István – amint az első naplójából is kitűnik jó megfigyelőképességgel – a társadalom alakulását is nyomon követi, a vallási villongásokat – a protestánsok üldöztetésétől a jezsuiták térnyerésén keresztül –, az egyházi élet alakulását, az iskolaügyet, a gazdasági életet, az adózási viszonyokat. A gazdasági életre vonatkozóan felfigyel arra, hogy Bécs gazdaságpolitikája tudatosan gátolja az országbeli fejlődést. A jobbágyság emigrációját tekintve pedig kimondja, hogy a jelenség kivizsgálására „Cancellistákat küldének ki, hogy a profugium okairól inquirálnának. Kevés volt, ki az adónak súlyosságát említette volna, többire mind a földesurak keménységét allegálták; midőn pedig a szolgálat rendét előkérdezték, kevés találtatott, ki a mensurát általhágta volna.”30 Mindezeket kaleidoszkópszerűen megtűzdelve anekdotákkal és családi történetekkel. Beszámol arról is, hogyan szeretett volna megválni guberniumi tisztségétől, „abból a sok változásból, ha lehet, menekedjék”,31 Brukenthal azonban megüzeni neki Bécsből, „hogy arról ne is gondolkozzék, mivel a Gubernium mellől elmennie nem lehet”.32

1769-ben az aranyosszéki főkirálybíróságot szeretné megszerezni – kísérlete azonban visszautasításba ütközik. Mint Hadik András bizalmas közléséből értesül, előléptetését az is gátolja, hogy hazafisága és vallásossága miatt beárulták az udvarnál. Felelete: „Az az igaz hive őfelségének, aki hazáját szereti és ennek megmaradását a királyi szolgálattal egybeköti.” Vallására vonatkozóan pedig – protestáns lévén – elégtétellel állapítja meg: „ezen részben sem tértem ki határomból”.33

Jellemző az akkori erdélyi és bécsi állapotokra Hadik nyilatkozata: „Azok, kik most kormányon ülnek, nem szeretik az igazmondást, oly három-négy emberekkel tart B[rukenthal] B[áró] is correspondentiát, kiknek se lelke, se vallása nincsen; hazudnak mindent rakásra, egyébbel magoknak meritumot nem szerezhetvén, hímezik-hámozzák a dolgokat, és más színekkel festik azokat; de lekopik nemsokára a hamis festék és akkor fogja őfelsége az igazságot a hamisságtól megkülönböztetni.”34

1784-ben Halmágyi új feladatot kap a Guberniumtól. Szebenben tartózkodik, mikor a román jobbágyság mozgalmának híre ideérkezik. A Gubernium őt küldi Alsó-Fehér vármegyébe, hogy ott vizsgálatot indítson a mozgolódás okainak kiderítésére, szüntesse be a katonai összeírást, és csillapítsa le a lázongókat. Halmágyi vizsgálata, jelentései és ezek mellékletei rávilágítanak a felkelés okaira, céljára – és új adatokkal gazdagítják a Horea-világ történetét. A tulajdonképpeni felkelés azonban Halmágyi vizsgálatát követően robban ki ténylegesen, és lefolyásában Halmágyi nem játszott szerepet; feljegyzései nem is tudósítanak erről.

A napló, mely lényegében a székelység nagy társadalmi átalakulásáról rajzol reális képet, tárgyilagos történelmi forrásnak minősül; szerzője szemtanú, aki kötelességének véli a történelmi események és folyamatok rögzítését az utókor számára.

Naláczi József az emlékíróknak abba a csoportjába tartozik, aki közvetett módon tárgyalja a központi hatalomnak a rendszer megszilárdítását célzó intézkedéseit, e vonatkozásban ő főképp a látszólagos megnyilvánulásokról számol be. A „nagy történésekkel” ellentétben ugyanis saját személyes világának láttatását részesíti előnyben. Emlékiratát eredetének, családjának, tanulóéveinek bemutatásával indítja. Személyes jellegű – néhol csapongó – megállapításai közé beékeli azonban az 1762-es „nagy rémülést a muszkatatároktól, folyván akkor a 7 esztendős prusszus háború felséges Mária Therézia és Nagy Fridrik között, amidőn a muszka cárné, a nagy Katharina minket cserben hagyván, a prusszus király mellé állott. Igaz volt, hogy 80 ezer tatárból való népe készen is állott a lejövetelre...”35

Naláczi József feljegyzéseiben utal Halmágyi István naplójára is, amit jól ismert, és igen nagyra értekelt. „Igen szép munka, maga néhai marosszéki főtiszt Halmágyi István úrtól kaptam volt olvasásra. Annál több talán nincsen is”– vélekedik a naplóról.36

Feljegyzéseiben gyakorta szerepel az erdélyi nemességnek a németséghez való viszonyulása. Gondban voltak a német urak – állapítja meg nem minden kajánság nélkül –, mivel az erdélyi nemesség nőtagjai nemigen bírták a német nyelvet. „Az egész országban senkit sem ismertem mást, aki németül tudott, hanem csak generális gróf Gyulai Ferencnét, gróf Haller Karolinát, gróf Teleki Pálnét, a Doboka vármegyei főispánnét; a gavallérok közül is csak azok tudtak, akik vagy katonák voltak, vagy akadémiákon jártak.”37 E „nyelvi ellenálláshoz” a magyarság külsőségekben való megnyilatkozásai társultak: 1791-ben, mikor Kolozsváron II. Lipótnak az országgyűlés felesküdött, „kisasszonyaink a nagy nemzeti igyekezetben magyarosan akarának öltözni [...] Erdélyben a német főkötőt gróf Teleki Pálné tette fel, gróf Haller leány, másnak senkinek sem volt [...] Az urak is mind magyar köntöst viseltek, s azután csak hamar, néhány esztendő múlva öltözének kaputba, striblibe s miaffélébe.”38

Naláczi József anekdotákkal, családi történetekkel megtűzdelt emlékiratából sem hiányzik a pártfogó Hadik András jellemzése. Mint általában a kor erdélyi magyar emlékírói, ő is tisztelettel, mi több, feltétlen ragaszkodással ír róla: „Ez a nagy úr nemcsak hadban volt nagy, hanem a haza dolgaiban is olyan értelemmel bírt, hogy sem a deákban, sem a magyarban ékességét senki is az egész hazában utól nem érte” – jellemzi Hadikot.39

A kor emlékirodalma egyaránt tükrözi a bécsi politika, illetve a politikai és katonai hatóságok tevékenységét, a Habsburg-uralom megszilárdítását célzó módszereket és eszközöket. E kérdéskör tárgyalásának a módja, az elemzési készség, az ok-okozati kapcsolatok láttatása, a gondolatmenet és az érvrendszer – természetszerűen – szerzőnként más-más. Az emlékírók között fellelhetők a politikai és közélet markáns egyéniségei, az arisztokrácia és a vidéki középnemesség, a városi polgárság képviselői, Habsburg-ellenes és osztrákszimpátiát melengető, lojális szerzők – akik más-más szemszögből tárgyalják a megtörténteket. Mindegyikük munkája azonban hozzájárul az illető kor tükrözéséhez, mely csupán ezeknek az emlékiratoknak az összessége alapján rekonstruálható.

 

JEGYZETEK

1. Nagyajtai Cserei Mihály históriája. Pest, 1852. 183. (A továbbiakban: Cserei 1852.)

2. Uo.

3. Bethlen Miklós önéletírása. Szerk. V. Windisch Éva. I–II. Bp., 1955. I. 337. (A továbbiakban: Bethlen Miklós 1955.)

4. Cserei 1852. 249.

5. Bethlen Miklós 1955. II 10

6. Uo. II 21.

7. Uo.

8. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. In: Magyar emlékírók. 16–18. század. Bp., 1982. 315–316.

9. Uo. 335.

10. Uo. 317.

11. Kolozsvári emlékírók 1603—1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Buk., 1990. 241—253.

12. Uo. 275.

13. Uo.

14. Uo.

15. Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Ravasz László bevezetésével, Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László. I–IX. Bp., [1942] VII 183. (A továbbiakban: Erdély öröksége.)

16. Uo. VII 184.

17. Uo. VII 202.

18. Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok.  1718–1784.Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk., 1970. 163. (A továbbiakban: Rettegi 1970.)

19. Rolf Kutschera: Guvernatorii Transilvaniei 1691–1774. Sibiu, 1943. 45–59.

20. Gál László: Javallat (Az első magyar nyelvű törvénykönyv tervezet 1839). A bevezetőt írta és a szöveget sajtó alá rendezte Hajdú Lajos. Bp., 1992. 11—12. 

21. Rettegi 1970. 170.

22. Halmágyi István naplói. 1752–1753, 1762–1769 és iratai, 1769–1785. Közli Szádeczky Lajos. Bp., 1906. 12–13. (A továbbiakban: Halmágyi 1906.)

23. Uo. XXII

24. Uo. 130.

25. Uo. 266.

26. Uo. 13, 21.

27. Uo. 22, 44, 62, 77.

28. Uo. 53, 94.

29. Uo. 118.

30. Uo. 127.

31. Uo. 244.

32. Uo.

33. Uo. 359.

34. Uo.

35. Erdély öröksége. VIII 129.

36. Erdély öröksége. VIII 131.

37. Uo. VIII 133.

38. Uo.

39. Uo.

 


+ betűméret | - betűméret