stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Blogon innen, blogon túl


Jakab-Benke Nándor

 

Félreértés-tisztázás végett gyorsan védekeznék is: a „bloggerguru” kifejezést nem én aggattam saját magamra, sőt nem is érzem annyira találónak, főleg az utóbbi pár hónapban nem. De lehet, hogy valamikor volt némi relevanciája és igazságtartalma. Mára édes-savanykás nosztalgiaszag lengi be az egészet, s egy érzés, hogy az erdélyi magyar blog első aranykora megvolt, és valami egyéb jön.

A bizonyítvány továbbmagyarázásaként elmesélem, honnan jött ez a bloggerguruság. Egész pontosan három évvel ezelőtt (a cikk írásakor 2008. február elsejét mutat a naptár) nekikezdtem rendszeresen blogot írni. Nem én voltam az első, aki Erdélyben magyar nyelven blogot írt, ebben biztos vagyok, de a bloggerek száma még nem volt kétszámjegyű sem, nemhogy három – vagy talán már négy! –, mint ma.

De én voltam a legpofátlanabb, úgymond. Nem átallottam spamként küldözgetni az ismerőseimnek a linkeket egy-egy új bejegyzéshez, akiknek nagy része el is olvasta, majd továbbpasszolta másvalakinek, aki szintén elolvasta. És bevallom, élveztem hergelni az embereket olyasmikkel, amiket más környezetben, műfajban sem fogadnának el, nemhogy ebben a merőben új megnyilvánulási formában, ami egyszerre volt napló, irodalom, provokáció, fotóközlő felület és panaszfal.

Büszke vagyok, mert megihlettem néhány embert, akik nem sokkal a blogom indulása után maguk is blogot indítottak, ha utána nem sokkal meg is szűnt vagy abbamaradt az. Elkezdődött a hihetetlenül naiv és bájos linkcserés periódus. Az „én nagyon szívesen olvaslak, indítottam én is egy blogot, itt van a címe, linkelj be magadhoz, ha gondolod” periódus. Akkor kezdett kialakulni a kezdetleges honi bloggeretikett. Hogy hogyan szólítsam meg a másikat. Hogy miként riposztoljak egy sárdobálásra. Akkor esett le nekem, hogy ez egy gyönyörű önszabályozó folyamat, egy demokratikus anarchia. Vagy anarchiás demokrácia.

Így hízogatott szépen a linkfalam (vagy blogroll, vagy hívd ahogy akarod). Az egyre nagyobb linkfalat nézegetve jutott eszembe először, hogy kéne egy nagy kalap, amibe ezeket a bloggereket (figyelem, nem a blogokat, hanem a bloggereket) bele lehet hajigálni, nem is annyira azért, hogy majd onnan kihuzigáljuk őket, mint a bűvész a plüssnyulat, hanem hogy lássam, milyen lenne egy közös blog, való-e ez a műfaj (vagy legyen inkább műnem) egyébre, mint személyes panaszkodásokra és észosztásra.

Így született meg valamikor 2005-ben a Cohors 451. A ma idétlennek tűnő szókombináció egy római légiós csapategység-megnevezés és Bradbury/Truffaut regénye/filmje, a Fahrenheit 451 erőltetett összepasszírozásából született. Valami olyasmi lehetett mögötte – ha jól dekódolom akkori önmagam észjárását –, hogy vajon az internetes írás ugyanannyira maradandó-e, mint a Bradbury-disztópiában a Gutenberg-galaxis (azóta amúgy hiszem és vallom, hogy az internet tulajdonképpen Gutenberg 2.0).

Nem lett túl sikeres a kísérlet, talán épp a cohorsjelleg miatt. A blog esetében, ha ez elsőre annyira nem is szembetűnő, a forma nagyon erősen összefügg a tartalommal. Annyira, hogy egyfajta szimbiózist alkotnak. Én pedig egy általam gyártott egyenruhát próbáltam ráhúzni a mások ötleteire. Persze hogy legtöbbjük túl kövér vagy túl sovány volt hozzá. Háborús helyzetben persze a fázó katona ellopja a halott ellenség csizmáját, de a blog alapvetően békés műfaj.

Békés, kivéve, amikor... nos, elég sok kivétel akadt. Az egyik, máig létező probléma (azaz ne hívjuk problémának, hiszen nem az, hívjuk inkább issue-nak) az internet jótékony anonimitása. Jótékony egyeseknek. Másoknak probléma. Tagadhatatlan, hogy romantikus, individuumcentrikus, a szerzőt éltető közegben élünk még ma is, s az internet is az – habár éppenséggel az egyetlen kiskapu lehet az ilyen allűrök levetkezéséhez. Az egyik kérdés szerzői oldalról tevődik fel, hogy ki írja a blogot. Ki az a személyiség? Mennyire azonos azzal a személlyel, aki a „normális társadalomban” (értsd interneten kívül) él, működik stb. A másik kérdés értelemszerűen a másik oldalt érinti, habár a blogolvasó már rég nem az, amit/akit valaha úgy definiáltunk, hogy olvasó. Szándékosan írtam azt, hogy „amit”. Talán még nem tartunk ott, hogy egy álnevet vagy ne adj’isten egy „anonymus”-jelzést „aki”-nek hívjunk. De talán eljutunk odáig is. Ebben a kérdésben eleddig az előbb említett dichotómiából az „anarchia” dominálóbb. Hogy ki olvassa a blogot. És hogy ki az, aki reagál. Ha reagál, ő sem csak olvasó. Hanem ő is írja a blogot, mert a kommentárok annyira a forma részei, hogy tartalommá válnak.

Körülbelül ebben az időszakban születtek meg az első bloggerismerkedések is. Először kicsiben: „Kolozsvárra látogatok, gyere el, igyunk meg egy sört.” Aztán nagyban: „Kolozsvárra látogatok, gyertek el mind, igyunk meg egy csomó sört.” Merthogy egyre többen kezdtek blogot írni, egyre jobban híztak a linkfalak, egyre távolabb kellett lépni, hogy mindenki beleférjen a képbe, s minél távolabb léptünk, annál kevésbé lehetett arcokat megkülönböztetni.

A tudomány fellegváraiban is felfigyeltek a blogra. Nem a műfajra (jó, műnem), hanem a jelenségre. Nem a lehetőséget látták, hanem azt, hogy muszáj róla beszélni. Ez is valami. Meghívtak néhány konferenciára, hogy tartsak előadást a blogokról. Kérdeztem: a blogról vagy a blogokról? Mit tudják ők, csak jöjjek, és tartsam. Mentem, és tartottam. Leginkább az etikai vonzatairól beszéltem, meg a műfajiságáról, hogy milyen sok újdonságot hozhat. Vagy már hozott. Biztosan bennem van a hiba, mert az volt az érzésem, hogy csak azok értették, akik írtak/olvastak blogot. Lehet, hogy ezt a szöveget is csak azok értik (mivel egyre többen vannak, talán nem is akkora baj ez). Azért egy dologra jók voltak ezek a konferenciás meghívások: egyre többfajta kontextusban és fórumon kezdtek beszélni a blogról. Vagy egyelőre csak a blogokról. Azt hiszem, akkor írta le először valaki rólam, hogy bloggerguru. Mert aki konferencián beszél róla, az biztosan guru. Az tudja. Az „qualified”.

Aztán elszaporodtak a bloggertalálkozók, amik épp attól lettek bloggertalálkozók, hogy a blogon lettek meghirdetve, leginkább a többi bloggernek. Először egy-egy nagyobb rendezvény apropóján, „ha már úgyis mindenki ott lesz” alapon, pl. a Félszigeten, aztán egyre inkább autonóm módon, csak úgy, l’art pour l’art. Még egy érdekes vonása van ezeknek a bloggertalálkozóknak: hogy leginkább a blogoszférában történtekre reflektált a társaság. „Emlékszel, amikor te azt írtad, és ez az alak azt kommentálta, hogy élveztem”, stb. A külvilág alig létezik. És miért is létezne: hiszen ezeket a találkákat épp ez a közös érdeklődés köti össze. Az autóversenyző-találkákon is alapvetően lóerőkről van szó, miért beszéljünk bloggertalálkozókon egyébről? Persze nem annyira egyoldalú, mint ahogy most itt olvasható. Mindenféléről beszélnek a bloggerek – hisz épp ezért bloggerek: mindenfélét beleírnak a blogjukba: de a közös pont valahogy mégis a blog. Mint műnem, mint habitus, mint pellengér, mint Szent Hegy.

Aztán megjelentek a „hivatalos” blogok is. Nagyobb részük kiadói, szerkesztői ötletre, közös domainnévvel hostolva, kisebb részük maguktól. A „kitalált”, „megcsinált”, „nem spontán” blogok közül kevesek élték túl. Talán mert hiányzott az alapvető szerzői késztetés (egy jó „producer” ötletgazda felkérése nem helyettesítheti), vagy talán mert túltematizáltak voltak (igaz, egyesek épp azért maradtak meg és fenn, mert tematikusak).

Innen már csak egy lépés a blogringek ötlete. Közelről sem azonos a közös blog ötletével. A blogring egy automatizáló folyamat, amiben megfosztják a szöveget a formától (értsd html-, css-, képes formázástól), és egy közös kalapba rakják bele, ahol egyenruhát kap. Nota bene: a szöveget rakják bele a kalapba, nem a szöveg íróját. A linkre kattintva azonnal megjelenik az eredeti kontextusában is a szöveg, ahogy a blogger megálmodta (vagy éppenséggel nem álmodta meg, és ráhúzott egy meglévő sablont – ez éppolyan sokat mond el a blogról az előbb emlegetett forma/tartalom-szimbiózis kapcsán, mint egy sokat kínlódott saját sablon).

Nemcsak egy blogring van, hanem kettő (Egologo, Web-Cafe). Aki jártas az erdélyi magyar közéletben (mit közélet: élet!), az tudja, hogy ez mit jelent. Téged szeretlek, őt nem, veled tartok, stb. Persze a két blogring nagy része közös, de pont az a néhány hangadó macht der feine Unterschied.

A kérdés: a blogring autoritása mennyire lehet mérvadó? Konkrétan: mennyire tudom én, a blogolvasó vagy most már blogringolvasó lenyelni a ringszerkesztő ízlését, sőt megéri-e nekem? A vicc az, hogy ma mindenki tud csinálni saját blogringet. Gonosz technikai szlenggel: egy rss-aggregátor kell neki. Aztán ő olyan rss-eket (a blogok örökké frissülő formázatlan „hír”folyama) rak ebbe bele, amik neki tetszenek. Akit megun, azt kiveszi. Az újat meg beteszi. A blogringen való ottlevés jelenti-e az azonosulást (főleg a kényes politikai közízlés miatt fontos ez a kérdés) a többi ringtaggal? „Ha őt nem veszitek ki, akkor én megyek”, és társaik.

Blogverseny is volt közben (RoBlogFest 2007). Ez már tényleg nagyon finom etikai, ízlésbéli és sajnos politikai kérdést vetett fel, a legfontosabb nyilvánvalóan a „minek az ilyen verseny egyáltalán?” volt. Ha egyébre nem is, de arra jó volt, hogy feltegye ezt a temérdek kérdést, vagy inkább előtérbe tolja őket. Az olvasó és író viszonyát. Az összehasonlíthatóság és kategorizálhatóság problémáját (bocs: issue). A népszerűség mérhetőségét (hogy az olvasottság nem azonos a népszerűséggel, az itt derült ki leginkább, főleg amikor egy-egy blog nyert valamit a „legjobb” és „legrosszabb” kategóriában is). Egyáltalán a blog mérhetőségét. Itt szembesült sok ember a blog műfajiságával. Hogy nem csak egy technikai nóvum (s persze végül is az, de ez egy másik írás témája). És hát persze a közösség, a közösség, újra. Hogy a blogoszféra kikből áll. Hogyha blogot írok, tagja vagyok-e automatikusan. Közösségépítő ereje van-e a blognak, vagy rombolja azt. Kérdések, kérdések.

Sok dolog átértékelődött a bloggertalálkozók, blogringek és egyáltalán az eltelt idő miatt. Sokan rájöttek, hogy ha minden tizenegyedikes blogot tud indítani, akkor már annyira nem is érdekes. Meg lassacskán átértékelődik a blogírásra és blogolvasásra fordított idő. Hajdanán elég volt motivációnak az, hogy újdonság az egész. Ma már talán nem (kivéve az újszülötteket, of course).

Ma már ki kell tudni választani, hogy mit akar az ember olvasni. És főleg hogy mit akar írni és kinek. Az emberek lusták, szeretik, ha helyettük kiválasztja valaki. Ezért működnek abszurd módon most is a blogringek. El fogunk érkezni a presztízskérdés kivirágzásához – és ez már létezik is fejletlen állapotban. Hogy ti. ki kit linkel, kit hányan olvasnak, ki mérvadó, az utóbbi kettő összefügg-e. És jön az elitblogolás: a csak meghívottak számára.

Én egyelőre abbahagytam a blogolást. Azaz a blogot, a régit, amelynek épp hároméves szülinapján metszettem el a torkát (lásd Hároméves a blog és vége neki, http://nandika.freeblog.hu). Már nem kielégítő. Tudom, hallomásból, tapasztalatból, hogy másokat sem elégít ki (a sajátja). Mindenesetre valami megváltozóban van. A blogos felnőttkor kopogtat. Már ejsze nem gurukra van szükség, hanem jogászokra.


+ betűméret | - betűméret