Korunk 2008 Március
A naplóíró Én
Műfajelméleti vázlat1
Első megközelítés
Valaki tollat ragad, és feljegyzi, mi történt (vele) aznap: ez a napló. A naplóíró Én és egy dátum között szavak teremtette kapcsolat – ennyi elegendő. Abból, hogy ilyen kevés kell hozzá, máris látszik, mennyire határtalan saját (mennyiségi) minimuma és maximuma között, mint a szűkre szabott mondat és a bőven áradó írásos kifejezés lehetősége.
A szűkszavú napló kezdetben egyszerű feljegyzés. Kálnoki Istvántól mindössze harminc sornyi szöveg maradt ránk az 1637–1649 közötti évekből:
„Anno 1637. 20. die aprilis. Adá az úr Isten ő szent felsége az nagyobbik leánykánkat Katót hétfőn ez világra, melyért áldassék az úr Isten neve érette örökkön örökké.
19, Julii kereszteltettem meg itt kőröspataki házamnál tizenhárom hete korán.”2
1646 áprilisában azt jegyzi fel, hogy kőkerítést rakat háza körül. A művelet a következő években is folytatódik, de közben, miként megtudjuk, megjárja Konstantinápolyt. Nyoma van továbbá naplójában annak is, hogy 1648-ban elkezdődik a miklósvári ház építése.
A naplónak ez a fajtája: emlékeztető. Írója eleve azzal a szándékkal műveli, hogy egy feljegyzésre méltó esemény ne vesszen el, hanem megőrződjék, felidézhető, visszakereshető maradjon.
Hasonló szellemben íródott Bánfi György ugyanazon években született naplója:
„(1644) Januarius. 1. Indultam Bonczidáról az fejérvári gyűlésre, mentem az ifiú fejedelem eleiben Gyaluban, ott háltam. – 2. Indultunk el, ebédre Szilvásra, hálni Tordára mentünk. – 3. Tordán voltunk. – 4. Ebédre Fel-Vinczre, hálni Enyedre jöttünk. – 5. Jöttünk Fejérvárra. Rákóczi Sigmond uram az ország népével szép pompával jött előnkben. Vacsorán Toroczkai János és Suki Pál uraméknál. – 6. Ebéden hopmester uramnál Bethlen Ferencznél, vacsorán Bánfi Kristófnál. – 7. Ebéden Rákóczi Sigmond uramnál, vacsorán szállásomon. – 8. Ott voltunk. – 9. Ott voltunk. – 10. Ott voltunk. – 11. Ott voltunk. – 12. Ott. – 13. Ebéd után eloszolván az gyűlés, jöttünk Gyerőfi János urammal Maros-Szent-Királyra Bánfi Sigmond uramhoz. – 14. Hálni Ajtonba Kapronczai uram házához.”3
Bánfi György naplója rendeltetése szerint ugyanúgy emlékeztető, mint a Kálnokié. Attól azonban megkülönbözteti a módszeresség vagy rendszeresség: szerzője nem hagy ki egyetlen napot sem, az 1644-es évnek mind a tizenkét hónapját, annak minden egyes napját megörökíti. Ebben az értelemben teljességre törekszik, bár látnivaló, hogy e teljességnek csakis a maga szabta határok között kíván megfelelni. Följegyez minden nevet és minden házat, ahol megfordult, de (szinte) semmi mást, arra még csak kísérletet sem tesz, hogy egy-egy nap „belső tartalmáról” is tájékoztasson. Mit sem tudunk meg ezért naplójából arról, mi történt a fejérvári gyűlésen, ahogyan arról sem, hogy a főurak házában milyen beszédtémák kerültek terítékre ebéd vagy vacsora közben. A szöveg egyszerre maximális terjedelmű – mivel nincs nap feljegyzés nélkül – ám egyben minimálisra is szabott, lévén, hogy többször is beéri a puszta megjegyzéssel: „Ott voltunk”.
Bánfi naplója jól jelzi a naplóíró helyzetének kettősségét: diárium vezetéséhez elégséges a legtömörebb feljegyzés is, miközben az, ami papírra vethető, valójában végtelen. Nála egy nap – egy esemény, a maga legegyszerűbb voltában, minden részletezés nélkül. De minden napnak van „kifejezett” identitása, akkor is, ha az megegyezik az előzőével, s ennélfogva látszólag üres, tartalmatlan („Ott”). Szövege éppen azért (egyik) paradigmája a naplóírásnak, mert maradéktalanul azonosul annak minimál-feltételével: a napló a nap írásban hagyott nyoma. Ha minimális terjedelemben is, őrzi a lenyomatát annak, hogy a naplóíró (ott) volt. Alany, állítmány (ha kimondatlan is), dátum, helyszín (amely el is maradhat) – a napló szemmel láthatóan az eleven jelenlét műfaja. A tegnapról (vagy éppen a máról) szól, elvégre annak kivonata, de mindig holnapba forduló máról tanúskodik, hiszen az írás pillanata átvezeti a tegnapot a mába. Úgy szolgálja ki a múltat, hogy íróját közben megajándékozza a jelen állandóságának illúziójával: a múlt idejű eseményt feljegyző Én számára a maga élő valóságának igazolása. Az „emlékeztető” napló úgy szól a múltról, hogy egyben a jövőt vetíti előre, az írás tegnapját összeköti az olvasás holnapjával. Megjegyzendő, hogy ez az írásmód, noha a későbbiekben háttérbe szorul, megmarad, mint a naplóírás egyik lehetséges (alap)változata: Thomas Mann például – legalábbis részben – ennek az alapelvnek megfelelően vezette naplóját. (Naplóinak 1918. szeptember 11-én kezdődő sorozata így indul: „Tegnapelőtt vissza a Tegernsee mellől. A ház még takarítatlan, a szőnyegek még nincsenek feltéve”. Vagy másutt: „Délelőtt A varázshegy-hez készített jegyzetekkel foglalkoztam. Közben Richter és Krell telefonáltak, és elmondták, hogy éjszaka megdöntötték a tanácsköztársaságot...”, „Borús idő, meleg szél. Tegnap éjszaka, miután bevettem egy fél tablettát, lámpafénynél aludtam el a fejpárnán, szemüveggel az orromon, könyvvel a kezemben, és csak hat órakor ébredtem fel meglepetten”.4)
Ám a modern naplókat döntően a másik irányban történt elmozdulás jellemzi. Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg:
„Naplót, igazit, azért képtelenség írni, mert reggeltől estig kellene írni. Esemény, még a sivatagi őrhelyen is, sokkal több történik, mint amennyit ugyannyi idő alatt híven papírra tud vetni a leggyakorlottabb író is. Ez természetes. Az élet csak folyamat, csak tartalom. A megfogalmazás tartalom is és forma is.”5
Ez az álláspont a terjedelmében végtelenként tételezett „esemény” nevében vonja kétségbe a sikeres – pontosabban a teljes, kimerítően hiánytalan – naplóírás lehetőségét. Fontos amellett, hogy Illyés – noha ezt nem szögezi le egyértelműen – minden bizonnyal a „külső” eseményt tartja szem előtt, vagyis nem arra gondol, hogy az ember fejében még a sivatag kellős közepén is annyi minden megfordul, hogy azt lehetetlen mind lejegyezni.
Látnivaló tehát, hogy aki naplóírásra adja a fejét, elsőként azzal a kérdéssel kerül szembe: mi az, ami az elmúlt napról feljegyzésre érdemes. A válaszhoz újabb kérdés vezet: ki a naplót író Én? Napló ugyanis akkor van, ha egy személy rendszeresen él az írásbeli kifejezésnek azzal a módjával, amely bárminő – külső vagy belső – történésből írásbeli eseményt konstruál a megőrzés szándékával.
Ki ír naplót?
Egyik utolsó, Délibération (Megfontolás) című írásában Roland Barthes a következő kérdést intézte saját magához:
„Kell-e naplót vezetnem a közlés szándékával? Tudok-e ’művet’ alkotni napló formájában?”6
Gérard Genette felidézi kettejük egyik utolsó találkozását 1979 decemberében. A naplóról beszélgettek, s e beszélgetés emlékére, de egyben Barthes írását is továbbgondolva Genette maga is eltöpreng a napló műfaji mibenlétén. Végül is Barthes vezetett-e naplót vagy sem? Miért foglalkoztatta egyáltalán a kérdés, és mit lehet „töprengéséből” kiolvasni? Genette idézi Barthes írásának első mondatát: „Soha nem vezettem naplót – avagy inkább soha nem tudtam, kell-e naplót vezetnem.” Különös mondat – véli Genette –, mivel logikátlannak látszik, annál is inkább, hogy a Barthes-szöveg így folytatódik: „Néha elkezdem, azután hamarosan abbahagyom –, mindamellett később újrakezdem.”
A naplóírás műfaji kérdése ezek szerint – mondja Genette – a folytonosság. Lehet-e „időnként” naplót vezetni? Természetesen lehet, már csak azért is, mert állandóan nem lehet naplót írni. De azért tudnunk kell, mit jelent az a szó, hogy „időnként”. Ha azt jelenti, hogy „naponta”, akkor minden rendben van, hiszen a „napló” („journal”) szó eleve ezt feltételezi. És ha valaki nem naponta vezet naplót, akkor milyen gyakoriság mellett nevezhető mégis naplóírónak? Erre a kérdésre nincs ugyan szabatos válasz, rávilágít azonban egy fontos felismerésre: naplóírónak nem azt nevezzük, aki több-kevesebb rendszerességgel naplót vezet, hanem azt, aki tervként, „projektumként” vállalja és gyakorolja a naplóírást. „A naplóíró kitartása nem annyira az írást érinti, mint inkább magát a tervet” – vonja le Genette a következtetést, és úgy véli, Barthes „esete” azt példázza, hogy a naplóíró nem kételkedhetik a naplóírás értelmében.7
Barthes egyébként két ízben vezetett naplót. Mindkét alkalommal csupán néhány napig tartott, utána abbahagyta. Valóban nem tudta eldönteni, hogy kell-e naplót vezetnie, pontosabban az, hogy nem tudta eldönteni, magában foglalta a választ: nem kell. E válaszban annak is része lehetett, ahogyan „megfontolása” fölveti a kérdést: szerzője közlésre szánja-e a naplót, továbbá lehet-e a napló „műalkotás” („une oeuvre”)?
A korábban idézett példáknál maradva: nyilvánvaló, hogy a két 17. századi nemesember egyike sem közlésre szánta naplóját, az pedig végképp meg sem fordulhatott a fejükben, hogy feljegyzéseiknek bármi közük lehetne a művészethez.
Merőben gyakorlati célzattal, kizárólag saját használatukra vetettek papírra feljegyzésre érdemesnek vélt adatokat és tényeket. Ha ez a „meder”, amelyben a napló elkezdett csörgedezi, az minek köszönhetően szélesedett ki annyira a későbbiekben?
Történet, történelem
Robin G. Collingwoodtól származik a történelmi esemény „külső” és „belső” oldalának megkülönböztetése:
„Az esemény külső oldalához számít mindaz, ami belőle a testek és mozgásaik terminusaiban leírható: Caesar átkelése egy Rubicon nevű folyón bizonyos emberek társaságában egy adott időpontban, vére kiontása a szenátus épületének padlójára egy másik időpontban. Az esemény belső oldalán azt értem, ami belőle csak a gondolat terminusaiban írható le: Caesar szembefordulása a köztársasági jogrenddel, vagy az alkotmány körüli politikai konfliktus közte és orgyilkosai között. A történész sohasem csak ezek egyikével foglalkozik, kizárva a másik oldalt.”8
Az esemény megismerésére vonatkozó történészi álláspont a naplóíróra is alkalmazható. Szemmel látható, hogy az „emlékeztető” napló íróját kizárólag az esemény „külső” oldala érdekli, a műfaj történetében pedig akkor következik be a nagy fordulat, amikor a „külső” mellett – vagy akár helyett – a „belső”-re terelődik a figyelem. Más szóval: a naplóíró kezdetben – a műfaj egyik változatában – önmaga történésze.
Más műfajoktól eltérően a naplónak nincs „születési dátuma”. Ősei közé számíthatjuk az első történelmi feljegyzéseket, például a római történetírás évkönyveit, azzal a különbséggel, hogy nem a személyes élettörténet, hanem az államélet szempontjából emlékezetes eseményeket rögzítették. Feltehető, hogy az írásbeliséggel együtt a magánhasználatra szánt feljegyzések első kezdeményei is megjelentek.
Jómagam Julius Caesar két történelmi emlékiratát tekintem a napló születési dátumának. Az egyik Gallia meghódításáról szól, a másiknak a polgárháború a témája. Egyik sem a mai értelemben vett napló, de mindkettő több szempontból is eleget tesz az általunk ismert műfaji követelményeknek.
A Feljegyzések a polgárháborúról így kezdődik:
„Mikor C. Caesar levelét átadták a consuloknak, azok a néptribunusok sürgetése ellenére is csak nehezen szánták rá magukat, hogy a szenátusban felolvassák, azt azonban nem sikerült kieszközölni, hogy a senatus megtárgyalja a levélben foglaltakat.”9
Caesar, mint ismeretes, magáról végig harmadik személyben beszél, amivel előadásának eleve a tárgyilagos hitelesség fikcióját kívánja biztosítani. Ez ellentétes a naplóírói konvencióval, mint ahogy szövegét az is inkább a történészéhez közelíti, hogy „mindentudó” elbeszélőként ismerteti a tényeket. Rögtön az első könyv első bekezdésében olyan, összetett játékteret rajzol meg, amelynek minden fontos szereplőjéről (consulok, néptribunusok, Pompeius, saját maga) egyformán jól tudja, mit tett, és miért éppen azt cselekedte. Az események előadása azonban kétségtelenül naplószerűvé teszi a szöveget:
„Este, a senatus ülése után Pompeius magához hívatta a senatusi párt híveit.” (246)
„A következő napokon a Városon kívül ülésezett a senatus.” (248)
„Caesar, amint értesült ezekről a dolgokról, beszédet intézett a katonákhoz.” (248)
„Caesar tehát [...] legiójával Ariminumba vonult, és találkozott a hozzá menekült néptribunusokkal.” (249)
„Közben jelentés érkezett Caesarhoz, hogy Thermus praetor öt cohorsszal bevette magát Iguviumba...” (251)
A római államférfi a datálásban nem használja sem a hónapok, sem a napok nevét. Ettől eltekintve azonban a történéseket időrendben adja elő, és saját belső logikájuknak megfelelően, a szükségesnek ítélt mértékben részletezi is őket.
Ami azonban mindennél fontosabb: Caesar előadásmódja tudatosan ötvözi a cselekvések „külső” tényszerűsének és azok „belső” értelmének ismertetését. Ez utóbbinak nem a lélektani indoklás a formája, még csak nem is az ítélkező gondolkodás menetét regisztrálja, hanem a cselekvést előidéző döntések sorát követi nyomon:
„Caesar elrendelte, állítsanak katonákat...” (253)
„Caesar összekerestette Lentulus szökött katonáit...” (253)
„Caesar a cohorsokat beolvasztotta seregébe...” (254)
„Caesar nagyon fontosnak tartotta, hogy mielőbb elfoglalja a várost...” (256)
„Caesar megvédte az elébe vezetett férfiakat a katonák sértegetéseitől...” (257)
„Caesar kiadta a megbízást, aztán hat légióval Brundisium alá érkezett...” (258)
Hadvezér feljegyzései ezek, aki a történetben lépések és ellenlépések dinamikus folyamatát látja, s e dinamikában a mindig szűkszavú indoklás vagy magyarázat voltaképpen csak összekötő láncszem az események között, míg a lényeg mindenkor maga az események alakulása. Caesar szövegének főszereplője ennél fogva maga a cselekvő személy – mindenekelőtt ő maga – aki átlátja a helyzetet, határoz és végrehajt, és aki éppen a helyesen megválasztott mozdulatnak köszönhetően halad sikeresen előre, mígnem ő lesz véglegesen a helyzet ura.
Elméleti nézőpontból Caesar szövegéről két fontos megállapítást tehetünk. Az első az, hogy Caesar ténylegesen megtörtént eseményekről számol be (történetírói perspektíva). A második: saját személyén keresztül áll jót annak hitelességéért, amit leír (naplóírói perspektíva). A napló szerzője következésképpen olyan történetíró, aki a saját maga által átélteket írásban rögzíti.
Mindamellett Caesar két szövege közül egyik sem napló a szó szoros értelmében, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismeri, nem használja az időtartam napokra történő felosztását. Folyamatosan kezelt idő-fogalmában jut ugyan hely az időhatározóknak, de nem törekszik arra, hogy az eseményeket a naptári idő fogalmaival pontosan tagolja. Ez minden bizonnyal munkamódszerével is összefügg: feltehetően rendszeresen készített jegyzetek alapján dolgozott, amelyeket kiegészített utóbb szerzett információkkal azon személyekről és eseményekről, akikről/amelyekről közvetlen tapasztalata nem lehetett.
A római államférfi szövegeihez sok tekintetben hasonló a Fogságom naplója, amelyben Kazinczy az események után három évtizeddel, 1828-ban összefoglalta 1794-ben történt elfogatásának és börtönéveinek eseményeit. Tőle magától tudjuk, hogy – legalábbis egy idő után – módjában állott jegyzeteket készíteni:
„Én papirost hozaték, és tintát, s reggeli három óta késő estig szüntelen dolgoztam. Bár mindjárt akkor írtam volna meg szenvedésünk históriáját. Mint örvendek most, hogy csak rövid jegyzeteimet is bírom.”10
A szöveg helyenként – például az elítéltek Kufsteinba történő szállítása alkalmával – szigorúan naplószerű:
„Június 22. 1799. tehát útnak indúlánk, kilencen mindöszve [...] Az első szekéren ülének Szulyovszky, Laczkovics és Baranyai, a másikon Szlávy, Szmetanovics, Hirgeist, a harmadikon én, Úza, Újgyörgyi, s én velem Jétzel káplár s Juritek és az öreg Kuderna.
Június 22. – ebédünk Prálicon, hálásunk Mislicen.
23. – Czeswitz – Znaym mellett. – Éjjelre Rötz.
24. – Egenburg, Hadersdorf.
25. – Cremre délelőtt s ott egész nap.
26. – Sankt-Pölten.
27. – Neumark, Amstetten.”11
Másutt feltűnteti ugyan a pontos dátumot, de a bejegyzések között napok vagy hetek telnek el. Tényközlő jellegénél fogva a Fogságom naplója „emlékeztető” típusú szöveg, azzal a kiegészítéssel, hogy olyan „napló”, amelynek végleges változata a megőrzött nyomot helyreállító, kibővítő, röviden kommentáló emlékezet műve.
Kazinczy tudatosan játszik is a múlt és a jelen idősíkjaival:
„Februárius 4. – Beadtam három ívnyi vallomásomat. Imhol némely töredéke, mely emlékemben harmincnégy esztendő után is híven megmarada. Ezt ma írom, 1828. auguszt. 24.”12
Caesar szövegeitől eltérően a Kazinczyé – formáját tekintve – (részben) valódi napló, de – akárcsak amazok – utólagos feldolgozás-véglegesítés eredménye. Abban is egyezik velük, hogy személyesen átélt eseményeknek a szerzőség hitelével, nem saját, későbbi olvasásra szánt, hanem mások okulására előadott leírása.
Az elbeszélő
Az Állam II könyvében a „kifejezés formáiról” értekezve Platón kifejti, hogy amikor a mesemondó vagy a költő előad valamit, azt „vagy egyszerű, vagy utánzás által történő elbeszéléssel” teszi. „Egyszerű” elbeszélésnek azt nevezi, amikor „maga a költő beszél”, és példaként idéz egy részletet az Iliász első énekéből („melyben a költő elmondja, hogy Khrüszész Agamemnóntól a leánya kiadatását kéri”). Az ének további részében azonban – folytatódik Platón gondolatmenete – a költő átadja a szót Khrüszésznek, vagyis „úgy beszél, mintha ő volna Khrüszész”, ami nem más, mint utánzás. Osztályozása szerint tehát a költői mű három formáját alkalmazza az elbeszélésnek: lehet egyszerű elbeszélés (ha maga a költő mond el mindent, mint a dithüramboszban), lehet vegyes (a költő maga is beszél, de utánozza is mások beszédét, példa rá Homérosz eposza), és végül lehet tiszta utánzás (amilyen a tragédia és a komédia, amelyben egyedül a szereplők beszélnek).13
A Poétika gyakran idézett helyén Arisztotelész átveszi a Platóntól származó osztályozást. Ő a költői szöveg előadásának három „módjáról” beszél: 1. „olykor elbeszélve, vagy valami mássá válva, mint ahogy Homérosz teszi”, 2. „mint ugyanaz és nem változva”, végül 3. „mindenkit úgy utánozva, amint cselekszik és éppen valamit végrehajt” (48a19-24).14 Az első az eposznak felel meg, a második annak, amit Platón „egyszerű elbeszélés”-nek nevez, a harmadik pedig a drámai műfajnak. (Zárójelben megjegyzendő: Arisztotelész osztályozása nem a három műnem meghatározásaként értendő, mivel kizárólag az elbeszélő költői szövegekre vonatkozik, a líra nem szerepel ebben a vizsgálódásban.)15
Jóllehet a két osztályozás megegyezik, a két filozófus korántsem gondolkodik egyformán a költészetről. A szemléletük közötti különbség két pontban foglalható össze. Az első az „utánzás” fogalmának használatára, a második a költészet értékének megítélésére vonatkozik. Platón az „utánzás”-t pejoratív fogalomként kezeli. A „más helyett” beszélő költő, vagy a mást „megszólaltató” drámai szereplő a hiteles azonosságot felcseréli a hamis látszattal, ennélfogva ez a művelet elítélendő.
Ezért van az, hogy Platón az ilyen művészetet ártalmasnak nevezi, mivel az, aki kedvét leli az utánzásban, olyanná válik, mint az, akit utánoz:
„Nyilvánvaló tehát, hogy ha aztán egy olyan ember érkezne államunkba, aki képes volna művészetével mindenféle alakot ölteni, és mindenféle dolgot utánozni, s költeményeit akarná nekünk bemutatni, talán nagy tisztelettel öveznénk, mint egy szent, csodálatra méltó és kedves embert, de azért mégiscsak azt mondanánk neki, hogy ilyen ember a mi államunkban nincs, s ilyennek nem is szabad lennie...”16
Platóntól eltérően Arisztotelész szerint a költészet egészében véve „utánzás”, vagyis a költő akkor is „utánzás”-t végez, amikor „maga beszél”, nem pedig másokat beszéltet. Azáltal, hogy ő az elbeszélés mindhárom formáját „utánzás”-nak tekinti, megszűnik a különbség a maga nevében igazat beszélő költő, és a mások személyén keresztül hamisan szóló (a hőseit beszéltető eposz-költő vagy a drámaíró) között.
Ami pedig a költészet értékét illeti, valójában Platón a költőket általában megvádolja azzal, hogy hamisan szólnak, amikor az Állam egy előbbi passzusában hazugnak nevezi Homéroszt amiatt, hogy olyan jellemvonásokat tulajdonít hőseinek, amelyek nem méltóak hozzájuk. Szerinte Homérosz vét, amikor Akhilleuszt haszonlesőnek mutatja, vagy Apollónt becsmérlő szavakat ad szájába, mindezek ugyanis „hazugságok”, amelyeknek az államban nincs helyük, mivel „az ilyen beszéd sem nem istenfélő, sem nem igaz”.17
Arisztotelésznek köszönhető a felismerés, hogy a költői műveknek ez az erkölcsi színezetű platóni megítélése – egy szöveg vagy igaz, vagy hamis – nem indokolt és nem helytálló. Poétikájában nemcsak feloldja a költőt a hazugság vádja alól, hanem meg is emeli művészetének értékét, amikor szembeállítja egymással a történetírót és a költőt:
„Az elmondottakból az is nyilvánvaló, hogy a költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amilyenek megtörténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint lehetségesek. A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek – hiszen Hérodotosz művét is versekbe lehetne foglalni, és semmivel sem lenne kevésbé valami történeti munka versben, mint anélkül – hanem abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnek.”(51a36–51b5)
Az „igaz-hamis” ellentétpár helyett Arisztotelész a „megtörtént-lehetséges” kettősségével áthelyezi a kérdést a művészet másként értelmezett sajátosságának területére, ahol nem az a mérvadó, hogy a mű meséje (müthosz) igaz-e vagy sem, hanem egyedül az, hogy megalkotása eleget tesz-e a költői követelményeknek. Ha pedig eleget tesz, akkor a „valószínűség vagy a szükségszerűség” elvét alkalmazó költői alkotás többet ér a történetírói műnél:
„Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja. Az általános az, hogy milyen személyekhez értelemszerűen milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik [...], az egyedi pedig az, hogy Alkibiadész mit tett vagy mi történt vele.”(51b6–11)
Megtörtént események elbeszélőjeként Arisztotelész egyedül a történetírót tartja szem előtt, holott nyilvánvaló, hogy ez a kategória tágabb. Beletartozik minden olyan elbeszélő is, aki a vele megtörtént eseményeket veti papírra, vagyis minden olyan írásmű, amelyet a szakmai zsargon egy idő óta „Én-irodalom”-nak nevez. Alkibiadész kapcsán Arisztotelész csak arra gondol, hogy róla megírhatják, mit cselekedett, az nem jut eszébe, hogy ezt ő maga is megteheti, ahogyan Caesar tette feljegyzéseiben, hiszen azok csak számunkra szólnak a történelemről, ő saját cselekedeteit foglalta írásba, azt „[a]mit tett és [a]mi történt vele”.
Ebbe a kategóriába sorolható továbbá egy másik, már az antik szerzők által is művelt kifejezési forma, a levél. Ifjabb Plinius episztolái sok tekintetben a későbbi naplók írásmódjára emlékeztetnek. „A Tiberis kilépett medréből, és öles hullámokkal zúdul át az alacsonyabb töltések felett...” – olvassuk egyik levelében, másutt pedig: „Feleségem nagyapja meghívott, hogy látogassam meg birtokán, Amerinában. Mikor körülsétáltam, megmutatták a mélyen lent fekvő Vadimon nevű tavat, egyszersmind néhány hihetetlen dolgot meséltek róla.” Különösen nevezetes az a levele, amelyben beszámol a Vezúv kitöréséről és nagybátyja haláláról:
„Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el flottaparancsnoki tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból.”18
A tényközlő, élmény-beszámoló levél formájában az ókori irodalom a későbbi „személyes napló” fontos műfaji sajátosságait vetítette előre, mindenekelőtt a megbízható, hiteles adatközlésre való törekvést, valamint a múló idő megörökítését az átélt események rögzítése formájában. Azt is mondhatnók: a levél csupán abban különbözik a naplótól, hogy címzettje van, s ha szerzője eleve nem szánja is publikálásra, nem önmaga számára írja, ami – a naplótól eltérően – szigorúbb határokat szab a közlés intim, feltárulkozó, önvizsgáló jellegének, ahogyan az a modern naplóban természetes.
Egy kis tipológia
A történetíróról szólva Arisztotelész egyértelműen azt állítja, hogy „megtörtént” dolgokat beszél el. Tőle eltérően a költő azt énekli meg, ami „megtörténhet”. Ebből a megfogalmazásból azonban nem derül ki világosan, hogyan vélekedik Arisztotelész a költői megjelenítésnek a valósághoz való viszonyáról. Mi a státusa a „megtörténttel” szemben annak, ami „megtörténhet”? Ha erre a kérdésre keressük a választ, a Poétika más helyeihez kell fordulnunk.
A tragédia alkatelemeit rangsoroló fejezetben a következőket írja:
„A tragédia esetében a történeti nevekhez ragaszkodnak. Ennek pedig az az oka, hogy a lehetséges az, ami hihető, mármost, ami nem történt meg, arról még nem hisszük, hogy lehetséges, míg viszont a megtörtént dolgok nyilvánvalóan lehetségesek, hiszen nem történhettek volna meg, ha lehetetlenek lettek volna.” (51b15–19)
Amikor „történeti” nevet mond, Arisztotelész valójában a mítoszok – és az őket versbe foglaló Homérosz – megörökítette hagyományra gondol, hiszen arról, hogy a tragédia-költők hogyan választották meg műveik tárgyát, azt írja: „kezdetben sorra vették a mítoszokat”, utóbb viszont „a legszebb tragédiákat csak néhány családról alkotják meg.” (53a18–20)
Ebből arra lehet következtetni, hogy számára a mitikus hagyomány – történeti hagyomány, vagyis a hagyomány által átörökített nevek (és történetek) valóságosak.
De a filozófus szerint a hagyományhoz nem önmagáért kell ragaszkodni, nem is azért, mert megfelel a „valóságnak”, hanem azért, mert a múltból öröklött történetek felépítésében eleve érvényesül bizonyos ésszerűség és valószínűség – ezek az ő fő szempontjai –, ami azt jelenti, hogy „a hagyományozott meséket nem lehet felforgatni”, a költő nem írhatja át például Agamemnón megbosszulásának történetét úgy, hogy „Klütaimnésztra Oresztész kezétől hal meg” (53b23). Ugyanakkor Arisztotelész felfogása nem köti meg a költői fantáziát, nem kötelezi a költőt a hagyomány szolgai követésére. Az alkotói módszerekről szóló fejezetben olvassuk: „A történeteket (logosz), mind a már kialakítottakat, mind azokat, amelyeket valaki maga alkot...” (55b1–3).
Eszerint a költő vagy azt az utat járja, hogy kész – „már kialakított” – történeteket használ fel, vagy maga talál ki újakat. Ezzel Arisztotelész tág teret biztosít a költői mű létrehozásában a szabad költői képzeletnek.
Ezek után a Poétika a tragédia-költő tárgyválasztását illetően az alábbi képet mutatja:
Történeti hagyomány – történeti nevek – kialakított történetek – megtörtént dolgok. Homérosz eposzai a háborúról szólnak (50a32), és a legtöbb tragédia-költő is Homérosz eposzaiból merítette tárgyát.
Költő alkotta történetek – nem megtörtént dolgok, hanem olyanok, amelyek megtörténhetnek.
Arra nézve, hogy voltaképpen mi is az, ami a költői „utánzás”19 tárgya lehet, a Poétika a következőképpen válaszol:
„Mivel a költő épp úgy utánzó, mint a festő vagy valami egyéb képmásalkotó, szükségképpen mindig úgy utánoz, hogy három létező mód közül az egyiket választja:
vagy olyannak mutatja a dolgokat, amilyenek, illetőleg amilyenek voltak,
vagy olyannak, amilyennek mondják, azokat illetőleg amilyennek látszanak,
vagy olyannak, amilyennek lenniük kell.” (60b8–12)
Az tehát, amit a költői mű megjelenít, kiterjed egyrészt a múltra és a jelenre (a dolgok, amint vannak vagy voltak). De kiterjed továbbá arra is, hogy mit tart a (köz)vélekedés (milyennek mondják/látszanak), valamint, hogy „milyennek kell lenniük” (ez utóbbira Szophoklészt hozza példának). Ebből a felsorolásból a legérdekesebb a második elem, amely valamivel lentebb (61b10) visszatér (az eredetiben prosz ten doxan, a magyar fordítás itt a „közhit” kifejezést használja).
Mindez azt jelenti, hogy a valóságot illetően a művészi megjelenítés mindent megenged, ami művészileg indokolt.
A legjobban a „lehetetlen” fogalmának használata bizonyítja ezt. Amikor Arisztotelész azt írja, hogy „inkább kell választani azt, ami lehetetlen, de valószínű, mint azt, ami lehetséges, de hihetetlen” (60a26), akkor valójában a művészi szerkesztés általa kötelezőnek vélt szabályát állítja fel. Mi a lehetetlen (adunaton)? Nem az, ami ellentétes a valósággal, hanem az, ami ésszerűtlen (alogon). Ezért fordulhat elő, hogy a jól szerkesztett mű a „lehetetlen”-t is „valószínű”-ként tudja elfogadtatni, az pedig, mivel váratlan, fölöttébb hatásos.20
Mindennek vizsgálódásunk szempontjából az a jelentősége, hogy Arisztotelész nézete szerint a költői mű értékének nem mércéje – de még csak nem is szempontja – a feldolgozott tárgynak a „valóság”-hoz való viszonya. Az ekként önállósuló műalkotás művészi kritériumoknak – szerkesztés, érvelés, nyelvhasználat – kell hogy megfeleljen, miután ezt írja elő számára a „cél”: a művészi hatás. Abból, hogy a „megjelenítés” igazsága művészi ismérveknek rendelődik alá, két dolog következik. Egyfelől a költői mű „eloldódik” a valóságtól, megszűnik a valóságra történő közvetlen vonatkoztatása. Másfelől minden olyan írásmű (történetírás, ékesszólás, levél, és persze bölcselet), amelyet nem kifejezetten művészi szerkesztés szándéka hozott létre, kiszorul a „művészi” tevékenység köréből. Ezért mondja Arisztotelész, hogy Hérodotosz versbe szedve is történetíró marad – a történelmet ugyanis nem lehet „művészien” elbeszélni. Amiből egyúttal az is következik, hogy a „megtörténtek” egysze-rű előadásának – minthogy az a valóságról szól – nincs köze a költői mű számára érvényes „szükségszerű” és „valószínű” kategóriájához. A művészi/nem művészi határvonala nem a fiktív/nem fiktív különbségében, hanem a (művészien) szerkesztett/nem szerkesztett ellentétében rejlik.
Végül ismét hangsúlyoznunk kell, hogy Arisztotelész fejtegetéseiben egyáltalán nem jelenik meg az Én-irodalom. Sem az, amelyet „alanyi költészetnek”, lírának nevezünk, még kevésbé az Én-irodalom prózai változata, a „megtörténtek” elbeszélése – amely műfajként még nem is létezik.
Ami viszont a platóni-arisztotelészi megközelítés különbségét illeti, arról most csak annyit, hogy az időszámításunk szerinti első századok keresztény gondolkodói újraírják ezt a felosztást, és lényegében visszatérnek a platóni nézetekhez. Vagyis felélesztik a művészetről való gondolkodásban az igaz/hamis ellentétpár ismérvét. Ágoston azért tör pálcát az antik színház felett, mert kitalált történeteivel rossz irányba tereli az „irgalmas részvétet”:
„...nyomorúságos fejjel a fájdalmat szerettem akkor. Sőt kerestem, hogy valamin bánkódhassak. Idegen, költött, megjátszott bajokban olyankor tetszett a színész szerepe, mélyebb hatást akkor gyakorolt reám, ha a szememből könnyeket is sajtolt.”21
Macrobius pedig így vélekedik az ókori komédiáról és regényről:
„A meséket, amelyeknek a neve is utal a hamisságra (fabulae, quarum nomen indicat falsi professionem), vagy a fülek gyönyörködtetésére találták fel, vagy a jóra való buzdítás végett. Gyönyörködtetnek a komédiák is, amelyeket Menandros vagy követői adattak elő, de a fiktív szerelmi történetekkel zsúfolt elbeszélő művek is, amelyekben nagy gyakorlatra tett szert Arbiter, és meglepő, hogy Apuleius is játszadozott e műfajban. A meséknek eme egész műnemét, mivel egyedül a fül gyönyörködtetésére szolgál, a bölcseleti értekezés átirányítja a saját szentélyéből a dajkák bölcsőihez”.22
Az igencsak „valóságközeli” antik komédia és regény épp e jellegének köszönhetően minősül újra – platóni értelemben – „hamis”-nak, „dajka-mesének”.
Személy és szubjektum
A modern filozófia és a tudomány három irányból nyújt támpontot az Én-irodalom megközelítéséhez. Az első a szubjektivitásnak mint olyannak a meghatározása. A második az Énnek történetként való meghatározása. A harmadik a kultúra által kimunkált szellemi eljárásoknak a készlete, amelyek birtokában az Én képessé válik önmaga megismerésére, és – ha ez a szándék is társul hozzá – irányítására.
Émile Benveniste francia nyelvész szerves összefüggést tételez a nyelv és az Én között. „Az ember a nyelvben és a nyelv által konstituálódik szubjektumként, mivel valójában egyedül a nyelv az, ami a maga valóságában, vagyis a lét valóságában megalapozza az ’ego’ fogalmát.”23 A szubjektivitás nyelvi alapja az Én-t mondó személy, aki a nyelvben önmagát tételezi, s ezáltal alkalmassá válik a dialógusra a Te névmásnak megfelelő másik-kal. Ennek az elméletnek a fényében a naplóíró Én önmagával folytat párbeszédet, vagyis monologizál, ami nem azt jelenti, hogy kiiktatja magát a nyelvi közlés dialogikus viszonyából, hanem mindössze azt, hogy e viszonyt egyelőre, a választott kifejezési formában önmagára korlátozza.
Paul Ricoeur a „narratív azonosság” fogalmával jelöli a szubjektivitásnak, mint folyamatos identitásnak a mibenlétét: „A ’narratív azonosság’ kifejezésen az azonosság azon formáját értem, amelyre az ember az elbeszélő funkció révén tehet szert.”24 A latin idem és ipse szavakkal jellemezve az Énben kétféle „azonosság” valósul meg: egyfelől az „ugyanaz”, a „tökéletesen hasonló”, az „időben változatlan”, másfelől az „őmagaság”, a „másik”-tól való eltérés értelmében, mely utóbbi nem sugallja az Én változatlanságát. E megkülönböztetés különösen termékenyítő lehet a (modern) naplóíró-Én vizsgálatában, hiszen az éppúgy lehet önmaga idem-jének, mint ipsé-jének krónikása, de így vagy úgy feltétlenül játékba hozza mindkettőt.
Végül harmadik támpontunk Michel Foucault munkássága. A szubjektivitás európai történetét tanulmányozva ő hívta fel a figyelmet arra, hogy előbb a hellenizmus korában, majd a császárkori Rómában a politikai viszonyok változásának hatására megváltozott a személyes magatartást irányító normák rendszere, kialakultak az „önösség” különféle elvei és technikái a közönséges önzéstől a magánélet felértékelődéséig. Ebben a folyamatban megváltozott az ember viszonya saját személyéhez, beleértve azt is, hogyan lett az Én a megismerés, az elemző megfigyelés és irányítás tárgya. A „helyes élet” művészetének már a görög bölcselet is nagy teret szentelt. E törekvés a későbbiekben fölerősödött a sztoikus filozófiában és a hatását tükröző irodalmi művekben.25 Ennek az irodalomnak az egyik kiemelkedő példája Marcus Aurelius Elmélkedései. Nem napló –, habár olyan, mintha az lenne. Nézőpontunkból ennek az a jelentősége, hogy érzékelteti: az Én-irodalom megjelenése nem kötődik annyira szorosan a keresztény kor Én-tudatához, ahogyan azt témánk némely kutatója állítja. Az esemény „külső” vetületéről már a görög-római ókorban átirányul a figyelem a „belső”-re.
JEGYZETEK
1. Részlet egy nagyobb tanulmányból.
2. Kálnoki István jegyzetei. In Erdélyi Történelmi Adatok, IV kötet, Kiadja az Erdélyi Múzeum Egyesület. Szerkeszti Szabó Károly. Kolozsvár, 1862. 154.
3. Bánfi György naplója. 1644. i. m. 119.
4. Thomas Mann: Naplók I. 1918–1921, 1933, 1939. Európa Könyvkiadó, Bp., 1988. 7., 80., 381.
5. Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946–1960. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987. 425.
6. Roland Barthes: Délibération. In Oeuvres complètes, Seuil, Párizs, 1995. III K. 1004–1014. (kiemelés az eredetiben)
7. Gérard Genette: Le journal, l’antijournal, In Figures IV Seuil, Párizs, 1999. 335–345.
8. Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. Gondolat, Bp., 1987. 273–274.
9. Iulius Caesar: Feljegyzések a gall háborúról. A polgárháborúról. Magyar Helikon, Bp., 1974. 245. (A további idézetek után zárójelben jelölöm az oldalszámot).
10. Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. In Művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., I. 455.
11. I. m. 489.
12. I. m. 431.
13. Platón: Állam. In Összes művei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1984. III 166–169.
14. Arisztotelész: Poétika. PannonKlett kiadó /h. n./ 1977. Fordította Ritoók Zsigmond.
15. Erről bővebben lásd Gérard Genette: Fiction et diction. Seuil, Párizs, 1991.
16. Platón, i. m. 178.
17. Platón, i. m. 162.
18. Ifjabb Plinius: Levelek. Európa Könyvikadó, Bp., 1966. 391, 398, 271.
19. „Utánzás” helyett a Poétika kétnyelvű, kommentált francia kiadása a „megjelenítés” („représentation”) kifejezést használja. Lásd Aristote: La Poétique. Le texte grec avec une traduction et des notes de lecture par Roselyne Dupont-Roc et Jean Lallot. Préface de Tzvetan Todorov. Seuil, Párizs, 1980. 17–21.
20. Könyve ötödik, a „Topiká”-nak szentelt fejezetében Curtius külön alfejezetet szentel a „lehetetlen” (adunata, impossibilia) toposzának az antik és a középkori irodalomban. L. Ernst Robert Curtius: Literatura europeanã şi Evul mediu latin. Ed. Univers, Buc., 1970. 115–120.
21. Aurelius Augustinus: Vallomások. Gondolat, Bp. 1987. 75.
22. Macrobius: In somnium Scipionis 1, 2, 7–8. idézi Adamik Tamás: Római irodalom az ezüstkorban. Seneca Kiadó, /h. n./ 1994. 164–165.
23. Émile Benveniste: De la subjectivité dans le langage, in Problèmes de la linguistique générale. Párizs, Gallimard, 1966. Magyarul: Szubjektivitás a nyelvben. In Bókay—Vilcsek—Szamosi—Sári (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 60.
24. Paul Ricoeur: A narratív azonosság. In Thomka Beáta (szerk.): Narratív pszichológia. Kijárat Kiadó, Bp., 2001. 15.
25. Michel Foucault: La culture de soi, Soi et les autres, in uő : Philosophie. Anthologie. Gallimard, Párizs, 2004. 735–771, 772–784.