stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Blogirodalom


Gagyi Benedek

 

Habár sok irodalmi alkotás megtalálható az interneten, úgy érzem, ez nem újítás, hiszen ugyanezekhez a művekhez hozzáférhetnénk könyv formában is. De van valami az interneten, ami csakis itt jöhetett létre, egy ilyen sok, egymástól nagyon különböző embert egybefogó hálón, és ami ha nem változtat is meg mindent gyökerestül, amit az irodalomról ma tudunk és gondolunk, mindenképpen hozzáad valamit. Az internet azon szüleményéről beszélek, mely internethasználók ezreit vonzza a képernyők elé, hogy írják vagy olvassák az internetes irodalom legfőbb képviselőjét, a blogot.

Sajnos a blogolás minden aspektusát, minden formáját nem tudom tárgyalni, mivel nem vág a témába, és amúgy is nehezen megragadható, hiszen nagy sebességgel, kiszámíthatatlanul fejlődik, egyre több felhasználót gyűjtve maga köré. A sok felhasználó a saját ötleteivel, az egyéni stílusával nagyon szerteágazóvá teszi a már meglévő sok blogfajtát. Gondolok itt a fotó- és videoblogoktól a versblogokon és a gasztronómiai blogokon át a teljesen filozofikus vagy a lehető legprofánabb, vicceket tartalmazó blogokig.

Dolgozatomban a blog meghatározása után azt vizsgálom, hogy milyen is egy blogregény. Vizsgálom az internetre jellemző író-olvasó viszonyt, majd a blogolvasók körében leggyakrabban felvetődő kérdést, hogy ki is írja az általuk olvasott műveket. Végezetül néhány példán bemutatom a blogolás sokszínűségét.

 

Mi a blog?

Egy blogíró, Fülöp Lóránt szerint: „a blog az excentrikus, magamutogató, alkotni és közölni vágyó emberek sarka, ahol mindenki leírhatja, mi fáj, illetve mi a legszebb az életben... Na nem napló, mert az köztudottan bőrkötésben van, lúdtollal és tintával írják. És az csak a miénk. A blog pedig egy egész közösségé... Azé, aki éppen rá-klikkol és elolvassa... Ugyanúgy, ahogyan a virágokat is leszakítjuk... Ott van a mezőn, és sokszor a legszínesebb ragadja meg a fantáziánkat...”

A blog (más néven weblog vagy webnapló) olyan nyilvános internetes oldal, ahol dátummal és pontos időponttal ellátott bejegyzéseket olvashatunk. A blog legfontosabb célja írójának szubjektív, szabad és teljesen cenzúrázatlan önkifejezése. Kezdetben ez egyszerű webes naplót jelentett. Mivel ezek nagy népszerűségnek örvendtek (egyes blogok napi tízezer olvasót is vonzottak), sok blogger (blogot vezető, ide író személy) egyre kevesebbet írt saját életéről és egyre többet az őt körülvevő (őt nem feltétlenül közvetlenül érintő) közéleti eseményekről, megőrizve az erőteljes szubjektivitást. A hasonló témákról írók kisebb közösségeket, csoportos blogokat hoztak létre, melyek sokszor teljesen nélkülözték a magánélet mozzanatairól való beszámolást, csakis az adott témára koncentráltak.

Mivel a legtöbb blogon az egyszerű látogató is hagyhat bejegyzést, általában olvasói vélemény formájában, ezért sokszor heves viták (blogviharok) alakulnak ki egy adott témában. Ilyenkor a sok hozzászólás mellett rengeteg információ is összegyűl linkek, hivatkozások formájában. Ugyanakkor az ilyen viták körül gyakran közösségek alakulnak ki, melyeknek tagjai gyakran olvassák a blogot, olvassák mások bejegyzéseit és hagynak bejegyzést az adott, folyamatosan bővülő témával kapcsolatban (például politika).

Napjainkban gyakorlatilag bármilyen témában találhatunk blogokat. Ezeket általában független személyek írják, de az is előfordul, hogy egyes lapok újságírói vezetnek blogokat, ahol olyan írásokat publikálnak, melyek esetleg nem találnak az adott újság arculatához, esetleg túl szubjektívek, vagy valamilyen más okból nem jelennek meg az adott lapban.

Nagyon népszerűek továbbá a közéleti szereplők, sztárok blogjai, például rekordot döntött J. K. Rowling írónő, a Harry Potter-sorozat szerzőjének blogja. Az utolsó Harry Potter-regény befejezése körüli napokban egy óra alatt több mint huszonötezren látogatták az oldalt.

A sok különböző témájú blog között ma is a leggyakoribbak az eredeti témát, vagy-is a naplóírást művelők, és talán ezek járnak a legközelebb az irodalmisághoz. Természetesen nem csak az irodalmi értelemben vett naplóírásra kell gondolni. A blogírók sokszínűsége, eltérő műveltsége és érdeklődése miatt még az önéletíró témájú blogok is nagyban különböznek egymástól. Az emlékiratos jellegűektől a klasszikus értelemben vett naplókon át egészen a vallomásosokig (melyek esetenként nem Istenhez, hanem valamely más égi hatalomhoz vagy esetleg egy egekig magasztalt személyhez szólnak). Akárcsak az irodalomban, itt is alaposan kihasználják a lehetőségeket: olvashatunk félig vagy egyáltalán nem valós blogokat, hasonlókat Goethe Wertheréhez (érdekes, hogy az egyik blog, amely elsők között lépte át a tízezer látogatót egy nap alatt, egy olyan, félig fiktív blog, melynek témája, akárcsak Az ifjú Werther szenvedéseié, az öngyilkosság volt; sajnos ez a blog ma már nem olvasható), sőt a klasszikus önéletírás-típusoktól egészen elrugaszkodottakat is, melyek bár a témát és az időszakos, dátummal ellátott írásokat megőrzik (a blogok formájából adódóan), formailag teljesen elrugaszkodottak, egyediek, akárcsak Mikes Kelemen műve, a Törökországi levelek. A Törökországi levelek más szempontból is szerencsés példa. Ha az ember nem folytatásos regényt blogol, és ha nem szokott naponta több órát blogírással tölteni, akkor mintegy magától kialakul a Mikes leveleire jellemző anekdotikus, a nyelvvel játszadozó, csattanóra kiélezett stílus.1 Azért merem azt mondani, hogy szinte magától, mert jó pár blog elolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy akik következetesen írnak blogot, de nem túl hosszúakat, és még a minőségre is próbálnak odafigyelni, azok előbb vagy utóbb ennél a stílusnál kötnek ki, hiszen így lehet a legélvezetesebben olvasható szövegeket létrehozni, ugyanakkor valószínűleg írni is kellemesebb az ilyen bejegyzéseket.

 

Blogregények

Félig fiktív blogregények

A félig valós blogok esetében nagyon ritka az olyan, melynek olvasója pontosan meghúzhatja a határokat valóság és fikció között, sokszor nem is gyanítanánk, hogy nem valós a blog, ha ezt maga az író nem cáfolná meg. Jó példa Man from Babylon blogregénye (http://blogregeny.blogter.hu), mely a saját szavaival élve „Egy szerelmi történet, amelyet az élet írt, az én klaviatúrámon. Szereplői kitalált személyek, a valósággal való megegyezés kizárólag a véletlen műve... Vagy az enyém.” Az ilyen blogok esetében talán a legérdekesebb kérdés, hogy mi a szerző célja. Az önelbeszélésen, az öndokumentáláson vagy a fikcióalkotáson kívül lehetséges még az önigazolás is mint cél. Hogy a fenti blogot használjam példának: Man from Babylon egyes bejegyzésekben elárulja, hogy a műve tulajdonképpen a saját élete. Az alábbi idézet a regény harmadik részének előszavából származik: „Mivel a Blogregényt az Élet írta, és én csak gépelem némi késéssel, így történhetett meg az, hogy eljutottam egy olyan pontra, ahol már fájt leírni a régi emlékeket. Ekkor volt vége az első résznek. A végefikciók címet viselő szösszenetek ezeknek a napoknak a termékei. Nem sokkal később – váratlanul – elkezdődött a második rész is, de akkor épp a bloghoz voltam hűtlen, így abból egy sor sem került még leírásra. Viszont az Élet elkezdte írni a harmadik részt is, és most ezzel nem akarok lemaradni.” Ugyanakkor az alábbi idézettel igazolom, hogy ez a blogregény számára nemcsak önelbeszélés, hanem valamilyen formában öndokumentálás is: „A Blogregény nem lesz kívánságműsor, tehát a megtörtént eseményeket a közhangulat ellenére sem fogom megváltoztatni.” De akkor miért ad más neveket a szereplőknek? És miért ír nyilvánvalóan fiktív, egymástól teljesen különböző befejezéseket az első regényéhez? Nyilván a már említett két cél mellé bejön a fikcióalkotás is. Látszik, hogy a befejezések közül egyik sem a valós, de érdekes belegondolni, hogy „mi lenne, ha...” Vagyis a fikcióalkotás ezen a szinten már élvezetté válik. És habár jelen van a fikció, az elsődleges cél mégis az önelbeszélés és az öndokumentálás, sőt ez esetben az önigazolás is. A leírt történetek mind egy-egy nagyon komoly és nehéz döntés körül forognak (válás, család, szerelem stb), az író mintegy igazolja a saját álláspontját, hogy mikor döntött jól, beismeri, mikor nem, így néhol emlékiratra emlékeztető részeket alakít ki.

A fentiekben egy példán keresztül tárgyaltam az önéletíró témájú blogok céljait, ezen célok keveredését egy adott blogon belül. Talán ez a lényeg, talán ez a blogolás varázsa, hogy valamelyik cél mindig aktív marad, vagyis ha a bloggernek épp nincs kedve magáról írni, de azért meg akarja őrizni az aznapi gondolatait, érzéseit, hogy később újra elolvashassa, akkor is tudja folytatni a megkezdett művet, vagy fordítva. 

 

Teljesen fiktív blogregények

A titokzatosság a „hivatalosan” teljesen fiktív regények esetében is jelen van, hiszen egy a valóságtól még annyira elrugaszkodott blogregénybe is, mint az Inamorati (http://inamorati.freeblog.hu), mely vámpírok életét írja le a 18. századtól napjainkig (és nem mellékesen a HVG magyar hetilap által alapított blogok versenyén dobogós helyezést ért el), valószínűleg bele vannak oltva az író saját élettapasztalatai, de lényegesen finomabban, árnyaltabban, mint a félig fikciós művekben (akárcsak a klasszikus irodalomban). Az Inamorati másik érdekessége a formája, hiszen azonkívül, hogy minden fejezet mellett megtalálható a dátum, amikor a blogger feltette az oldalra, teljesen eltér az általános, teljesen fiktív blogregénytől. A megszokott regényben a történet egyes szám első személyben íródik, és egy adott szereplő szemszögéből mutatja be a történteket, az irodalmi napló, az emlékirat és a vallomás elemeit keverve. Az Inamorati viszont egyszerre három szereplő (Dante, Jeremi és Sarah) szemszögéből, az idősíkokkal játszadozva (néha visszaemlékezve évszázadokkal korábbra, néha jelen időben) beszéli el az eseményeket. Habár betart sok szabályt, melyek elengedhetetlenek a fantasy irodalomban (teljesen, meredeken új dolgok, társadalmak megteremtése, melyekben ugyanakkor vannak az olvasó számára ismerős szituációk, társadalmi problémák; jó és rossz oldal hőseinek szereplése és összecsapása; a történetben a kitalált világ teljes bemutatása stb.), mégis megmarad a „blogos” hangulat abból adódóan, hogy kis részleteket olvashatunk naponta, hogy néha egy részlet alig kapcsolódik a történethez, csak egy elmélkedés a halandókról, vagyis tulajdonképpen saját világunkról egy kinti nézőpontból figyelve.

Az Inamoratiról tehát elmondhatjuk, hogy egy blogon íródott, ennek előnyeit kihasználó, de ugyanakkor klasszikus fantasy regény.

Persze az Inamorati csak egy a rengeteg blogregény közül. Vannak a valóságtól nem ennyire elrugaszkodott művek, melyek a klasszikus irodalmi regények és a félig fiktív blogregények között mozognak, de egyik blogon íródott műből sem hiányozhat az igazi blogos hangulat.

 

Író-olvasó viszony a blogtérben

Mint azt már említettem, a blogok teljesen publikusak, bárki olvashatja őket. Ugyanakkor a hagyományos irodalommal és publicisztikával ellentétben itt az író-olvasó kommunikáció nem annyira egyoldalú, mivel az olvasónak lehetősége van az egyes blogokon kommentárokat hagyni az adott témával, bejegyzéssel kapcsolatban. Így alakulhatnak ki a fent már említett blogviharok, de az olvasók közötti beszélgetéseknél, vitáknál jóval fontosabb kommunikáció: az író és az olvasó közötti. Gondoljunk csak legegyszerűbb példaként egy folytatásos blogregényre. Mivel az olvasó nem egy befejezett történetet kap kézhez, lehetősége van véleményt nyilvánítani egyenesen az írónak minden egyes új rész után, így gyakorlatilag hozzájárul a mű folytatásához: rámutat ellentmondásokra, jó és gyengébb részletekre, ötleteket ad. Ugyanakkor maga a tény, hogy hagy egy bejegyzést, igazolja, hogy olvasta az addig elkészült részeket, és ezzel tulajdonképpen az írót bátorítja a további írásra.

 

Ki van a blog mögött?

A blogot nagyon ritkán szokás valódi névvel aláírni. Mikor egy teljes nevet (keresztnév és vezetéknév) látunk aláírásként, akkor sem lehetünk biztosak, hogy valódi-e. De miért ez a rejtőzködés?

Sok blogban olyan titkokról olvashatunk, melyeket a blogger még talán legközelebbi barátainak, rokonainak sem mond, mondott el. Ezek általában nagyon súlyos dolgok, melyeket tényleg nehéz valakivel szemtől szemben megosztani, de ugyanakkor nehéz elviselni is nap mint nap, anélkül hogy kiadnánk magunkból. Ez komoly dolog, hiszen néha egy pszichológiai terápia nem(igen) áll másból, mint beszélgetésből, ahol a beteg elmondja például legmélyebb félelmeit, és azzal, hogy elmondta hangosan, kiadta magából, máris megkönnyebbül. A blog is valahogy ilyen: ha már senkinek nem mondhatom el a problémámat, elmondom mindenkinek! Annál is inkább, mivel a blogok esetében ezekre jó eséllyel visszajelzést is kaphatok az olvasóktól a blogon hagyott bejegyzések formájában, vagyis nemcsak kiadtam magamból, hanem még jó tanácsra, bátorításra is számíthatok olyan embertől, aki előtt nem szégyellek semmit, hiszen nem is ismer (valahol itt rejtőzik a csetprogramok népszerűsége is).

Persze nem feltétlenül a szégyenletes titkok miatt szokás álnév mögé rejtőzködni. Egész egyszerűen ez ad olyan biztonságérzetet, hogy az ember a lehető legszubjektívebb lehessen, hogy nyugodtan leírhasson bármit, amit gondol. Az is előfordulhat, hogy a szerző nem mást „titkol”, mint irodalmi ambícióit.

 

Érdekes blogok

Politikusok is írnak blogokat. Ezeknek sokféle szerepük lehet: az olcsó kampá-nyolástól (hiszen jóval olcsóbb az internetes tárhely, mint a tévés reklám, ráadásul kötetlenebb is) egészen az emlékiratokra emlékeztető önigazolásig. Jó példa Gyurcsány Ferenc blogja: http://blog.amoba.hu/

 

Rengeteg, híreket ismertető és magyarázó blogot olvashat az internetező. Viszont annál kevesebbet, melyek szigorúan csak álhírekkel foglalkoznak. A hírek kifigurázása már régóta divat a tévés műsorokban, ahol politikusok beszédeit úgy vágják össze, hogy egészen más értelmet kapjanak, vagy más módon forgatják ki ezeket. Mégis antizetor blogja valahogy kellemesen lepi meg az olvasót, hiszen azokból az eseményekből csinál (legtöbbször nagyon jó) viccet, melyek amúgy nagyon is komolyak, és ez különlegesen groteszk humort eredményez. A blog címe: http://hurkamunka.freeblog.hu

 

Az anonim blogok között talán a legszélsőségesebb a „gyóntató”. Azt hinnénk, hogy senkin sem segít, ha valahova leírja egy olyan problémáját, bűnét (vagy valami más negatív dolgot) a lehető legszigorúbb anonimitásba burkolózva, melyet amúgy senkinek sem mondana el, a visszajelzés nélkül. Ez a blog azonban bizonyítja, hogy igenis van értelme, legalábbis a rengeteg vallomásból erre következtethetünk. Itt lehet vallomást tenni: http://gyontato.freeblog.hu/

 

A közéleti személyek blogjai általában pénzért, nem személyes élvezetből íródnak, mély nyomot hagyva a blogok minőségén (és mély kétségeket az olvasóban, hogy ezt vajon tényleg ő írta). Üdítő példa az Emilrulez! zenekar blogja, mely teljesen egybevág a zenekar stílusával, általános üzenetével. A zene mellé a kellemes kis kiegészítő olvasásához csak el kell látogatni ide: http://emilrulez.blogspot.com/.

 

Az utolsó blog, melyet ajánlani szeretnék, kitűnően illusztrálja a dolgozatomban annyira hangsúlyozott blogtulajdonságot, hogy a blogokban bármi kombinálható bármivel. Fülöp Lóránt blogja a fotóblog és a filozofikus blog keveréke, melyben az általa készített (amúgy fotóművészetileg is értékes) képeket metaforaként – és nem illusztrációként – kezeli, értelmezi. Különleges, egyedi, mindenképpen érdemes elolvasni itt: http://www.fuloplorant.blogspot.com

 

Természetesen a blogolás divatja továbbra is alakulásban van. Ez a fejlődés előre megjósolhatatlan, hiszen a folyamatot befolyásoló tényezők, az írókat és az olvasókat körülvevő világ is változik. Újfajta szükségletek jönnek létre, újfajta kapcsolatok és újfajta fogyasztás.

 

JEGYZET

1. Nagyon jó példa a következő anekdota marika blogjából: http://ricoka.blogspot.com/2007/09/finn-bartkozsi-trtnet-tegnap-egy.html: „Tegnap egy biciklijavító műhely előtt hasra estem. Ha már ott volt a műhely, és úgyis kirakatbámulás miatt történt az egész, bementem, hogy csavarják helyre a kormányt. Fizetni nem kellett, de a pulton volt egy malacpersely kávé-adományoknak, bedobtam oda valami aprót. Mondja a bácsi, a szomszédban bolíviaiak árulják a kávét, oda jár, ebből is ott fog kávét venni. Szeret oda járni, mert spanyolul beszélgetnek. Kérdi, tudok-e spanyolul. Nem. Hát akkor honnan jöttem. Mondom, s az okot is, hogy miért. Közben nyugtázza, hogy a gumifogantyút ki kell cserélni, de csak a szomszéd utcában árulnak pont olyat, mint ami nekem kell. Mondom, gyorsan elszaladok, addig itt hagyom a virágcserepeimet és a csokrot. Beleegyezik.

Mire visszaérek, a műhely zárva, az ajtón egy cetli, hogy a szomszédban keressék, kávézik. Utánamegyek. Kicsi apró hely, néhány asztal, a pultnál egy lány unottan keresztrejtvényezik, a bácsi szürcsöli a kávéját. Kérdem, leülhetek-e melléje. Igen, ha nem sietek nagyon. Nem sietek. Ülünk egymás mellett, én a virágjaimra várok, ő talán arra, hogy mondjunk valamit.

Ő kezdi. Az előbb egyik szót rosszul mondtam, ugye nem baj, ha kijavít. Nem, dehogy. Mert ő senkit nem szokott kijavítani, de én talán örülnék neki. Örülök is. Pedig szépen beszélek, azt mondja. Hogy ő nem is tud fogalmazni, még azt sem tudná elmondani szépen, hogy mi történt a múlt pénteken. Mondom, én sem tudom megjavítani a biciklit. Nevetünk. Kérdi, ha romániai, ortodox vagyok-e. Nem. De vallásos-e. Nem tudom, kicsit, igen, vagyis hiszek Istenben. Hogy szerintem mi a feladatom Finnországban. Zavarba jövök, nem tudok mit mondani. Hát talán az, hogy elrontsam itt a teljes bicikliállományt. Nevet. Nekem meg az, hogy megjavítsam. Nevetek én is.

Odaköszön spanyolul a lánynak, átmegyünk az ő boltjába, ideadja a virágokat, és megegyezünk, hogy majd integetek, ha erre járok.”

*Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2007-es Irodalom és internet című pályázatának díjazott írása.


+ betűméret | - betűméret