stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Duna-napló


Dunajcsik Mátyás

 

Az alább következő naplójegyzetek 2007 szeptemberében készültek, mikor az Odyssée du Danube (Dunai Odüsszeia) nevű nemzetközi projekt keretében alkalmam volt mintegy százhúsz zenész, költő és színházi ember társaságában végigutazni a Dunán a Theodor Körner nevű folyami sétahajón, melynek egyébként – a körülmények furcsa összjátéka – mintegy húsz évvel korábban a tulajdon nagyapám volt a kormányosa. Kéthetes utunk során a következő városokat érintettük: Bécs, Pozsony, Budapest, Belgrád, Turnu Severin, Cetate, Szvistov, Bukarest-Giurgiu. Jómagam a hajó fedélzetén szervezett nemzetközi estsorozatban vettem rész, mely Költészeti Maraton címmel a részt vevő országok kortárs költészetének kölcsönös megismerését célozta.

Az eseménysorozatról bővebb információ található a http://odyssee.unbateaupourlapaix.org/ webcímen; az utazásra többek között Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című Duna-könyvét is magammal vittem – az innen vett idézetek oldalszámait HH betűvel jelölöm. A napló teljes terjedelmében, fényképekkel és videókkal kiegészítve megtalálható a Litera.hu internetes portál archívumában.

 

10–11. nap: Turnu Severin – Cetate

„Egy magyar költő, ah, milyen elbűvölő, bizonyára nem beszél franciául” – villantotta felém leglefegyverzőbb protokollmosolyát a belgrádi francia nagykövetné, mikor bemutattak minket, majd zavartan pislogott, amikor felvilágosítottam az ellenkezőjéről. Szerencsére másodperceken belül elsodródtam mellőle s ezzel együtt, érthető módon, bizonyára az emlékezetéből is örökre kitörlődtem, hiszen hamar felgyorsultak az események a nemzetközi állófogadások táncrendje szerint: gyümölcslevek, vodkák, martinik, gyanús színű koktélok széles szájú poharakban (a pincér szerint a nagykövetné saját receptje), majd változatos apróságok az ezüsttálcán, sajtkrémmel töltött miniatűr paradicsomok, pástétommal megkent kenyérkék, tonhalkrémes kekszek és miegymás, hozzá pedig az elkerülhetetlen üdvözlő szavak, a Francia Köztársaság, a Theodor Körner csapata, a világbéke és a nemzetek feletti testvériség nevében.

Körülöttünk hallgatag szláv szépségek, a helyi frankofón kulturális élet előkelőségei bizonyára, akiket elcsábítani talán csak egy pillanat műve lett volna: odalopózni mögéjük egy pohár száraz pezsgővel és a fülükbe búgni: Parrrlez-moi du spleen de Belgraaade. (Szabó Lőrinc-es fordításban: Beszéljen nekem a fájó Belgrádról!) De mivel sem a hallgatag szláv nők, sem a hangoskodó szerb férfiak – akik pedig vonzerő terén párjukat ritkítják Európában – elcsábításában nem voltam érdekelt, sőt sokkal jobban lekötött a Budapesten hagyott Kedves miatti heveny szívtájéki szorítás, inkább kint cigarettáztam a teniszpályának beillő teraszon. A modernista, óriási márványoszlopokkal díszített, erődszerű épület közben némán nézett le az éjszakai Belgrádra, s én is hamarosan nekiindultam a domboldalnak, fáradt is voltam már, ki is merített ez a város. Igaz, nem volt könnyű elhagyni: három nap sok idő a miénkhez hasonló utazás esetében, s a kikötő bájos rendőrnői is előre köszöntek már a második éjszaka után.

Másnap aztán meglett a jutalma annak, hogy előző nap este tízkor ágyba parancsolt a belgrádi spleen: reggel hatkor ébredtem a Duna talán leggyönyörűbb szakaszának látványára, melyet Jókai olyan vérig cukrozott, elviselhetetlen retoriko-mitológiai vízi revüben örökített meg az Aranyember első fejezetében. Néhány éjszakai madarat még ott találtam a felső szalonban az előző esti buliról, ami persze a követség után a fedélzeten folytatódott to-vább: egy olasz gitáros melankolikus dallamokkal múlatta magát, egy spanyol rádiós zongorázott hozzá, mi pedig, Izaskunnal és egy francia hangtechnikussal együtt egyik ámulatból a másikba estünk, ahogyan elvonultak előttünk a Kárpátok gigászi sziklafalai, a végtelenségig változatos, fenyőkkel és tömött lombú, haragoszöld erdőkkel borított hegyek és domboldalak. Mikor a többiek már elszállingóztak aludni, nekem még sikerült reggeli előtt lencsevégre kapni Orsova környékén Decebalus dák király monumentális sziklaszobrát, melyet néhány évvel ezelőtt egy román milliomos faragtatott ki a folyópartból, pontosan szemben a szerb oldalon álló antik Traianus-táblával, mely a római császár dákok feletti győzelmét hivatott megörökíteni, s amely szobor a fikció valóságba törésének talán legmeggyőzőbb példája: hiszen ez az alkotás elképzelhetetlen – és értelmezhetetlen – volna a kortárs szemlélő számára A Gyűrűk Ura vizuális esztétikája nélkül.

Mivel egy zsilip újra megakasztott minket, Orsováig visszahátrálva végül buszokkal közelítettük meg utazásunk következő állomását, Turnu Severint. Jóllehet a buszok előtt és mögött vijjogó rendőri kíséretből már sejthettem volna, mi vár ránk, arra azért mégsem gondolhattam, hogy csekélyke hatórás késésünk ellenére a város önkormányzata igazi tűzoltózenekarral, népviseletbe öltöztetett menyecskékkel és legényekkel, hagyományos vendégfogadó kaláccsal és sóval fog üdvözölni minket, majd a helyi kultúrpalota szocbarokk fogadótermében megkopott plüssfotelekből hallgathatjuk a hivatalos köszöntőket, amit egyúttal a román oldal fő szervezője és egyben a város szülötte, Virgil Ogãşanu színész-rendező díszpolgárrá avatásával is egybekötnek. S hirtelen, a sok zászlólengetés és üdvözlő szó között valami kényelmetlen ismerősség terítette rám nehéz, pecsétes köpenyét: tudtam, túlságosan is jól tudtam, hol vagyok, ki vagyok – egy egykori délkeleti népköztársaság (nevezzük Severinának) főterén állok az örökké sóvárgott Nyugat küldöttjeként, akit jó lesz a lehető legnagyobb igyekezettel elkápráztatni és lehetőleg hermetikusan elzárni a valósággal való bármilyen érintkezéstől.

Persze, a valóság ugyanúgy áttöri a fikciót, mint ahogy Decebalus király arcának fantasy-hallucinációja végül felkerült a Duna-part valódi sziklafalaira; s ha a beszédek után az állófogadás a belgrádi franciákhoz méltó bőséggel kínálta is a húst, az italt és az egyéb nyalánkságokat, azért ha a francia nagykövetné meglátogatta volna a kultúrpalota mellékhelyiségét, az első szívroham után biztosan kijárta volna az ENSZ-nél, hogy az angolvécéhez való jogot vegyék fel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába. Nagyjából itt kezdődött bennem az a végtelenül kényelmetlen érzés, ami aztán végig kitartott a Turnu Severin-i megálló során: hogy nem volt jó látni, micsoda iszonyatos összegeket pazaroltak feleslegesen a fogadásunkra (pedig nem diplomáciai küldöttség voltunk, csak egy maroknyi művész a világ minden tájáról, akiknek az a hóbortos ötletük támadt, hogy végighajózzák a Duna egy szakaszát), miközben igazából mi nem elvenni, hanem adni jöttünk volna, találkozni az itteni emberekkel, vidámságot vinni a mindennapjaikba, melyek, mint ahogyan az a helyiek arcáról, a minket biztosító rengeteg csendőr jelenléte ellenére fel-felbukkanó járókelők ruházatáról és az épületek nagy részének állapotáról lerítt, bizonyára nem felhőtlenek.

Kicsivel később, a színházteremben, melynek deszkáin Virgil Ogãşanu éppen Jónás legendáját mesélte el románul, láthatólag valami Hofi Gézába oltott Svejkként ábrázolva a derék bibliai prófétát, már inkább úgy éreztem magam, mint Orhan Pamuk főhőse a című regény eldugott törökországi városkájának színháztermében; éjszaka pedig már szinte meg sem lepődtem, amikor az étterem előtt, ahová vacsorára szállítottak minket, miközben előttünk újra népviseletbe öltözött leányok és legények ropták a régió összes elképzelhető román néptáncát, az egyik román kollégánktól a következő – kissé már becsípett – monológot hallottam a süvítő hegedűk basso continuójaként:

„Ez, ami itt zajlik, maga a kommunizmus, én tudom, ötven évet éltem le benne, minden, amit itt látunk, az emberek, a táncoslányok és fiúk, az egész a kommunizmus: az ott Sztálin, az ott Lenin a szivarral, az a kis főkötős szőke Simone de Beauvoir, ott van Jean-Paul Sartre, ott Albert Camus, jobbra Trockij, balra Marx és Engels... egyébként szépek, nem? egy ilyen lány cirka száz dollárba kerül egy életre... persze én meg tudom szervezni ötven, esetleg hatvanöt-hetven dollár körül...” stb.

És látva nyugati társaink csillogó, hálás szemeit, akik mindeközben önfeledt örömmel táncoltak, énekeltek, tapsoltak a népi együttessel, végig azon kattogtam, hogy igen, a különböző totalitárius diktatúrák egyik legalattomosabb öröksége éppen ez, a folyamatos gyanakvás a nagylelkűség, a vendégbarátság, a lokális büszkeség minden hivatalos megnyilvánulásával szemben, ami engem is szorongat ideérkezésünk óta; hogy csak a másodperc néhány töredékéig vagyok képes elhinni, hogy mindaz, amit látok, esetleg lehet őszinte és igaz is, pedig ugyan már, miért ne lehetne az.

Arról, hogy mi történt ezután, a hangárszerű étteremben lefolytatott többórás, üzemi esküvőnek is beillő ünneplésről, majd a város által felajánlott hotelszobában töltött éjszakáról – ami megint bizonyára rendkívül költséges és ugyanilyen felesleges is volt, hiszen a Theodor Körner nagyjából tízpercnyi sétára a szállótól állt meg – s arról, hogy a hotelszoba mellékhelyiségében a vízrendszer még mintegy tizenöt percen keresztül nyöszörgött, mint egy kivert kutya, miután lehúztam a vécét, már nem érdemes túl sokat beszélni.

Másnap még tettünk egy villámlátogatást a városi múzeumban, végigszaladtunk a történeti gyűjteménytől kezdve a néprajzi kiállításon át a dunai halakat csupasz betonmedencékben bemutató akváriumig, majd amilyen gyorsan lehetett, visszamenekültünk a hajóra, és indultunk tovább Cetate ismeretlen városa felé. Még úton voltunk, amikor egy újabb zsilip vaskapuinak bálnaénekhez hasonló nyikorgásai között megtartottuk a hajón a Költészeti Maraton következő eseményét, ahol többek között Izaskun és én is felolvastunk: én ezúttal a Célszerű romok francia fordítását és magyar szövegét ismertettem meg a közönséggel, némi magyarázattal Kemény István költészetéről, és a fedélzeten lévő belgákra tekintettel arra is kitértem, hogy Magyarországról nézve Belgium milyen távoli és mitikus hely, s ez az oka annak, hogy a kis ország úgy jelenik meg a versben, ahogy. Fontosnak tartottam, hogy ez a vers elhangozzék ezen a maratonon, ha már egyszer az lenne a küldetése, hogy valamelyest megismerjük egymás országának költészetét; s ha szerencsém volt, talán abból is többet sikerült ennek köszönhetően megértenie a hallgatóságnak, amit néhányuknak előző éjszaka magyaráztam arról, miből is fakad az a közép-európai malaise, ami annyira agyonnyomott az előző napon.

Miután befejeztem a felolvasást, még néhány szöveget meghallgattam, majd elsurrantam a kabinomba aludni, hiszen előző este csak hajnali három körül sikerült ágyba kerülnöm. Néhány órával később egy újabb rezesbanda hangjaira ébredtem, jaj ne, ennek sose lesz vége, gondoltam magamban, aztán kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Cetate végre megadta azt, amivel Turnu Severin teljes mértékben adós maradt: az apró Duna menti falucska kikötőjében, ahol ötven év után a Theodor Körner volt az első hajó, ami horgonyt vetett az itteni vendéglátónk, Mircea Dinescu üzletember, költő, borász és kiadó által felállíttatott mólónál (Port Cultural Cetate), végre igazi emberekkel, igazi zenével és igazi ételekkel töltekezhettünk fel mindannyian. Dinescu ugyanis nemcsak hogy külön nekünk újjáélesztette a cetatei kikötőt, de hozzá még egy romos parti épületet is felújíttatott mintegy három hónap alatt, ahol egészben megsütött disznók, bárányok és szárnyasok vártak minket, hatalmas cseréptálakban az utánozhatatlan vinete, saláták, csecsemőfej nagyságú paradicsomok, frissen sült cipók és a vendéglátó saját készítésű bora. A friss, láthatólag valódi földben érlelt zöldségek láttán azonnal első erdélyi utazásom jutott eszembe, amikor Székelyudvarhelyen Pálffy András Gergely nagyszüleinél ebédeltünk az utolsó napon: utoljára ott ettem életemben olyan paradicsomot, amiről ordított, hogy hírből sem ismeri az üvegházat. De ami még ennél is jobb volt, hogy itt végre valóban úgy érezhettük, egy közösség fogad minket, és együtt mulathatunk velük: láthatólag a falu apraja-nagyja kíváncsi volt az eseményre, ahol felváltva játszottak a mi zenészeink, egy rézfúvós zenekar és egy tangóharmonika-hegedű-éneklő cigányasz-szony-kombó. Velünk ittak ugyanúgy a Körner személyzetének tagjai, a szobalányok és a hajó kormányosai, mint ahogyan egy asztalnál ültek a rendőrség helyi képviselői az újságírókkal és a falubéliekkel.

Hihetetlen volt látni, hogy ugyanazok a gesztusok – rezesbanda, étel, sőt tűzijáték – mennyire ellentétes dolgokat képesek jelenteni attól függően, hogyan és kiktől érkeznek; és bár az egész estéből nem hiányzott némi joviális feudalizmus érzete sem (azért mégiscsak furcsa volt tudni, hogy itt konkrétan minden Dinescunak köszönhető, a kikötőtől kezdve a házon át az angolvécéig és a felejthetetlen mézes desszertig), mégis joggal érezhettük úgy, hogy itt találkoztunk először a románok és a Duna igazi szellemével, a kétségbeejtő szegénység és a szemkápráztató gazdagság furcsa egymás mellett élésétől kezdve a vendégszereteten át a zenéig.

 

12–13. nap: Cetate – Szvistov

A második cetati nap leginkább a hely szellemének további felderítésével telt, farkasordító dunai szélben, végre mentesen az előző napokra jellemző szorongástól, nyugodt sétálgatással. Kissé árnyaltabb képet sikerült alkotnom mindarról, amit előző nap láttam, ahogyan sikerült beleilleszteni a falu és Dinescu történetének szélesebb kontextusába. Röviden összefoglalva: Dinescu, miután a romániai rendszer-váltást követően többé-kevésbé felhagyott az írással, egy politikai szatírákat közlő folyóiratot indított, melynek a bevételéből alkalma nyílt arra, hogy a kilencvenes évek végén megvásárolja a Cetate községtől mintegy három kilométerre fekvő mezőgazdasági kikötő épületeit, melyek nagyjából 1945 óta a teljes leromlás állapotában voltak. Az utóbbi tíz évben minden pénzét, ami a borászatból és egyre növekvő médiabirodalmából (folyóiratok, könyvkiadás, televízió) befutott hozzá, erre a birtokra költötte, ami mára már egy teljes értékű művészteleppé nőtte ki magát, kiállítási térrel, fazekas- és más képzőművészeti műhelyekkel, konyhával és természetesen lakható szobákkal az ide három-négy hetes időszakokra meghívott fiatal művészek (festők, szobrászok, írók, költők, fordítók, szerkesztők, kiadók) számára.

Amikor 2000-ben a román kulturális kormányzat felvetette egy a községtől nem messze felépítendő Drakula-park ötletét, Dinescu a saját birtokát válaszképpen Angyalparknak nevezte el, így jelezve, hogy Romániában nemcsak a démonok, hanem az angyalok is tanyát verhetnek néha-néha (innen a rengeteg kortárs angyalszobor szerte a birtokon és a legkülönbözőbb féle és fajta angyalábrázolások az épületek falain). A fejlesztések következő – és a Dunai Odüsszeia idejére időzített – lépése volt a kikötő felújítása, valamint a parton álló hosszú épület rekonstrukciója, ahol az éjszakai ünnepség is zajlott; ide kötött ki az előző napon, ötven évvel az utolsó hajó távozása után, a Theodor Körner. És bár persze rengeteg tennivaló van még a teljes felszereltséghez, hiszen a legközelebbi település három kilométer távolságra van a birtoktól, az eredmény mégis lenyűgöző és méltó az Angyalpark elnevezéshez; elég volt csak végigjárni a központi, arab motívumokat is magán viselő házat és a tőle távolabb lévő műhely-kiállítóteret, s megnézni a jelenleg itt tartózkodó fiatal román képzőművészek alkotásait; vagy elmerülni a kiállítóház macskájának türkizkék fényben szikrázó szemében.

És ettől még persze az egész lehetne valami úri huncutság, lehetne egy hóbortos milliomos magánprojektje, ahová csak a kiválasztott kevesek nyernek bebocsátást; szerencsére azonban nem ez a helyzet, és ahogyan a birtok körül nem lehet látni magas kerítéseket, ugyanúgy az is nyilvánvalóvá vált az itt töltött másfél nap alatt, hogy az egész művésztelep szoros együttműködésben áll a falu – nagy részében roma – közösségével, akikhez nemcsak hogy valamilyen szinten közelebb hozza a művészetet, de főleg megélhetést és munkát is biztosít néhányuknak.

Egyszóval itt is, hasonlóan egyébként a jóval extravagánsabb (hogy azt ne mondjam: arrogánsabb) orsovai Decebalus-szobor esetéhez, a magántőke volt az, ami egy művészeti projektet végül sikerre vitt; s ebben a tekintetben mi is tanulhatnánk román szomszédainktól, hiszen a magyarországi kulturális élet rákfenéinek többsége pontosan a magánmecenatúra hiányából fakad – az állam csecsein pedig, mint azt mindannyian tapasztaljuk, már így is túl sokan lógunk. (Arról nem beszélve, hogy e becses emlők tejének kizárólagos fogyasztása előbb-utóbb óhatatlanul szervilizmushoz és elhülyüléshez vezet.)

Másnap, miután előző délután az egész Angyalpark közössége egy emberként integetett nekünk a cetatei kikötő pontonjáról, megérkeztünk Szvistovba, melyről mind ez idáig semmit sem tudtam, hacsak nem a Hahn-hahn grófnőben leírt le-gendát, miszerint „a büszke címért, melyik a Duna legdélibb pontja, Szvistov (Novae) és Vardim harcolt, oly ádázul, amiképp Kecskemét és Kiskőrös küzdött Petőfiért. Azt hihetnők, legdélibbnek lenni, ez ténykérdés, ha van két szám, akkor az egyik nagyobb, mint a másik, vagy fordítva vagy egyenlők. Quartum non datur. Nem így a Duna. [...] Nemcsak arról volt szó, hogy a Duna változtatta a medrét, hanem hogy a két város is tevőlegesen bekapcsolódott a természet munkájába. Az éjszaka leple alatt kiszélesítették a medrét, vagy a másik városban feltöltötték a kérdéses szakaszt. Métereken múlt. A harc elvadult. Vardimi nő inkább pártában marad, hogysem szvistovi férfihoz menjen férjhez. De még csak le sem feküdtek egymással, pedig ott a környéken valaki vagy szvistovi, vagy vardimi – inkább átúsztak a Belenszki szigetére kúrni.” (HH 217–218.)

A poén szerint a címet végül egy harmadik város kapta meg; annyiban mindenesetre megegyezhetünk, hogy Szvistov a Dunának egy meglehetősen déli pontja, egyébként pedig, legalábbis érzékelésem szerint, nagy múltú, de a szocialista építőművészet (?!) kockalázának áldozatul esett, lelkes, ámde mégiscsak rondácska iparváros. A kikötőben is leginkább a szénrakodó daruk szolgáltak társaságként a Theodor Körnernek, és nekem is jó sokat kellett sétálnom, mire a gyászjelentésekkel kitapétázott utcákon – úgy tűnik, errefelé, bizonyára kegyeleti okokból, senki nem mer gyászjelentést eltávolítani a falakról, ezért aztán például a buszmegállókban egy egész légiónyi halott nézi szúrós tekintettel a várakozók hátát – az émelyítő szocreál blokkok és lakótelepek közé beszorítva találtam egy igazi, régi kis ortodox templomot.

A félreeső park mellett fekvő szentély, annak ellenére, hogy teljesen le volt rombolódva, mégis az élő vallás benyomását keltette bennem, és leginkább azért, mert az összes pontján a mindennapos használat és az életbe való integráció nyomait láttam: az előtérben takarítószerek meg a templomgondnok gyerekeinek játékai hevertek, a jellegzetes ortodox ülőalkalmatosságok fölött fogadalmi képek garmadája, hol képeslap, hol gobelin, hol naiv festmény formájában, a legkülönbözőbb témákban. És ha már az Angyalparkról szóló részben is említettem macskát, itt sem hagyhatom szó nélkül a templom figyelemre méltó macskagyűjteményét, melynek tagjai ottlétem alatt folyamatosan a templom körül sertepertéltek – szóval ezért szegények a templom egerei! mert mindent elesznek előlük a templomi macskák! […]

 

14–15. nap: Bukarest(–Budapest)

[…] A hazafelé tartó tizenhárom órás vonatút során elég időm volt arról elmélkedni, vajon mit is tanultam ebből a kalandból, mi is volna a Duna, ez a hatalmas Ariadné-fonal Közép-Európa labirintusában (ha nem éppen Győrffy Ákos metafizikai tájlírájával nyugtattam zilált idegeimet, miközben a mellettünk elrohanó Kárpátok hegygerinceit figyeltem). Persze nem igazán jutottam semmire. Visszatekintve az eddigi naplókra, én is látom, hogy ahogyan Esterházy mondja, „valami megmagyarázhatatlan és dölyfös emelkedettség van a Közép-Európáról szóló beszédmódban [...] – itt még a szenvedés és megalázottság is afféle győzelmi plecsni, egy magas kitüntetés ékkövei. [...] Mintha itt a »nehéz évek« alatt összegyűlt volna valami rejtett tartalék, valami tudás, a másként gondolkodás gyümölcse, melyre szüksége van a világnak. Illetve ez talán valamelyest igaz (minden másra szükség van), de hát nem ezen az aufklÃärista, didaktikus módon, hanem rejtetten és az egyénbe zárva, és nem a közösségbe, az egyénbe, aki része a közösségnek. De ez a tudás nem valami, nem valami megnevezhető, inkább a hang, a hangfekvés – és hogy én is emelkedett legyek: egy szín Európa kórusának palettáján, cincogás a gregorián farkasüvöltésben.” (HH 173.)

Nem tudom, sikerült-e eléggé tartózkodnom attól a simulékony idegenvezetői hangtól, ami ellen EP tiltakozik; az mindenesetre bizonyos, hogy lelkialkatomnak megfelelően szinte minden pillanatban egyén maradtam a Theodor Körner közösségében, néha akkor is, amikor talán jobb lett volna feloldódni ebben a zavaros, rendezetlen, de valami módon mégis szerethető kozmopolita sokaságban. S hogy most, az utazás után mit jelent nekem a Duna?

Talán legelőször azt, amit a hajóút előtt is: Kemény István és Tóth Krisztina pár évvel ezelőtti vitorlabontó beszédeit József Attila születésnapján, az utolsó JAK-Hajón; aztán a különböző, fényképek és elbeszélések nyomán átöröklődött családi emlékeket nagyapám dunai éveiről; mostanra pedig már  a fedélzeten eltöltött magányos éjszakák ringatózását is, a vízen abszolvált nagy alvásokat; az éneklő zsilipeket; a bécsi valcerémelyt, a pozsonyi ismerősséget, a Turnu Severin-i szorongást, a cetatei nyugalmat, a bukaresti bábelt és a belgrádi spleent; mindez a Duna, a cseppfolyóssá vált, hömpölygő történelem, földrajz és építészet; és ezzel párhuzamosan és ettől függetlenül és ennek ellenére: a folyó végtelen közönye is a Duna, a semleges és jelentés nélküli víztömeg, a – Rimbaud kifejezésével élve – fleuve impassible, mely vállrándítás nélkül cipeli el a Fekete-tengerig a hullákat, a sörösdobozokat, épületeket és kavicsokat vagy éppen a Theodor Körner részeg hajóját. Érdekes és tanulságos utazás volt; most már azonban ideje partot érni.

 


+ betűméret | - betűméret