stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Védőburánk, a fényes naivitás (Átfogó)


Demény Péter

Lázár Ervin: Napló

 

Olykor (meglehetősen gyakran) úgy kezeljük a napló és a mű viszonyát, ahogy a krimi a napvilágra kerülő tények és az értelemadó nagyjelenet közöttit. Poirot, bár időnként lehajol s megtalál egy-egy messzire dobott üvegcsét, amelynek fontosságát még ő sem tagadhatja, alapjában véve mégis megveti az ilyesmit – a belga (a világért sem francia!) detektív a „kis szürke sejtecskék” bajnoka, aki káprázatos logikájának köszönhetően szellemi helyére rakja az üvegcséket és a levéltöredékeket, az utolsó fejezetben összeállítja a puzzle-t és leleplezi a gyilkost. Mi, olvasók is így nézünk a napló–mű viszonyra: a naplóban megtaláljuk az ABC-gyilkosságok harisnyáit és tengerparti övét, a műben pedig az agyafúrt tettek történetét és elkövetőjét.

Vannak naplók, amelyek elvárásainknak megfelelően működnek, és írók, akik kizárólag azért írnak naplót, hogy az olvasó lásson be a műhelybe. Amikor megírja A Doktor Faustus keletkezését, Thomas Mann hosszú részleteket másol be ebbe az esszébe az írás során vezetett naplóiból. De még neki, a csupán Goethéhez hasonlíthatóan tudatos írónak is léteznek olyan naplói, melyekben Nádas Péter méltán fedezte fel szerzőjük „éjszakai oldalát”.

Igaz viszont, hogy éjszakai oldal csak ott van, ahol nappali is – vagyis itt is a viszonyítás logikája működik. Holott megpróbálkozhatnánk egy viszonyítás nélküliséggel, pontosabban egy másik viszonyítással: ha például a „napló” és a „mű” között nem rész–egész arányt tételeznénk, hanem egész–egészet; olyan szövegekként vennénk szemügyre őket, amelyek természetesen utalnak egymásra, de egyik sem „forgács”.

Lázár Ervin Naplója mindenesetre bátorítja az ilyen típusú értelmezést. Itt is rálapozunk szövegekre, amelyeknek végleges változata itt vagy amott jelent meg (a szerkesztő Ács Margit kitűnő munkát végzett az azonosítás során), de csak úgy, ahogy az ember bármit beleír egy kockás, vonalas vagy éppen sima lapú füzetbe, bármit, ami az eszébe jut. „Csak jelentős dolgokról szabad írni. Jelentéktelenekről nem. Nincsenek jelentéktelen dolgok! Csak olyanok, amik téged nem érdekelnek” – olvashatjuk az „1985. márc. 25.”, illetve „márc. 26”-iki bejegyzést a 25. oldalon, és a Napló tartja magát ennek az állításnak az igazságához. Mint ahogy tartja magát annak a rezignált humorához is, amely a 35. oldalon áll, és így szól: „Aki elfelejtett játszani, és ettől semmi komolyat nem tudott létrehozni.” Később tisztába jöhetünk vele, hogyan kell betyártésztát főzni (81.), milyen „a kisszékelyi ház és udvar vázlatos alaprajza” (82.), mennyire nem óv meg a humor a hiúság kísértéseitől („Nehogy azt gondold marhaparaszt, hogy valamilyen nagy ember találsz lenni!” – 124.), míg a 368. oldalon már azt a kérdést találjuk: „Mikor látsz újra, Kisszékely?”

Ez a 2006. „jún. 17. vasárnap”-i bejegyzés, amely így kezdődik: „Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba, könnyen lehet, a jövő héten már meg is műtenek.” Lázár Ervin az év december 22-én halt meg, ebből a nézőpontból tehát ez a mondat nagyon szomorú. Nem szólva arról, hogy egy ilyen legyintés előzi meg: „Ha ugyan érdemes már ilyennel foglalkozni.” Ez a legyintés viszont arra vonatkozik: „Elolvastam M. interjúkönyvét. Pongyola és meglehetősen zagyva. Talán így nem kellene.”

Az élet tehát kavarog, és a Napló (illetve részei, a Nagy füzet – 1984–2006, a Lázálom-töredék – 1971, a Koreai füzet – 1986, a Barna füzet – 1982–1989, a Zöld füzet – 2002–2005 és a Kisszékelyi füzet – 1997–2006) híven követi ezt a kavargást. Mert például ha csak a 86–87. oldalt nézzük: itt egy felsorolás a FÖLVÁGOTT lehetséges vonzatairól (a sebész, a jobb hátvéd, a szalámi, a nagyképű alak, a befogott ló, a hal, valaki a karddal, fa), ott egy mondat arról, hogy „szétzüllöttek a fogaim”, amott Margit nővér telefonszámai, emitt részletek „egy régi rongyos jegyzetfüzet”-ből, efölött pedig egy írótipológia: „Van olyan író, aki fényes, ismeretlen tájakra vezet el, van, aki magas hegycsúcsokra visz föl, van, aki fölboncol előtted egy eleven testet, van, aki csak annyit akar, hogy egy pillanatra otthon érezd magad, anyád szelíden a válladra teszi a karját.”

Az egész–egész viszonyt is átalakításra javasolom! Ne a napló–mű, hanem a napló–ember párosban gondolkodjunk. Kétszer vagy háromszor találkoztam Lázár Ervinnel, egyszer utaztam is vele vagy három órán keresztül egy mikrobuszban. Gyűrött, borzas, ragadós nevetésű ember volt, olyan, mint aki az Urbán Ádám készítette fotóról néz az olvasóra, bár itt nem nevet. Ha találkozókon beszélt, nem az okosság „jött belőle” leginkább, nem is a műveltség, hanem valami különös öröm a történetek miatt és hogy ezeket ő elmondta, elmondja vagy el fogja mondani. Ha dedikált, a betűi odakerekedtek a könyvoldalra, vidáman invitáltak befelé. A Naplóból az derül ki, nem a személyeket kereste a szövegeihez, nem is a viszonyokat, hanem a mindkettőhöz kellő látásmódot. Olvassuk el a 2004. „okt. 22.”-i bejegyzést:

„Két kolumna a Nemzeti Sportban: Novák Dezső bevallja: besúgó volt. Szorongva gondolok rá, mit csináltam volna én? (…) Nem tehetek mást, csak hálát adok Istennek, hogy soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Vagy ha belekerültem, nem értettem, nem éreztem a súlyát, naivságom és tudatlanságom (akárha azt is írhatnám, butaságom) fényes védőburája megóvott.” (195.)

Talán ez a fényes naivitás a legjellemzőbb vonása az egész Lázár Ervin-jelenségnek (és akkor végleg eltekinthetünk résztől és egésztől, egésztől és egésztől és minden ilyen fontoskodástól). Ravasz naivitás ez, de semmiképpen sem mesterkélt. Ravasz és rokonszenves naivitás, amellyel tényleg túl lehet élni a nehéz pillanatokat, bár tudjuk, hogy ezek a nehéz pillanatok. A meséket mindenki olvasta, de aki a Csillagmajor novelláit olvasta, az is értheti, miről beszélek. Nem butaság ez, nem is morális közömbösség, inkább valami értő belenyugvás. A világ nem jó, de nem valószínű, hogy jobb lesz, ha nekilátunk megjavítani.

A Napló ennek a zaklatott belenyugvásnak a dokumentuma, a látásmód folytonos és egyre fáradtabb keresése. Arra a kérdésre, „Mikor látsz újra, Kisszékely?”, mégse siessünk azzal válaszolni: soha. Ne legyünk olyan sötétek; emlékezzünk rá, hogy a fényes naivitáshoz micsoda életművek, milyen nagyszerű nevek kapcsolódnak a magyar irodalomban. Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Lázár Ervin. Olyan írók, akik úgy látták a világot, mintha a soha csak az egyik történet vége lenne, egy másik történet elkerülhetetlen kezdete előtt.

*Osiris, Bp., 2007.


+ betűméret | - betűméret