stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Március

Szinekdoché és önkívület


Benkõ Krisztián

 

Apokalipszis értelmezések
           Kemény Zsigmond A rajongók című regényében

 

A próza és líra hagyományos megkülönböztetése értelmében a költői műfajokkal szemben a regényeken, elbeszéléseken kevésbé kérhető számon a retorikus nyelvhasználat, amely szempont különösen termékenynek bizonyult a metaforáktól mentes nyelv pozitivista eszményét beteljesítő realista regény felértékelődésében. Korántsem ennyire egyértelmű azonban, hogy „a regényben a stílusnak sokkal kisebb súlya van, mint a lírában, és nem a metaforák játsszák benne a döntő szerepet, hanem az előföltevést vagy következményt jelölő kötőelemek és a lélektani alanyra visszautaló névmások, illetve kihagyások, amelyeket a metonímia kiterjesztett értelmezésével is összefüggésbe lehet hozni”.1 A 19. századi (történelmi) narratívák vizsgálata során Hayden White arra a megállapításra jutott, hogy e korszak szövegeinek értelmezésekor közelebb visz az igazsághoz a Kenneth Burke-féle „négy mestertrópus”2 rendszere, mint az ugyancsak nagy hatású jakobsoni metafora–metonímia ellentét. White érvelése szerint „a figuratív nyelv négypólusú vizsgálatának megvan az az előnye, hogy így ellenállunk a stílus alapvetően dualisztikus koncepciójának [...] nem kényszerülünk arra, mint Jakobson, hogy a 19. századi irodalom történetét felosszuk egy romantikus-költői-metaforikus, illetve egy realisz-tikus-prózai-metonimikus hagyományra. Mindkét hagyomány tekinthető úgy, mint egy olyan diskurzus elemei, amelyben a nyelv használatának összes tropológiai stratégiája jelen van, de a különböző íróknál és gondolkodóknál különböző mértékben.”3 Mindez kiválóan nyomon követhető Kemény Zsigmond életművén belül is, ahol az európai realista regény hagyományainak megfelelően a metonímia az elsődleges trópus, de prózájában fontos szerepet játszik a metafora és szinekdoché is, „hiszen Kemény egyaránt vonzódott a romantikához és a pozitivizmushoz, s e két irányzat képviselői – így a magyar író által is jól ismert Michelet és Ranke – a metaforát, illetve a szinekdochét szerepeltették rendező elvként műveikben”.4 Értelmezői előföltevésem szerint Kemény A rajongók című regényében a négy mestertrópus (metafora, metonímia, szinekdoché, irónia) összjátékát a szinekdoché központi szerepe szervezi, ezért ezt a szóképet érdemes részletesebben tárgyalnunk.

Egyes teoretikusok a szinekdochét külön trópusként azonosítják, mások a metonímia speciális esetének tekintik, vagy funkcióját teljesen alá is rendelik a metonímiáénak. A szinekdoché leírásában a legáltalánosabb tendenciát Richard Lanham definíciója képviseli, mely így hangzik: „a rész alárendelése (substitution) az egésznek, nem a fajtának vagy fordítva.”5 Roman Jakobson megállapítása szerint mind a szinekdoché, mind a metonímia az „összefüggésen” (contiguity) alapul.6 A különbséget abban látja, hogy – bár midkettőnél szerepe van a rész-egész viszonynak – az előbbinél a kapcsolat külső (external), pl. amikor a „toll” szó áll az író helyett, míg az utóbbinál belső (internal), pl. „vitorla” a hajó jelentésében;7 véleményével azonban kevesen értenek egyet, és a retorikák általában a szinekdochét kapcsolják össze a belső fogalomkörével (esszencialitás, integráció stb.). A belga „µ” kutatócsoport retorikai rendszerében is fontos szerepet töltött be a szinekdoché, 1977-ben megjelent A költészet retorikája című könyvük szerint a jelentettek szinekdochikus viszonyban állnak egymással, és a „jelentett folytonosságának az a biztosítéka, hogy a jelentők érvényességi köre metszi egymást”.8 Magyar retorikai kézikönyvek a rész/egész, faj/nem helyettesítések mellett az egyes szám és többes szám, illetve a határozott és határozatlan számnév fölcserélését is a szinekdoché eseteként írják le. A szinekdoché trópus egyaránt alkalmazható a nyelvi megformálás és az elbeszélés szintjén, a valóság bármely nyelvi reprezentációja (leírása) magában foglalja ugyanis, hiszen olyan – hierarchiára (fontossági sorrendre) épülő válogatás eredménye, amely egy reprezentált egész bemutatására szolgál. A szinekdoché ugyanakkor annak az alapvető tételnek is alaptrópusa, mely szerint „az irodalmi hagyomány emléke kitörölhetetlen, új művet csak régiekhez képest lehet készíteni”, vagyis mind a kihagyás (detractio), mind az utalás (allusio), mind a közvetlen idézés a rész-egész viszony ismeretén alapul, mindez a szinekdoché befogadóra utaltságát is előtérbe állítja, hiszen a szerzői intertextusok, melyek mindig valamely nagyobb szövegösszefüggésre (egészre) utalnak, rész(let)ként történő felismerését az olvasó végzi el, mindez író és olvasó közös örökségét feltételezi.9

Hayden White Metahistory című könyvében a négy mestertrópust olyan „mélystruktúra” részeinek tekinti, amely különböző történetírói stílusok alapjául szolgál. A Nyugat diskurzusában olyan tropológiai szekvenciát feltételez (mely eredetileg a történelmi szövegeken alapult), aminek következtében időről időre változott az elbeszélés domináns trópusa. A szekvencia tételezése White-nál Vico és Foucault értelmezésére vezethető vissza, bár a trópusok sorrendjében véleménye eltér az övékétől: White-nál a metaforát és metonímiát követő szinekdoché a modernség sajátossága, mely végül a posztmodern iróniának adta át helyét, Vicónál viszont a szinekdoché a metonímia és metafora között helyezkedik el, Foucault archeológiai elméletében pedig a szinekdochétól haladunk a metafora vagy katakrézis felé az egymást követő korok episztemológiájában.10

Wilhelm von Humboldt történelembölcselete annak a „modern” korszaknak a része, melyben – White szerint – az általunk tárgyalt, rész-egész viszonyra épülő szókép vált meghatározóvá: Humboldtnál „a történelmi reprezentáció [...] szinekdochikus művelet, amelyben minden eseményt úgy fognak fel, mint ami az egésszel összefüggésben van, ahogy a mikrokozmosz a makrokozmosszal”. A német filozófus szerint „a történelmi reprezentációnak vagy mimézisnek, reprodukciónak kell lennie, de nem az események reprodukciójának a maguk egyediségében, hanem annak a formális koherenciának, amelyet az események teljes szerkezete alkot, ami, ha részletesen kidolgozzák, a »történelem filozófiáját« eredményezi”.11 A mikrokozmosz- makrokozmosz szimbolikája és a szinekdoché közötti kapcsolat motiválttá teszi a szókép vallási kontextusba, A rajongók esetében az apokalipszis kontextusába való belehelyezését. A mikrokozmosz az antropomorfizált keresztény világmodellben a makrokozmosz, vagyis a világmindenség kicsinyített mása, másolata: az emberi test a világmindenség tükörképe. A kozmikus ember egyaránt megjelenik ebben a felfogásban a világ kezdeteként, mint akit Isten saját képmására teremtett (Ter 1,26), illetve az élet végső céljaként: így valósul meg a makrokozmosz és a mikrokozmosz, vagyis Isten és ember párhuzama. Ez a fajta célképzet a Bibliát záró Jelenések könyvében teljesedik ki, amely a földi élet minden szenvedéseiért kárpótlást nyújtó mennyei Új Jeruzsálem elnyerését ígéri. Az apokalipszisnek ez az a sajátossága, amely lényegi összefüggésbe hozza a 19. századi történelmi elbeszélés szinekdochikus stílusával, egyúttal arra is rávilágít, hogy a célelvű történelmi narratíva a Jelenések profanizálása vagy vulgarizálása. „A szinekdoché mítosza a komédia álma – írja White Ranke kapcsán –, egy olyan világ előérzete, amelyben minden küzdelem, viszály és konfliktus feloldódik egy tökéletes harmónia felismerésében, olyan állapot elérésében, amelyben minden bűn, erkölcstelenség és ostobaság végül úgy tárul föl, mint a társadalmi rend létesítésének eszköze, ahová a darab végére eljutunk.”12 Ebben a felfogásban – a Biblia tanításával ellentétben – a bűnök feloldódnak egy ideális társadalom földi paradicsomának elnyerésével, de a komédia alapszerkezete mégis rokon az apokalipszis történetével: a végkifejletben a „jók” elnyerik jutalmukat, a „gonoszok” méltó büntetésüket. Ezeknek az értékkategóriáknak a definiálása persze meglehetősen esetleges.

Az apokaliptikus képlet nemcsak a történelmi, de az irodalmi – vállaltan fiktív – szövegekben is jelen van, sőt „bármely irodalmat könnyen olvashatunk apokaliptikusként”, ahogy Frank Kermode állítja The Sense of an Ending (1967) című könyvében, ugyanis „a klasszikus narratív szerkezet – fokozódó cselekmény > tetőpont (climax) > lezárás (denouement) – az apokalipszisre vezethető vissza. Kermode úgy érvel, hogy a narratív irodalom és az apokalipszis egyaránt a zárlat, a »befejezés érzése« iránti igényen alapul: amit az élet nem ad meg nekünk, az után képzeletünkben vágyódunk, az így létrehozott konstrukciók mind a »világi« irodalmat, mind az apokaliptikusnak nevezett vallásos írásokat magukban foglalják.”13 A történelmi regény műfaja – jelen esetben A rajongók – az apokaliptikus végkifejlet iránti igény kielégítése mellett János Jelenéseinek ambivalens karakterét is magában foglalja: egyszerre számol be történelmi üldözésekről és a jövőről megfogalmazódó látomásokról.14

A 1850-es, ’60-as években Magyarországon az apokaliptikus útkeresés a teljes irodalmi életet foglalkoztatta, ezért is erős hangsúlyt kap A rajongókban a különböző történeti korok – a regény témáját képező történelmi korszak, Kemény Zsigmond kora és a mindenkori olvasó horizontja – közötti dialógusviszony. A „katastroph” és a „kozmikus tragédia” hangulata a szabadságharcot követő évtizedekben az emberi életnek és a nemzet életének, sorsának kontextusában egyaránt megfogalmazódott: „honnan ered és hová tart az egyéni élet (ami jóval később, 1877-ben lesz közvetlen főtémája Arany Honnan és hová? című versének, de egyes motívumai az 1850-es évekbe nyúlnak vissza), másrészt hová vezet az egész világtörténelem (az 1860-as években nagyrészt ez uralja Az ember tragédiája fogadtatását). Az utóbbi kérdést különösen aktuálissá tette az 1848–1849-es földcsuszamlásszerű történelmi élmény, amelyet a kései Vörösmarty látomásteremtő képzelete az apokalipszis bibliai jelenéseinek mintájára elevenített meg, hol az utána eljövendő megújulás reményével (A vén cigány), hol kétségbeesetten, annak lehetőségét is megtagadva (Előszó). Mindez formálta Toldy tudományos nagyműfajának szemléletét, a mindegyik változatban ott lappangó dilemmával együtt: végső soron földi vagy égi hatalom határozza meg az egyéni és közösségi élet irányát?”15

Kemény Zsigmond 1858–59-ben készült regényében a 17. századi Európa vallásháborúinak és az Erdélyi Fejedelemségnek a megidézésén keresztül tesz kísérletet saját korának értelmezésére. A 17. század kezdete és közepe „a járványszerű háborúk (pandemic war), a forradalmak, a boszorkányüldözések, a szellemi zavarodottság kora volt, a félelem és remény apokaliptikus feszültsége talán erősebb és áthatóbb volt, mint valaha Európában. Mind a reneszánsz »végzet«, mind a reformáció korabeli »gondviselés« az emberi tehetetlenséget fejezte ki az utolsó dolgokkal szemben, és ekkor még a legközvetlenebb valóság is gyakran tűnt fenyegetőnek. Különösen a protestáns régiókkal kapcsolatban nem túlzás egy dominánsan melankolikus kultúráról beszélni ebben a korban, a szélsőségek hangulatáról, melyben a félelem, a türelmetlenség és a tehetetlenség versengett az idealisztikus reménnyel és a cselekvéssel.”16 Amennyiben Kemény regényét apokaliptikus írásnak tételezzük, érdemes vetnünk egy pillantást arra is, hogy értelmezték a Biblia ezen részét Európában az erdélyi szombatos mozgalom korában. Ami János Apokalipszisének 16–17. századi olvasatait alapvetően megkülönbözteti a korábbi olvasatoktól, az az értelmezések megtöbbszöröződése, vagyis – nagyrészt a katolikus-protestáns konfliktus következtében – az egymásnak ellentmondó értelmezések kialakulása. „Először is volt az eszkatológiai vagy »jövőszempontú (futurist)« olvasat, mely úgy tekintette a Jelenéseket, mint ami csak a világ közelgő végével foglalkozik. Másodszor volt a »múltszempontú (preterite)« vagy történeti olvasat, mely a könyvet úgy értelmezte, mint ami a múlt eseményeivel foglalkozik, elsősorban az egyház zsidók és pogányok elleni küzdelmével, illetve történelmi győzelmével Konstantin alatt [...] Az utolsó lehetőség a »profetikus« olvasat volt, amelyben a Jelenéseket az egyház egész története összegzésének hitték, a kezdetektől a végig, az egyház különböző korainak elméletei szerint. Mindent összevetve a katolikusok csak az első két olvasatot használták, míg a protestánsok a harmadikat tekintették privilégiumuknak.”17 A kanonizált olvasattól különböző értelmezések lehetőségének felismerése vált a kialakuló vallási mozgalmaknak, köztük a szombatosságnak is önigazolási stratégiájává.

A rajongók olvasása során az értelmezéseknek ezt a megtöbbszöröződését igyekszem előtérbe állítani: hét fejezetben hét nézőpontból szemlélve a 17. századi Erdélyt, a 19. századi Magyarországot és – elsősorban – saját olvasói horizontomat.

 

A tengeri szörny és az első trombitaszó

„Mert Ön megérdemli.”

(L’Oréal, Párizs)

 

A Kemény-regény – rövid történeti bevezetőjét követő – nyitójelenete az olvasó figyelmét rögtön ráirányítja arra, hogy az intertextuális nyomok felfejtése az értelmezés termékeny szempontját képezheti, egyben a szerző azon sajátos szövegszervező elvét is előre jelzi, amely János Mennyei Jelenéseinek felhasználásában alapvetően eltér az apokaliptikus irodalom műfaji hagyományaiba illeszkedő szövegek nagy részétől. A rajongók nem egyetlen vagy néhány kiragadott motívummal, eseménnyel dolgozik, felnagyítva azokat egész műalkotássá, ahogy azt a képzőművészet, elsősorban a freskófestészet hagyománya kínálja; éppígy jelentősen különbözik a bibliai eseményeket pusztán lineáris rendben végigkövető narratíváktól. Kemény regénye a Biblia utolsó oldalainak magyar fordítását szövegként – ha nem is irodalmi szövegként, de nyelvi közegként – veszi tekintetbe, vagyis a Károli-féle Jelenések szavait, kifejezéseit úgy szövi bele újra és újra saját szöveghálójába, hogy azok eredeti kontextusukat elvesztve keverednek egymással, és az implicit, szereplők szájába adott bibliai idézetek értelmezése számára újabb és újabb irányokat nyitnak meg, ezzel a szöveg mélyére hatoló szoros olvasás lehetőségét kínálva fel.18 Az első fejezet közepén a következő sorokat olvassuk:

 

Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárganak s átlépvén az üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté forrasztották.

S most az egész a címertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó csodaállathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás ellen vannak fölingerelve. (I/1., 11–12.)19

 

A jelenet egybemossa az Apokalipszis szörnyeinek képzetét és az Utolsó ítélet értelmében két részre felosztott emberiség elkülönülésének eseményét, a filmszerűen vizuális leírás a Michelangelo sixtusi oltárképén kavargó tömeget is az olvasó emlékezetébe idézi, de az emberközpontú reneszánsz világkép szellemében a pesszimizmust is kifejezésre juttató freskóval ellentétben a két részre szakadó tömeg – a szörny két feje – nem a felsőbb ítéletbe vetett bizalom megrendülése miatt, hanem önmaga ellen van fölingerelve. A folyamat kétirányúsága – a kettészakadó tömeg a tropológiai szinten egy szörnnyé olvad össze – az ember önmagával és másokkal szembeni előítéletét nevezi meg a közösségekké formálódás szervezőelveként. Az oda-vissza lejátszódó esemény és a bibliai látomások kronológiai rendjének megbontása (a végkifejlet részletének áthelyezése a felvezető jelenetbe) az olvasóban kételyt ébreszt azzal a regényértelmezéssel szemben, mely az apokaliptikus irodalom befejezésorientált narratív szerkezetével úgy azonosítja egyértelműen A rajongókat, mint a (balázsfalvi) főjelenetet előkészítő eseménysort: az elbeszélői nézőpontnak az a sajátos ellentmondása, hogy a hagyományosan a jelen hatása alatt a jövőről körvonalazódó látomás apokaliptikus hangnemét egy múltbeli esemény elbeszélése során szólaltatja meg, – mint a tömegből formálódó óriásgyík képlékenysége – a valami felé haladás és a valamitől való távolodás ellentétes irányú mozgásai iránt egyaránt várakozást kelt. A „kétfejű sárkány” trópusa (melynek kibővítése hétfejűvé – a Jelenések szellemében – a tömegek dualisztikus szembenállását beszédmódok sokaságává alakítja) a második fejezetben újra visszatér, ezúttal a kettészakadást megjelenítve, és előkészítve azt a regény végén bekövetkező történeti eseményt, mely beteljesítette a sárkány egyik fejének időleges elnémítását:

 

A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől hazavonultak és a tömegnek, melyet kétfejű csodaállathoz hasonlítánk, egyik feje megszűnt élni. (I/2., 20.)

 

A szörny képe az első rész hatodik fejezetében tér vissza újra, ahol a fejezet szövegébe ékelődő két apokaliptikus motívum – a felhangzó „trombita rivalgása”, majd néhány oldallal később a „tengeri szörny” említése –metanyelvi szinten is összekapcsolja azt a két jelenetet, amelyek között a regény cselekménye is ok-okozati összefüggést teremt. A vallásszabadságot korlátozó törvény felélesztéséről hozott rendelet felolvasásának jelenete és az ennek hatására elszabaduló tömeghisztéria és gyűlölet leírása egyaránt magában foglal egy-egy szót a Jelenésekből, így e szavak révén a események alakulásában a történelmi szükségszerűség (miszerint az előítélet gyűlöletet szül) fölé helyeződik egy transzcendens sorsszerűség, amely átértelmezheti, fölülírhatja, sőt megváltoztathatja a racionális logikával kiszámított valószínűséget.

 

E közben a „harmadik udvarból”, hol a katonai gyakorlatok majdnem megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki félszázad huszár s a piac közepén figyelmet ébresztő zaj- és tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös ruhás hírnök jelent meg, az ácsorgókból nagy csődületet vonván maga után. (I/6., 40.)

 

A nép gyűlölte ezt a szektát, mint a tömegeknél divatozik, minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem bírta többé magában tartani, midőn a templomok és középületek homlokára kiszegezve találá Kassai rendeletét.

– Vesszenek a szombatosok, vesszenek! – hangzék.

De miért? A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.

– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai őnagyságának, írmagvat sem kell belőlük hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is húsvétonként egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket – szólt Panna asszony.

– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten –, de nem a szombatosok – válaszolá az elővárosból egy iskolamester.

– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.

– […] Pécsi Simon még a millenniumban is hiszen.

– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél égetném meg.

– S micsoda bogár az a millennium?

– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a megégetést indítványozta.

– Nem, angyalom! A millennium ezeréves országot jelent, melyben a babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt tudákos hévvel az elővárosi mester.

– Hisz az még nem volna rossz! – csattant fel Panna.

– De a szent könyv egy félrefacsarásából ered.

– S ő a szent könyvet is facsargatja?

– Hogyne.

– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát – átkozódék a buzgó Panna.

– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá az elővárosi iskolamester.

– S tán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten. (I/6., 43–45.)

 

Az elbeszélő a „divatozik” igével, ironikusan, a populáris kultúrához utalja a „minden valódi ok nélküli” gyűlöletbeszédet, a köztársalgás egyenes idézésével jelzett nézőpontváltás a történetmesélő semlegességét emeli ki. Nem foglal állást sem a törvényhozók, sem a törvénysértők mellett, de miközben a legszélsőségesebb előítélet hangja is felhangzik, ezt zavaros kórussá változtatja a házakat antropomorfizáló „homlok” trópus: a Kassai rendeletét homlokukon viselő templomok és középületek – melyek térbeli metonímiaként az odajáró emberekre is utalnak –, illetve az apokalipszisban homlokukra írt jellel „elpecsételtek” közötti különbség értelmezés kérdésévé válik, így a szövegben az olvasói véleményalkotásnak teret engedő semlegesség válik dominánssá. A párbeszéd egyetlen nevén nevezett résztvevője – az egyetlen személyben homogenizálható tömeg szinekdochéja – Panna asszony, akinek szinonímájaként kétszer is megismétlődik az „angyalom” megszólítás. Az iskolamester szájából kedélyes bizalmaskodásnak hangzó kifejezés valójában pontosan illeszkedik az apokaliptikus kontextusba. A habzó szájú buzgalommal társított angyaliság nincs ellentmondásban a Jelenések szövegével, csupán az angyal alakjának képzőművészetbeli átformálódása szőke, göndör fürtös kislánnyá kelti a paradoxon érzetét. Az Apokalipszis katasztrófáinak sora a hét angyal trombitaszavával veszi kezdetét (Jel 8–11) és az angyalok szinte élvezettel nézik a szenvedésre ítéltek kínzását: „És harmadik angyal is követé azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, a mely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt” (Jel 14, 9–10). A Pannák és Sárák „buzgóságát” megszólaltató kórus a kilencedik fejezetben, a „beteg asszony” háza előtt hangzik fel újra, ezúttal az angyal szinonimájaként maga a narrátor használja a fúria szót:

 

Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva tartják; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lőn. Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi fúriák körmeikkel ízekre szaggatnák is. (I/9., 58.)

 

A fúriák a görög Erünniszek latin megfelelői, a bosszúállás véres istennői. Az angyal-fúria szinonimapár értelmezéséhez lehetőséget kínál Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiájának záródarabja, amelyben a bosszú ősi, sötét istennői jóságos és nyájas Eumeniszekként születnek újjá. Panna asszony regénybeli „identitásváltása” megkérdőjelezi ezt a fejlődésmodellt: a regényben az angyal (Eumenisz) – mely maga is ironikus kontextusban szerepel – változik át fúriává (Erünnisz) a különböző nézőpontok váltakozásának hatására.

Panna szájából hangzik el a jelenet mestertrópusa: a „tengeri szörny”, melynek azonosítása a millenniummal csak első hallásra tűnik a tömeg ostobaságának. A Biblia adott helye így hangzik: „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája, és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (Jel 13,1–2). Ezek a sorok szorosan összefüggnek Dániel könyvének hetedik részével, vagyis az apokalipszis kijelentésében a fenevad a közelgő antikrisztusi birodalom, Panna asszony tehát az „ezeréves ország”-ban az Antikrisztus győzelmét sejti. Ahogyan Dániel a négy világbirodalmat látta felemelkedni a népek tengeréből (Dán 7, 1–28), úgy írja le János az Antikrisztus birodalmának keletkezését egy fenevad alakjában, amely népek tömegéből lép elő. A tenger mint „népek tengere” képzet – a Petőfi-féle kontextust is újraértelmezve – bibliai hagyományra20 tekint vissza, magánál Jánosnál is egyértelműen megjelenik: „A vizek, a melyeket láttál, a hol a parázna ül, népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel 17, 15). Ebből a tengerből bukkan elő A rajongók első fejezeteiben vissza-viszatérő „tengeri szörny”, amelynek testrészei mind-mind különböző állattól származnak: a szinekdoché trópusának talán legismertebb példája (egy testrész megnevezése által valamely élőlény lényegének megragadása) válik ebben a képben kérdésessé – a részek ez esetben ugyanis mind-mind egy létező állatra utalnak, a tengeri szörny szinekdochikus – valamely része segítségével történő – megnevezése tehát lehetetlen.21 Ezzel a problémával igyekezett számot vetni Marx, amikor a 19. századi történelembölcseletben módosítási javaslatokat indítványozott. Egyrészt megtartotta a szinekdoché Ranke- és Humboldt-féle, utópisztikus célképzetét, de a fejlődés végén a kommunizmus mint a tökéletes szinekdochikus integráció állt, másrészt a szókép ellentétes használatát látta szükségesnek: elvetette az egyetlen részletnek – esetleges hierarchia révén – kölcsönzött reprezentációs funkciót, ehelyett koncepciójában „a részek beolvadnak egy egészbe, amely minőségileg magasabb szintű, mint bármely entitás, amit magában foglal”.22 Az persze a marxizmus mögött már a megszületésekor sejthető lett volna, hogy a retorika végtelenül egyszerű logikáját követve továbbra is feltételezte a szinekdoché használatának kétirányúságát (rész az egész helyett, illetve egész a rész helyett), és – mintegy az utópián túli utópiaként – ott lebegett a részletek homogenizálását követő újabb funkcióátfordítás lehetősége: a homogenizáció után újra visszatérni a részek, de nyilvánvalóan a homogenizációt megelőzőtől eltérő részek egészfunkciójához. A Biblia és A rajongók kontextusába visszahelyezkedve: az elsimult víztükörből majdan előbukkan egy új tengeri szörny, hogy élősködhessen a népek tengerén.23

 

JEGYZETEK

1. Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Szépirodalmi, Bp., 1989. 49.

2. A négy „mestertrópus” kiemelése Burke könyvénél (Burke, Kenneth: A Grammar of Motives. University of California Press, Berkeley, CA, 1969.) jóval régebbi hagyományra tekint vissza. Már Giambattista Vico (1668–1744) La scienza nuova című könyve is Peter Ramus 16. századi Rhetoricájának hagyományát folytatta (vö. Vico, Giambattista: The New Science. Trans. Thomas Goddard Bergin & Max Harold Finch. Cornell University Press, Ithaca, 1968. 129–131.)

3. White, Hayden: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1974. 33. (jegyzet).

4. Szegedy-Maszák: i. m. 54. A Metahistory-beli négy trópus szoláris rendszere Victor Hugónál is megjelent, Cromwell című színművének előszavában, melyet hihetőleg Kemény is ismert. Emellett a nagyenyedi kollégiumban olyan retorikát oktattak, amely a francia enciklopédisták felfogását is figyelembe vette, pl. Du Marsais munkáját, ehhez kapcsolódott Fontanier, akire Genette és Barthes is támaszkodott. Erdélyben olyan francia grammaire-eket használtak, amelyeknek a függeléke lényegében Du Marsais nyomán foglalkozott a szinekdochéval.

5. Lanham, Richard A.: A Handlist of Rhetorical Terms. University of California Press, Berkeley, 1969. 97.

6. Jakobson, Roman–Halle, Morris: Fundamentals of Language. Mouton, The Hague, 1956. 95.

7. Ld. Lechte, John: Fifty Key Contemporary Thinkers: From Structuralism to Postmodernity. Routledge, London, 1994. 63.

8. Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete. In: Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben. Akadémiai, Bp., 1992. 121. A liège-iek szinekdochéelméletét Nicolas Ruwet vette nagyító alá a Poétique 23. (1975) számában. Aggályainak egy részével egyet lehet érteni, de magát az elméletet senki sem fejlesztette tovább. Vö. Helikon 1977/1. (Dubois, J.–Edeline, F.–Klinkenberg, J. M.–Minguet, P.–Pire, F.–Trinon, H.: A metaszemémák. Ford. Vajda András. 41–59.; Vígh Árpád: A retorika újjászületése. 3–23.)

9. Vö. Szegedy-Maszák: i. m. 1992. 133.

10. White, Hayden: Tropics of Discourse: Essays in Cultural Criticism. Johns Hopkins University Press, Baltimote, MD 1978. 5, 197, 230–260.; Vico: i. m.; Foucault, Michel: The Order of Things. Tavistock, London, 1970. 110–114.

11. White: i. m. 180.

12. Uo., 190.

13. Robinson, Douglas: Literature and Apocalyptic. In: Stein, Stephen J. (ed.): The Encyclopedia of Apocalypticism. Vol. 3. Apocalypticism in the Modern Period and the Contemporary Age. Continuum, New York–London, 2003. 360.

14. Vö. Armogathe, Jean-Robert: Interpretations of the Revelation of John: 1500-1800. In: McGinn, Bernard (ed.): The Encyclopedia of Apocalypticism, Vol. 2. Apocalypticism in Western History and Culture. Continuum, New York–London, 2003. 185–186.; Keménynél Hites Sándor: Prognózis és anakronizmus: a Zord idő mint politikai példázat. In: Jeney Éva–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): (Tév)eszmék bűvölete. Akadémiai, Bp., 2004.

15. Dávidházi Péter: Kétségben apokalipszis és feltámadás között. A nemzethalál vörösmartys látomása Toldy irodalomtörténetében. Alföld 2002/1. 46.

16. Barnes, Robin: Images of Hope and Despair: Western Apocalypticism: ca.1500–1800. In: McGinn, Bernard (ed.): The Encyclopedia of Apocalypticism, Vol. 2. Apocalypticism in Western History and Culture. Continuum, New York–London, 2003. 164.

17. Armogathe: i. m. 188.

18. Mivel nagy valószínűség szerint Kemény a Károli-féle Bibila-fordítást használta, ezért magam is ebből a szövegváltozatból veszem idézeteimet a következőkben.

19. Kemény Zsigmond: A rajongók. Gond., utószó Stauder Mária. Unikornis, Bp., 2001. Innentől kezdve a főszövegben utalok az idézet helyére: rész/fejezet, oldalszám formában.

20. „Aki lecsillapítja a tengerek zúgását, habjaik zúgását, és a népek háborgását.” (Zsolt 65,8); „Jaj a sok nép zúgásának, akik úgy zúgnak, mint a tenger zúgása, és a népek háborgásának, akik háborognak, mint erős vizek! A népségek, mint sok vizek háborgása.” (Ézsaiás 17, 12–13)

21. Az ún. „szinekdochikus megtévesztés” ismert példája Roland Barthes-tól származik, aki ellentmodásos állításnak tartotta, hogy a fehér, középosztálybeli nő reprezentálja a „nő”-t mint olyat. (Ld. Barthes, Roland: S/Z. Cape, London, 1974. 162.)

22. White: i. m. 282.

23. Talán nem véletlen, hogy Kemény Széchenyi-esszéjében a szinekdochét alkalmazza rendszerező elvként (vö. Szegedy-Maszák 1989. 54.), hiszen Széchenyi híres 1844-es országgyűlési beszéde a tengerbe öntött tintáról ugyancsak erre a trópusra épül. Míg Vörösmarty Szózata inkább az egész által homogenizált részletekben látta a szinekdoché veszélyét, addig Széchenyi és Kemény jó érzékkel arra is rátapintott, hogy nem kevésbé fenyegető a reprezentatív részletek egészfunkciójának szabad utat engedni.

 


+ betűméret | - betűméret