stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Február.

„Ez maga a film ez az abszolút film”


M. Tóth Géza

 

Kérdezett Buzogány Klára és Puskai Melinda

 

A tekintélyes madármaestro nyugodtan üldögél kopott kis öltözőjében. Segédje, egy különös kar felkattintja öltözőasztalkája lámpáit, és láthatóan fontos fellépésre készíti fel. Kalappucolás, egy kis csőrfényezés, nyakkendőválasztás, majd egy szárnyaló ária lelkes gyakorlása, aztán eljön a nagy pillanat… M. Tóth Géza nevét talán e soha ki nem bontakozható tehetség, a Maestro (2005) operaénekes órakakukkja idézi fel a leggyakrabban, de már korábbi munkái – köztük a Patkányfogó (1992), az Ikarosz (1996) és A csodálatos mandarin (2005) – meghozták számára az ismertséget és a szakma tiszteletét. A rendező animációs szignálokat és reklámfilmeket is készít, emellett tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és vendégtanárként külföldön is.

 

– Egy évvel az Oscar-díj jelölés után vagyunk. Hogyan emlékszel vissza arra a forgatagra, amibe akkor kerültél? Átalakította ez a jelölés a mindennapjaidat?

– Tényleg nem friss már az élmény, de persze bennem van most is. Ha mindennap nem is, de egy héten egyszer felelevenítődik – ha más miatt nem, akkor azért, mert rákérdez valaki. Érdekes volt. Azt lehet tudni, hogy ez a szakmai fesztiválok legrangosabbika. Ha az ember eljut Hollywoodba – meghívott vendégként, nem csak turistaként –, akkor érzi annak a szakmai súlyát, ez tagadhatatlan. Egyébként meg jó kaland volt. Egy hónap alatt nagyjából az összes nagy amerikai stúdiót végigjártam, főleg San Franciscóban és Los Angelesben. Visszatérve Magyarországra a mindennapjaimat érdemben mindez nem érintette. Talán annyiban, hogy sokkal több újságíróval találkoztam, sokkal több interjú készült, a hallgatóim az egyetemen talán kicsit kevesebbet késtek az óráimról – ilyen apró figyelmességek származtak belőle. Arra igyekeztem vigyázni, hogy ez ne változtasson meg engem, igyekeztem nem felvenni új szokásokat, például továbbra sem tanultam meg autót vezetni, most is az utolsó HÉV-vel járok haza… ugyanúgy reggeltől estig dolgozom. Nem várom el, hogy az érdeklődés kitartson életem végéig – nem fog. Nagyon jó lubickolni benne, de minden csoda három napig tart, és már most is csodálkozom egyébként, hogy ez az egész még valakit érdekel.

A díjakról tudható, hogy rangja nem a díjazottnak, hanem a díjnak mint intézménynek, illetve a díjadónak van. Maga az Oscar-díj intézménye is behozhatatlan előnnyel rendelkezik az Oscar-díjasokkal szemben. De ugyanígy egy állami díj is – hiába jelenik meg a hírekben, hogy az illető megkapta, akkor is a díj maga lesz igazán érdekes, a többi csak annak mint intézménynek a díszlete vagy kelléke. Ez az Oscar-jelölésnél látszik a legjobban: abban a másodpercben, amikor véget ér a fesztivál, maga az intézmény már a következő évről szól. Még kicsit polírozhatja magát a nominált vagy a díjazott abban az évben, de egy évvel az esemény után már minden fény megfakul, ami úgy tűnt, hogy maradandó lesz.

– Fennmaradt-e mégis a kapcsolat távoli kollégákkal, akkor friss ismeretségekkel?

– Ma is tartom a kapcsolatot több emberrel a Disneyből, a Dreamworks és a Paramount Stúdióból. Tervezünk közös projekteket, de ezek inkább készenléti állapotot jelentenek: tudunk egymásról, valószínűnek tartom, hogy ha a Dreamworks innovációért felelős producerétől, John Tarnofftól segítséget kérnék, hogy valamilyen munkát vállalhassak a stúdióban, akkor sokkal könnyebb dolgom lenne, mint az Oscar előtt. Vele kimondottan baráti kapcsolat alakult ki, azóta meglátogatott minket a családjával itt Magyarországon, és a vendéglátást bármikor szívesen viszonozza Los Angelesben. Ez a kapcsolat akár hosszú távú munkát is jelenthetne – de én nem nagyon ambicionálom ezt. Szeretek itthon lenni. Sokat hívnak külföldre zsűrizni vagy tanítani, például tavalyelőtt dolgoztam két szemesztert Londonban, a Royal College of Artban doktorandusoknak tartottam egy két szemeszter hosszú szemináriumot. Volt ennek egy gyakorlati része is: elkészült egy egész érdekes animációs kísérlet, Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának koncert-animációs feldolgozása. Ott is hosszabb távon maradhattunk volna a családdal, de nem vitt rá a lélek. Pedig szakmailag és személyesen is izgalmas volt… De mindkét lehetőség megvan itthon is nekem. Tizennegyedik évem kezdődik most februártól a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, sok a munkám is itthon. Jól érzem magam a bőrömben: szép helyen lakunk, a gyerekek nagyjából egyenesben vannak, a nagylányom már gimnazista, és kár lenne ezt az egészet fölbolygatni. Kimenni nem akarok – ez a lényeg.

– Hogyan érzed, jobban felfigyelt akkor a világ a magyar animációs filmre?

– Azt nem tudom megítélni, hogy Amerikában jobban felfigyeltek-e – abban az időszakban igen. Akkor nemcsak szakmai, hanem független sajtóorgánumokban is jelentek meg nem szorosan a fesztiválhoz kapcsolódó cikkek arról, hogy van ott valaki Magyarországról. De azért Hollywoodban a Budapest szó jelent valamit, nagy stúdióalapítókról tudják a mai napig is, hogy ki a magyar közülük, mint ahogy azt is tudják, hogy ki a lengyel, ki a bolgár, a román stb. Talán elsősorban az operatőröket ismerik tőlünk, az animáció ott sincs annyira fősodorban, illetve ami van, azt inkább a nagy stúdiókhoz kötik, mint a kisfilmes műfajhoz. Talán Csupó Gáborról sokan tudják még, hogy magyar – ő ugye a Klasky–Csupó-alkotópáros magyar tagja. Érezhető viszont, hogy itthon a műfajra ráirányult a figyelem: az animációs filmekről – akár rövidfilmek, akár egészestések – már készültükben rendszeresen beszámol a sajtó. Hallgatóim munkáiról és az én készülő munkáimról is beszámoltak az internetes oldalak meg a napilapok. Ennek a változásnak biztos van kapcsolata a háttérben azzal, hogy voltak a szakmának sikerei, többek között a miénk is.

– Mi minden történt veled a Maestro óta?

– Azóta elkészítettünk egy rövid animációs filmet Ergo címmel, és leforgattunk egy kisjátékfilmet, amelyiknek a címe: Mama. Előkészítettünk egy egészestés animációt és egy televíziós sorozatnak a huszonöt perces első epizódját, ezenkívül pedig egy körülbelül háromórányi televíziós animációsorozatot indítottunk el. Az utóbbin olyan öt hónapja dolgozunk, és a nyolcvan résznek körülbelül a fele elkészült. Tehát igazából elég tevékeny év után vagyunk. Ezek a munkák nagyjából függetlenek az Oscar-kalandtól, mert az egy rövidfilmen kívül mindegyik az Oscar előttől datálódik.

– Említetted a második Bartók-adaptációdat, A kékszakállú herceg várát. Hogyan találkozik az opera az animációs filmmel, műfaj, technika, stílus szempontjából, ráadásul kétszer egymásután, hiszen A csodálatos mandarint is „meganimáltátok”?

– Az animáció és az opera műfaja nagyon sok tekintetben hasonlít egymásra. Mindkettő rendkívül összetett, számos más műfajt képes integrálni. Az opera a drámát, a hangszeres és énekes zenét és a képzőművészetet, az animáció még ezeken kívül a filmet is. De nem csak emiatt gondoltam úgy, hogy az animált kép és az opera egymásra találhat. A mi kísérleteinkben az animáció nem önálló alkotás, hanem csak látványeleme egy-egy előadásnak. Ezek a „filmek” csak a koncertszerűen felhangzó élő zenével együtt élnek meg, konzervzenével hangzó operafilmként nem. Az eddigi munkák visszajelzései és a folyamatos kísérletezések viszont azzal biztatnak, hogy az előadásról előadásra változó, a zenéhez helyben szinkronizált animációs látvány izgalmas többletet adhat a kortárs képi megoldások felé nyitott hangjáték- vagy opera-előadásoknak. Elsődlegesen természetesen Bartók színpadi műveinek, aki olyannyira fontosnak tartotta a kortárs képi lehetőségek (például a fény- és világítástechnika) alkalmazását, hogy számos helyen a partitúráiban is ad erre vonatkozó instrukciókat.

– Lesz-e ennek folytatása, tervezel-e további operaanimációkat?

– Remélhetőleg igen. Ez is egy azok közül a lehetőségek közül, amelyeket folyamatosan életben tartunk az egyik amerikai partnerrel, konkrétan a Weinstein Companyvel. Gyerekek számára írt vagy gyermekközönség számára is érdekesnek ígérkező zenedarabok feldolgozásain gondolkodtunk. Olyan zenék merültek fel, mint Debussy Gyermekkuckója, Raveltől a Lúdanyó meséi vagy Saint-Saënstól Az állatok farsangja. Érdekes feladat, szívesen vállalnám is, de egyelőre még nagyon messze vagyunk attól, hogy bármi bizonyosat lehessen róla mondani.

– A nyolcvanrészes tévésorozat a két-három perces epizódokból álló, januárban bemutatott Magyar képmesék. Már a címében rájátszik a Jankovics Marcell-féle, közismert Magyar népmesék sorozatra, de mintha egyes képi megoldások is azt idéznék. Ironikus-provokatív hangneme kicsit a Hungarikumra emlékeztet. Hogyan készül ez a végül is ismeretterjesztő jellegű sorozat? Miért a reklámszerű forma?

– Ez a sorozat a Magyar Televízió megrendelésére készül, és mint ilyen formailag elég kötött. Készen kapjuk a témákat, és számos egyéb kérdésben is meg van kötve a kezünk. Szerencsés módon a formai keretek kialakításában valamennyire én is részt vehettem. Én javasoltam, hogy inkább legyen mindennap egy-egy rövidebb, mint hetenként egy hosszabb rész. Szintén az én javaslatomra fogadta el a megrendelő, hogy a sorozat képi stílusa epizódról epizódra változzon. Mindkét javaslattal az volt a szándékom, hogy a sorozat betöltse azt a szerepet, amit a tévé elvár tőle. Ha jól értelmezem, ez a szerep az lenne, hogy a sorozat hatására a nézőkben valamelyest erősödjön egy felelős, az ország közös dolgait magánügyként is értelmező állampolgári attitűd. A naponkénti megjelenés és a változatos látvány igénye persze elég sok gyártási kérdést felvetett. A hagyományos gyártási szisztéma helyett kialakítottunk egy olyan folyamatot, amelyik figyelembe veszi a megrendelés sajátosságait. Az a szokványos megoldás, hogy a gyártás élén egyetlen rendező áll, alatta pedig feladatszintenként egyre több szakember végzi a rászabott részfeladatokat. Mi megfordítottuk ezt a piramist, viszonylag kevés grafikus és animátor dolgozik a filmeken, viszont minden epizód gyártásának élére egy-egy rendezőt, összesen kb. huszonöt alkotót hívtam. Így jóval bonyolultabb a gyártás, de sokkal élvezetesebb, az eredmény pedig színesebb és sokkal személyesebb. Én magam egyetlen epizódot sem rendezek, az én feladatom a teljes gyártás irányítása és az, hogy az egyes epizódokat megvitassam a rendezőkkel. Ez a munka nagyon hasonlít az egyetemi feladatokhoz, ahol is a két fő munkám az oktatásszervezés és a folyamatos konzultáció a hallgatókkal.

– Eléggé ritka dolog manapság Magyarországon, hogy televízióadó animációs sorozatot rendeljen. Mennyire „szól bele” esetetekben a megrendelő a „tálalásba” vagy magába a munkafolyamatba?

– Mint megrendelő természetesen mindenbe beleszól, anélkül hogy egy-egy részfeladatot el ne fogadna, a gyártás nem is folytatódik. Külön prezentáljuk a forgatókönyvet, a képes forgatókönyvet, az animatikot, a kész animációt és a hangosított, végső verziót. A témákon kívül semmiféle javaslatot nem tesz, tehát ami végül megjelenik a képernyőn, abban nagyrészt mi vagyunk a ludasok, de hogy a sok felmerülő szövegbeli, képi, hangi megoldás közül végül melyik készül el, abban nagy szerepe van a megrendelőnek. Ez mindig így zajlik, és azt gondolom, hogy többé-kevésbé ez rendben is van.

– A Magyar képmesék kétdimenziós képekkel dolgozik. A csodálatos mandarinnál piktogramokat animáltatok. A Maestro rendkívül aprólékos 3D-animáció. Mindezen belül is rengeteg technikai bravúr képzelhető el – például az az óramutató-szerű „kameramozgás” a Maestróban. Van-e kedvenc animációs technikád? Vagy melyek a kedvenceid?

– Nem tartom fontosnak, hogy nekem legyen kedvenc technikám, még azt sem, hogy legyen kedvenc filmem. Minden technikát szeretek, amit az arra épülő film szeret, és minden filmet szívesen nézek, amely oda talált, ahová eredetileg el akart jutni. Talán ez a logika kicsit zavarosnak tűnhet így, pedig igen lényeges. A munkatársaimmal és a hallgatóimmal is ezt igyekszem megértetni. 

– Hogyan döntöd el, hogy mit használsz egy adott témához?

– A film dönti el, én csak megpróbálom kitalálni, hogy a film mit kíván, mi lenne neki a legjobb. Ha elég tapintattal fordul egy-egy témához az ember, akkor megeshet, hogy tényleg valami olyan megoldást talál, amelyben az adott filmötlet kényelmesen érzi magát. Tapasztalatból tudom, megéri a fáradságot, hogy az ideálisnak tűnő formát, technikát és gyártási szisztémát megtaláljuk. Ez egyrészt mindig nagy szellemi kaland, másrészt pedig így a gyártás – egyébként száraz és unalmas – folyamata is sokkal élvezetesebb. Ja, és a végeredménynek is csak így van esélye arra, hogy több legyen, mint futószalagtermék.

– Az Ergo is 3D-ben készült, mégis teljesen más műfaj, mint a korábbi filmjeid.

– Tulajdonképpen váltani akartam. A Maestro után akartam csinálni valamit, ami jóval filozofikusabb és lassúbb – az animáció nagyon szereti ezt a zsánert is. A legtöbben az animációtól azt várják el, hogy nevettessen, de az ilyen jellegű allegorikus dolgokkal is jól áll az animáció – ez most ilyen dolog. A film a felnövekedésről szól, meg arról, hogy marad-e nyom utánunk, mivégre marad egyáltalán, és ha igen, miféle.

– Az Ergót a 39. Magyar Filmszemlén, február elején mutatod be a magyar közönségnek. Milyen fogadtatásra számítasz?

– A filmszemlén magán különösebb fogadtatásra nem számítok. A szemle ugyanis egy nagyon furcsán bemerevedett álláspontot képvisel az animációs műfajjal szemben: nem indít versenyprogramot animációs filmnek, sőt ami animációs filmnek minősíttetik, azt nem engedik vetíteni a kisfilmes versenyprogramban sem. Mi annak idején a Maestrót is neveztük a szemlére, de kidobták. Korábban az Ikarosz című filmemet is neveztem a szemlére, azt is kidobták, és aztán mindkét film a szemle nyitófilmje lett. Az Ikarosz a berlini filmfesztivál versenyprogramjában volt, az Arany Medvéért versenyzett, tavaly pedig a Maestro volt Oscar-közelben, és ilyen státusuk miatt voltak meghíva nyitófilmnek – ennek ellenére animációs filmet a Magyar Filmszemle nem fogad be. Meghívták az Ergót a Kiemelt információs vetítés nevű – szörnyű nevű – szekcióba, ami szerintem azt jelenti, hogy a szabályok nem teszik lehetővé, hogy versenyben legyen, ezért odabiggyesztik elé, hogy „kiemelt” – de ettől még nemigen fogja megnézni sok ember. Nyilván meg fogják nézni néhányan, de nem fog olyan figyelmet kapni, mint ha versenyprogramban lenne. Szerintem ez teljesen méltatlan a filmszemlével szemben is, a szakmával szemben is, teljesen szak-maiatlan, indokolatlan, úgyhogy én a filmszemlén való megjelenéstől túlságosan sokat nem várok. Igazából ez a film is a nemzetközi fesztiválközönség előtt fogja érdemben megméretni magát. A nemzetközi bemutatkozása egyébként már meg is volt, Berlinben, amikor december elején felavatták a Collegium Hungaricum épületét. Meghívták erre az eseményre, értően, jól fogadták, és nagyon sokaknak az volt a véleménye, hogy izgalmasabb munka lett, mint a Maestro, úgyhogy remélem, ez is szép nemzetközi karriert fog befutni.

– Amikor a nevedhez (is) fűződő munkákról beszélsz, mindig többes számot használsz. Mennyire jelent nehézséget ma egy animációs stábot összehozni?

– Többes számot használok, mert nem is igen tudnám értelmezni azt a fogalmat, hogy az „én filmem”. Alkotótársakkal dolgozom, azon túl, hogy egy-egy részfeladat megoldásával megbízom őket, megbízom bennük a film egészét tekintve is. A véleményüket kérem, megosztom velük a kételyeimet, sokat beszélgetünk, és én gyakran hallgatok rájuk. Van, hogy egy grafikus véleménye segít egy zenei kérdést megoldani, de arra is volt példa, hogy a zeneszerző jókor mondott félmondata döntően befolyásolta egy film látványvilágát. Ilyen alkotótárs nem terem minden bokorban, de azért mindig sikerül összeverbuválni annyi társat, amennyi az adott feladat elvégzéséhez szükséges.

– Mennyire tud együtt dolgozni a fiatal nemzedék a „nagy öregekkel”, Jankoviccsal, Ternovszkyval és a többiekkel?

– Hagyományosan jól együtt tud működni a szakma fiatalja és vénje. Ráadásul ebben a szakmában egyáltalán nem azon múlik valaki kora, hogy mikor született. Sok apám korú alkotót ismerek, akiben több a gyermeki kíváncsiság és játékosság, mint egy teljes óvodás csoportban.

– Tanárként valószínűleg elég pontosan látod a magyar animáció jövőjét. Derűlátó vagy?

– Azon, hogy legyen jövő, elég régóta dolgozom. Például hat-nyolc év elég intenzív munka volt abban, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen – ahol a magyar animáció legrégebb óta képződik felsőoktatási szinten – legyen egy olyan hallgatói létszám, ami garanciát adhat arra, hogy a szakmai utánpótlásnak súlya lesz. 1992-ben én egyedül végeztem. Ma már tizenkét-tizennégy hallgatót veszünk föl a szakra. A kettő közt eltelt időben – ahhoz, hogy meg lehessen egy létszámot négy-ötszörözni – infrastruktúrát és tanári státust kellett szerezni, és hallgatói helyeket kellett biztosítani. Ezt egy pici egyetemen csak nagyon sok diplomáciai küzdelemmel lehet, valóban hosszú éveken keresztül elérni. Szerintem most ideális a hallgatói létszám. Minden évfolyamon indítunk animációszakot. A tizenkét-tizennégyes létszám ideálisnak tűnik: ennél több már sok volna, viszont egy ekkora csapattal már nagyon jól lehet dolgozni. A legjobban az igazolta, hogy ilyen számú végzett hallgató már nyomot tud hagyni a szakmában, hogy három évvel ezelőtt a Gauder Áron rendezte Nyócker című egészestés animáció elkészült. Abban a stáb kilencven százaléka nálunk végzett frissen vagy egy-két évvel korábban. Ez volt az első igazi visszajelzés, azután jóformán minden jelentős animációnál ott vannak a hallgatóink. Például legutóbb a Macskafogó 2. készült el, és ebben is a vezető tervezők, animátorok és a rendező legközelebbi munkatársai között nagyon sok hallgatónk dolgozott.

– Tehát egyre több lehetőséget látsz az animáció területén.

– Az animáció lassan eléri azt a státusát, amire szerintem mindig is hivatva volt: a játékfilmhez fűződő viszonya egyre kevésbé marginális, nem alműfaja a filmnek, hanem ahogy Balázs Béla mondja: ez maga a film, ez az abszolút film. Tulajdonképpen a mozgásillúzióval mint a mozgókép alapjával az összes filmes műfaj közül az animáció tartja a legközvetlenebb rokonságot. Azt gondolom, hogy ez ma már lassan tényleg triviális lesz. Alig-alig van olyan játékfilm, amelyik elképzelhető lenne e nélkül a szemlélet nélkül. Például a Gyűrűk uráról ugyan ki mondja meg, hogy az animáció-e vagy játékfilm? Vagy: mitől animáció és mitől játékfilm? Az film és abszolút film. Az a lényeg, hogy amit meg akarunk oldani, megoldjuk. Nem az a kérdés, hogy merre hat a gravitáció, vagy mekkora egy ember egy házhoz képest, vagy tudnak-e sétálni a fák: ha arra gondolok, hogy sétálnak, akkor sétálnak, ha minden második ember akkora, mint egy ház, hát akkora.

 


+ betűméret | - betűméret