stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Február.

1958. január 14. Széljegyzet egy meghívóra


László Ferenc

 

A Kántor–Láng megjelenésekor – akadhat valaha is olvasója ennek az írásnak, aki ne tudná, hogy a két jeles szerző emlékezetes, Romániai magyar irodalom 1945–1970 című könyvére utalok? – a képmellékletek között ismerős nyomtatvány, egy meghívó hasonmására bukkantam. Idegépelem teljes szövegét:

„A Bolyai Tudományegyetem és a Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola Diákszövetsége meghívja Önt a FIATAL SZERZŐK ELŐADÓESTJÉRE, melyet január hó 14-én (kedden) este 8 órai kezdettel tartunk a Bolyai Tudományegyetem Aulájában (Arany János u. 11. sz.). Műsoron: Barna Iván, Bölöni Sándor, Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Miess G. János, Szépréthy Lilla, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán (Bolyai Tudományegyetem), Fátyol Tibor, Szabó Csaba, Szalay Miklós és Terényi Ede (Zeneművészeti Főiskola) művei. Közreműködik: Barabás Béla, Kásler Magda, Kedves Ágoston, Kindl Walter, Kiss Judit, Magyarosi Zoltán, Simon Gabriella és Simon Octavian (Zeneművészeti Főiskola), valamint a Bolyai Tudományegyetem »EGRESSY GÁBOR« Színjátszó csoportjá-nak tagjai. Bevezetőt mond: Kántor Lajos.” A meghívó reprója felett egy korabeli fénykép látható, amelynek magyarázó szövege: „A Forrás-nemzedék első bemutatkozása: Fiatal szerzők estje Kolozsváron, 1958. jan. 14-én.”

A könyv első kézbevételekor, amikor ezt a képoldalt megláttam, valami olyasmit mondtam, hogy „a kakas csípje meg!” (Ez volt a legdurvább káromkodás, amelyet gyermekkoromban édesapám szájából hallottam.) A kép ugyanis egy asztaltársaságot ábrázol: vidám író és költő fiúkat és lányokat, asztalukon számos boros- és szódásüveggel. Azért káromkodtam, mert meggyőződésem szerint arra a fellépés utáni fröccsözésre az est zenészközreműködőit is meg kellett volna hívniuk, legalábbis a négy zeneszerzőt. De esetleg engem is.

Az előzmények közül szűk másfél esztendővel korábbi eseményre emlékeztetek. 1956 őszén országszerte diákegyesületek létesültek, azzal, hogy ezek egyszer majd országos szövetségbe tömörülnek. Kezemben tagsági könyvem, mely szerint én 1956. szeptember 22-én lettem tagjává a Gh. Dima Konzervatórium Diákegyesületének. Harmadéves főiskolai hallgató voltam akkor, és nem titkoltam senki elől, hogy milyen szép reményeket fűzök ehhez a kezdeményhez. Nyüzsgésemet a tagság azzal honorálta, hogy beválasztott az Egyesület Tanácsába (Consiliul Asociaţiei), s ott rám osztották a kulturális „tárcát” (akkor reszortnak mondtuk), ami a zeneművészeti főiskolán nem volt jelentéktelen megbízatás.

Lelkesedésem korántsem volt alaptalan. Mi akkoriban IMSZ-tagok voltunk, „ifjúmunkások” (akár „munkásifjaknak” is mondhattak volna, ha szabatosabban fordítják az Uniunea Tineretului Muncitort), és ehhez a legalábbis ellentmondásos státushoz képest álomnak tűnt az esély, hogy ezentúl „diákszövetségesek” lehetünk. Jelképnek tarthattam, hogy míg IMSZ-tagkönyvecskémnek piros, ennek az újnak kék volt a fedőlapja. Forradalmian új dolog volt, hogy a diáktársaságok országos szövetsége nem egy IMSZ-szerű, központosított, pártparancsra felülről lefelé irányított szervezetként alakult meg, hanem alulról fölfelé építkezett. Voltam elég naiv ahhoz, hogy elképzeljem: miután megalapítjuk a „mi” diákszövetségünket, majd természetesen kilépünk az „ő” IMSZ-ükből. A Romániai Diákegyesületek Szövetsége (Uniunea Asociaţiilor Studenţeşti din România) csak 1957 márciusában jött létre. Addig – amennyire erre még vissza tudok emlékezni – egyesületünk meglehetős autonómiát élvezett. 

Az 1956–57-es téli vakációban a diákegyesületek aktivistáit felkészítő táborba küldték. Úgy emlékszem, hogy az előadások Szinaján voltak, és én sokadmagammal Predeálon laktam. (Bár lehet, hogy pont fordítva volt; csak arra esküszöm, hogy sűrűn vonatozgattunk a két, csaknem szomszédos üdülőváros között.) Naponta meg kellett hallgatnunk két-három előadást. Ma is előttem szegény Parhon akadémikus-professzor, a hajdani államelnök, aki akkor már nagyon öreg volt, szinte roskatag, de eljött, és egy órán át beszélt nekünk valamilyen átfogó biológiai tárgyról; hatalmas szovjet ZIL-limuzin hozta és vitte. Barátom, Simon Gábor számára az az előadás maradt különösen emlékezetes, mint az ideológiai nyitás jelképe, amelyet Mihnea Gheorghiu tartott a kevéssel azelőtt még burzsoá áltudománynak hirdetett kibernetikáról. Voltak vitadélutánjaink is, és persze élveztük a tél örömeit. Az én baráti körömből nemcsak a már említett Simon Gábor és barátnője, Freund Éva volt ott, hanem például a szintén református lelkészfiú, Péterffy László is, aki akkor festészetet tanult, és akiből utóbb Budapesten nagyrabecsült szobrász lett. Amit ezen a mintegy hét- vagy tíznapos, kellemes emlékű fejtágítón hallottunk, nem mondott ellent hazulról hozott reményeimnek, legalábbis nem olyan mértékben, hogy buzgalmamat letörte volna.

A Gondviselés úgy hozta, hogy ugyanakkor a Bolyai diákegyesületében óvodás-, majd iskoláskori barátom, Kántor Lajos felelt a kultúráért. Ő keresett meg a hírrel, hogy a Bolyai diákegyesülete közös szerzői esten készül bemutatni az új, még egyetemista korú írónemzedék javát, s a kérdéssel, hogy nem volnánk-e hajlandók irodalmi estjüket főiskolás magyar zeneszerzők műveinek előadásával színesebbé tenni. Nem kellett engem kétszer kérni. Négy diákzeneszerzőt is felhajtottam, a megfelelő diákelőadókkal. Tudtommal nem maradt fenn műsorlap erről az estélyről. A felsorolt nevek alapján, a még élő előadóművészekkel egyeztetve így sorolom fel az elhangzott zenei repertóriumot (továbbra is a nevek betűrendjében, mert az elhangzás sorrendjét illetőleg nincs forrásom):

Fátyol Tibor: Szonáta fagottra és zongorára. Előadta Simon Gábriel [nem Gabriella!] és a szerző.

Szabó Csaba: Fúvós szerenád. Előadta Octavian Simon, Magyarosy [így írja a nevét, nem úgy, ahogyan a meghívón jelent meg!] Zoltán, Walter Kindl, Kedves Ágoston és Barabás Béla.

Szalay Miklós: Szvit zongorára. Előadta Kiss Judit.

Terényi Ede: Öt dal. Előadta Kásler Magda és a szerző.

(Meglehet, hogy egyes hangszeres művekből csak egy-egy tétel vagy csak tételek hangzottak el.)

Hol vannak, kik ma, ötven év múltán ezek az akkori fiatal zeneművészek?

Fátyol Tiborról réges-rég nincs hírem. A diktatúra bukása után nemsokára kivándorolt Magyarországra. Az anyaországi szaksajtóban azóta sem olvastam a nevét. Ami annál sajnálatosabb, amennyiben ő zeneszerző diákként igen komoly ígéret volt. Mint annyian mások, akkoriban ő is Lendvai Ernő 1955-ös Bartók-könyvének a hatása alatt komponált. De nemcsak zenét írt, hanem cikkeket is. Mint ígéretes kezdőt ő ajánlott be az Utunknál az akkor rovatvezető Márki Zoltánnak. Főiskolai diplomájával Bukarestben telepedett le. A román zene repertóriuma meglehetősen sok művét jegyzi. Meghallgatnám őket. Így a Fagott-zongora-szonátát is, amelynek alkotási éve épp 1957. Aki azt az ő zongoraművészi közreműködésével megszólaltatta, Simon Gábor évtizedek óta Beer-Shevában él, nyugdíjas, telefonon is, e-mailen is elérhető. Amióta befejezte a zenekari szolgálatot, sokat utazik. Egyszer Kölnben is összefutottunk, más alkalommal Budapesten. Mozgalmas ifjúkorunkban Simon Dezső néven közölt zenei cikkeket, ám fagottosként elvárta, hogy Gábrielként írják ki a plakátra, úgy, ahogyan a bibliai arkangyalt hívták. Nem nyomoztam ki, hogy kinek a hibájából lett a meghívón Gábrielből Gabriella. Az elírás arra vall, hogy a műsort alighanem telefonon diktáltam be.

Szabó Csaba 1987-ben vándorolt ki Magyarországra. A szombathelyi pedagógiai főiskolán tanszékvezető tanár lett, 2003-ban meghalt. Örökségének igen értékes része a 18. századig visszavezethető erdélyi magyar népi többszólamúságról írott tanulmánya, illetve annak szentelt CD-romja. Emlékét Nemzetközi Szabó Csaba Társaság ápolja. A művét előadó fúvósötös tagjai tudtommal mind élnek. Octavian Simon fuvolaművész a kolozsvári Filharmónia nyugdíjasa, az oboás Magyarosy, a klarinétos Kindl és a kürtös Kedves Németországba emigrált. (Utóbbit a kilencvenes évek elején egyszer meglátogattam Bonnban, ahol szakkörökben óriási tekintélynek örvendett.) A fagottos Barabás is nyugdíjas már, de óraadóként továbbra is tanít a Dimán. Pár éve zenei doktorátust szerzett.

Szalay Miklós, aki az ötvenes évek második felében talán a legjobban ismerte nálunk Lendvai Ernő korszakos Bartók-elemzéseit, és a főiskolán az összhangzattan tanára volt, még jóval a diktatúra összeomlása előtt elhagyta Romániát. Bécsben telepedett le, ahol keveset komponált. Ezt én nagyon sajnáltam (mert például számomra írt fiatalkori Fuvolaszonátája igazán értékes zene volt, ma is szívesen hallgatnám), de ezt tapintatból sosem tettem szóvá. Bécsben főleg kottagrafikusi bérmunkákból élt, és egy belvárosi bérház házfelügyelői teendőit látta el szolgálati lakás és igen szerény fizetés ellenében. Arrafelé jártamkor, ha csak tehettem, mindig meglátogattam. 2003-ban elhunyt. Őszintén gyászoltam. Szvitjének előadója, Kiss Judit a Dima Főiskola vonós tanszékének jeles zongorakísérőjeként vált ismertté. Évek óta férjével együtt Tunéziában tanít, de évente hazajár Kolozsvárra. Telefonon bármikor elérhető. E szereplésének a felemlegetése már csak azért is méltányos, mert a világ csak zongorakísérőként tartja számon, holott pályája kezdetén szólószerepekben is nem kevésbé kiváló teljesítményeket nyújtott.

A négy zeneszerző közül Terényi Ede az egyetlen, aki az itthonmaradást választotta. Jól választott! Sikeres, termékeny, tekintélyes zeneszerző, doktorátusvezető konzulens professzor, műveiről nemcsak újságcikkek jelennek meg, hanem olykor elemző tanulmányok is a szaksajtóban. Egyéni szemléletre valló grafikai művészete is figyelmet keltett. Cikkek mellett könyveket is közöl. Aki dalait sikerre vitte, az utóbb Barabással házasságot kötött Kásler Magda korszakos dal- és népdalénekesünk volt. Ő is túl van a hetvenen, de a hangja még mindig tisztán, frissen cseng.

Az 1958. január 14-i rendezvényről állítom, hogy zenei része sem színvonalban, sem tartalmasságban, sem reprezentativitásban nem maradt alul az irodalmi résszel szemben. Így indokolt a kérdésem: mégis miért nem hívták meg a borozgatásra bár a négy alkotóművészt s esetleg engem is, aki az együttműködést a magunk részéről szerveztem?

A kérdés szónoki természetű: nem kell megválaszolni. Azt azonban tisztességes polgárként őszintén ki kell hogy mondjam ezen az ötvenedik évfordulón: az idő azokat igazolta, akik az estély után a zeneszerzők mellőzésével vonultak el koccintani. Mert azokból, akik akkor írókként és költőkként Kántor Lajos bevezető szavai után felvonultak, rövidesen „a Forrás-nemzedék” lett. A Kántor-Láng jogosan mutatja be 1958-ban készült közös fényképüket úgy mint az 1961-ben beindult, híres könyvsorozat szerzői csoportjának avant la lettre megnyilvánulását. Jancsik Pál, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba ma is itt van közöttünk, az elhunytak, Miess G. János, Szépréthy Lilla, Szilágyi Domokos emlékét hűséggel őrizzük, már csak azért is, mert utolsó leheletükig a miénkek maradtak. Lélekben, úgy tudom, az egyetlen „hűtlen”, a ma Svédországban élő Veress Zoltán is erdélyi, kolozsvári író maradt. Zeneszerzőink viszont egyrészt már eleve kevesebben voltak, mint az irodalmárok, másrészt pedig e közös fellépés után hamarosan szétrebbentek, még mielőtt kirajzásukra a világ felfigyelhetett volna. Ha mind itthon maradnak, és nem eresztik el egymás kezét, jobban jártak volna, és nekünk, a romániai magyar társadalomnak is több hasznunk lett volna művükből. Amikor azt mérlegelem, hogy fiatal zeneszerzőinkből miért nem alakult ki egy zenealkotó „Forrás-nemzedék”, azt is el kell ismernem, hogy Kántor Lajos már akkor rátermettebb, tudatosabb mozgósító volt, mint én.

Visszatérve a történelmi körülményekre, megjegyzem, hogy a diákszövetségek megalakulása annak az óvatos liberalizáló, „desztalinizáló” folyamatnak volt egyik utolsó epizódja, amely Romániában 1953-ban kezdődött, és mintegy öt évig tartott. Fokozatos lecsengettetése szerintem a budapesti 1956. október 23-ának volt egyenes következménye. A román párt- és államvezetés úgy döntött, tesz róla, hogy ne következhessék be itt is hasonló esemény. A rendszer újabb bekeményítését a magam bőrén is éreztem. 1957 végén, bár mindenki tudta rólam, hogy édesapám politikai elítéltként börtönben ül, én még sikeresen versenyvizsgázhattam az 1958-as George Enescu Ösztöndíjért, amely a Gheorghe Gheor-ghiu-Dej nevét viselő megaösztöndíjjal volt egyenrangú és -értékű, de 1958 vége felé már – teljesen törvénytelenül, kizárólag osztályharcos alapon – befagyasztották ösztöndíjam folyósítását. Azt mondták, fogjam be a számat, és örvendjek, hogy mint a katonai bíróság elítéltjének a fiát még nem zártak ki a főiskoláról. 1959-ben már csak azon az áron végezhettem be tanulmányaimat, hogy lemondok kolozsvári lakhatásomról; így kerültem Nagyszebenbe. Előbb-utóbb a diákszövetségről is kiderült, hogy egyáltalán nem alternatívája az IMSZ-nek (amelyet egyébként nemsokára KISZ-nek, Kommunista Ifjúsági Szövetségnek kereszteltek át), hanem egy másik, főiskolás-egyetemi IMSZ. Utóbb hozzá is biggyesztették nevéhez a „kommunista” jelzőt: UASR-ből UASCR lett a csúcsszervezet román betűneve. Akkor azonban már nem voltam tagja.

 


+ betűméret | - betűméret