stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

Az etnikai ellentétek kezelésének technikái


Romsics Ignác

 

A második világháború befejeződése óta mintegy száz helyi háború tört ki szerte a világban. E harcokban mintegy húszmillió ember vesztette életét, és körülbelül ugyanannyian hagyták el otthonukat, azaz váltak menekültté. E háborúknak nagyjából felét etnikai ellentétek okozták, s a húszmillió halott mintegy kétharmada az etnikailag motivált összetűzések számlájára írható.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején, amikor a hidegháború befejeződött, igen sokan hitték, hogy az etnikai feszültségek csökkenni fognak, s hogy a nagyhatalmak együttműködése mintegy természetszerűleg fog elvezetni egy konfliktusmentes Új Világrend kialakulásához. Ismeretes, hogy ennek éppen az ellenkezője történt. Ahelyett, hogy csökkent volna, az etnikai konfliktusok száma jelentősen nőtt. Ez azt bizonyítja, hogy a származási, nyelvi, vallási, kulturális és történelmi különbségek a globalizáció, az integráció és az individualizáció korában is hatnak. Ez a sokakat meglepő fejlemény új lendületet adott az etnikai kérdésekkel foglalkozó kutatásoknak, amelyek az 1960-as évek óta egyébként is reneszánszukat élték. A kutatások egyik fő ága az etnikai konfliktusok kezelésével foglalkozik. Történészek, jogászok, szociológusok, antropológusok és politológusok könyvek és tanulmányok ezreiben tárták fel, írták le és értékelték azokat a konfliktusmegelőző, -kezelő és/vagy -megoldó módszereket, amelyeket a 19. és 20. századi állami politika alkalmazott többség és kisebbség viszonyának rendezése, illetve harmonizálása céljából. A választott kritériumtól függően ezek a technikák többféleképpen csoportosíthatók. Bár nem kétséges, hogy ugyanaz a cél esetenként nagyon különböző eszközökkel is elérhető, a nemzetiségpolitikák legfontosabb aspektusa, nézetünk szerint, annak célja, illetve várható eredménye. Ebből a szempontból két alapvető megközelítés különböztethető meg: a homogenizáció vagy monoetnicizmus és a multikulturalizmus vagy polietnicizmus. Írásomban e két nagy stratégia eszköztárát, vagyis az etnikai konfliktusok kezelésének történetileg kialakult technikáit fogom áttekinteni.

A homogenizációs vagy monoetnikus megközelítés azt tartja, hogy egy adott terület egy és csakis egy nemzeti, tehát közös nyelvvel és erre épülő kultúrával, továbbá azonos nemzeti eszményekkel, törekvésekkel, hősökkel és ünnepekkel rendelkező közösségnek adhat otthont. Az államalkotó társadalom, amelyet nemcsak politikai, hanem kulturális egységként is tételeznek, eszerint egy és oszthatatlan. A multikulturális vagy polietnikus megközelítés ezzel szemben elfogadja a heterogenitást, azaz a társadalom faji, kulturális vagy egyéb természetű különbségeit, noha azokhoz nagyon különbözőféleképpen viszonyulhat. Ezen a két alapmegközelítésen belül a konkrét módszerek, illetve konfliktuskezelő vagy -megelőző technikák számos alaptípusa azonosítható, s ezek többféle kombinációja, stratégiája alkalmazható. A homogenizációs célú nemzetiségpolitika történetileg ismert módszerei a következők: genocídium, asszimiláció, népességmozgás (ki- és áttelepítések, illetve cserék) és a politikai határok megváltoztatása. A polietnikus kisebbségpolitika két nagy válfaja pedig a kisebbség államalkotó partnerként való elfogadása valamilyen szinten és formában, illetve a kisebbség alávetése és elnyomása, anélkül hogy fizikai vagy kulturális megsemmisítése szisztematikus célként fogalmazódna meg.1

A nemzeti homogenizáció legszélsőségesebb formája a genocídium vagy népirtás. Noha erkölcsileg teljességgel elfogadhatatlan, az emberiség újabb kori történetében számos esetben alkalmazták. A 20. század etnikailag motivált tömeggyilkosságai a törökországi örmények nagy részének a kiirtásával kezdődtek az első világháború alatt és után, és közel egymillió tutszi lemészárlásával fejeződtek be az afrikai Ruandában 1994-ben. Közben 1942–45-ben a nácik és szövetségeseik halálra éheztettek vagy gázkamrákba küldtek hatmillió zsidót, az európai zsidóság közel kétharmadát.

Az asszimilációs politika a nemzeti homogenizáció kevésbé drasztikus formája. Ez a nemkívánatos kisebbségi csoportokat nem fizikailag semmisíti meg, hanem kulturálisan. Az eredmény így nem genocídium, hanem etnocídium. Az asszimilációnak két nagy alaptípusa van: a békés (önkéntes vagy természetes) és az erőszakos.

A természetes asszimiláció a kulturális és néha a faji egység megteremtésének hosszú távú és humánus politikája. A kulturálisan és/vagy fajilag különböző személyek és csoportok számára biztosítja, hogy az általuk választott módon és gyorsasággal olvadjanak be a többségi kultúrába. A természetes asszimilációra az Egyesült Államok a legjobb példa, amelynek mai lakossága a fajok, vallások és etnikai csoportok lehető legváltozatosabb keveréke. Noha a melting pot-elmélet érvényességét újabban sokan és joggal megkérdőjelezték, nem kétséges, hogy az utóbbi két évszázadban, tehát éppen akkor, amikor Kelet-Közép- és Délkelet-Európában újra és újra a nemzeti elkülönülés politikája diadalmaskodott, igen nagy mérvű önkéntes asszimilációs folyamat zajlott le ebben az országban. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a különböző vallású és nemzetiségű fehér csoportok nagymértékben hasonultak ahhoz, amit ma amerikai kultúrának nevezünk, miközben a színes etnikai csoportok, így például a feketék, az ázsiaiak, és a gyorsan növekvő, spanyolul beszélő dél-amerikai népesség többségét ma is erős különállástudat jellemzi.

Az amerikai olvasztótégely-politika a legtöbb mai liberális demokrácia számára követendő kisebbségpolitikai modell. Ennek megfelelően a liberáldemokratikus berendezkedésű államok kitüntetett alanyai az egyének mint magánemberek, illetve állampolgárok, s az etnikai és/vagy kulturális kötelékeknek az állami politika nem vagy csak alig tulajdonít jelentőséget. Azaz mint a kérdés két kiváló szakértője írja: „A liberális demokrácia az individuális egyenlőséget, azaz az értékek és az intézmények azonosságát támogatja a közösségi politika rovására. Azonosítja a nemzeti hovatartozást az állampolgársággal és az államot a civil társadalommal. Minden állampolgár egyenlő jogokkal rendelkezik tekintet nélkül etnikai eredetére vagy nemzetiségére. Noha szubkultúrák létezése megengedett a közös alapkultúrán belül, a liberális demokrácia nem titkolt törekvése a különálló etnikai csoportok integrálása és asszimilációja.”2 Azt mondhatjuk tehát, hogy a liberalizmus mint politikai teória és a liberális demokrácia mint politikai gyakorlat maximalizálja az individuális és minimalizálja a közösségi jogokat. Egy olyan államban, amely ezt az elvet vallja, és ezt a gyakorlatot követi, a különböző nyelvi-kulturális vagy etnikai csoportok saját forrásaikból ugyan létrehozhatnak oktatási és egyéb közösségi intézményhálózatot, ám ezek elismerése az állam számára nem kötelező, s különösképpen nem várható el tőle, hogy azon túlmenő speciális státust biztosítson a számukra, mint amit minden más önkéntes társulás, így például a feministáké vagy a homoszexuálisoké is élvez.

Sokan hiszik, hogy többség és kisebbség szembenállásának univerzális, az egész világon sikerrel alkalmazható eszköze a liberális demokrácia fenti modellje. A tapasztalat ezzel szemben azt bizonyítja, hogy az olyan társadalmakban, amelyek nem bevándorlókból, hanem „bennszülöttekből”, azaz őslakosokból állnak, s amelyek azt a páratlan gazdagságot is nélkülözik, amellyel Amerika hosszú időn át rendelkezett, az állampolgári jogegyenlőséget biztosító és a természetes asszimilációt preferáló liberális demokráciák potenciálja többség és kisebbség viszonyának harmonizálására, illetve a nemzetiségi jellegű konfliktusok kezelésére minimális. Ha nem így lenne, akkor Nagy-Britannia már régen megbirkózott volna az északír kérdéssel, Franciaország a bretonok, okszitánok és korzikaiak mozgalmaival, Spanyolország a baszk terrorizmussal s India a szikek szeparatizmusával. Az olyan társadalmakban pedig, ahol a nemzeti hovatartozás kritériuma hagyományosan a nyelv és nem az állampolgárság, s ahol a törvényesség, az állampolgári jogok sérthetetlensége s általában a másság iránti toleráns politikai kultúra hosszú időn át csorbát szenvedett, illetve hiányzott, továbbá ahol múltból örökölt súlyos feszültségek és megoldatlan problémák mérgezik az interkulturális kapcsolatokat, a liberális demokráciák konfliktusmegoldó képessége még inkább korlátozott. Sikerre ilyen körülmények között csak akkor számíthat, ha a befogadó többségi társadalom kulturális-civilizációs szintje vagy valamely egyéb tulajdonsága nagyobb vonzerőt gyakorol a kisebbségre, mint annak kibocsátó kulturális közege, az „anyanemzet”; s még ez esetben is csak akkor, ha kis létszámú és szétszórtan élő kisebbségről van szó, nem pedig nagy létszámú és kompakt tömböt alkotó közösségről. Az elmúlt fél évszázadban egy ilyen természetes asszimilációs folyamaton estek át a burgenlandi magyarok és a magyarországi szlovákok, korábban pedig a monarchiai zsidók.

Az erőszakos asszimiláció végeredménye ugyanaz, mint a természetes és önkéntes beolvadásé: a kulturális különbség megszűnése. A végcélhoz vezető folyamat jellegében azonban olyan nagy az eltérés, hogy egészen más megítélés alá esnek. A természetes asszimiláció lényegében egyéni elhatározás eredménye, amely morális szempontból esetleg vitatható, de politikai-jogi szempontból senki által sem kifogásolható. Az erőszakos asszimiláció ezzel szemben a kulturális homogenizáció olyan szélsőségesen elnyomó formája, amely a közösségek elleni bűncselekmények sorában közvetlenül a genocídium után következik.

Az újkori európai történelem az erőszakos nyelvi-kulturális asszimiláció számos példáját ismeri. A modern tömegtársadalmak megszületése elleni állami homogenizáció – például a francia – általában sikeres volt. A 19–20. századi kísérletek azonban – például a német nyelv erőltetése a Habsburg Monarchiában, a magyar nyelvé Magyarországon vagy az orosz és a porosz nyelvé a lengyel területeken, illetve a két világháború közötti és utáni próbálkozások az új nemzetállamokban – kivétel nélkül csődöt mondtak. Közel két évszázad ilyen jellegű kudarcai után szabályként állapíthatjuk meg, hogy kulturálisan integrált, nemzetileg tudatos és politikailag mobilizált vagy mobilizálható kisebbségek identitásának megváltoztatására az erőszakos asszimiláció politikája nem alkalmas.

A népirtástól és az erőszakos asszimilációtól eltérően, amelyeket alkalmazóikon kívül senki sem fogad el, a népességcsere vagy egyoldalú kitelepítés megítélése bizonytalanabb. Támogatói és ellenzői egyaránt vannak. Én feltételes támogatói közé tartozom. Vagyis azt gondolom, hogy a sikeres és erkölcsileg is elfogadható népességmozgatás gondos tervezést igényel, feltételeit államközi egyezményben célszerű rögzíteni, kényszerítés helyett önkéntességen kell alapulnia, s végrehajtását nemzetközi ellenőrzés alá kell helyezni. E kritériumok alapján a németek elűzése a második világháború után vagy az „etnikai tisztogatás” politikája a volt jugoszláv területeken az 1990-es évek elő felében nyilvánvalóan nem fogadható el. A második világháború alatti, határrevízióval kombinált bolgár–román lakosságcsere célravezető voltához viszont aligha fér kétség, s az első világháború utáni görög–bolgár és török–bolgár lakosságcserék is csökkentették a nemzetileg motivált államközi és államon belüli feszültségeket. Általános szabályként tehát azt mondhatjuk, hogy egész közösségek ellen alkalmazott büntetőakcióként a lakosságcsere vagy a kitelepítés elfogadhatatlan, egy-egy elmérgesedett konfliktus felszámolására azonban megfelelő körülmények között akár a leghumánusabb megoldás is lehet.

A politikai határok megváltoztatásának, azaz egy létező politikai entitásból való kiszakadásnak s egy másik állammal való egyesülésnek vagy új állam létrehozásának a megítélése a népességmozgatásnál is bizonytalanabb és ellentmondásosabb. A nemzeti önrendelkezés elvét a második világháborút követő évtizedekben a nemzetközi szervezetek és a befolyással rendelkező hatalmak általában belső önrendelkezésként, azaz egy adott népesség politikai akaratképzésének és egy adott népességen belüli kisebbség önigazgatásának a jogaként fogták fel a létező határokon belül. A külső önrendelkezés és a területi integritás elvének szembekerülése esetén tehát általában az utóbbit részesítették előnyben. Az antikolonialista felszabadító mozgalmaktól eltekintve, amelyek más megítélés alá estek, ez alól a szabály alól egyetlen kivételt ismerünk: Banglades elszakadásának tudomásulvételét 1971-ben. Bár a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlásával az 1990-es évek első felében több új állam is létrejött, a korábbi nemzetközi határok egyetlen esetben sem változtak. A Szovjetunióból kivált új államok belső szecessziós mozgalmai ezért eddig nem értek el eredményt, s a szerbiai albánok (Koszovó) is csak feltételesen és súlyos harcok árán. A világ 200 országában ennek ellenére több száz nyíltan vagy burkoltan szeparatista mozgalom létezik. Az amerikai Institute for Peace által rendezett egyik konferencia résztvevői 1991-ben 640 ilyen mozgalmat azonosítottak. Hogy ezek közül melyik és mikor lesz sikeres, lényegében ugyanúgy három tényezőtől függ, mint az elmúlt két évszázadban: a szeparatista szándék erősségétől, az integritásához ragaszkodó állam önvédelmi képességétől és a nemzetközi környezet magatartásától.

A homogenizációs jellegű nemzetiségi politikától, illetve konfliktuskezeléstől eltérően a multikulturális vagy polietnikus megközelítés elfogadja, hogy egy állam lakossága eredetére, nyelvére vagy vallására nézve, illetve bármely egyéb szempontból két vagy több csoportból áll, s nem törekszik a kisebbségek eliminálására. Ha emellett még különböző jogokkal is felruházza őket identitásuk megőrzése, kultúrájuk fejlesztése és politikai befolyásuk biztosítása érdekében, akkor a partnerség valamely formájával állunk szemben. Az ilyen politikai rendszer magától értetődően demokrácia, ám a csoportjogok elismerése és kitüntetett kezelése miatt nem liberális vagy „westminsteri” típusú, hanem a társadalmat alkotó csoportok különjogainak szintje és azonossága versus egyenlőtlensége alapján nemzeti vagy etnikai, illetve társulásos vagy konszenzuális demokrácia.

Nemzeti vagy etnikai demokráciának az olyan politikai rendszerek nevezhetők, amelyek a liberális demokráciákhoz hasonlóan mindenki számára biztosítják az általános állampolgári jogokat és a politikai hatalomért folytatott versengés egyenlő feltételeit, ám az állam ennek ellenére a társadalmat alkotó domináns csoport nemzeti törekvéseinek hordozója. A kisebbségeket nem nyomják el, sőt külön kulturális jogokat biztosítanak számukra, de államalkotó faktorként, „társnemzetként” nem ismerik el őket. Statisztikai túlsúlyánál fogva az államélet minden szféráját a domináns többség uralja, amely a különböző testületek összetételében, az állami szimbólumok megválasztásában és a közhivatalok nyelvhasználatában egyaránt megmutatkozik. Az államélet különösen bizalmas területeit, például a biztonsági szolgálatokat és a hadsereget kizárólag a többség irányítja; a kisebbségek képviselői ilyen pozíciókhoz per definitionem nem juthatnak. A kisebbségek önigazgatása területi vagy egyéb alapon, illetve befolyásuk biztosítása a döntéshozatalra a pozitív diszkrimináció különböző válfajainak alkalmazásával nem megengedett; az állam iránti lojalitásukat a többség folyamatosan kétségbe vonja. A nemzeti (etnikai) demokrácia egyik klasszikus esete sokáig – a palesztin területi autonómia elismeréséig – Izrael volt. Ma többek között Szlovákia, Ukrajna, Horvátország vagy Románia nemzeti-nemzetiségi politikája sorolható ebbe a kategóriába.

A társulásos (consociational) vagy megegyezéses (consensus) demokrácia a liberális demokráciától abban különbözik, hogy az egyéni jogok mellett kitüntetett szerepet biztosít a csoportjogoknak, a nemzeti demokráciától pedig abban, hogy a társadalmat alkotó csoportok egyikét sem privilegizálja. Ehelyett arra törekszik, hogy a társadalom nyelv, vallás vagy egyéb tényezők alapján elkülönülő szegmensei egyenlő partnerekként vegyenek részt a közéletben, a politikai befolyás és a javak elosztása arányosan, a döntéshozatal pedig kompromisszumok alapján történjék. Arend Lijphart, aki e fogalmat megalkotta, a társulásos demokrácia négy alapvető ismérvét különítette el. Ezek a következők: (1) nagykoalíció, (2) kölcsönös vétójog, (3) arányosság a közéletben és a javak elosztásában s végül (4) széles körű autonómia minden közösség számára saját ügyeik intézésében. A nagy-koalíció azt jelenti, hogy a kormányzás felelőssége – a liberális demokráciák általános gyakorlatától eltérően – nem egyedül a többséget szerzett párt vállain nyugszik, hanem megoszlik a társadalmat alkotó csoportok elitjei között. A vétójog arra garancia, hogy az egész társadalom életét alapvetően befolyásoló nagy döntéseket csak teljes körű vagy nagyfokú konszenzus esetén lehessen meghozni, valamint arra, hogy kizárólagosan saját ügyeit illetően minden kisebbség megvédhesse magát a többség diszkriminatív akaratával szemben. Az arányosság alapvetően két dologra vonatkozik: a közéleti, illetve államigazgatási pozíciók és a pénzügyi erőforrások, illetve állami támogatások elosztására. „A nyertes visz mindent” elv ebben a rendszerben sohasem alkalmazható. S végül az autonómia azt jelenti, hogy saját, a társadalom egészére nem tartozó ügyeiben minden alcsoport maga dönt. Az autonómia lehet területi elvű s ezen belül magasabb vagy alacsonyabb szintű, valamint személyre alapozott, az államigazgatás piramisszerűen felépülő területi hierarchiájától független párhuzamos struktúra.3

A társulásos demokrácia legismertebb és legjobb mai példái Svájc és Belgium. A svájci állammodell két pilléren nyugszik. A 26 közigazgatási egység (kanton) széles körű önállóságán, valamint a német, francia és olasz nyelv egyenrangúságán és a háromnyelvűség lehető legteljesebb körű érvényesítésén. Az 1970-es években ehhez hasonló rendszer alakult ki az addig centralizált Belgiumban is. Az államterület e szerint négy nyelvi részre – vallon (francia), flamand (holland), német és a francia–holland (Brüsszel), a társadalom pedig három nyelvi közösségre oszlik. Az egyes területek és közösségek nagyfokú önállóságot élveznek, miközben országos szinten a hatalmi posztok arányos elosztására törekszenek. Az utóbbi évtizedekben ilyen föderális rendszer körvonalazódott Spanyolországban, s 1995-től – igaz, nemzetközi felügyelet alatt – ehhez hasonló rendszer működik az iszlám bosnyákok, a katolikus horvátok és az ortodox szerbek által lakott Bosznia-Hercegovinában is.

A hatalommegosztás alacsonyabb szintjét jelenti a területi vagy kulturális autonómia. Előbbi egy adott közigazgatási egység önigazgatását feltételezi az összállami érdekek sérelme nélkül. Az 1920-as évek óta ilyet élvez többek között a finnországi Aland-szigetek 20 ezer fős svéd lakossága s az 1970-es évek óta az észak-olaszországi Dél-Tirol közel 200 ezer fős németsége. A kulturális autonómia a szétszórtan élő kisebbség számára biztosít beleszólást az anyanyelvükkel és kulturális azonosságukkal kapcsolatos ügyek intézésébe. A két világháború között ez vált az észtországi kisebbségpolitika vezérelvévé. Ma többek között Szlovéniában és Finnországban alkalmazzák sikerrel. A 6 százaléknyi svéd anyanyelvű közösség finnországi kezelése példaszerű. 1968 óta a svéd nyelv az iskolarendszer minden szintjén egyenlő a finnel. A finnek kötelezően tanulnak svédül és a svédek finnül. A 20 finnországi egyetem és főiskola közül 12 finn egynyelvű, 2 svéd egynyelvű, 6 pedig kétnyelvű. A két állami tévécsatorna napi több mint két órában sugároz svéd nyelvű programokat. A rádiócsatornák közül kettő, a színházak közül négy svéd nyelvű. Az utóbbi években elterjedt és mára általánossá vált, hogy az élelmiszerek feliratai is kétnyelvűek. A 2003-as új nyelvtörvény értelmében, ha a svéd kisebbség létszáma egy településben eléri a 8 százalékot vagy legalább a háromezres lélekszámot, akkor azt a települést kétnyelvűnek kell minősíteni, és gondoskodni kell ennek megfelelő közigazgatásról.

 

A kisebbségi kérdés kezelésének jövője szempontjából döntő fontosságú a befolyással rendelkező nemzetközi szervezetek, illetve nagyhatalmak elvárása és normarendszere. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok alapján megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ez az attitűd és térségünk többségi nemzeteinek történetileg kialakult politikai beállítottsága azt valószínűsíti, hogy Kelet-Közép- és Délkelet-Európa tipikus politikai rendszere belátható ideig a nemzeti demokrácia lesz, amelyhez képest a represszív és durván diszkriminatív autoriter rendszerek éppúgy kivételnek fognak számítani, mint a legméltányosabbnak tekinthető társulásos vagy megegyezéses demokráciák.

 

JEGYZETEK

1. A kisebbségi kérdés kezelésének történetileg ismert technikáiról részletesebben írok Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában (Napvilág, Bp., 1998) című munkám utolsó fejezetében.

2. Sammy Smooha and Theodor Hanf: The Diverse Modes of Conflict-Regulating in Deeply Divided Societies. In.: Ethnicity and Nationalism. Ed. by Anthony D. Smith. Leiden, New York, Köln, 1992. 33–34.

3. Arend Lijphart: Democracy in Plural Societies. A Comparative Exploration. New Haven, London, 1977. Uő: Democracies. Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries. New Haven, London, 1984.


+ betűméret | - betűméret