stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

A magyar kultúra térképe


Pomogáts Béla

 

A nemzetfejlődés sok évszázados európai történetének mintha lenne egy rejtettebb, belső ritmusa. Nemzetépítő stratégiák jönnek létre, fejlődnek ki, válnak minden más megfontolást maguk alá gyűrő „ideológiákká”, majd mutatják meg gyengeségüket, belső ellentmondásaikat, kerülnek kérdéses helyzetbe, hogy azután átadják helyüket egy lassanként felszínre kerülő új eszmének, új történelemépítő javaslatnak. Alighanem ilyen folyamatokat lehetne találni és kimutatni a nemzeti eszmék és a nemzetállamot építő politikai stratégiák körében is.

Európában (nemcsak nyugaton, hanem keleten is) hosszú-hosszú évszázadokon keresztül a hagyományos történelmi régiók intézményrendszere érvényesült (gondoljunk csak a német és az olasz széttagoltság sok évszázados históriájára), és csak a 17–18. században (német és olasz földön csak a 19-ben) alakultak ki a központi irányítás keretében működő nemzeti államok. Valójában (gazdasági, közlekedési és adminisztrációs körülmények kényszere folytán) korábban nem is volt lehetőség arra, hogy erősen központosított államalakulatok lépjenek fel a történelem színpadán. Ez a megoldás csak a „Nyugat nyugati részén”: Angliában, Franciaországban volt lehetséges.

A 19. század a mind erőteljesebb központosítás diadalmenetének tanúja és nagyon sokszor elszenvedője volt. Talán nem kell különösebben bizonygatni azt, hogy a Napóleon által felépített központi császári hatalom éppen a császár háborúinak következtében Európának mennyi vérébe került, és az is eléggé nyilvánvaló, hogy összefüggések találhatók a „második” német császárság felemelkedése és az első világháború kitörése között. Arról pedig már nem is érdemes beszélni, hogy Európa népeit milyen rettenetes módon tette próbára és tizedelte meg az a kíméletlen központosítás, amely Németországban és Oroszországban a legvéresebb 20. századi zsarnokságok kialakítója, egyszersmind következménye volt.

A „magyar glóbuson” ilyen kíméletlenül központosító akarat nemigen érvényesült: a középkori Magyarországon igen erős regionális intézményrendszer alakult ki, később a török behatolás szakította három részre az országot, a 19. század első felében az akkori magyar állam jóformán a „vármegyék köztársaságaként” működött, és csak a kiegyezést követő korszak kísérelt meg erőteljesebb központosítást, ez különben az erdélyi magyar intézményrendszer elsorvadásához vezetett, és azzal, hogy jórészt felszámolta a korábbi (székely és szász) területi autonómiákat, a nagyromán térhódítás előtt nyitott utat. A központosításnak ez a folyamata egészen az első világháború végéig tartott, jóllehet már a 20. század elején érzékelhető volt az a törekvés (mindenekelőtt a polgárosuló vidéki nagyvárosokban, például Nagyváradon, Temesváron, Pozsonyban, Kassán), hogy a vidéki régiók ki tudják vonni magukat a főváros mindenhatósága alól.

A magyar nemzeti kultúra 20. századi decentralizációját mégsem a regionális kultúrák újólagos megjelenése készítette elő, miként a német vagy a francia kultúrában, hanem egy történelmi és politikai kényszerűség. Az, hogy a történelmi Magyarország átfogó keretei között kifejlődött irodalmi kultúrának az ország 1918–1920-ban bekövetkezett feldarabolása következtében fel kellett bomlania, és a korábban – decentralizációs törekvéseiben is egységesnek bizonyuló és maradó – magyar nemzeti irodalomból négy, majd öt ország (Magyarország, Csehszlovákia, illetve Szlovákia, Románia, Jugoszlávia, illetve a délszláv utódállamok, továbbá a Szovjetunió, illetve Ukrajna) magyar irodalma lett. Létrejött irodalmunk „trianoni” rendszere, ez rendeződött át bizonyos mértékig az elmúlt esztendők során.

Az utódállamok kisebbségi (nemzetiségi) irodalmai nem egyszerűen a regionális kultúrák utódai, még az erdélyi magyar irodalom sem, amely kétségtelenül gazdag és sok évszázados regionális hagyományokra támaszkodhatott. A történelmi Magyarországon valójában csak Erdélynek voltak ilyen hagyományai, szemben a Délvidékkel és a Felvidékkel, amelyeknek szellemi élete már korábban szinte teljes mértékben betagozódott az egységes nemzeti kultúrába, és Pozsony, Kassa, Eperjes vagy Szabadka irodalmi élete a budapesti irodalmi kultúra vonzásában élt. Erdély – velük szemben – inkább megőrizte saját kulturális arculatát, és nemcsak azért, mert az ottani szellemiség a többinél gazdagabb történeti örökséget hagyott hátra, hanem annak következtében is, hogy az erdélyi magyar szellemi élet olyan regionális központokra támaszkodhatott, mint Kolozsvár, Marosvásárhely, Torda, Nagyenyed és a székely iskolavárosok. Az erdélyi magyar kultúra többé-kevésbé önálló művelődési régiót alkotott, szemben a Felvidékkel vagy a Délvidékkel, amelynek kulturális központjai tulajdonképpen más nagyobb kulturális régiókkal álltak szoros összeköttetésben: Pozsony és Komárom a Dunántúllal, Kassa Kelet-Magyarországgal, Szabadka pedig az Alfölddel. Az erdélyi magyar szellemi élet viszont már 1918 előtt követelte a kulturális és politikai decentralizációt, mi több, ebben a decentralizálásban látta a többnemzetiségű erdélyi társadalom belső konszolidációjának lehetőségét, azaz az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldásának egy lehetséges eszközét.

Az erdélyi és természetesen a vajdasági vagy a szlovákiai magyar kultúra kialakulásában és történeti fejlődésében mindazonáltal a kulturális regionalizmusnak legfeljebb kiegészítő szerepe lehetett. A regionális program, miként ezt erdélyi, felvidéki és vajdasági irodalmi viták tanúsítják, a történelmi kényszer eredménye volt. A magyar kisebbségi irodalmakat, illetve az irodalmi decentralizációt az első világháborús vereség s ennek következményeként a történelmi ország területének feldarabolása és a magyar nemzettest egyharmadának elszakítása kényszerítette ki. Az 1920-ban megkötött trianoni szerződés közel három és fél millió, vagyis minden harmadik magyart, valamint számos magyar kulturális központot és intézményt helyezett a szomszédos országok fennhatósága alá. A történelmi kényszer hatására önállósuló irodalmak a megfelelő országrészek (Erdély, a Felvidék, a Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, ugyanakkor benső egységben maradtak a magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival.

Kialakult a magyar kultúra policentrikus modellje, amely a maga rendszerében meglehetősen eltér mindazoktól a többközpontú nyelvi kultúráktól (francia, svájci, kanadai francia, afrofrancia; angol, kanadai angol, ausztrál, dél-afrikai angol; német, osztrák, svájci német stb.), amelyek egészen gyakori és megszokott képződményei a jelenkori európai, illetve egyetemes kultúrának. A jelenkori világirodalomban meglehetősen általános irodalmi policentrizmust az „egy nyelv több nemzet” szélesebb körben tapasztalható jelensége teszi lehetővé. A magyar irodalmak esetében másról van szó: a hazai, a romániai, a szlovákiai, a vajdasági és a kárpátaljai, sőt a „nyugati” magyarság nem tartozik egymástól megkülönböztethető nemzeti keretek közé: nincs erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyar nemzet, még ha történtek is kísérletek arra, hogy az ilyen fogalmakat elfogadja a közvélemény. A különböző országokban élő magyarok állampolgársága természetesen eltér egymástól, nemzeti identitásuk ugyanakkor természetes módon megegyezik.

A magyar irodalom (kultúra) policentrikus modelljét lényegében az a tény határozza meg, hogy az anyaország irodalma mellett az első, illetve a második világháborút lezáró békeszerződések kényszerű következményeként több szomszédos országban is jelentékeny létszámú magyar nemzeti kisebbségek élnek, és ezek a kisebbségek – nem utolsósorban nemzeti identitásuk fenntartása érdekében – létrehozták a saját irodalmukat. Hasonló következtetésekre jutunk az emigrációs irodalom tekintetében is, a nyugat-európai és tengerentúli magyar író kulturális és nemzeti identitását többnyire nem állampolgársága vagy letelepedése dönti el, s még a kialakuló „kettős identitás” körülményei között is a magyar nemzet tagjának tudja magát.

Magyarországon valójában kevésbé alakultak ki a regionális decentralizációnak azok az intézményei és hagyományai, amelyek a kontinens nyugati és déli részén oly elevenek és hatékonyak voltak. Kulturális régiók azonban a történelmi Magyarország művelődési életén belül is létrejöttek, noha nálunk, ellentétben, mondjuk, a német irodalommal, nem voltak igazán meghatározók az országrészek szerinti kulturális elkülönülések, de még így is volt bizonyos szerepe a dunántúli, az alföldi, a felvidéki és az erdélyi szellemiségnek, főként a dunántúlinak és az erdélyinek. Az irodalomban, a művészetben és abban a „közkultúrában”, amely a mindennapi életben, a műveltebb társadalmi rétegek és csoportok gondolkodásmódjában, észjárásában, ízlésében, általánosabban szólva mentalitásában jelenik meg, jól megfigyelhetők ezek a regionális szokások és kulturális változatok.

Így mindenekelőtt az erdélyi magyarság esetében, az ottani magyar társadalomnak jól felismerhető kulturális hagyománya, sőt saját „erdélyi” identitása volt. Ezt nemcsak az önálló Erdélyi Fejedelemség kultúrája mutatta, hanem azoknak a korai „transzszilvanistáknak”, például Apor Péternek és Cserei Mihálynak a munkássága is, akik Erdélynek a Habsburg Birodalomba történt beillesztése, vagyis a magyar korona országainak közösségébe való visszatérése után adtak nagyobb hangsúlyt annak a meggyőződésnek, hogy helyes volna fenntartani a különleges erdélyi hagyományokat, az erdélyi politikai és kulturális identitást. Később pedig olyan íróknak, publicistáknak és államférfiaknak a tevékenységében, mint Jósika Miklós és Kemény Zsigmond, ők ugyancsak nagy meggyőződéssel hangoztatták azt a követelményt, amely szerint Erdélynek a maga sajátos szellemi és politikai tradícióit kell követnie. Ez a meggyőződés mindvégig érvényesült a 19. században, az uniót megvalósító 1867-es kiegyezés utáni korszakban is.

Ezeket a regionális erdélyi hagyományokat újították fel a trianoni döntés után a transzszilvanista gondolat hívei, így Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és Tamási Áron, akik (talán naiv módon, hiszen a történések nem igazolták idealizmusukat) hittek abban, hogy a közös erdélyi történelem, a közös erdélyi sors és a közösnek tekintett erdélyi kulturális hagyomány végül is lehetőséget ad a három erdélyi nemzet kölcsönös kiengesztelődésére és együttműködésére. Erdélynek valóban igen gazdag kulturális hagyományai voltak, sőt ezen a hagyományon belül is alakultak ki változatok. Valójában el lehet különíteni egy partiumi (nagyváradi, szatmári), egy belső-erdélyi (kolozsvári, nagyenyedi), egy székelyföldi (marosvásárhelyi, székely-udvarhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi) és egy bánsági (aradi, temesvári) kulturális hagyományt. Ezeket a hagyományokat fogta össze, rájuk épült a transzszilvanista ideológia: az „erdélyi gondolat”.

A történelmi Felvidéknek (a mai szlovákiai magyarságnak) nem volt ilyen gazdag és teljes regionális öröksége, jóllehet a felvidéki magyar kultúrának, irodalomnak is voltak „helyi színei”, minthogy a régi felső-magyarországi városoknak, így Pozsonynak, Komáromnak, Losoncnak, Rimaszombatnak, Kassának, Eperjesnek, Besztercebányának vagy Zsolnának voltak magyar (illetve magyar–szlovák) kulturális hagyományai. Ezek a hagyományok egyszerre voltak helyiek és nemzetiek, mivel amellett, hogy megörökítették a nagyobb tájegység történelmét, művelődési örökségét és (mondhatjuk így) „lelkiségét” (vagy mentalitását), elhelyezték ezeket a magyar kultúra és szellemiség örökségében is. Így a Felvidéken otthonos Balassi Bálint, az alsósztregovai Madách Imre, a komáromi Jókai Mór, a lévai Reviczky Gyula, a nógrádi Mikszáth Kálmán és később a kassai Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc, a pozsonyi Jankovics Marcell, a losonci Simándy Pál maguk is kifejezték a felvidéki, illetve szlovákiai magyarság kulturális tradícióit és szellemiségét. Nagy szerepük volt a Trianon utáni szlovákiai magyar irodalom önmagára találásában is.

Hasonló törekvéseket, természetesen kisebb mértékben és szűkebb körű hatékonysággal, a kárpátaljai vagy a délvidéki magyar irodalom is képviselt, hiszen például a bácskai származású Kosztolányi Dezső és Csáth Géza, a bánsági Papp Dániel, Gozsdu Elek és Herczeg Ferenc vagy a kárpátaljai Győry Dezső és Sáfáry László munkássága is megőrizte és kifejezte a szűkebb „tájhaza”, azaz a szülőföld hagyományait és színeit. A régebbi és az újabb (a 20. századi) magyar irodalomból, a költészetből és az elbeszélő irodalomból egyaránt, be lehet mutatni ezeknek a történelmi magyar régióknak a múltját, kultúráját és hagyományait, emellett még a Kárpát-medencében élő népek kapcsolatait is: a magyar–román, a magyar–szlovák, a magyar–szerb, a magyar–ruszin együttélés biztató példáit és szomorú konfliktusait.

Ezek a regionális irodalmak és hagyományok eleve egy kulturális tájegységekből felépülő ország és egy változatos magyar irodalmi kultúra képét rajzolják fel az érdeklődő olvasók előtt, és könnyen kitapinthatók azok a szellemi folyamatok is, amelyek a központosított (minden tekintetben Budapestnek alárendelt) magyar kulturális életet egy többközpontú kulturális élettel kívánták felváltani. A 19. és 20. század fordulóján máskülönben is megélénkülnek a kulturális decentralizációs törekvések, a Budapest-központú kulturális intézményrendszerrel szemben kezdtek magukhoz térni a magyar művelődés hagyományos vidéki központjai, így Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Komárom, Kassa, Debrecen, Kecskemét, Pécs, Győr, Sopron, sőt új kulturális központok is létrejöttek, például az igen gyorsan polgárosodó Nagyváradon, amely a modern magyar irodalmi kultúra első tűzhelye lett, vagy éppen Temesváron, ahol négy kultúra, a magyar, a német, a román és a szerb találkozott. A kulturális decentralizációt ebben az időben szerves folyamatok készítették elő, a vidéki Magyarország polgárosodásának medrében jöttek létre a nemzeti kultúra regionális központjai.

A kialakult régiós fejlődés és intézményrendszer a történelmi kényszerűség következménye volt, s mint ilyen a személyes áldozatvállalás és helytállás körébe utalta a régiók fölött szükséges és megvalósítandó nemzeti, illetve kulturális integráció fenntartásának vagy újólagos létrehozásának tennivalóit. A magyar kultúra ilyen módon létrejött policentrikus szerkezete most az európai integráció keretében viszont a régóta áhított kulturális nemzetegyesítés eszköze lehet. Az a „regionalizáció”, amely az uniós integráció szerkezetének igen fontos következménye, megkönnyítheti a Kárpát-medencében létrejött magyar kulturális régiók valamiféle autonómiájának kialakulását és ezeknek az autonóm kulturális tájaknak, „kishazáknak” a szerves (ámbár a térképen természetesen nem jelölt) integrációját. A közvetlenül előttünk álló nagy feladat az lesz, hogy tartalommal, élettel töltsük meg a magyar kultúrának (és a kulturális nemzetnek) azt a virtuális „térképét”, amely most a szemünk láttára létrejön.


+ betűméret | - betűméret