stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

Az otthon, melyet le se bontottak


Lászlóffy Csaba

 

A dolgok méreteire ki emlékszik már. Csak az a fájdalmas forróság s az ismerős, ifjú testet körülvevő zord csillogás körös-körül. A forgó világ valahányszor megállni látszott, a kétely nyilakat lövellt belé.

Egy asszony hajolt szeplős, napszítta arca fölé – vétkeinek kipárolgásából megsejtette, hogy nem az anyja.

(„És ki ez az ifjú? Nem tartozik hozzám – semmi érv nem támasztja alá pillanatnyi jelenlétét, jóllehet soha meg nem élt izgalmakat, kalandot ígér.”) Az asz-szony mozdulatai tompa lüktetéseknek tűntek. Előbb egy csorba szájú bögréből megitatta. Hajtsd fel – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrőn, s a fiú szótlanul nyelte le a keserű folyadékot. („Olykor nyelvemen érzem az utolsó cseppek ízét azóta is!”)

A nő lámpafényben megnőtt alakja valósággal beborította – a rettenet borzongatta tőle, a felnőttek világával teret hódító időtlenség lidérces érzése –; ám a zsigereit átjáró jelenés nem érte be ennyivel: uralni akarta egészen; birkózni kezdett vele (az ifjút félelem fogta el, elképzelte, hogy a csontjai kettétörnek – s ezzel mintha egy életre elszállt volna belőle a fenséges közöny).

Utána is átélte ugyanazt: az ösztön lehúz, a káprázat kiragad a mélyből (!) – a tanító néni, a pocakos sarki rendőr, valamint a cseresznye- és görögdinnyehegyeket őrző kofa szinte mindegy, hogy nagylelkű vagy fukar árnyékában.

Hány nap, hány évtized múlott el szorongással vagy értelmetlenül? („Hazamennék, bizisten, akár ma is; de ki tud biztosat mondani, hogy hova?…”) Az orosz invázió srapneljei süvítettek el fölötte, egy be is csapódott a sárga kockaköves tornácukra. Elúszott a Tejút is, hányszor…

Földhöz köt és elsorvaszt a fölismerés; az akarat önmagát ismétli.

S a kétely ma is nyilakat lövell.

 

 

 

Emberi romok

 

Aki felhevülten, a pézsmaboglár zöldes illatától (a pockok barnás prémje is elkísérte) s a virágpor természetes fűszerétől megszédülve érkezett ide.

A mozdulatlanságba.

Babiloni köntösökből, hódítás hamvasztó tüzében kiégetett perzsa cserép törmelékeiből kihántva-kiásva. Hátboltozatok, bordák, térdek élei, kiszögellései; nyakcsigolya-repeszek. Vergődés, szenvedő lebegés híján, pernyébe fojtva, földbe vakulva – portól kiszárítottak, fénytelenek. Lepattogzott róluk a rögös dac, a re- gős megátalkodottság. A kiszolgáltatottság sem rajzolódik ki már rajtuk.

Ormótlan arccsontok s fejalakzat. Egy hajdan gyönyörű emberi lényé. Nem kell tartani tőle – hogy kibuggyan (r)omladékai mögül a szenvedély. Az értelem.

 

Leszorított fegyencfej az idő igájában. Azt, ott, mintha nem csupán külső árulás törte-zúzta volna össze. Rég elfolyt, árnyékától is messzire, az utolsó méltóság és/vagy menstruáció.

A hozzá tartozó – talán női – test: mindegy, hogy pulpituson áll vagy bunkerben görnyedezik. Szépsége megengesztelné-e vajon a Teremtő fantáziáját? (Hát még ha fölszikráznának benne a disszonanciák.)

A szemüregek: mint kifosztott ház – nincsen bennük már titok. Nem lövellnek bosszúszomjat; sem iszonyatot.

Szerelem, átélés (bár a színlelés lehetősége) – vagy az is mind isteni találmány? –, ott, hol a meleg kigőzölgés is a nosztalgia fényűzésével lenne egyenlő talán (s egy elvétett, ösztönös nevetés robbantásszámba menne)!

Még a balekben, a tátott szájú eszement selejtben is volt valami meghitt; kijutott nekik a mennyországi mosolynak egy sugara. Nem mint ennek a világfogházakon s -birodalmakon kívül eső, száműzött elítélt-állománynak. 

A természet néma közönye nem lehet ilyen tökéletes.

 

Szúrás, vágás, lövés, csonkítás – semmilyen kínzás, robbantó merénylet nem jelent veszélyt már nekik. Levetkezték önmagukat egészen.

Mozdulatlanságuk minden küldetést kizár (a repedések mögött valamikor mágia őstöltete villámlott; mára az indulatok is kifakultak).

 

Kik voltatok?… Földbe gyökerezett, földdel elkeveredett test roncsai mögött sehol egy jajerejű rándulás; vagy bár egy viszketés a koponyán. Egy borzongató gondolat a domboruló homlokcsont alatt!

Az Egyesült Európa szívében, mocskában vájkáló filozófusok, költők: ma ti volnátok a legjózanabb, legkitartóbb anyaggal vetekedő kísértetpanoptikum?

Ki fogja kibányászni a bennetek rekedt értelmet, hogyha már a káosz mocsarain s az erőszak meredek hágóin át sikerült eljutnotok idáig?!…

Az emberi faj romjai, tatarozott elit példányai; mit számít nektek már, hogy mekkorára dagad és mikor pukkad ki a dührohamoktól dorgált, fohásszal delejezett világ!

*

Miért vonzódtak úgy a romantikusok a romokhoz?


+ betűméret | - betűméret