stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

A periferikus hófúvás (Átfogó)


Demény Péter

 

„Ha véletlenül holnap egy hófúvás odaszögezne az utcánkhoz, ahol lakunk, egyszerre sokkal tágabb és sokkal bolondabb világba jutnánk, mint amelyet eddigelé ismertünk. […] Nagy közösségekben megválaszthatjuk társainkat. Kis közösségekben társaink már meg vannak választva számunkra. Így tehát minden kiterjedt és nagyműveltségű társadalomban csoportok jönnek létre azon az alapon, melyet kölcsönös szimpátiának neveznek, s azok a csoportok sokkal jobban kirekesztik a való világot, mint egy kolostor kapui.” A fenti bekezdés Gilbert Keith Chesterton Hagyományok és hazugságok című esszékötetéből való, s Balázs Imre József idézi Fodor Sándor Bimbi tábornokáról szóló írásában.

Az első megjegyzés tehát, amely ide, a periféria-kötetek elemzésének elejére kívánkozik, az, hogy a szélek csak addig szélek, amíg a hófúvás hozzájuk nem szegez. Ahogy odaszegezett, kénytelenek vagyunk körülnézni és megtalálni az érdekességüket, majd az érveket ehhez az érdekességhez. A másik megjegyzés pedig az, hogy szövegek csak szövegekről szólhatnak (Ecótól is tudjuk…), Fodor Sándorról nem lehet beszélni Chesterton nélkül.

Ezek a belátások is irányíthatták V. Gilbert Editet, a Pécsi Bölcsészettudományi Kar Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének tagját, amikor 2003-ban elindította sorozatát.* „Mindenki periféria” – írja félkövérrel az első kötet előszavában (8.), amelyből az is kiderül, hogy mennyi mindenről olvashatunk, ha továbblapozunk, s hogy a továbbiakban egymás írásaihoz is hozzászól(hat)nak a résztvevők, Fried Ilonától P. Müller Péterig és Jolanta Jastrzebskától Pálfalvi Lajosig.

És a dolog tovább bonyolódik, ha meggondoljuk, mindenki a saját hófúvásának, nemzeti kultúrájának rabjaként szólal meg az orosz, a lengyel, a horvát, a szlovén, az olasz és a többi kultúráról, az angol vagy a közép-európai drámáról és mi mindenről. Ez azonban csak az egyik hófúvás, hiszen a másik az „egyéni kultúra”, amelyet mindenki akként hordoz magával, ahogyan megszületett, nevelődött és nevelte magát – olyan zártság, amely ilyen esetekben felkavaró nyitottságként hat és alkalmazható.

Ilyenkor aztán el is ámul az ember. Az orosz kultúra mint periféria? Az az orosz irodalom, amely hatalmas írókat adott és ad, amely tulajdonképpen mindig is (a modern időkben feltétlenül) az irodalmi gondolkodás középpontjában állt és áll ma is? Periféria, akárhogy is határoznánk meg a fogalmat, Puskin, Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bulgakov, Venyegyikt Jerofejev, Nabokov, Brodszkij, Ljudmila Ulickaja?

De hát miért ámuldozunk? Alkoholizmus, játékszenvedély, párbajok, Szibéria, Gulág – egytől egyig periféria, amennyiben nem az, amit nyugodt szívvel „normálisnak” nevezhetnénk. Mintha Oroszország, bárhogy is nevezték a történelem folyamán, valóságos megtestesítője és legfőbb bizonyítéka lenne a bosszantó közhelynek, miszerint „az írók mind bolondok”.

Persze már önmagában az, hogy nem „maguktól” bolondok, kimozdíthatná a közhelyet. Még inkább kimozdítja Benyovszky Krisztián Hangjátéka, amely alcíméhez híven homíliákat tartalmaz V. Gilbert Edit tanulmányához, s amelyből az derül ki, a szlovák kultúra éppen olyan, mint az orosz: „monumentálisan esetlen”, fő motívuma és szervező elve az emlékezés stb., stb. A szempont tehát, ahogy a szlovák kultúra önmagára néz egy felvidéki magyar szemével, ugyanaz, ahogy az orosz kultúra néz önmagára egy magyarországi magyaréval; paradox módon azonban a különbség a két magyar perspektívája között éppen olyan éles, mint a két kultúra „tükrei” között. Hiszen Benyovszky reflexiógyűjteményéből az derül ki (és ezért érdekes), hogy mennyire más a szlovák irodalom, miközben látszólag ugyanazok az állítások érvényesek rá, mint az oroszra. S ahogy az olvasó a köteteket lapozgatja, az az érzése, minden irodalom ilyen melankolikusan tekint önmagára, s a különbség abban az „önmagában” található, amely az egyformaság dacára mindig más.

Erre az „önmagára”, a szubsztanciára irányítják a figyelmet a periféria-kötetek, ebben a szubsztanciában bízhatunk ismét, ha elolvastuk őket. Az irodalomban és a művészetben a hogyan számít, nem a mit, gondoltuk sokáig, és gondoljuk ma is bizonyára és nem is ok nélkül. Ez a sorozat arra hívja fel a figyelmet, ami szintén irodalomelméleti közhelynek számít, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla: hogy a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, hogy a helyzet s a mellé-?, hozzá-? adódó nyelv vagy inkább a nyelv s a neki köszönhetően?, általa? létrejött világ lüktetése, kavargása, örvénylése az, amit kultúrának és irodalomnak nevezünk, a művek pedig egyfelől létrehozzák ezt az irodalmat, másfelől eredményei vagy következményei annak.

A „periferikus” szerzők egy része az első kötettől kezdve értelmez, másik része „útközben” csatlakozott, egyesek megpihennek, mások folyamatosan dolgoznak. Neveket azért nem említek, mert a hófúvástól úgysem lehet szabadulni, akárhol tartózkodik is az ember. Megemlítendő viszont, hogy a legutóbbi, 2006-os gyűjteménynek már angol alcíme is van (From Periphery – To Centre. Trends in World Literature from the Middle Decades of the Twentieth Century to the Present), és a kivonatokat egy világ- és egy regionális nyelvre is lefordíttatták. S az alakulásra és a gördülő fejleményekre talán nincs is meggyőzőbb bizonyíték, mint az, hogy míg az első kötet V. Gilbert Edittel kezdődik és végződik, a második már Vöő Gabriellával zárul, a harmadik pedig Pongrácz Éva Zsuzsannával. Ez remélhetőleg megóvja a kezdeményezést attól, amiről Chesterton az indító bekezdés általam nem idézett részében beszél: a klikktől.

*V. Gilbert Edit (szerk.): A perifáriáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől. 1. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2003.; A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől 2. Uo., 2004.; A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől 3.Uo. 2006.


+ betűméret | - betűméret