stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

Rendbe tenni a teret


Bartis Attila

 

Horea Poenar: Hogyan olvassa a kortárs regényirodalmat? És hogyan definiálná a kortárs regényt?

Bartis Attila: Nem vagyok irodalmár, ezért óvakodnék a definícióktól. És ha elfogadjuk azt a tézist, hogy mindaz, amit a posztmodern korban írnak, a posztmodern irodalom része, így akár a posztmodern tagadása is posztmodern gesztus, akkor mindenképpen bele kell törődnünk az ennél pontosabb, finomra hangoltabb definíciók hiányába. Én pedig e hiányba nagyon könnyen bele tudok törődni. Valószínűleg azért, mert nagyon személyes, intim a könyvekhez való viszonyom, és így az elméleti kérdéseknek nem marad sok hely. Ahogy például Dosztojevszkijt sem úgy olvastam, mint egy tizenkilencedik századi orosz írót, akinek kíváncsi vagyok a nyelvére, világára, hanem mint valakit, aki sok szempontból többet tud rólam, mint én magam, úgy egy kortárs regény olvasásakor is háttérbe szorul az a szempont, hogy kortárs. És ugyanígy háttérbe szorul munka közben is. Még soha nem jutott eszembe, hogy kortárs regényt írok, ezért aztán nem is gondolkodtam rajta, hogy milyen vagy milyen kéne legyen a kortárs regény.

H. P.: Mi vonzza Önt a regényíráshoz? Mint író mit szeretne megvalósítani egy regényben?

B. A.: Nem arról van szó, hogy a regény egy általam kedveltebb műfaj lenne, amelynek tudatosan számítanék a vélt vagy valós előnyeire, hanem hogy az, amit írok, adott esetben ezt a formát követeli meg. A séta például naplójegyzetként indult, és regénnyé nőtte ki magát, de arra is volt már példa, hogy regényt kezdtem írni, végül mégis novelláskötet lett belőle. Ezzel nem azt állítom, hogy amikor az ember leül a fehér papír elé, nem tudja, mit akar írni, csupán azt, hogy adott esetben tévedhet. Hogy az a feszültség, ami munkára kényszeríti, nem egy regény, hanem novella feszültsége, vagy fordítva. És ha a tévedését nem ismeri fel, ha makacsul ragaszkodik az eredeti elhatározásához, és nagyregényt ír egy novellából, akkor az a szöveg rovására megy.

H. P.: Írás közben érik-e olyan hatások, amelyeket tudatosít? Hogyan próbál ellenállni a hatásoknak?

B. A.: Az éppen aktuális olvasmányélményem például mindenképpen befolyásol munka közben. Védekezni viszont nem szoktam ez ellen, mert nem érzem szükségét. Akkor kellene védekeznem, ha úgy érezném, hogy az adott szerző megfojt, nem hagyja, hogy a saját hangomon szólaljak meg. Az intertextualitás nem foglalkoztat különösebben, de minden könyvemben van körülbelül két-három mondat, ami nem a sajátom, pontosabban: nem én írtam le őket először. Azt hiszem, egyszerűen csak annyiról van szó, hogy az olvasmányélményeim pont úgy az életem részét képezik, mint egy közérti bevásárlás vagy egy temetés. Tehát ugyanúgy hatnak arra is, amit írok. Hajdan épp A séta írása közben olvastam a Karamazovokat, és ez valamilyen módon be is került a szövegbe. Nem mint idézet, hanem mint történet. Hogy az elbeszélő a Karamazovokat olvassa. Ugyanúgy, ahogy a Varázshegy bekerült A nyugalomba. Persze egészen más a helyzet azokkal a stiláris hatásokkal, amelyek nem tudatosulnak az emberben. Azokkal szemben viszont nem is nagyon tud védekezni.

H. P.: Milyen könyveket olvas jelenleg? És hogyan olvas? Vannak ehhez kötődő rituáléi?

B. A.: Amíg nem ragad magával mindenestül egy szöveg, addig általában három-négy könyvet olvasgatok egyszerre, vagyis keresgélek. Aztán ha rátalálok valamire, amire szükségem van, akkor olvasás közben többé-kevésbé ugyanúgy zárom ki a külvilágot, mint írás közben. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem olvasok, hanem újraolvasok. Most például Dosztojevszkijt, az Ördögöket. Ami bizonyos szempontból luxus, mert rengeteg pótolni valója van az embernek. Nincs frusztrálóbb egy könyvespolcnál tele olvasatlan Goethével, Tolsztojjal meg Thomas Mann-nal, másrészt viszont biztos vagyok benne, hogy ha nekem tényleg végig kell olvasnom Joyce-tól az Ulyssest, akkor a kellő időben végig fogom olvasni. Előtte viszont még harmadszor is újraolvasom Platonovtól a Dzsant vagy Ajtmatovtól bármit.

H. P.: Az írásnak vannak rituáléi?

B. A.: Inkább azt mondanám, hogy különböző rituálék vannak, hogy minden szöveg kialakítja a maga rituáléját, de még az életformát is, ahogy munka közben telnek az ember napjai. Az egyetlen, ami közös, a takarítás. Rendbe tenni, már-már sterilizálni a teret, amelyben leülök dolgozni. Ha már megy a munka, akkor nem foglalkozom vele, akkor már nyugodtan felborulhat a kávésbögre, vagy megülhet a por az asztalon, mert akkor ezek fölé kerekedik egy másik valóság. De azt figyeltem meg, hogy minden munka előtt félnapos takarításba kezdek, mintha ezen múlna, hogy látom-e majd a belső rendet. Pedig valószínűleg nem ezen múlik.

H. P.: Hogyan fedezte fel a regényt, és hogyan lett regényíró?

B. A.: Egészen fiatalon még többnyire verseket írtam, csakúgy, mint annyian, de szerencsére nem publikáltam őket. Sok minden megvolt bennük, ami a későbbi prózák világát meghatározta, de sajnos rossz versek voltak. Aztán 1986 tavaszán volt egy borzalmas álmom Anyámról, aki akkor már három éve nem élt. Akkoriban rendszeresen vezettem álomnaplót, és eredetileg csupán ezt az álmot akartam lejegyezni, végül elkezdtem írni A sétát. Hat évig tartott a munka, ami egy alig százoldalas regény esetében nem kis idő, de tulajdonképpen ez volt az íróvá válás folyamata, igen, azt hiszem, ekkor következett be valamiféle változás, amelytől kezdve már nem írogatásról, hanem irodalomról lehetett beszélni.

H. P.: Milyen a kortárs magyar irodalom? És hogyan találja a helyét benne?

B. A.: Szerencsére elég jól áll a magyar irodalom. Megkockáztatom, hasonló virágkorát éli, mint a huszadik század legelején. És ami talán még fontosabb, úgy tűnik, a magyar írók végre kiheverhetik azt az édes-keserű frusztrációt, hogy a nyelv határain túl senkit nem érdekel, amit írnak. Legalábbis az elmúlt évtizedekhez képest Európában, de talán a tengeren túl is jelentősen megnőtt a kíváncsiság mind a klasszikus, mind a kortárs magyar próza iránt. Szerb Antal, Márai Sándor világsikere vagy Kertész Nobel-díja kihatni látszik az egész magyar irodalomra. És bizony kifejezetten jó érzés, ha egy párizsi kávézóban a szomszéd asztalnál Bodor Ádám Sinistra körzetéről vitatkoznak. A saját helyem meghatározására viszont nem vállalkoznék, az a kritikusok, irodalmárok dolga. Az valószínűnek tűnik, hogy a Kádár-rendszer mellett a Ceauşescu-rendszer, valamint a kisebbségi lét megtapasztalása, a nem mitizált, hanem valóban mitikus – sok esetben archaikus – erdélyi élményanyag néhány dologban megkülönböztet a Magyarországon született és szocializálódott íróktól, de még azt se mondhatom, hogy emiatt kéne egyedül érezzem magam, hiszen rajtam kívül van még jó pár magyar író, aki hasonló gyökerekkel rendelkezik. Tehát ha mégis egyedül érzem magam, annak az okai nem kívül, hanem belül keresendők.

H. P.: Min dolgozik? És milyen írói tervei vannak a közeljövőre?

B. A.: Mindenekelőtt végre regényt kéne írni, mert már elég hosszú idő eltelt A nyugalom befejezése óta. Pár éve ugyan egyszer már belekezdtem az új könyvbe, de először az életben jobbnak láttam mindenestül megszabadulni a kézirattól, mert úgy éreztem, hogy egy kicsit korábban kezdtem el a kelleténél, nevezetesen, amikor még nem sikerült kitörnöm A nyugalom ketrecéből. És íróként semmitől nem rettegek jobban, mint a már egyszer bevált mankók használatától. Ha évekig bukdácsolnom kell mondattól mondatig, azt is szívesebben teszem, mint hogy önmagam epigonjaként feküdjek és keljek. Azóta született két dráma- meg egy kisprózakötet, A Lázár-apokrifek, úgyhogy most talán már van értelme újra nekikezdenem. A másik munkaterv, ami semmivel nem kevésbé fontos, egy közös kötet Filip Floriannal, ami egyszerre jelenne meg Bukarestben és Budapesten, románul és magyarul. De tegnap kaptam levelet a német kiadómtól, akik tudomást szereztek erről a tervről, és arra kértek, hogy amint elkészült a kézirat, ne csak a magyar meg a román kiadónak postázzuk, hanem azzal egy időben a Suhrkampnak is – tehát elképzelhető, hogy egyszerre majd három nyelven jelenik meg a könyv. Most már csak meg kéne írni.

H. P.: Milyen a kapcsolata jelenleg a román kultúrával?

B. A.: Ennél a Filippel való közös munkánál szorosabb kapcsolatot elképzelni sem nagyon tudok. Másrészt viszont több a pótolni valóm, mint egy rossz tanulónak, hiszen 1984-ben, amikor kényszerűségből elhagytam az országot, gyakorlatilag minden kapcsolatom megszakadt a román nyelvvel és a román kultúrával. A forradalom után jöhettem haza először, és azóta legalább két-három hónapot töltök itthon minden esztendőben, de alapvetően a Székelyföldön, tehát magyar lakta vidéken, ahol a román nyelvet csak akkor kell használnom, ha véletlenül a rendőrrel van dolgom. Ez pedig, szerencsére, sokkal ritkábban fordul elő, mint 1984 előtt. Nincs az a politikai diktatúra, amelyik olyan erővel tudná egy nyelv használatára kényszeríteni az embert, mint egy barátság. Tavaly májusban, amikor Filippel megismerkedtünk Berlinben, és egy hónapot töltöttünk együtt, nagyon szoros szövetség köttetett a Wannsee partján. Gyakorlatilag ekkor kerültem először valódi kapcsolatba a román kultúrával, mert azt a terrort, amivel a minimum szekus-őrmesteri ranggal rendelkező tanár elvtárs igyekezett belénk verni Eminescut és Sadoveanut, szóval azt elég nehéz lenne valódi kapcsolatnak nevezni. Félreértés ne essék, nincs semmiféle küldetéstudatom, mi több, azt látom, hogy a heves küldetéstudattal rendelkező emberek a legjobb szándékuk ellenére is sokszor többet ártanak, mint használnak. Titkos reményeim viszont vannak, nevezetesen, hogy egy ilyen közös munka sok szempontból többet használhat tíz kormánytalálkozónál, koszorúzásnál vagy szoboravatásnál. És ha az egyik legnagyobb német könyvkiadó erre a munkára kíváncsibb, mint a német tévéhíradók a román–magyar csúcsértekezletre, akkor lehet, hogy talán nemhiába reménykedek.

Kérdezett Horea Poenar

 

*2007. március 2-án, a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókjának székhelyén Horea Poenar irodalomkritikus, az Echinox igazgatója mutatta be A nyugalom román fordítását, a szerző jelenlétében. Az interjú ennek az eseménynek az utóhangjaként készült. Román változata az Echinox tervezett magyar irodalmi összeállításában fog megjelenni. A szerk.

 


+ betűméret | - betűméret