stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

Falbontás, szűkösség, kölcsönösség... (Kérdezett: Kántor Lajos)


Balla Bálint

 

– A véletlen hozta, hogy éppen a berlini fal lebontásának, a lebontás elkezdésének évfordulóján (történetesen a tizennyolcadikon) voltál a Korunk Akadémia vendége. A Kolozsvár Társaság székhelyén elhangzott előadásodban meg is említetted a nevezetes dátumot. Folyóiratunk 2008. januári száma „Nacionalizmusok, európaiság” kérdéseivel foglalkozik; és noha a téma megnevezéséhez két városnevet, Strasbourgot és Brüsszelt kapcsoltuk, azt gondolom, Berlin – ahol Te immár négy évtizede élsz – legalább ennyire sok asszociációt kelt nacionalizmus és európaiság emlegetésekor. A magyar történelemben, az újkoriban és a legújabb koriban sok hivatkozás is történik rá. Te hogyan éled meg a már újra egy Berlinben korunknak ezt az alighanem legsúlyosabb konfliktusát?

Berlinben azért tudom nacionalizmus és európaiság konfliktusosságát nyugodtabban szemlélni, egyrészt, mert a mai német nemzedékek igen sokat tanultak a nacionalizmus károkozásából, és erősen európai beállítottságúak, másrészt mert az elmúlt század nacionalista pusztításait jótékonyan beborítják a város más korokra és eseményekre is emlékeztető építészeti nevezetességei, amelyek – ha figyel rájuk az ember – kiegyenlítik, de legalábbis elfedik a szörnyűségeket. Mert ott vannak a porosz felvilágosodás palotasorai (Unter den Linden, Potsdam, mellesleg a magyar nagykövetség a Brandenburgi kapu tőszomszédságában), a hitleri minisztériumok ma európai ügyeket szolgálnak, és a két világháborút intézett hadügyminisztérium épületében kiemelt helye van a Hitler-ellenes összeesküvés ott kivégzett mártírjai emlékművének. Megférnek egymás közelében, mert elhelyezkedésük a térben és emiatt építészeti alakzatuk is „közel hozza” egymáshoz az első atomrombolás kutatóintézetét és a 68-as ultrák egyetemi hadiszállásait. A falnak a nép dühe által le nem rombolt maradványait ma megkísérlik gondosan rekonstruálni. Sok nagy értékű műkincset rejtő múzeum közelében ott látjuk az impozáns új zsidó múzeumot, no és főleg a nagyszabású holokauszt-emlékművet. Így segít az időmúlás kövek segítségével is szörnyű sebek elviselésében. Utoljára hagytam a szerintem egyik legfontosabb példa említését, melynek színhelyéhez már nagyon sokakat elvezettem: erdő szélén, kőhajításra lakásomtól található az a hatalmas civil- és rendezőpályaudvar, melynek annak idején gondosan elkerített legszélső részén vagonírozták be haláltáborokba vezető utolsó útjukra Berlin valamennyi – mintegy hatvanezer – zsidó polgárát. Ma minden szállítmányt sok-sok egymáshoz kapcsolódó téglatest szimbolizál: mindegyiken a vagonba préselt emberek száma, az indítás kelte és a célállomás neve olvasható. – Berlin tehát egyáltalán nem „nyugtatószer”, de minden visszásságával, feszültségével igen tanulságos, ha figyelve élünk.

– Maradjunk még Berlinnél. A magyar irodalom mai külföldi sikereiben a német fővárosnak ugyancsak kitüntetett szerepe van. Esterházy Péter, Nádas Péter művei – így halljuk, magyar közvetítésben – odakint nagyon népszerűek, Kertész Imre alighanem Berlinnek is köszönheti a Nobel-díját; kortárs magyar írók (talán Mészöly Miklós ösztöndíjas kint-tartózkodása óta) szívesen töltenek hosszú időt Berlinben (köztük a marosvásárhelyi Láng Zsolt, könyvet is írt róla). Szerinted mi ennek a sikernek, a kölcsönös szeretetnek a magyarázata? A történelem iránt fogékony szociológusként hogyan magyarázod ezt a jelenséget?

Egyáltalán nem vitatom az általad említett magyar írók németországi sikereit, de kiváló voltukon kívül politikai-társadalmi körülmények is elősegítették legalábbis indulásukat Berlinben – elmondom, már csak azért is, mivel szociológusi voltomra is hivatkozol. Nos, az 1989 előtti években, évtizedekben a (nyugat)német kormányzat kereste a keleti nyitás lehetőségeit, kulturális téren különösen. Ezért tudott a Deutscher Akademischer Austauschdienst (Német Akadémiai Csereszolgálat) jelentős összegeket fordítani keletebbről jövő kulturális kiválóságok hosszabb időre szóló meghívására. Ezt azzal párosította, hogy vendégeit (Ny.-)Berlinbe „telepítette”, hogy ezzel is erősítse a város bizony gyengécske nemzetközi pozícióját. De a késő kádárizmusnak is jól jöttek ezek az akciók: nyugati orientáltságát, liberalizmusát tudta dokumentálni, nem kifogásolta, hogy a meghívás éppen Nyugat-Berlinbe szól, és ráadásul egy időre megszabadult nonkonformista értelmiségiektől is. Így az évek folyamán rendszeressé vált ez a kapcsolat, és az említetteken kívül kapásból még Petri, Krasznahorkai, Klaniczay, Haraszti, Győrffy (Miklós) nevét is megemlítem. Ők is a jelzett vagy egy hasonló konstrukció alapján jöttek Berlinbe. A falbontás után ez az út persze már nem volt meg, de nem is volt szükséges, hiszen a magyar írók, művészek tudása meg volt már alapozva, és az ügy szinte „magától ment”. De ne feledjük azt se, hogy Berlin mindig is adott kulturális összeköttetéseire, kapcsolatai magas színvonalára. A falbontás óta meg Magyarország is hozzájárul a német–magyar kapcsolatok gazdagításához azelőtt Kelet-Berlinben működő két nagy intézménye sűrű és nívós művészeti műsorainak rendezésével: a nagykövetségről és a Magyar Házról van szó, de a Magyar Ház igencsak kibővül nemsokára, és ez már eddig is előrevetette pozitív árnyékát kultúrkapcsolatainkra. A Magyar Ház átalakul Collegium Hungaricummá, jóval nagyobb helyiségbe költözik, és újra átveszi a Klebelsberg Kunó által az alapításkor rábízott szerepét, a magyar kultúra európai képviseletét és népszerűsítését.

– A Korunk 1994. januári számában tanulmányt közöltünk Eibl-Eibesfeldtől (A túlcsorduló jóság címmel), amelyben a honos kultúra és az „idegenség” a megszokottól eltérő módon jelenik meg. Te miként látod a németországi „idegen”-kérdést, például a törökök befogadottságát, a belső konfliktusokat?

– Az „idegenség” németek általi megemésztésével általában nincsen különösebb baj, mert – lásd az első kérdésre adott választ – a berliniek általában jól megférnek az akár hosszasan is itt tartózkodó nagyszámú külföldivel. Ez általában más német régiókra is vonatkozik, és a külföldiek viszonyulása is legtöbbnyire pozitív. De ez nem áll a törökökre, és megjegyzéseim más német városokra is alkalmazhatók. Vannak viszonylag olcsó lakbérszintű kerületek, ahol szinte török a többség. Itt sok az iskolakerülő és az analfabéta, és a patriarkális módon otthon tartott asszonyok egy része szinte ma is zárt anatóliai világban él. Két, a rövidség miatt sarkítva ábrázolt véglet létezik mindkét oldalon. Vannak egyetemet végzett, modern mentalitású másod-, harmadgenerációs törökök, és vannak szép számmal olyanok is, akik a sarija (muszlim jog) szerint igyekeznek élni (leányaikat pénzért házasságba bekényszerítő apák, emancipálódott és modern életet élni akaró gyerekek kitagadása, egészen a gyilkosságig és sportolási, uszodai tilalom iskolás lányok számára). De két véglet van a németeknél is: akik szinte mindent megtesznek a törökökért, és tolerálják nemcsak hogy mecseteket építsenek, hanem hogy a minaret tornya akár magasabb legyen, mint a szomszédos templomé. A másik véglet a szélsőségeseké, akik minden törököt kizavarnának, bármilyen hasznos munkát végeznek is. Már most előrevetíti árnyékát, milyen bonyolult lesz a törökök EU-belépési ügye, ha majd igazában kell róla tárgyalni. A németek Merkel asszonnyal az élen már most építik védőállásaikat, és ebben nem lesznek egyedül.

– A „szűkösség” a társadalomról való gondolkodásodnak alapkategóriája. Nacionalizmusok és európaiság vonatkozásában mit jelent a „szűkösség”?

– „Szűkösség” és nacionalizmus meg európaiság viszonya iránt jogosan érdeklődsz, és én köszönöm neked, hogy e nagy horderejű, bonyolult kérdéseket sejtető összefüggésről valamiféle válasz rögtönzésére késztetsz. A szűkösség-témát én igyekeztem a magam individualista elméletével némi alapossággal kidolgozni, majd abban maradtam magammal, hogy ha ez egy fontos téma, akkor a kollektív dimenzióban – jelesül a nemzet vonatkozásában – is kell valami megfelelőnek lenni. De a kollektív dimenzióban, különösen ami a nemzetiséget, a nacionalizmust illeti, minden sokkal bonyolultabb. Ezért a mai napig lényegében pihentettem e témát, de most – ha „villámparti” keretében is – kísérletet kell tennem, hogy a szűkösségtől a nacionalizmushoz vezető utat legalábbis felvázoljam. Szűkösség-mondanivalóm idevágó lényege ez: mindannyian mint egyének szenvedünk a szűkösség egy vagy több formájában, és az ezek elleni küzdelmünk három, mindnyájunkat másokkal összekötő cselekvési módja: az (egyoldalú) elvonás, az (egyoldalú) segítségnyújtás és a kölcsönösség, mely javak és szolgáltatások nem pontosan kiszámított, sőt nem is anyagi és nem is feltétlenül rögtön viszonzott formája (anyagilag kiszámított formája a csere). Ezek legfontosabbja és igen gyakori módja a kölcsönösség, mert hiszen mindnyájunk szűkös lénye fenntartásához ez elengedhetetlen, és hogy ilyen módon javakban részesüljünk, ahhoz nekünk is hasonlóan kell cselekednünk. Ez minden vallási és etikai rendszer alapja, és a banális, de gyakori mondások szintjéig hatol le (tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy – egészen a kéz kezet mosig). Ezért jelenti ez az elv a másik két cselekvési mód egyikének teljes elutasítását (ne ölj stb.), és teszi a másikat kívánttá (szamaritánus). Innen elvben nem is olyan nehéz a kollektív, a nemzetiségi síkig eljutni, de annál nehezebb közösségek gyakorlatát eszerint alakítani, de még felvázolni is. Mert a közösségek élete sok tekintetben bonyolultabb, mint az egyéneké. Legalább két szembetűnő különbséget meg kell említenünk. A közösségek összetétele és működése lényegesen sokrétűbb, és a közösségek – és megint: különösen a nemzetek – a legtöbb esetben egy vagy akár több eszmerendszer, ideológia hatása alatt állnak, ez pedig befolyásolja értékítéleteiket és cselekvési rendszereiket. Gondolom, mindnyájan láttunk már – de legalábbis találhatunk és elképzelhetünk – olyan egyéneket, akik a szűkösség alapgondolata és pozitív cselekvési módjai szerint élnek. De vajon léteznek-e olyan közösségek, amelyek kollektív erkölcse következetesen megfelel legalább a kölcsönösség elvének (és gyakorlatának)? Nemzeti-állami szinten inkább az elvonás, azaz a hatalom kiterjesztése és a javaknak a szegény közösségektől való elvétele dominál. De ezen a szinten szinte természetes a háborúskodás is. Azelőtt, például a császári Kínával szemben, az európai nagyhatalmak az „egyenlőtlen szerződések elvét” (minő fogalmi ködösítés és eufemizmus: az elvonás és a kölcsönösség keveréke!) alkalmazták, míg ma a korrupció is lehet az elvonásnak akár tömeges válfaja is. Még a kölcsönösség sem szokásos gyakran kollektívák szintjén, kivételt képezhetnek jótékonysági és biztosítási szervek, de hát a kérdés mögött nyilván más gondolat van. Németország például hiába engedélyezi mecsetek építését, Törökországban vagy arab országokban nem épülhet egyetlen kápolna sem, hiába kérik a németek ezt a kölcsönösség elvére hivatkozva.

– Berlinből bizonyára van rálátásod Strasbourgra és Brüsszelre. Milyen eredményét látod a „nacionalizmusok” kérdésében az Európai Unió tevékenységének, az Európai Parlamentben folyó munkának?

– Nem szabad elfelejtenünk, hogy „Brüsszel” és „Strasbourg” az Európai Unió fő helyei, és hogy a kérdésedben említett nacionalizmust azért hozhatjuk az ő tevékenységükkel kapcsolatba, mert az Unió alapelveihez tartozik a keresztény szellemiség és az általad pozitív értelemben említett európaiság. Nos, ezek olyan eszmék, melyek a segítségnyújtáson és kölcsönösségen alapulnak, és ennek okán nem lehetetlen, hogy az ilyen eszmeiség is hasson kollektíve is, ne csak a nacionalizmus. Azért olyan gyorsan és eredményesen terjeszkedő közösség az EU, mert anyagi, technikai és egyéb segélyeivel ugyancsak népszerű kedvezményezettjeinél, az új vagy ezután belépni remélő tagállamoknál. De rátérve a kérdésre: az EU alapító magjának nyilván hasonlóan segélyező, békéltető, karitatív elvei vannak a jogrendszerek, nota bene a kisebbségvédelem területén, mint az anyagi juttatások vonatkozásában. De itt nyilván több ellenérdek és emiatt több nehézség is van, hiszen egy egyébként rövidlátó szempont szerint valamely kisebbség megsegítése sérti a többség létérdekeit, és emiatt nehéz a kisebbségvédelem, mert komoly ellenérdekekkel kell szembesülnie. Itt tehát nem elég az EU-alapító szellemiség – mely lejjebb lévő EU-szervek szintjén ki is szikkadhat –, hanem az is szükséges, hogy valamely nacionalizmus ellen mind a kisebbségi ügy érdekében a lehető legszakszerűbb érveléssel, mind pedig annak nyugodt demonstrálásával lépjünk fel, mely hihetően magyarázza, hogy az ellenoldalt indokolatlan félelem hajtja.

– Illyés Gyulától származik a „jogot sért” és a „jogot véd” megkülönböztetése. Magyarság és nacionalizmus, magyarság és európaiság mit jelent a Te számodra?

– Illyés Gyula bölcs álláspontja – némi javulás ellenére – máig sem vesztette el időszerűségét. Nem az a lényeges benne, hogy saját modellemmel magam is „otthon érzem magam benne”. Hanem az, hogy jogaink eredményes védelmezése, még inkább a kivívásukért folytatott küzdelem saját álláspontunk feddhetetlen voltát kívánja meg. Ez az álláspont nem lehet feddhetetlen, ha saját belső csoportosulásainkban merülünk el, és saját jogainkhoz testvéreink testén át akarunk hozzájutni, vagy ha ezt a belharcot még országhatárokon túl terjedő küzdelemmel tetézzük. Így bizony a „magyarság” és az „európaiság” fogalmát nemigen lehet pozitív értelmezéssel leírni.

– Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem egyik meghatározó vezető személyisége vagy, régóta. Az EPMSZ tud-e tenni valamit napjaink elvadult magyar–ma-gyar viszonyának normalizálásáért?

– A Szabadegyetem mindent igyekszik megtenni napjaink „elvadult magyar–magyar viszonyának normalizálásáért”, bár eredményességének csekély az esélye. Ami keveset tenni tudunk, az kezdeteink óta töretlen vonalat képez: Nyugat és Kelet magyarsága között európai szellemben történő hídalkotás sokáig csak közös eszméinkben és szinte illegális találkozásokon, majd a falomlás után egyre sűrűsödő közösségi és személyes összejöveteleken. Magyarországi, majd még szélesebb régiókban alakult baráti társaságainkban dolgozunk és küzdünk az elvadult „magyar–magyar viszony” normalizálásáért. A fiatal korosztályról sem feledkezünk meg. Abban a tudatban tesszük mindezt, hogy ez a viszony miközöttünk – és ez különösen érvényes Erdélyben – mindig is baráti és nem csupán normális volt, és hogy bízunk abban, ez a mi barátságunk csak kiterjed a magyar–magyar viszony „elvadult” tájékára is. Így például nagy örömmel tudtuk meg, hogy egy, a magyarságot érintő sorsdöntő eseményre, mint például Ötvenhat Októbere, magyar világunk minden tájéka megmozdult. Nagy öröm volna, ha a magyar–magyar viszony nem szomorú, hanem örömteli események kapcsán fordulna jóra.

 

Berlin, 2007. november


+ betűméret | - betűméret