stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2008 Január

Heidelbergből nézve – belülről látva minket


Balázs Sándor

 

Amikor egy könyv címében az egymással szembeforduló elutasítás és alkalmazkodás szavakat olvassuk, biztosak lehetünk benne, hogy ellentmondásokkal terhelt témát tárgyal.* S nem tévedünk. Horváth Sz. Ferenc – a révkalauzok megirigyelhetik – biztos kézzel vezeti végig az olvasót a harmincas évek romániai magyar kisebbségi elitjének Szkülla és Kharübdisz között kanyargó hajóútján.

Egy könyv találó címe jól sikerült névjegykártya, sokat elárul a szerzőről, de még inkább a művéről, amelyhez bemutatkozáskor csatolja ezt a vizitkártyát.  Amit e könyv címlapján olvasunk, abban fogalmakban feloldva megtaláljuk a 333 oldalas értekezés minden lényeges elemét. Először is a romániai magyar – és nem más – kisebbségről szól, a sorstársak egyike, a romániai német-szász minoritás felé legfeljebb csak ablakot nyit, sajnálattal megjegyezve, hogy ennek a népcsoportnak az átfogó történetét még senki nem írta meg. Nem a tárgyául választott magyar nemzetrész társadalmi-kulturális létviszonyait kívánta bemutatni, még csak a román állam vele szembeni politikáját sem akarta elsődlegesen mérlegre tenni (emiatt a revendikatív kisebbségi követelések nem kerültek a fókuszba), de e mindkét vonatkozásnak a háttérben ott kellett lennie. Szándékát a címben szereplő másik fogalom – a stratégia – fejezi ki a legpregnánsabban: e népcsoport gazdasági-kulturális-politikai céljainak megvalósítására kidolgozott terveket, próbálkozásokat követte nyomon. S a hadászatból kölcsönzött, de ez esetben nem a harctéri műveleteket betájoló stratégiafogalom lesz az ellentmondás gócok kitapintásának elsődleges eszköze. A főcímben olvasható két fogalom – az elutasítás és az alternatívája, az alkalmazkodás – ugyanis, a maga belső sokféleségében, valójában két domináns stratégiaforma. Az ellentéthalmaz nyomába szegődő történész érdeme, hogy e két magatartás-módot, minden egymást kizárásuk ellenére nem antagonizmusnak, hanem esetenként egymásba hatolónak mutatja be.

Ott van a címben még egy bűvös fogalom: az elit.  Politikai stratégiákról lévén szó ezeket valakiknek ki kellett dolgozniuk. Személyekhez, politikai és civil csoportosulásokhoz kötötten keltek életre, hozzáértést feltételeztek, egyszóval csak a népcsoport színe-java vállalkozhatott ilyen műveletre. Így került a palettára az elit szó. Ezt a szerző igen tág értelemben használja. Bár a kisebbség politikai stratégiáiról van szó, nem csak a politikusok által kidolgozott munkaprogramokat mérlegeli. Ott van még – mondjuk így – a médiumok (újságok, folyóiratok) elitje is, s bár ők rendszerint nem voltak hivatásos politikusok, nekik is voltak a köznapi taktikai célokat meghaladó távlati cselekvésterveik. Meg aztán megtaláljuk az egyes személyek nevéhez kötött kezdeményezéseket, ugyancsak stratégiai elemekkel átszőve. Az elit kidolgozta harcmodor ilyen kitágított fogalomkörébe igen jól belefér központi helyen az Országos Magyar Párt belső tagoltsága a maga politikai, doktrinális sokféleségével, e pártkeretben munkálkodó csoportosulások távlati elképzeléseinek taglalása, továbbá az egyes lapok, folyóiratok, esetleg a körülöttük kialakult mozgalmak (Erdélyi Fiatalok, a Hitel köre, akár a napilapok), az emlékezetes akciók (a Vásárhelyi Találkozó) értékelése, vagy a személyekhez kapcsolt gondolatserkentő indítások, amilyen Makkai Sándor Magunk revíziója, a „Nem lehet”-vita, a Krenner-féle „hídépítés”. Aki ilyen szélesre nyitja a fényképezőgépe blendéjét, annak számolnia kell azzal, hogy ezt a tarka eszmevilágot a mások elkészítette fényképfelvételekből már elég jól ismerjük. Neki valamilyen új beállítási szöget kell keresnie, ami többlet ezekhez a külön-külön számos tanulmányban, kötetben feldolgozott témákhoz képest. Ha más nem, hát a szintetizálás nyújthat ilyen plusz-látványt, vagy egyes kevésbé exponált vonatkozások premier plánja. Mint mondjuk, az, hogy a Makkai-féle önvizsgálatra buzdítás miért maradt kellő visszhang nélkül, miért nem vált irányt adó stratégiává, vagy a krenneri „hídépítés” miért nem jutott el a parlamenti képviselet felvállalásáig, mi miatt nem lett egyértelmű magyar párti stratégia. S ebben, gyakran csak az ismert tények súlypontozásában, a szerző – a maga rendkívül gazdag dokumentáltságával – jeleskedik.

A témaválasztás meghatározta, hogy ez a bizonyos blendebeállítás azért mégsem foghatja be a korszak hazai kisebbségi szellemi univerzumának egészét. Legyen bármilyen szélesre nyitott is, a tanulmányíró elsődlegesen a totalitarizmus egyik korabeli rémálmának, a barna ködös nemzetiszocialista ideológiának erdélyi magyar recepcióját kívánta tetten érni. Ám ez így is jókora vállalkozás, ha figyelembe vesszük, mennyi reflektálási módra kellett figyelnie. Nem róhatja fel senki neki, miért nem mutatta be a totalitarizmus másik szörnyváltozatának, a bolsevizmusnak a magyar kisebbségi lereagálását.  Ezt valaki másnak kell elvégeznie, még ha a korabeli cenzúraviszonyok miatt a mélységig lehatolva aligha teheti meg ugyanilyen monografikus igénnyel. De ha mégis, akkor ebben helyet kaphat majd egy olyan folyóirat is, mint a Korunk, a maga elitjeivel. Ez ugyanis ebből az elemzésből természetesen kimaradt.

A szerző egy az egyben nem mondja ki, de érzékelteti, hogy bár csak az elit megszólalását követheti nyomon – hiszen jórészt csak ennek van nyomtatott, írott lenyomata –, de ez egyáltalán nem jelenti, miszerint figyelmen kívül hagyta volna a köznép érzésvilágában stratégiává ki nem jegecesedett gondolatokat. Végül is közhelyigazság: csak azok a magyar párti politikusok dolgozhattak ki stratégiai elveket, akiket a magyar választópolgárok azért választottak meg, mert a saját, ha nem is mindig tudatosított elképzeléseiknek a kifejezőit látták bennük; vagy a lapok, folyóiratok nem jelenhettek volna meg, ha nincs olvasóközönség, amely osztotta az adott médium-elit véleményét.

A könyv címében ott van egy sokatmondó zárójel – (1931–1940) –, amelynek lényeges kisugárzása van a témaválasztásra és -kezelésre. Mivel a magyar fordításban megjelent, eredetileg német nyelvű doktori disszertáció fő célja nyomon követni az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus ideológiájának hatását a romániai magyar kisebbség gondolatiságára, az itteni stratégiákra, s mivel ez a két európai eszmeáramlat – legalábbis a náci változat – a harmincas évektől kezdett eluralkodni, erőteljesebben hatni, így a korszak megválasztása indokolt.  Még az is érthető, hogy a szerző miért nem 1933-at, Hitler hatalomra jutását tette meg kezdőpontnak. Ezt a plusz két-három évet sem hagyhatta ki, ugyanis a romániai magyar kisebbség körében még ebben az ún. előkészítő szakaszban észlelhető volt a viszonyulás a nemzetiszocialista ideológiához.

Amikor a szerző ráhangolja vizsgálódását főleg a hitlerizmus formájában életre kelt fasizmus kisebbségi reflektálására, elkerül mindenféle túlzást. Távol áll tőle, hogy elrajzolja a képet, egy nemzetrész gondolatvilágában kizárólagosan meghatározónak állítsa be hozzámérésünket ehhez az ideológiához. Gondoljunk az önrevíziós ösztönzésekre, az autonómiatervekre vagy az országok közötti hidak megtervezésére, ezeknek és más elemzett gondolatrendszereknek a kötőszövetében aligha találjuk meg fő elemként a fasizmusról alkotott véleménynyilvánítást. Az viszont tény, hogy a kiválasztott periódusban mégiscsak ez vált gravitációs ponttá.

Nehéz lett volna azonban a két világháború közötti kisebbségtörténetből, illetve ezen belül a nemzetrész-stratégiák egymásutániságából és egymásmellettiségéből kiszakítani a szélsőjobboldali teóriák közvetlen hatásának kitett harmincas éveket. Ezért az értekező jó szintetizáló érzékkel felvázolta az „Előzménytörténet”-et is, az 1918– 1930-as periódust. Ekképpen kiváló összevetési támpontot adott az olvasónak arra, milyen út vezetett a passzivitástól az aktivitásig, a sokkhatásból való felocsúdástól, a Kós Károly-féle Kiáltó Szó serkentésétől, a gyulafehérvári ígéretek be nem tartása feletti siránkozásoktól, a húszas évekbeli vágyálmoktól a harmincas évek etnikai revíziós várakozásaiig, az új stratégiák kidolgozásáig.

A fókuszolás a szélsőjobboldali ideológiákra, illetve a kisebbség ez irányú szembesülésére mintegy legyezőszerűen kisugárzott a tárgyalt témákra. Ezek közül az egyik a rasszista fogantatású zsidóellenes kurzus feltérképezése egyes korabeli erdélyi magyar körökben. Sebeket felszakító hatása lehet ennek a magyar olvasóra, szégyenkezve emlékezést gerjeszthet, annál is inkább, mert ezt a rossz emlékű múltat az eddigi hazai kutatások nem exponálták súlyuknak megfelelően. A szerző vállalja, még ha ez akár a bálványok (ha nem is ledöntésével, de) megingatásával jár is. A Paál Árpád szerkesztette jobboldali konzervatív Erdélyi Lapokról például eddig ilyen kérlelhetetlen őszinteséggel talán még egyetlen szerző sem rántotta le a leplet, hatolt le az alapokig, bizonyította  gazdagon illusztrálva, mennyire veszedelmes volt e csoportosulás náci fogantatású kútfertőzése. Beleértve ebbe a kritikába a mentegetőzésük tarthatatlanságát, mely szerint egyedül a nemzetiszocializmus ment meg minket a bolsevizmustól. Az elemzésben akár addig a következtetésig is eljut – ez is bálványmegingatás –, hogy még a Magyar Párt számára sem volt éppen közömbös választási céllal megnyerni e nagyváradi szélsőséges laptömörülés mögé felzárkózottakat.

A kutató igen árnyaltan kezeli múltunk ilyen kényes mozzanatait. Soha nem általánosít. Tartózkodik a tartalmatlan univerzálistól, az ilyen lebegő megfogalmazásoktól, mint „egyes fasiszta csoportok”, „antiszemita körök”. A lapalji jegyzetek sokaságával mindig konkretizál. Jól tudja, hogy ha nincs kollektív bűnösség, nem lehet kollektív bűntudat sem. Ne legyen tehát össznemzeti lelkiismeret-furdalásunk amiatt, hogy közösségünk bizonyos (pontosan körülírt) csoportjai egykor a fajgyűlöletet terjesztették, de ez ne mentesítse az egyes személyeket, tömörüléseket a felelősség alól. Meg aztán a vérbeli történész mindig a maga történetiségében, az adott időhöz kötötten láttatja az eseményeket. S Horváth Sz. Ferenc ilyen. Távol áll tőle, hogy mondjuk a nagyváradi újság vezéregyéniségét kizárólag élete e periódusának tévelygései szerint ítélje meg. Paál Árpád politikusi arcképe nála sokkal teljesebb, ebbe beletartozik a későbbi lapszerkesztőnek a fasizmus korai hajtásaival szembeni több mint fenntartása a húszas években. Mint ahogyan a nemzetiszocializmust kiszolgáló Sulyok István esetében sem lehet megfeledkezni arról, honnan indult: kezdetben a neve ott volt a fasizmust igencsak elutasító Magyar Kisebbség három szerkesztője sorában. Innen kanyarodott el később az útja a szélsőjobboldal felé. S ugyanezzel az árnyalással jellemzi a katolikus körök és a fajelméletnek behódoló Erdélyi Lapok közötti kapcsolatot is. A kritikát kérlelhetetlenül érvényesítő szakember mondandójából senki nem olvashat ki valamiféle diffúz katolikusellenességet. Egyszerűen azokat célozza meg, akik – legyenek bár katolikusok, de ez most nem sokat számít, hiszen nem egyházkötődési megnyilvánulásról van szó – szították a gyűlöletet, a vezérelv igenlésének oltárán feláldozták a demokráciát.

Ugyancsak a nemzetiszocializmus befogadásának/elutasításának origóba helyezéséből sugárzik ki a stratégiákat meghatározó másik, a maga korában kardinális kérdésköteg: a Harmadik Birodalomhoz való viszonyulás. A hozzáállási módok e csuszamlós talaján a disztingválásnak igencsak helye volt. A globális elutasítástól egyes elemek – mint például a vezérelv – tétova elfogadásáig, a zsidóüldözések tudomásul vételétől vagy egyenesen igenlésétől ennek elutasításáig, a náci Németország bizalmának megnyerésétől magának a totalitarista államberendezkedésnek en bloc megtagadásáig jelen voltak az árnyalatok. A második bécsi döntés idején ez sarkítva, még az antifasiszták körén belül is, úgy mutatkozhatott meg, hogy különbséget tettek  Németország külpolitikája és ideológiája között; ugyan bizony ki mert volna fellépni a Magyarország számára területgyarapodással járó német– olasz külügyi manőverekkel szemben; ez viszont esetleg nem zárta ki a nemzetiszocialista koncepció elutasítását. Jól jellemzi ezt a magatartásformát az Ellenzék. Ez az újság Hitler hatalomra jutása idején nem közölt erről az eseményről elismerő cikkeket. 1939 körül viszont már jelentek meg benne a Harmadik Birodalommal szimpatizáló írások, anélkül hogy ez azonosulást jelentett volna a nemzetiszocialista eszmevilággal.

Ez az elágazás – ismét csak a fasiszta eszmeáramlat hatásának központba helyezése miatt – beletorkollt a harmincas években sajátosan megmutatkozó kisebbségi stratégia témába: a román államhoz tartozás, illetve e helyzetből való szabadulás ősrégi alternatívájának elméleti (de ekkor már részben gyakorlatilag megvalósítható) feloldásába. A történetiség elvét érvényesítő vizsgálódásból a fogalmakig lemeztelenítve – de ugyanakkor az érzelmi állapotot tükrözve – kirajzolódik, milyen utat járt be a romániai magyar népcsoport az egyszerűen határrevíziónak nevezhető választáskényszerre adandó válaszokban. Három, nem politikai töltetű kategóriával találkozunk a revizionista vágyak megvalósíthatósága kapcsán: remény, hit (nem vallásos, hanem egyszerűen a „hinni benne, hogy így lesz” értelemben) és a meggyőződés. Az „Előzménytörténet”-ből kiolvashatóan ehhez hozzátehetjük a kisebbséggé válást közvetlenül követő periódus inkább csak lelkiállapotát, mint az erre irányuló stratégiát: a restitutio in integrum elvont vágyálmát. Ez a félkörív tehát tulajdonképpen a régi állapotok visszaállítása feletti reménytelen képzelgések és a második bécsi döntés felé közeledve az etnikai revízió reálisnak tűnő várása, sőt bizonyossága között feszült.

A nemzetiszocialista ideológia-politika térhódítása, ennek kihatása a revizionista kisebbségi tudatállapotra szükségképpen kiegészült egy harmadik pólussal: miként viszonyuljon az erdélyi magyarság az anyanemzethez, Magyarországhoz. Ha ellentmondásokkal terhelt idők voltak ezek, akkor ez a kapcsolatrendszer igencsak telítődött ilyen ellentéttöltettel. A romániai magyar kisebbség domináns részében a harmincas évek végéig nem lehetett tapasztalni erőteljesebb antiszemitizmust, sőt (lásd a Magyar Kisebbség című folyóiratot vagy a magyar képviselet állásfoglalásait a parlamentben a zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben) inkább ennek az elítélése volt tapasztalható.  S ezen a bázison épültek ki a kapcsolatok Magyarországgal is. Ezt a természetes viszonyulásmódot zavarta meg az, hogy Budapest a lappangó állapotban addig is észlelhető antiszemitizmust a zsidótörvényekkel immár törvényesítette. Ez a náci-német kurzus előtti behódolásnak legbiztosabb jele volt.  Horváth Sz. Ferenc ezt az állapotot a teória magaslatán igyekszik megragadni. Egészen a terminológiai újításig menően.

Bármennyire is történészi vizsgálódás ez a könyv, a szerző a tényvilág feltárásától, értékelésétől kiindulva gyakran felemelkedett az elmélet régióiba. Ezt tette a „Nemzet, nemzetállam és kisebbségek Kelet-Közép-Európában” című alfejezetében is. Nos most, az anyanemzet államához való viszonyulás taglalásakor éppen ezt az egy-nemzethez-tartozás koncepciót – ami a másik oldalról nézve a kisebbség nemzetrészként tételezését jelenti – veti össze a magyarországi politikai vonalvezetéssel, s tár fel dilemmát okozó ellentmondást az erdélyi magyar kisebbség gondolat- és érzésvilágában. Azonosuljunk-e saját nemzetünk államának politikájával, avagy sem; ha igen, akkor nekünk is feltétel nélkül csatlakoznunk kell a Hitler melletti kiálláshoz; ha nem, akkor vajon nem olvassák-e ránk a Magyarország-ellenességet? A magyar nemzetrész becsületes tagjai számára tehát fel volt adva a lecke: elkerüljék-e a nemzeti ügy elárulásának lehetséges vádját, ha ennek az az ára, hogy fel kell adniuk az ösztönszerű, esetleg tudatos fasizmus-ellenességüket. Erre a súlyos kényszer-választás helyzetre talált a könyv szerzője egy találó, maga alkotta terminust: szellemi olló.  Persze ez az olló csak azokra volt érvényes, akik nem hódoltak be a Magyarországon eluralkodott eszmék vonulatának. Akik azonosultak ezzel, azok a nemzetiszocializmus szekértolóivá váltak, s így semmiféle „nemzetárulás” vádja nem érhette az ő házuk elejét. 

A téma immanens feszültségét jól kitapinthatjuk azon, hogy a szerzőnek kétirányú államhoz viszonyulást kellett megítélnie. Az Erdélybe szakadt magyarságnak elsősorban nem az anyaállamával kellett szembesülnie (avagy azonosulnia az ottani hivatalos politikával), hanem főként a román állam felé volt szükséges tisztáznia a stratégiáját. S mivel ez a hozzámérés mindkét vonatkozásban ide-oda irányú – nemcsak a kisebbség viszonyult az egyik vagy a másik államhoz, hanem az is hozzá –, a szálak igencsak összegabalyodtak. Nem hiányoztak a sablon-vélekedések. Egy biztos pont azonban volt: a romániai nemzetkisebbségnek az elnemzetlenítő, asszimiláló román állampolitikát kellett tudomásul vennie. A kisebbségünk fordított irányú, tehát a magyar és a román államkörökből jövő őt-megítélésében azonban már nem találunk ilyen stabil bemérést. Horváth Sz. Ferenc jelzi e tekintetben a kétféle sematikus viszonyulásmódot, aláhúzva ezek meglétét, de ugyanakkor egyoldalúságát is. Egyes magyarországi körök szemszögéből a kisebbség kizárólag csak a román nemzetállami önkény áldozata, ennek a tárgya, román oldalról láttatva pedig az itt élő magyarság egyedül csak a nemzetállami egységet veszélyeztető irredenta akciók alanya. Még ha mindkét viszonyulásmódban felszívódott is az elhamarkodott általánosítás, a kizárólagosság – a „tárgyaknak” vagy „alanyoknak” azért számolniuk kellett azzal, hogy ilyen megítélésük is létezik. Ekképpen ebbe az inkriminált „alanyiságba” beleszorult valamilyen védelmireflex-szükséglet. A román politikusok a kisebbségek szapulását saját népszerűségük fokozására használták fel, az össztüzet főleg a magyar nemzeti tudat védelmezői ellen irányították. A stratégiai válasz erre csakis az lehetett, hogy a magyar kisebbségben, önvédelmi célból, erősíteni kell a nemzeti hovatartozás-érzést. Ennek pedig nem elhanyagolható akcióprogram kicsengése lett. Nem volt véletlen, hogy a hangadó elit tekintélyes része e népcsoporton belüli világnézeti sokszínűséget igyekezett nem egységbontó faktorrá növeszteni. S e tekintetben az anyaországból jövő, egyoldalúan csak a kiszolgáltatott „tárgyiságot” sugalló ösztönzés egység-serkentően hatott. Ez a bonyolult képlet a maga tisztaságában kirajzolódik ebben a könyvben.

Nem kis gondot okozhatott a szerzőnek az, hogy e rendkívül összetett erővonalakat nyomon követte a Románia történetében negatív fordulatot hozó királyi diktatúra szakaszában is. Kérdezhetné bárki: miért nem zárul le a vizsgálódása a polgári demokráciát Romániában legalább formálisan érvényesítő periódussal, hiszen ami ezután következett, az már nem annyira a szélsőjobboldali totalitarista ideológia szellemi hatása, hanem ennek az állampolitika rangjára emelése. A kiterjesztés egészen az 1940-es évig, úgy gondoljuk, indokolt. A „több, mint hatás”, egyenesen „állameszme-érvényesítés” ugyanis csak a román állam megszervezésére érvényes, a nemzetiszocialista ideológia befogadása/elutasítása a kisebbség mértékrendjében, ebben a periódusban továbbra is szükségképpen a vizsgálódás tárgyát képezi. Márpedig a szerző ezt a nyomvonalat követte. Igaz, hogy a kisebbség hangja ekkor a korporatista államvezetésben alig volt érezhető. De a hatásreakció ennek ellenére egy sávval bővült: rendeznie kellett most már azt is, miként áll hozzá a kisebbségi nemzetközösség a testet öltött fasiszta ízű román államberendezkedéshez.

A stratégiákban gondolkodó kisebbségi elitünk aligha állt valaha is nagyobb kihívás előtt, mint akkor, amikor tisztáznia kellett, miként fogadja a királyi diktatúra által felajánlott lehetőséget, azt, hogy a Magyar Népközösség elnevezésű szervezeti formában bekapcsolódjék ebben az új államstruktúrába. Az erre vonatkozó értékítéletek lehetnek maximalistán elítélőek, mondván: a részvétel azonosulás a főleg az olasz fasiszta korporációs ál- (vagy inkább anti)de-mokratikus választási rendszer lemásolásával; a mérlegelések azonban lehetnek megértőek, mondván: a kisebbségi képviseletet, legalábbis formálisan, azért mégiscsak biztosítani kellett még e diktatórikus keretek között is, így nem elítélendő a beépülés a Nemzeti Újjászületés Frontjába.

A könyv írója e korszak értékelésekor is higgadt. Ő, aki a fasiszta eszmevonulat behatolását a kisebbségünk soraiba oly következetesen elmarasztalja, most, amikor értékeli népcsoportunk viszonyulását az úgymond „megvalósult” fasiszta színezetű államformához,  nem esik túlzásba. Nem ítéli el a Magyar Népközösség bekapcsolódását ebbe a rendszerbe, különbséget tesz az állampolitikai célzattal való azonosulás és az önkonzerválásra nyújtott szerény lehetőségek között. Szerinte ez utóbbi elgondolás mentheti fel akkori kisebbségi elitünket az alól, hogy megbélyegezzük egy bűnös mechanizmussal való azonosulás vádjával.

A szerző végkövetkeztetése egy és ugyanazon időben lehangoló és biztató is: „a magyar kisebbség világnézetileg olyan változatos, a lehetőségek jóformán minden formáját kihasználó stratégiáinak kudarca az 1930 és 1940 közötti évtizedben bizonyítja, hogy a kisebbségi próbálkozások eleve kudarcra vannak ítélve...” Ez elszomorító végszó. De jön a folytatás, ennek az indoklása: „akár az államhatalom elutasításának, akár a hozzá való alkalmazkodásnak a politikáját választja, a többség belátására pedig nem számíthat mindaddig, amíg annak alkotmányban rögzített célja ebben a szóban foglalható össze: nemzetállamiság.” (286.) S ez a biztató! Hiszen az egyesült Európában minden bizonnyal nem fog sokáig élni ez az anakronisztikus nemzetállami eszme. 

Végezetül néhány szó a fordításról. A németül megírt doktori értekezést az apa, a Bolyai Egyetem oktatói gárdájából politikai okok miatt eltávolított Horváth Tibor ültette át magyarra. Erről csak ennyit: ez a fordítás is bizonyítja, milyen magas szintű nyelvészeti képzés folyt az egykori magyar egyetemen.

*

SZUBJEKTÍV APPENDIX: Talán feltűnt, hogy a recenzens – márpedig ez minden könyvismertető feladata – nem tett kritikai megjegyzést Horváth Sz. Ferenc könyvével kapcsolatban. Ennek megvan a magyarázata. Most másodszor olvasom el – ezúttal nyomtatásban – ezt a művet. A kéziratos változathoz – miként a szerző könyv előszavában jelzi és megköszöni – jó néhány kritikai megjegyzést fűztem. Nos most, az újraolvasáskor észleltem, hogy ezeket a meglátásokat messzemenően hasznosította. Maradt egyetlen egykori alapvető megjegyzésem, amely nem tekinthető kritikainak, egyszerűen csak tényítélet, aligha lehetett volna ennek alapján valamit is változtatni a szövegen.

S most jön egy ultraszubjektív kitérő, amely vissza fog kanyarodni a kötethez. Egyszer vitába szálltam egy magyarországi szerzővel a transzszilvanizmus eszmevilágának megítélésében. Ahhoz a következtetéshez jutottam, hogy esetenként másként látjuk a világot aszerint, hogy honnan szemléljük. Példáztam: a székely atyafi a Hargitáról megérkezik Ferihegyre, körülnéz, s azt kérdezi: „Hol van itt a hegy?” A hegy a Hargitán és Lakihegyen meg Ferihegyen, úgy látszik, mást jelent.  Nos, ezt tapasztaltam Horváth Sz. Ferenc esetében is. Ő Heidelbergben doktori disszertációt írt ebben a témában, ez most itt, a Hargita, a Cenk vagy Erdőfelek tövében magyarul olvasható. Vajon a rálátásban nem tapasztalható perspektivikus differencia (hadd legyek tudományos) aszerint, honnan, mit nézünk? De bizony igen.

S ha már áteveztem a szubjektív vizekre, hadd idézzek abból a levélből, amelyet Szabolcsnak (nekem a nevében az Sz. ezt jelenti) annak idején írtam. „Engedje meg, hogy stílusbontóan egy viccet fűzzek be ebbe a komolynak induló levélbe, teszem ezt egy beszédes analógia kiszűrése céljából: a bolondokházában vicceket mondanak egymásnak, de mivel már sokszor hallották ugyanazt a tréfát, elhatározzák, hogy megszámozzák őket, s csak a számot mondják be. Így történik, elhangzik egy szám, mindenki kacag, de egyikük igencsak harsányan és hosszan tartóan. Miért? – kérdezi valaki. Azért – jön a válasz –, mert most hallotta először. Nos ennek analógiájára: ha  Cluj-Napocán valaki bemondja nekünk azt a számot, hogy III/1, azonnal kapcsolunk, tudjuk, hogy az elhíresült, soha meg nem valósult gyulafehérvári pontról van szó, de Heidel-bergben a be nem avatott talán hosszan elmélkedni kezd rajta... mert most hallotta először.  Leegyszerűsítve: a Rajna partjain sok olyasmit is meg kell magyarázni, ami a Szamos vagy a Maros mentén közhely. Ön ezt a dilemmát igyekezett feloldani, úgy értekezik, hogy (felőlünk nézve) »nekik« is és »nekünk« is közvetítsen ismeretet.”

Ezzel a személyes beszúrással talán érzékeltettem a szerző érdemét. Azért nekünk sem árt, ha időnként felelevenítünk olyasmit, amit sokszor olvastunk, de most, másoknak újszerűen szólóan, új beállításban ismét hallunk. S milyen jó tudni: van Németországban egy sikeres jövő előtt álló fiatal kutató, aki Heidelbergből nézve, belső lényegünkig lehatolva, belülről tud láttatni minket.

*Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940) pro-Print Könvkiadó Csíkszereda, 2007.


+ betűméret | - betűméret