stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Neveléssel a sorsformáló tudásért


Szabó T. Attila

 

Eruditio et virtus aditum habent difficilem, sed fructum dulcissimum.

Nehéz elérni a tudást és az erényt, de gyümölcsük mindennél édesebb.

                                                                           Erasmus, Parab. 141.

 

A kisded csodálása

Még íróasztalomon voltak a 2006. évi karácsonyi üdvözletek a betlehemi jászollal és a kisded csodálásával, amikor először találkoztam egy új magyar tudományos folyóirat, az Eruditio – Educatio első, a révkomáromi állami magyar Selye János Egyetemen szerkesztett számaival. Olyan áhítattal vettem kezembe az első két számot, amilyennel egy kisdedet szokás: vajon milyen lesz, ha majd megnő és megerősödik?

Az első ismerkedés alkalma is ünnepi volt: Selye János születésének 100. évfordulóját ünnepelte az a város, ahol a világ egyik legközismertebb tudományos fogalmának, a stresszfogalomnak a felismerője és kidolgozója első lépéseit tette a tudományok felé... bizony még nem éppen kiemelkedő eredményekkel. De milyen magas színvonalú oktatás, milyen követelményrendszer lehetett egy olyan iskolában, melyből egy „megfelelt” minősítéssel kikerülő tanuló is ennyire eredményesen befolyásolta végül az egyetemes emberi tudást.

És ezzel a gondolattal el is érkeztünk a születő folyóirat címéhez, valamint a jelen „szubjektív szemle” erasmusi mottójához: a tudás felé kapaszkodni nehéz, de nagyon ígéretes. És aki először elindul ezen az úton, elmondhatja – ismét Erasmusszal szólva – hogy „vele kezdődött a nemesség” – a szó legnemesebb értelmében.

Ha valaki a kultúrát is evolúciós jelenségnek tekinti, figyeli a makacs tényeket és még makacsabb tévhiteket-tévutakat az öröklődés és nevelés vitájában egy új tudományos folyóirat születésének „elemi kulturális-evolúciós eseménye” kapcsán, hajlamos ennek helyét a nagyobb összefüggések kirakójátékában keresni. Egy olyan kirakóban, mely a legutóbbi időben – nemcsak magyar vonatkozásban – inkább fakult és zsugorodott intézményeiben, fórumaiban, mintsem gyarapodott volna. A „bolognai alagút” vége még nem látható.

 

Neveléssel a tudásért

Eruditio, azaz tudományos szemlélet- és ismeretszerzés, valamint educatio, azaz nevelés és oktatás – ha jól határozta meg ezeket a fogalmakat Finály Henrik vaskos latin–magyar szótára – valójában az educatiótól az eruditio felé haladva vezet eredményre. Arra a mindenkori eredményre, melyet ma a magyarság, és benne a felvidéki magyarság anyanyelvi tudományos műveltsége mutatott, mutat s fog mutatni. Jó példa erre éppen Selye János egykori iskolája, ahonnan a kiváló educatio vezetett az egész emberiség sorsát formáló eruditióhoz. Megjegyzendő, hogy ebben a kiváló iskolában csak 1957 után indulhatott újra magyar nyelven az egykorihoz hasonló célokat kitűző nevelés. Egyetemi szinten ezek a törekvések Komáromban még csak az ígéretes kezdetek kezdeténél tartanak: az ígéretekre éppen az Eruditio – Educatio jelent kezességet.

Aki az eddig megjelent két számot figyelmesen végiglapozza, a tanulmányokban ízlése és érdeklődése szerint elmélyed, gazdagabbá válik az olvasás után. És közben képet alkothat egy rendkívüli egyetemalapítási küzdelem ünnepnapjairól, részesévé válhat maradandó szellemi értékek születésének.

 

Egy szemle értéke...

...legyen az bármilyen ünnepi vagy személyes is, attól függ, mennyit képes hozzáadni a szemlézett anyaghoz. Egy születő folyóirat szemlézése esetén ez még indokoltabb elvárás. Lássuk hát sorjában, mi és miként keltette fel a szemleíró – meglehetősen tág, de mégis nyilván „korlátolt” – szakmai érdeklődését.

A folyóirat születését köszöntő, valamint a szerkesztői gondokat ismertető sorok egyrészt azt ígérik, hogy a most induló folyóirat „utat mutat a pedagógusnak a pedagógia gazdag és rejtelmes világába”, másrészt, hogy olyan tudományos folyóiratot kíván az egyetem útjára bocsátani, „amely az oktatás, a képzés, a nevelés mindenkori fundamentális értékeit megtámogatja, megerősíti, s egyben növeli és továbbfejleszti”.

Induljunk ki – az alkalom jegyében – a Selye János Centenáriumi Emlékelőadások egyik legfontosabb kérdéséből: mi a magyarázata annak, hogy a „monarchikus hagyományok iskolás nemzedéke” egyetemes emberi mércével mérve is kiemelkedően eredményes volt, sokkal eredményesebb, mint az őket követő nemzedékek?

Az emlékelőadások során Kopp Mária (Kopp 2007) kísérleti és statisztikai adatokkal igazolta, hogy az egészséges azonosságtudat (éntudat + közösségi tudat) és a biztos közösségi értékrend nemcsak szellemi és testi erőt ad, de eredményesebb értékteremtő munkához, boldogabb és – ez sem mellékes – hosszabb élethez vezet. Az ezzel ellentétes, anómiás állapotok viszont egyaránt csökkentik az egyéni és társadalmi értéktermelő képességet, rontják az egészségi állapotot, a jól-létet (boldogságérzetet), de látványosan csökkentik az átlagos élettartamot is. Esetünkben ez – határokon innen és túl – a magyarságtudat közvetlen vagy közvetett rombolásával hozható összefüggésbe, ami viszont kapcsolatban van a nemzetiszocialista eszmék magyarországi térhódításával és az ezt betetőző 1944-es nyilas borzalmakkal, a kommunista mezbe bújtatott nagyorosz „gyarmatosítással”, illetve az erre adott „társadalmi stresszreakcióval” – az 1956-os forradalom és szabadságharc máig lezáratlan következményeivel. Indokolt tehát, ha ebben a szemlében mindenekelőtt a magyarságtudomány, a történelem és néprajz kerül első helyre.

Magyarságtudománnyal, a nemzeti különbségek és az egyetemes emberi egység kérdéskörével, a kárpát-medencei magyar régiókban születő irodalmi alkotások európai jelenlétével (illetőleg az Európában születő irodalom magyar visszhangjával), ennek a műveltségnek a nyelvi hordozóközegével – a kisebbségi közösségek nyelvének kutatásával, a kontaktusnyelvészetben rejlő lehetőségekkel – az első két számban több tanulmány foglalkozik. Ebbe a kérdéskörbe tartoznak a néprajzi tanulmányok, recenziók a néprajz szerepéről a korszerű oktatásban vagy a magyar folklór felsőoktatási tankönyveiről. A szemleíró figyelmét elsősorban azok a kérdések keltették fel, melyek térségünk egyik legnagyobb – sem a magyarság, sem a társnemzetek vonatkozásában nem kellően kiaknázott – szellemi tartalékát jelentik, és amelyet (jobb fogalom híján) etnobiodiverzitás-kutatásnak lehetne nevezni, különös tekintettel az emberi agyműködés memetikai (tanult) és genetikai (öröklött) változatosságára, ennek a változatosságnak a világhálón jól követhető, egyre tevékenyebb kutatására. Ami pedig a néprajznak az oktatásban betöltött szerepét, kiaknázatlan lehetőségeit illeti, szívesen emlékezett saját, immár jó harminc évvel ezelőtti általános iskolai – felvidékiesen szólva: „alapiskolai” – etnobotanikai élményeire, az erdélyi Ezerjófű és Csodabab gyűjtőmozgalmak természeti, táji- és népi értékeket védő, nemzedéknevelő szerepére.

Ezzel már el is érkeztünk az új folyóirat vállalt fő vonalához, a pedagógiához. A nevelés-oktatás, művelés és művelődés, a tágan értelmezett pedagógia kérdéskörét címszavakban áttekintve a számokban a következő témákat találjuk: képzés az ókorban; a humán művelődés gondja; a fenntartható fejlődés és pedagógia kapcsolata; a tanítás–tanulás szervezésének tudománya, az általános didaktika – éppen az egyetem rektora által írott új könyv kapcsán –, valamint a „Visegrádi Négyek” felsőoktatására és általában a pedagógusképzésre váró új kihívások. A szemleírónak – aki sajnos csak annyit ért szlovákul, amennyire egykori orosz tudása érdemesíti – hiányzott a szlovák nyelvű tanulmányok mellé az alapos magyar és/vagy angol/német/francia tartalmi kivonat. Ezek hiányában a szlovák szövegek éppen azok számára nem megközelíthetők, akiknek legfontosabb volna többet megtudni erről a frissen önállósult, nagyon „önérzetes” konkurens – bár a Mikszáthon nevelkedett magyar olvasók számára alapvetően rokonszenves – kultúráról. Arról a kultúráról, melyet csak a felvidéki magyarok ismernek igazán, melyet csak ők tudnak a magyar társadalom egészével a maga mélységében megismertetni. És ennek a visszája is igaz, teljesen függetlenül a magyar kultúra iránti szlovák, román, szerb, horvát, ukrán, szlovén vagy éppen osztrák–német érdeklődéstől. Az európai kultúra éppen azáltal került az egyetemes kultúra élvonalába, hogy fordítások révén egymástól tanulva haladt és haladva tanult. Mutatis mutandis, ez vonatkozik a magyar kultúrára is.

Itt vannak például a folyóiratban az éntudat (felekezeti, nemzeti stb.) és a csoporttudat egészséges fejlődését döntően befolyásoló történelmi-művelődéstörténeti tanulmányok a heidelbergi egyetem levéltárának magyar vonatkozású iratairól, a Biblia és a hit művelődéstörténeti szerepéről, vagy arról a Szenci Molnár Albertről, akinek a magyar nyelvű természettudományos műveltség kialakulásában játszott szerepe máig feltáratlan. Elegendő itt csak protestáns társainak az 1539 és 1611 között született első, természettudományokat is érintő tankönyvére, az első természettudományos kézikönyvre és az első magyar természettudományos nagymonográfiára gondolni. Ráadásul a Pozsony vidékén született és a kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugvó Szenci Molnár nemcsak a magyar nyelvterület nyugati és keleti végeit köti össze, de – Svájcra való tekintettel – az Európai Uniót is összeköti... a teljes Nyugat-Európával.

Ennek a „protestáns természettudománynak” évszázados hatásai a szemlézett számokban is felbukkannak, például Weszprémi István tanításaiban az orvosi és pedagógia szempontú kisgyermeknevelésről; vagy éppen abban a kérdésben, hogy miért jobb a friss gyümölcs, mint a kandírozott. Aki erről a kérdésről többet szeretne megtudni, olvassa el például Lencsés hatkötetes Egész orvosságról való könyv, azaz Ars Medica című munkájának rekonstrukciójából a Gyermekcséknek szóló tanulságos alfejezeteket, vagy keressen rá ugyanennek a munkának elektronikus feldolgozásában a succarum candidum címszóra. Sőt, ha – alkalomhoz illően – arra kíváncsi, mit tudtak fél évezreddel ezelőtt élt eleink a lelki stresszhelyzetek testi betegségeket kiváltó hatásáról, rákereshetnek, a ra is, mint lelki és testi bajok okozójára.

Az 1956-os magyar forradalom felvidéki visszhangjáról szóló tanulmány – jelenkori történelmi összefüggésekben olvasva vagy éppen a nemrég megélt 2006. március 15-i „szlovák terrorista fenyegetés” és a „sajnálatos” 2006 szeptember–októberi események hasonló megítélésére, genezisére gondolva – mindenki számára új szempontokat is jelent, akinek – politikai meggyőződésétől teljesen függetlenül – van füle a hallásra. Sapienti sat.

A szemleírónak külön élményt jelentett nyomtatásban is találkozni egy előadás formában már megismert történelmi téma sajátos feldolgozásával: Sütő András Perzsák és A szúzai menyegző című esszéjének és drámájának felvidéki értelmezésével. Ugyanis az 1919 óta folyamatosan zajló „szúzai menyegzők” sorozata is felelős azért, hogy az utóbbi évtizedben a Felvidéken egy kisvárosnyi, Erdélyben pedig nagyvárosnyi (mintegy 200 000) magyarral kevesebbet mutattak ki az egymást követő népszámlálások. És a magyarság számára tíz év alatt elveszett több, mint negyedmillió ember nem jelent meg nyereségként a szomszéd népekben sem, egy nép sem hullatott érettük „gyászkönnyeket” sem 2004. december 5. előtt, sem azután. Sőt!

Ez a jelenség valóban „műfajváltást” kíván a témában. Olyasféle műfajváltást, mint amilyennel például Pusztay Péter (2006) próbálkozott Szombathelyen, amikor megírta a „nyelvében hal a nemzet” című monográfiáját... az Oroszország területén élő finnugor rokonok mindennapos „szúzai menyegzőiről”.

És ha már a személyes élményeknél tartunk: a kötetek váratlan meglepetéseket is tartogathatnak, bárki számára. Például a magyar műfordítás-irodalomról készült tanulmányt menten továbbküldtem költő és műfordító leányomnak, aki Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításainak elemzéséből készül éppen doktori dolgozatának megvédésére.

Végül a recenzens számára a szakmailag talán legfontosabb kérdés a biológia tanításának helyzete a komáromi Selye János Egyetemen. Erre egy, az információk rovatban felbukkanó szemlecikk – a modern biológiai oktatás új szemléletét bemutató heidelbergi nemzetközi műhelytalálkozóról szóló írás figyelmeztet. Ez felidézi az elmúlt évtized során Szombathelyen és Veszprémben is kialakult egyetemi helyzetet: a viszonylag kisebb költségekkel indítható bölcsészkarok maguk alá gyűrték a nagyobb anyagi ráfordítást igénylő természettudományi tanszékeket, intézeteket és karokat, és ezzel egyrészt megfosztották a tanárképzést egy hallgatói létszámbiztonságot is jelentő szövetségestől (a biológia érdekli a fiatalokat), másrészt – ami még lényegesebb – és hosszú távon torzulhat a képzés szerkezete is.

Ezt a bumerángot nem volna szabad Komáromban is elhajítani.

Egyébként az Universitas európai fogalma is csak a társadalomtudományok és a természettudományok harmonikus egységében képzelhető el hosszabb távon. Egyébként – a meghatározásból adódóan – nem lehet egyetemes, nem Universitas. Az élettudományok pedig – a társadalmi jelenségek biológiai megalapozása révén, annak az irányzatnak révén, melynek éppen Selye János volt az egyik első és máig legnagyobb képviselője – a világ egyre több egyetemén kiérdemelték vagy ki fogják érdemelni ezt a központi integráló, kiegyensúlyozó szerepet.

Ez talán az Eruditio – Educatio első két számának egyik legfontosabb üzenete.

 


+ betűméret | - betűméret